Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
New York szürke bérházakkal zsúfolt utcájában vagyok. Jobbról a harmadik ház, annak is a negyedik emelete. Muszáj kaptatni, a lift sosem működik, vagy csupán elfelejtik levenni róla a táblát. A hosszú gangra kilépve négy lakásajtó és néhány lefüggönyözött kis ablak tárul a szem elé, valamint néhány cserépbe ültetett virág küzd és dacol az életben maradásért. Maga a lakás nem túl nagy. Elsőként egy rövidke folyosóra lép az érkező, melyből három ajtó nyílik. Illetve kettő és egy elhúzható harmonika-ajtó. Ez a szűk, de tiszta konyhát rejti az alapfelszereltségekkel. Az ajtók egyike a piciny fürdőt, míg a másik a szobát zárja el. Minden egyszerű, flancmentes fehér falak. Az erkélyre a szobából lehet kijutni.
Szeretnék hinni neki, szeretnék hinni abban, amit mond, tényleg, de ettől még nem válik könnyebbé a helyzetem. Ettől még ugyanúgy ott van az, hogy igenis félek, hogy bizonyos helyzetekben nem tudnám az erőmet kontrollálni, nem tudnám visszafogni. És mindegy, hogy miféle érzelmi befolyásról van szó, izgatottság, vagy félelem, de mindkettő épp elég lehet arra megfelelő mennyiségben, hogy ne tudjam visszafogni azt, amire képes vagyok és ettől tartok, főleg hogy neki ártok ilyetén módon. - Vannak álmaim Andie, aprók, ahogyan mondtad, de attól még a nagy változásoktól ugyanúgy félek. Kitörtem az eddigi életemből, jobb munkám van és... elkezdtem a képességemet is jobban megérteni, de... nem merek egyből nagy álmokat dédelgetni, hogy ez mindig tökéletesen fog menni, ennyire nem megye. - ennyire nem vagyok bátor, pedig tudom, hogy lehetnék, vagy legalább megpróbálhatnám, de sajnos nem vagyok elég erős hozzá. Nem merek egyből abban reménykedni, hogy majd nekem is normális életem lesz idővel, hogy nem kell félnem egy csóktól, mert félek tőle, hogy ez soha sem válhat valóra. Igenis benne van a pakliban, hogy sosem tudom majd a képességemet tökéletesen kontrollálni. Haladok kis lépésekben, kis álmokkal, de ebbe még a testi kontaktus nem fér bele. - Igen, pont mint... vele. - újra lehajtom a fejemet és sóhajtok egyet. Nem akartam a fickót megölni, szándékosan nem. Rá akartam ijeszteni, meg akartuk szorongatni, hogy többé ne legyen olyat, amit Andievel művelt, de elkapott az indulat és ez nálam másképp működik, mint egy átlag embernél. A képességem erősödött fel és képtelen voltam visszafogni, és elég volt hozzá pusztán csak haragosnak lennem. - De nem tudhatod! Én se tudhatom, ez... nem ilyen egyszerű. - nem elég hinnie benne, nem elég nekem hinnem benne, attól még sülhet el bármi rosszul és igenis óvatosnak kell lennünk, mert nem biztos, hogy attól, hogy ő bízik bennem, tényleg nem lesz belőle komoly baj. Erre pedig most csak rátesz egy lapáttal, hogy az arcom felé nyúl. Hiába nevet, nekem most nem megy, még egy mosoly sem, főleg amikor visszarántja a kezét. Hát miért nem érti meg, hogy ezt nem elég akarni, ez nem befolyásolható ilyen könnyen. Veszélyes vagyok... akármit is mond, veszélyes. Talán egyszer nem leszek az, de most még... - Hogyan tudnál? - akaratlanul rezzen meg a szám széle, egy mosolykezdeményt azért szül a reakciója, ahogyan az ujját szopogatja, hogy enyhüljön az érzés, amit a kis energiakisülés okozott. - Játszottál Andie, te csak... játszottál, de ez bennem mást hoz elő érted? Ez nem jó játék. - megrázom végül a fejemet. Biztosan érti, hiszen mégis csak két felnőtt ember vagyunk, és egyikünk, azaz az én technikailag nagyon régen nem volt már senkivel sem úgy. Kölyökként is csak néhány futó barátnőm volt, semmi több és most még csak megcsókolni sem merném, mert sejtelmem sincs, hogy annak milyen következményei lennének.
Mondhatni a szívem szakad meg érte. Persze csak prózaian, még is elszomorít, amit mond. Nem azért, mert keserűnek hinném, nem is azért mert sajnálom. Mert nem hinném, hogy sajnálatra lenne szüksége. Azért szomorít el, mert ő nem hisz abban, hogy neki ennél több járna. És talán pont ezért tart is attól, hogy bántana. Mert ezt beszéli be magának. Persze nem szándékosan, sokkal inkább hogy annyira fél, hogy maga generálja a dolgot. Vagy most én bonyolítok túl? - Tényleg nem érthetem, min mentél keresztül. De azt tudom, hogy az álmokra szükségünk van. Mert ha már álmodozni sem mersz, akkor nincs célja az életednek. Kicsiben kell kezdeni, Jeremy, ahogy én is. Eleinte csak arról álmodoztam, hogy sikerül kijutnom a gettóból. És amint ez megvolt, újabbra vágytam. Mert ezek hajtanak, ezek visznek előre. Hogy elérd az álmaid. Ha neked nincsenek, mert félsz a csalódástól... akkor mi visz előre? - döntöm kissé oldalt a fejem, vizsgálódón. Mert igen is kell, hogy legyenek álmai. Persze nem feltétlen olyanok, mint ami a játékos csipkelődés alatt feljött. Én nem csak arra gondoltam, hogy valakiről álmodik. De igazából.. ennek is lennie kell. Vágynunk kell valaki után hogy érezzük, élünk. Még ha csalódunk is, az is a része a dolognak. - Ha nem megy... Mint _vele_? - kérdezek vissza, érintve azt, amit talán szándékosan kerülünk. De valahogy.. valahogy nem hiszem, hogy azzal a céllal kereste volna fel, hogy megölje. Nem, nem ilyennek ismerem, vélem Jeremy-t. Talán csak elvesztette a kontrollját. Talán csak meg akarta ijeszteni, és elvesztette. Talán ezért fél ennyire az egésztől. - Én _tudom_, hogy nem ártanál nekem Jeremy. Még akaratlanul sem - ingatom a fejem mosolyogva, mintha csak vigasztalni akarnám. És talán így is van, hisz mintha csak ő hozta volna fel a témát, bocsánatot kér. Pedig én kezdtem, mind az incselkedést, mind a necces témát. - Nekem nem romlott el a kedvem - nevetek rá, miközben emelem a kezem a karjáról, hogy finoman érintsem az arcát. Orv támadás tudom, de másként talán nem is hagyná. Aztán nem is tudom, ki lepődik meg jobban, mikor finom csípést érzek az ujjaimban. Meglepetten kapom el a kezem, de inkább csak ösztönből, mintsem valódi rémületből. Nagyjából olyan érzés volt, mint mikor a hajszárítóm zárlatos lett. Nem fájt igazán, inkább csak a meglepetés ereje nagyítja fel az érzetet. - Azt hiszem, kissé feszült vagy - nevetek rá, megcsípett ujjammal a számban, mint egy gyermek, aki azt hiszi, a puszi gyógyít. De közben mosolygok, nem akarom még inkább elriasztani. - Én nem félek tőled Jeremy... Engedd, hogy segítsek...
Nem szándékosan teszem tönkre az egészet, ahogyan valószínűleg ő sem. Bele sem gondol, hogy az ilyesmi milyen hatással lehet rám, de semmiképpen sem jó irányba haladunk, pedig milyen jól alakult az este! A rossz indítás után végül megbocsátott, a pizza finom volt és a bor is az és a jó kedvem is visszatért, sőt még nevetni is képes voltam, ami persze tőlem még mindig szokatlan és meglepő, de most hirtelen el lett vágva az egész, mint a cérna a jól vágó ollóval. A hangulatom egy pillanat alatt a béka hátsója alá esik, én pedig úgy fordulok el tőle, mintha attól kellene tartanom, hogy már csak azzal is ártok neki, ha túlságosan közel van az arca az enyémhez, de még ezen kívül más nem is történt. Sőt mi van, ha így van? Mi van, ha a képességem fejlődik, ha változik és tényleg ártok másnak akkor is, ha a közelemben van? Kezelni akarom ezt, megtanulni irányítani, ami megy nyugalmi állapotban, de ha nem abban vagyok, akkor vajon mennyire lennék képes befolyásolni ezt? - Miért álmodozzam, ha úgy se teljesülhet be? Csak nagyobb utána a csalódás Andie. Te ezt... nem értheted. - nem lebecsülni akarom, és még csak nem is megbántani, de akkor sem foghatja fel a helyzetemet. Egész más, mint az övé, sokkal komolyabb. Hiába akarok én mást, hiába akarok változást, ez nem ilyen egyszerű és nem is lesz sosem. A képességemet uralhatom, de nem biztos, hogy minden esetben és az sem biztos, hogy tényleg menni fog egyáltalán. Sokáig gyűjtöttem az orvosira is, de feladtam, mert az is csak egy képlékeny álom volt, ami végül teljesen szerte foszlott. Úgy se tudnék betegekkel foglalkozni. - Mert tanulom ezt és koncentrálok, minden pillanatban, de mi van, ha nem teszem? Mi van, ha olyan helyzetbe kerülök, amikor nem... nem megy? - nagy nehezen fordítom csak meg a fejemet, hogy a szemébe nézzek, de már akkor is egy kissé megrezzenek, amikor a karomhoz ér, még ha ott is az anyag védelme és nem a kezem az, amit megfog. Nem akarok ártani neki, másnak sem, de a munkám eleve ezt követeli meg. Ezen próbálok túllépni, mert muszáj, mert jobb, mint a régi életem, de Andienek nem akarok ártani és hiába hiszi azt, hogy nem is tudnék, nem bízhat meg bennem, mert én sem bízom ennyire önmagamban. - Én viszont félek tőle... - már-már ijedt a tekintetem, de legalább annyit elér, hogy ránézzek. - Sajnálom, én... nem akartam tönkretenni az estét. - halkan sóhajtok csak egyet és elvonom a tekintetemet róla újra, ha csak nem tesz olyat, ami miatt nem tehetem, vagy ami miatt nem akarom megtenni. Tényleg bánom, hogy ilyen irányt vett az este, de el kellene fogadnia, hogy nem vagyok átlagos és nem tudom jól kezelni a kapcsolatokat sem. Még ezt sem, meg az ilyen incselkedést. Nem volt benne részem jó ideje. Egyedül éltem, mindenféle közeledést lepattintottam, az is kész csoda, hogy most itt vagyok és vele nem viselkedtem ugyanúgy, mint North Salemben mindenki mással, a munkatársakkal, azokkal akik barátkozni próbáltak. Nekem ez nem megy úgy, mint másoknak.
Még hogy csupán a távolság! Kikérem magamnak! Illetve kikérném, de nem teszem, hisz tudom, Jeremy csak cukkol, incselkedik velem, aminek kifejezetten örülök. Mert azért nézek én tükörbe, és tudom, hogy nincs még ránc, nincs még öregség. Legalább is nem olyan, amiről beszélünk. Mert azért látom én az évek nyomát, főképp a szemembe, az átélt kudarcokat, keserűségeket. De csúnya ráncokat még nem, szerencsére. És amúgy sem ezt a szálat rángatom, sokkal jobban élvezem, hogy zavarba hozhatom közeledésemmel, elakasztom szavát, noha igazából még semmi olyan extravagánst nem tette. Még is ledermedt, vagy inkább megszeppen, mintha lefagyott volna. Késő helyeslése is mosolyt csal ajkamra, igazából nem vártam, hogy _ennyire_ leblokkol, mert hát vannak megfelelő válaszok, visszavágások, amivel reagálhatna, amivel megpróbálhatná visszaverni a támadásaim. Persze nem igazi támadások ezek, nem veszélyesek, csak játszok, játszunk, oldottan, a bor édesnemes hangulatában. És még is szíven ütnek szavai, az elhúzódása, amivel mintha csak falat akarna húzni közénk, belerondítva a kialakult hangulatba, az önfeledtségbe. - Az álmokhoz mindenkinek joga van, Jeremy - sóhajtom kissé már komolyabban, ám nem térve vissza ahhoz a búskomor érzéshez, mint a kezdetkor. Nem engedem, hogy elhúzódjon, hogy újra beburkolózzon a saját kis vackába, mikor olyan nehezen sikerült szívből megnevettetnem, mikor olyan nehezen engedett fel mellettem. Nyúlok érte, ujjaim karjára simulnak, mintha ekként is visszatartani akarnám. Még is, szinte ösztönösen ügyelek arra, hogy csak a ruhát érintsem, bőrt ne. Nem mintha tartanék az érintésétől, sokkal inkább attól, hogy ő húzódik el, fél attól, hogy mi lesz, ha megérintem. - Túl komoran látod, túlontúl ragaszkodsz ahhoz, hogy csak ártanál. Engem se bántottál soha - folytatom halkan, szemeim továbbra sem véve le az arcáról, szinte szuggerálva, hogy nézzen rám, hipnotizálva, hogy bízzon bennem. - Én nem félek attól, hogy megérintselek...
- Azt akarod, hogy mindenáron rosszat gondoljak rólad? Milyen dolog ez? - nevetek, igen, jó ideje nem sikerült most pedig még ide is eljutottam, ami mindenképpen neki köszönhető. Az elmúlt napokat olyan gyomorgörccsel éltem meg, hogy valami rettenet. Örülök neki, hogy túl vagyunk ezen és hogy megbocsátotta azt, amiről még most is úgy gondolom, hogy jól tettem. Nem csinálnám vissza, még ha rosszul is alakultak utána dolgok, de segítettem neki, az a rettenetes alak többet biztos, hogy nem jön a közelébe és nem fogja bántani, mivel... már nincs életben és ez a lényeg. Könnyebb utólag bocsánatot kérni, mert hogy engedélyt nem adott volna rá, hogy így szabadítsam meg az biztos. Tény, hogy nem azért mentem oda, hogy végezzek a pasassal, de elszabadult bennem valami, ami ezek szerint ott van és megijedhetnék tőle, de... mégis csak Andieről van szó. sok rossz dolgon ment már keresztül és nem érdemli meg, hogy még többön kelljen. - Hm... nem, határozottan nem látlak ráncosnak, de talán csak a távolság az oka. - vigyorodom el, tovább cukkolva, ha már ő hozta fel ezt. Persze nincs rajta semmi hiba. Andie nagyon szép nő, különlegesek a vonásai, főleg ezekkel a nagy szemekkel. Nem is értem, hogyan nem fogott ki magának eddig még valami normális pasit, aki kedves és nem akarta bántani őt, hiszen a jellemével sincsen semmi baj. Talán inkább maga sem hiszi el, hogy jár neki a felhőtlen boldogság és ezért nem próbálkozott olyasmivel, hogy találjon egy értelmes fickót, akit nem csak a felületes dolgok érdekelnek. Azt kár lenne tagadni, hogy a hirtelen változás viszont meglep, nem is tudom, hogy mit kezdjek a helyzettel, ahogyan a pohár letétele után mintha komolyabbra váltana az arckifejezése és mint valami áldozatot cserkésző macska indul meg felém. Megfagy a kezemben a pohár, még pislogni is elfelejtek, ahogyan szinte levegőt venni is, hiszen minden szónál kicsit közelebb hajol, én pedig hirtelen nem tudom, hogyan kellene reagálnom. Nem hazudhatok, férfiből vagyok, olyanból a tetejében, aki nagyon régóta megvont magától mindent, ami egy embernek alapvető létszükséglete lenne. Az én esetemben a képességem nagyjából mindenféle párkapcsolatot kizár. - Úgy fest, hogy le. - felelek cseppnyi fáziskéséssel végre a kérdésre, de hogy a többire mit kellene reagálnom. Az illata akármit is teszek beférkőzik az orromba, pedig alig merek levegőt venni. Zavartan köszörülöm meg a torkomat, lesütöm a tekintetemet, de nagyon nehéz most nem a szemeibe nézni. Említettem már, hogy egyébként is nagy és igéző szemei vannak, és most úgy érzem, hogy erre szándékosan rá is játszik. A kezemben szorongatom még mindig a boros poharat, bár úgy sejtem lassan le kellene tennem, mert ez így káros lesz a ruhámra, vagy az ágyára. - Én... én... - összeszorítom a számat. Nem lelem a szavakat, képtelen vagyok kielégítő választ adni egy ilyen kérdésre. - Én nem álmodozhatok, te is tudod. - elhúzódom végre, ahogyan sikerül észhez térni. Megtartom a poharat, épp csak egy kicsit löttyen meg a hirtelen mozdulatnak hála. Leteszem a legközelebbi stabil felületre és elfordulok. A lábam a padlót érinti, az ágy szélén ülök, halkan sóhajtva egyet. Lehunyom a szememet és próbálok megnyugodni, elfelejteni ezt. Játszik, ő csak játszik, de számomra ez nem játék, nagyon is komoly dolog. Más egy gyógyítás, arra képes vagyok, ha koncentrálok, ha nagyon arra figyelek, de... mást nem mernék kockáztatni.
- A végén naivnak foglak hinni, ha ilyeneket mondasz. Ne hidd, hogy csupa jó és becsület vagyok - nevetek Jeremy-re kedves szavai hallatán. persze jól esik, hogy azt feltételezi, én nem tennék ilyet, és talán igaza is van. Mostani eszemmel nem tenném. Mert mindenkinek joga van ahhoz, hogy a saját titkait kedve szerint tartsa vagy ossza meg. De nem tudhatjuk, mit hoz az élet, hova sodor minket, és legfőképp mennyire aljasít el. Nem feltétlen azért, mert rosszak akarunk lenni, pusztán lehet, a túlélési ösztön hajt majd ilyen dolgok felé. Aztán csak felkuncogok, ahogy kukkolót kiált, de én nem vagyok rest, szabad kézzel felkapom a kis díszpárnát és finoman megcsapom vele. Persze óvatosan, hogy ne borítsa a nyakába a bort, de a pohár se törjön össze. A vörösbort lehetetlen bármiből is kimosni. És a jókedv, a nevetés na meg az incselkedés csak fokozódik, ahogy folytatja, mintha végre ő is rátalált volna a humoros énjére, arra, amely olyan félénken húzódik meg a háttérben, várva a pillanatot, mikor végre szabadjára engedik börtönéből. - Térfigyelő, mi? Azok az öregasszonyok vidéken kinn a tornácon. Hát vén vagyok én? Öreg, ráncos? - vetem oda neki, de alig bírom kimondani, annyira fullaszt a nevetés és a jókedv. És hogy ezek szerint valóban lenne valamilyen képességem? hogy én is más lennék? Úgy tűnik, de most nem akarok komolyabban foglalkozni vele. Elég komoly volt a téma és a hangulat, mikor találkoztunk az állatkertben, nem akarom újra azt az érzést magunk köré. Sokkal jobb ez a laza, felhőtlen, mondhatni kölykös csipkelődés. És úgy érzem, Jeremy is inkább ebben táncolna most, végre oldódott, lazul, és csipkelődik. még hozzá nem is akárhogy. Közbevetésére meglepetten pislantok egyet, majd pajkos félmosoly húzódik a számra, miközben felhajtom a maradék borom, hogy aztán a poharat az asztalra tegyem. - Ezek szerint most lebuktam? - kérdem félig lehunyt pilláim alól nézve fel Jeremy-re, két kezem magam előtt támasztva az ágyra, de csak hogy a testsúlyom ráterhelve kissé felé dőlhessek. - Talán valóban így van.. talán valóban rólad álmodozom éjjel. Hogy mit csinálsz, hol vagy... és legfőképp kivel, mikor nem velem... Talán nem is képesség ez, csak vágy. Te kiről ábrándozol, Jeremy? - folytatom halkan, minden szónál még egy picit közelebb hajolva hozzá, ám tekintetem le sem veszem az arcáról. Incselkedek, de ő látja? észreveszi? Tényleg incselkedem, a bor tette ilyen bátorrá vagy a könnyed hangulat? Hisz korábban egyetlen puszitól elriadt... De talán csak azért, mert bűnösnek érezte magát. De most nem az...
Azért meglep ez a kis pedzegetés. Én is tisztában vagyok vele, hogy nem poloskát helyezett el a lakásban és nincs kamerája sem, főleg hogy nem is járt a szobám környékén sem a birtokon viszont így nyíltan felvállalja azt, hogy képessége van, hiszen ezeket másképp nem igen tudhatja. Nem fog tudni lebeszélni róla, hogy eljöjjön velem a birtokra, már csak azért is, hogy tisztázza mire képes. Nem kötelező ott maradni, hiszen én magam sem tettem meg. Voltam ott egy ideig, de nem kaptam meg azt, ami kellett volna. Még egyelőre a főnök mellett sem, de itt több esélyt látok rá valamelyest. - Nem hiszem el, hogy ilyen kis aljas lennél, hogy így szerezz infokat, te nem ilyen vagy. - mosolyogva csóválom a fejemet. Tudom én, hogy viccel persze, tisztában vagyok én ezzel, de még mindig él a kíváncsiságom, amit még mindig nem sikerült hová tennem, ő pedig szándékosan húzza a dolgokat, hogy ne jöjjek rá, hogy mire képes, pedig úgyis kiderül majd csak ki kell várnom. Egyébként meg Andie tényleg nem olyan, hogy titokban hallgasson ki bárkit is, ennél benne sokkal több gerinc van. Biztos vagyok benne, hogy ő csak egyenes úton szedi majd össze a sztorijait, nem ilyen lehallgatásokkal, meg hát lássuk be az ilyesmi soha sem mondható hitelesnek, bárki mondhatja végül légből kapottnak, aztán még a hírnevedet is tönkre vágják, mert onnantól mindenki tartani fog tőled. - Héj! Kukkoló! - nem sokon múlik, hogy nem nyúlok egy párnáért, hogy azt várjam hozzá, simán megérdemelné, de persze bőven látok rá esélyt, hogy nem szándékos a dolog és nem ő irányítja azt, amire képes, akkor pedig nincs okom haragudni rá. Azért remélem, hogy nem lát mindent, akkor még a végén zavarban kellene lennem, annyi bort még nem ittam, hogy mindezt jól tudjam kezelni. - Oh így már értem, tehát álmok. Végül is... könnyen lehet, hogy ilyesmi is létezik, sok mindent láttam már, miért is ne? - azért elgondolkodom, hiszen igen ez magyarázatot ad arra is, amikor tudta az esetet az exéről, amikor látta a részleteket és ezek szerint ilyesmit tud. Álmában lát másokat, akiket ismer, bár ha irányítani nem tudja a dolgot, akkor így nehézkesebb a dolog, de végülis... - Szóval elfogadod, hogy képes vagy valamire? Valószínűleg élő megfigyelő rendszer vagy, durva! - mosoly, bármennyire mondhatni komolyabb a téma azért valamelyest még így is elviccelem, mert miért is ne? Nem akarunk most túlságosan komolyak lenni szerintem. Élvezni kell a mai napot, de ettől még varázslatos, amire képes. - És nem tudod irányítani, de már tudom, hogy rólam álmodozol. - kiszélesedik a mosolyom, egy kis piszkálódás még belefér. Nem kérdezek rá, hogy hányszor történt ilyesmi és arra sem, hogy pontosan mit látott. Azért remélem, hogy olyasmit nem, ami tényleg zavarba ejtő lehet, csak nem mondja el, hogy ne jöjjek zavarba.
Vigyorogva figyelem Jeremy reakcióját, miközben belül kissé megnyugszom, hisz ezek szerint jók a sejtéseim. Illetve a fenét nyugszom, mert hát ezek szerint jók a sejtéseim. Eh, ebből nem lehet jól kijönni! - Poloskát, mi? Nem is rossz ötlet, azt hiszem, leendő riporterként igen nagy hasznát veszem majd. Mert hát az emberek sokszor nem szívesen teregetik ki az igazságot, ám zárt ajtók mögött beszélnek róla - bólogatok komolyan, mintha valóban ez lenne az igazság. Mármint hogy valami komoly kémcuccot telepítettem a szobájába. Nem mintha lehetőségem lett volna, hisz csak egyszer jártam a birtokon, ahol él, és az a ház elég nagy ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy egy-két perc alatt meglelni egy olyan szobát, amiről azt sem tudod, hol van. - Egyébként remélem nem veszed sértésnek, de pizsamás alkatnak hittelek - görgetem tovább a piszkálódást, majd egy újabb korty borba rejtem el a mosolyom. Persze azt hiszem, ez komoly téma lesz, és előre tartok tőle, Jeremy mennyire fogja ismét kötni az ebet a karóhoz, de annyira élvezem, hogy piszkálódhatok. - Láttalak álmomban. A szobádban. illetve úgy sejtem, az a szobád lehetett - kezdek magyarázatba, hagyva, hogy megeméssze a hallottakat, esetleg elkezdje összepakolni a tényeket, lassan teljes képet alkotva róluk. Hisz amikor az a rendőr is felkeresett, akkor is arról meséltem Jeremy-nek, mit láttam álmomban, miről hittem azt, hogy csak egy pocsék álom, miközben a valóság lehetett. - Régóta álmodok emberekről. Akiket a munkahelyemen láttam, akikkel a suliban találkoztam. Hol egy szoba, hol egy szórakozóhely, hol egy park. De mindig csak azt hittem, hogy az agyam nem bír kikapcsolni álmomban, hogy nem tudja elfelejteni azt a rengeteg arcot, akikkel nap mint nap találkozom. De amióta meséltél erről az egészről.. Ami a múltkor történt... Elgondolkodtatott a dolog - vonom meg a vállam, újabb korty itallal zárva szavaim, majd csak várakozón nézek rá. hisz meglehet, az egészet csak én találom ki, csak én magyarázom be. Hisz Jeremy elültette azt a bizonyos bogarat a fülembe, és írónak készülök, tehát könnyen körítek a dolgok köré mesét, beleszőve a saját szálaim.
- Oh szóval ez így megy? - na jó itt már azért röviden felnevetek. Szóval már csak azért is hálásak lehetünk, hogy itt vannak nekünk ők a nők és kész, nekünk már nincsenek is kiváltságaink. Azt nem tudom ebből mennyit és mennyire gondol komolyan, most nem is akarok túlzottan komolyan gondolkodni, csak élvezni a kötetlen időtöltést, amiben amúgy is ritkán van részem, főleg nem olyanban, ami jó hangulatban is telik és nem egyedül. Akár még a pizzában is kiegyezhetek, hogy nem az ő érdeme, végül is tényleg én fizettem, ő vette ki a fagyasztóból és tolta be a sütőbe, sőt még szeletelte is, de esetleg a mosogatást vállalom, főleg hogy arra már fény derült Andie nem az a tipikus háziasszonyféle, aki lelkesen veti bele magát a mosogatásba, hiszen még csak vasalója sincs, ami azért... durva dolognak tűnik egy olyan valakinek, mint én, akinek azért mégis csak fontos a tisztaság és az ápolt külső. Nem mondom, hogy Andie lerobbant lenne bármikor is, csak hát na, a vasaló az vasaló. - Ez így van, egyelőre pedig ez az élet van... majd meglátom hová alakul, kár lenne előre aggódni rajta. - rántom meg a vállamat egy fokkal szolidabb mosollyal, mint az előbbi nevetés. Azért lássuk be a főnököm veszélyes, nem tudom, hogy mire képes, vagy mire nem és pont e miatt óvatosnak kell lennem vele szemben, ki tudja hogy nem történne-e valami komoly, ha nem ezt tenném. Na nem mintha tehetnék ellene amúgy bármit is, az már nyilvánvaló, hogy erősebb nálam és a képességem sincs rá olyan hatással, mint másokra de most nem ezen gondolkodom. Most a jelennek élünk, meg a bornak és a pizzának és persze a beszélgetésnek és a meghökkentő ténynek, hogy tud a könyvemről az éjjeli szekrényemen, pedig arra mérget mernék venni, hogy nem mutattam meg neki a legutóbbi alkalommal a szobámat, csak a birtokot és a központibb részeket a házban. - Héj honnan tudsz a könyvemről? Na jó... és még azt mondod, hogy átlagos vagy, vagy kémfelszerelésed van és bepoloskáztad a szobámat titokban? - már-már túljátszott riadt tekintetet vágok, mintha tényleg komolyan gondolnám a dolgot, pedig természetesen egy pillanatra sincs így. Dehogy! Nem hinném, hogy ő ilyesmire vetemedne, viszont így még inkább biztos, hogy van képessége és nem csak egy átlagos lány, amit próbál bemagyarázni magáról, már csak az a kérdés, ha ilyen biztosra veszi azt a könyvet, akkor miért nem hisz eleve abban, hogy képes dolgokra, amikre egy szimpla ember nem lenne az?
- Az öröm, hogy itt vagyunk nektek, mi, nők? - vágok vissza fülig vigyorban. Azt hiszem, azok után, amennyire a férfiaknak szükségük van a nőkre, többféle tekintetben, ez a legkevesebb, hogy némi kiváltságot csak magunkénak tudjunk be. - A sütő sütötte, én nem csináltam semmit - vonom meg a vállam ártatlanul, de igazából így is gondolom. Nincs abban semmi nagy cécó, hogy betoltam a sütőbe a kaját. Amúgy is, ilyen kicsinységen nem akadunk fent. - Ne légy ilyen szőrszálhasogató - koppintok jelképesen az orrára azért, persze a jókedvet hívva támaszul. Olyan jó, hogy ennyire elengedhetjük magunkat, hogy a kezdeti feszültség ellenére msot ilyen jól elvagyunk, viccelődünk, húzzuk egymás agyát, igazából anélkül, hogy ennél többet akarnánk. Mert most nincs az az érzés, hogy mindez csak felszínes játéka valaminek, valami sokkal másabbnak, mint amit akarunk egymástól. Mert tudom, Jeremy azért van itt, azért viccelődik, mert kedvel, mert mint régi barát, úgy tekint rám, és nem csupán az a hátsó szándék vezérli, hogy leimádkozza rólam a ruhát. És ez viszont is igaz, ő nem az a kategória, akit valamelyik diszkóban felcsípek, csak hogy néhány estére elfeledtesse velem, mennyire üres is az életem valójában, mennyire egyedül vagyok. - Azt hiszem, mindannyian szeretnénk ezt hinni, vagy ebben a hitben leélni életünket - vonom meg a vállam, ahogy kicsit komolyodik a téma. Persze értem én, és ahogy mondtam, valóban a többség ebbe a hitbe ringatja magát. Hogy amiért egész nap, akár egy életen át dolgozik, amiért feláldozza magát, az valami jó. Persze nem olyan értelemben áldozza magát, mint esetleg Jeremy. Sokan a melójukat is annak nézik, legyen akármilyen senki a gépezetben, ám senkiségük pont ezzel próbálják felnagyobbítani. Hogy ők is valami jónak a része. És pont ezért, mert ez a téma ennyire el tud komolyodni, hagyom, hogy a következő szavai viccbe forduljanak át, enyhítve a téma hozta merevséget. Mert nem lelkizni jöttünk, legalább is annyit még nem ittunk, tehát maradjunk a viccnél, egymás ugratásánál. és persze az élvezetnél, hogy össze tudom zavarni, talán zavarba is hozni idővel. A kérdés csak az, mennyire igaz, amit hiszek, és mennyi a bemesélés azok után, amit tőle hallottam. - A könyv, ami az éjjeliszekrényeden van. Tudod már, ki a gyilkos? Vagy csak álmosítónak van ott? Ránézel és elálmosodsz? - pillantok rá ártatlanul, mint egy gyermek, akinek a világ még rózsaszín és csupa elvarázsolt lény. Pedig nem vagyok az, tekintetem is huncut inkább, mintsem gyermeteg, és igencsak sokat ront az összhatáson a mozdulat is, amivel a számhoz emelem a borospoharat, hagyva időt Jeremy-nek a tanakodásra és értetlenkedésre.
- Szörnyű és akkor mi marad nekünk? - nevet, ez jó, ahhoz képest hogy indítottunk az elején, vagy hogyan váltunk el, ezért mosolygok én is. Jól érzem magamat, jó végre tényleg valakivel lenni beszélgetni és tényleg jól szórakozni, elengedni magadat. Ez olyasmi, amiben sokáig nem volt részem, de most végre igen és pont e miatt nem akartam elveszíteni. Sokáig voltam egyedül, túl sokáig és most még csak nem is a szerelmi részre gondolok, hanem arra, hogy nincs kivel beszélni, nincs kinek elmesélni mi fáj és zavar, vagy csak mennyire volt finom az aznapi csirke az étteremben... Az ember társas lény, nekem pedig hiányzott a társaság. - Jogos, de te sütötted, így végül is kvittek vagyunk, majdhogynem ingyen volt. - a sóhaját most figyelmen kívül hagyom, nem akarok most negatív lenni, bármennyire is könnyű lenne hagyni magamnak, vagy akár neki is. Az élet nehéz, én azért próbálok könnyebben hozzáállni, amikor sikerül, persze nekem se mindig megy, túl sok minden történt már velem, körülöttem, ami mellett azért nagyon nehéz tud lenni. - Ez így van, csak abban reménykedhetem, hogy a nagy dolog, aminek a részese vagyok nem valami rossz... dolog. - vonom meg a vállamat, de őszintén szólva magam sem tudom, hogy vajon ha kiderülne, hogy nem jó az, aminek a részese vagyok, akkor ott hagynám-e. Most valaminek a része vagyok igen, jó fizetést kapok érte és jól élek, nem vagyok egyedül sem, egész más, mint ami előzőleg volt egy béna állással, rossz fizetéssel. Nem tudom, hogy hogyan döntenék, ha kiderülne, hogy nem jó, amit teszek, akkor feladnám és visszamennék vajon a régi állásomba, a régi kopott lakásomba? Vagy kockáztatnám a saját épségemet csak azért, hogy megállítsam, főleg ha nem is tudom? - Manapság már nagyon nehéz igazán biztosnak lenni valamiben, még az időjárás is napról napra változik. - tudom kicsit elviccelem a dolgot, de erre nem is lehet komolyan válaszolni. Tényleg nem tudom, hogy mi lenne Andievel, ha kiderülne képes valamire, hogyan állna hozzá vajon a főnököm, vagy hogy érdekelné-e. Nem gyűjt maga köré mindenkit válogatás nélkül egyébként sem, hiszen vannak mutánsok a birtokon is és vannak biztosan még odakint is elég sokan, ahhoz képest pedig neki nem dolgoznak több százan. A következő szavai viszont rendesen belém fojtanak mindent, még a következő kortyra irányult mozdulatom is befagy. Kissé értetlenül, a homlokomat ráncolva nézek rá. - Hogy mi? Valahol lemaradtam? Annyit még csak nem ittam, hogy kiessenek pillanatok. - mosoly, bár zavart, mert komolyan arra tudok csak gondolni, hogy elkalandoztam, vagy az ivás miatt esett ki itt valami, de... az nem lehetséges igaz? Alig a fele fogyott el a boromnak a pohárból, nem ütöttem ki magamat, akkor hogy jön ide egy könyv? Akaratlanul is körülnézek, hogy látok-e valamit az asztalon, vagy csak velem van a gond, hogy nem értem ez most hogyan jött ide?
- Úgy bizony. Ez a mi kiváltságunk, nem tudtad? - nevetek fel halkan. Élvezem, hogy a kezdeti merevség és félelem után végre újra azt a régi csipkelődős hangulat vesz körül minket. És a legjobban azt élvezem, hogy jeremy se vesz mindent szó szerint vagy túl komolyan, hogy hagyja, hogy a társalgás haladjon, oda-vissza csapongva a komoly és komolytalan témák között, mindeközben végig tartva a közvetlenség vonalát. - Az életben semmit sem kapunk ingyen - sóhajtok fel, kissé talán keserűen ingatva a fejem, ám ez az érzés azonnal tova is száll, mintha itt se lett volna, mintha nem is akart volna belerondítani a pillanyatnyi idillbe. - Egyébként meg ha jól emlékszem, a pizzát te fizetted. Én csak felmelegítettem - javítom ki, mondhatni vigasztalóan, de játékos kacsintásom mindent felülír, egyben meg is erősítem korábbi kijelentésem. Semmi sincs ingyen. Aztán csak hallgatom, ahogy beszél, mesél, ahogy végre kicsi megnyílik előttem, bár még mindig érzek némi gátat, de ezen nincs is mit csodálkozni. Úgy hiszem, a hozzá hasonlóak igencsak zárkózottak, hisz nem tudhatják, mit váltanak ki a környezetükből, miként reagálnak majd rájuk. Ahogy Jeremy is tartott tőle, én miként viselkedem majd. A főnökénél elejtett szavak viszont megragadnak bennem, hisz titkokat sejtetnek, olyat, amit még ő sem ismer. De most nem firtatom, egyrészt mert sejtem, ennél többet nem is árulna el. Másrészt meg egyelőre épp elég az ő "egyszerűbb másságával" megbirkózni, nem biztos, hogy a többet most jól viselném. - A nagy dolgok így működnek, nem? Nem kell mindenkinek mindent tudni, mert akkor sebezhetőbbé válik a rendszer. Na meg akkor többen akarnák az irányítást magukhoz ragadni, gondolván ha ismerik a titkokat ők is képesek majd irányítani - szúrom szavai után. Igen, minden vállalat, szervezet, kormány így működik. csak kevesen látják át az egészet, ezzel őrizve meg vezető pozíciójukat. Ebben nincs semmi meglepő, mindennek ez az alapja. - Nem gondolod... De azért biztos sem vagy benne, ugye? - vetem fel, nem vitakészen, inkább csak úgy, mint mikor a tanárom vezet rá, hogy elgondolkodjak valamin. Nem adja a kezembe a választ, lehet, ő sem biztos benne. De néhány elejtett célzással rákényszerít, hogy elgondolkodjam valamin, hogy felállítsam a magam sejtéseit, véleményét. Nem biztos, hogy találok is valamit, hogy van ott egyáltalán valami. De legalább megtanít arra, hogy mindig kételkedni kell kicsit. - Nem, valóban nem tudjuk... - bólintok újfent, poharam az asztalra téve, mintha csak lezárnám a témát. Pedig nem, sőt, úgy érzem, most van a durranópont, hisz miközben újra töltök, mintha csak hogyléte felől érdeklődnék vetem oda szavaim: - És tudod már, ki a gyilkos? Én egészen a könyv végéig nem is sejtettem, sőt kifejezetten meglepett. De azt hiszem, Christie-nek ez a titka. Hogy a végéig nem hagy nyugton, gondolkodtat...
- Na jó, talán kezdek eltávolodni attól az életviteltől, amibe beleszülettünk, de még nem számítok gazdagnak. - és felvágni sem szeretek, ezért nem is mondanám ezt magamról. Arról már nem is beszélve, hogy ennek bármikor vége lehet. Bármikor jöhet egy rossz széria, vagy valami baj. Nem teljesítek egy feladatot, vagy nem teljesítek jól, vagy bármi olyan történik, amire nem számítok és onnantól már nem számít, hogy mi van most. Ez még nem olyan mértékű munka, amiből elhalmoztam volna. Persze most is ugyanúgy tartalékolok, mint régen, ennyit ér a nélkülözés, megtanul az ember rendesen spórolni és akkor sem szabad hagyni, hogy elszaladjon veled a ló, amikor lehet. A ruhám is azért ilyen, mert még sem kísérhetem farmerban a főnököt, ennyire egyszerű ez, de ettől még nem vagyok gazdag. Talán az leszek majd egyszer, de addig még félek sok olyasmi is meg fog történni, ami nem biztos, hogy menni fog nekem. - Oh hát nem tudtam, hogy ez női kiváltság, akkor majd óvatos leszek. Nem kaphatok semmit sem ingyen? Mi lesz a pizzával? - széles mosollyal ingatom meg a fejemet, mintha csak szomorú lenne, hogy így áll ehhez hozzá, de persze csak viccelek. Igaza van, ha már komoly dolgokra várok tőle választ, ha komoly dolgot akarok kicsikarni belőle, akkor ő is elvárhatja visszafelé, hogy őszinte legyek hozzá. Ez végül is nem olyan furcsa, arról már nem is beszélve, hogy kettőnk közül ő az, akinek az a szakmája, hogy lyukat beszéljen a másik hasába és akármi is legyen kiszedje belőle a válaszokat. Azt hiszem jó riporter lesz belőle, határozottan jól csinálja. - Igen, így van bár tudod... valahogy olyan érzésem van, hogy még talán több is, mint én. - nem tudom megmagyarázni, de a képességem még senkire sem volt ilyen hatással. Úgy védte ki, mintha nem is történt volna meg, hogy hozzáértem és ez meglepő volt, sőt az első pillanatban félelmetes is. Az biztos, hogy nem akarnék az ellensége lenni. Inkább dolgozom neki és vagyok mellette segítőként, mint ellenségként, ebben az egyben biztos vagyok. - Valami ilyesmiről lehet szó, de hogy mi a célja pontosan arról fogalmam sincs, sőt azt hiszem szinte senkinek sem. Mindenki csak a maga részfeladatát kapja meg a birtokon úgy vettem észre, nem látja át senki sem a nagy összességet egyben. - na igen, ez már csak így megy, de azt hiszem a Keresztapában se volt ez másképp. A beosztott nem tudhat mindent mindenről, pont a a lényeg, hogy csak a központi agy tud mindet és ez esetünkben is így van. Mi többiek csak hangyák vagyunk a gépezetben, a magunk feladatát intézzük. A kérdése az, ami meglep és kicsit visszaránt az elmélkedésből, hogy vajon tényleg mire mehet ki ez az egész. Nem mintha gondolkodással rájöhetnék valaha is. - Nem tudom, nem hiszem, hogy mindenkit maga köré gyűjtene és még azt sem tudjuk, hogy mire vagy képes. - észre sem veszem, hogy ezzel talán látatlanban lebecsülöm őt, de őszintén nem akarom, hogy ő ott legyen és azt tudom, hogy a főnöknek nehéz nemet mondani, vagy nem igen engedi. Egyébként sem kötelező beszélnem mindenről. Ha ki is derül Andiről, hogy mire képes, én nem fogom elmondani, és ha eddig nem figyelt fel rá, akkor miért pont most tenné meg?
- Nem tartozol, mi? - húzom fel nevetve az orrom, miközben ügyesen az ujjaim közé csippentem a nadrágja anyagát. Persze tudom, hogy érti, nem halmozták el, nem jár márkás autóval, nem szórja a pénzét. Tuti, hogy a főnöke sokkal gazdagabb, másként nem is tudná megfizetni. De a ruhájából ítélve azért messze nem keres olyan rosszul. Már csak ha az én kávézós bérem, vagy más kétkezi munkások bérét nézzük. Persze nem gúnyolni akarom, csak ugratom, játékosan incselkedem. Mert az én szemembe ő már a pénzesebb réteghez tartozik, még ha ezzel nem is foglalkozom a barátságunkban. - Nem hat a szépen kérés sem - nevetem el magam, és örülök, hogy nem ellenkezik dacosan, mintha talán kicsit ő is szeretne megnyílni, mesélni magáról, még ha nem is konkrétan a munkájáról. Csak beszélgetne, kicsit elengedné magát, csak ahhoz nincs bátorsága, hogy magától tegye, inkább hagyja, hogy én kényszerítsem rá. Persze nem kellemetlen kényszerítéssel. - Feltételeket? - hümmentek elgondolkodva, és ahogy ő is kényelmesebben elfészkelődik én is felhúzódom, térdepelve ülök mellette, sarkaimra eresztve hátsóm, miközben ujjaim között forgatom a poharat, lágyan ringatva benne a rubin italt. - Igen, azt hiszem. De megtehetem, végül is, nő vagyok. Nem? Nekünk jogunk van hozzá - nevetem el magam, egyetlen korttyal tüntetve el a maradék bort. Érzem, ahogy véremmé válik, ellazít, minden feszültség, mi eddig bennem gubbasztott, lazán tovább áll. És ezen az ellazultságon Jeremy szavai sem tudnak változtatni. már az előzőeknél is sejtettem, enm malmozik a főnöke mellett. Úgy tűnik, a maffiás hasonlatom nem is volt akkora mellélövés. - Ha jól látom, ez a te főnököd is hozzád hasonló - vonom le az első következtetésemet. Végül is, sima ember nem bírhatná ki Jeremy erejét, ahogy nem bírtam ki én se. - És talán gyűjti maga köré a hozzád hasonlókat. Szamaritánus okkal vagy másért? Talán úgy hiszi, így lehet ő a legnagyobb keresztapa? Végül is, téged is nehéz felülmúlni, mit számít a régi, jól bevált kés vagy golyó? - vetem fel, félig komolyan, félig viccelődve. Mert a téma igen is komoly, de annyira már nem hasít szíven, hogy emiatt ajtót mutassak Jeremy-nek. Még ha a korábbi eset fel is dühített, sokkal inkább a beavatkozás, mintsem a tett okán. - És ha én is efféle vagyok... nem tartasz attól, hogy odakíván? - vetem fel érdeklődve. Nem mintha én nagy harcos lennék, vagy hasonló. De tény, hogy már kapiskálok valami olyat, amit Jeremy még csak elméletben gondol.
Érdekes irányba mentünk el, pedig még nem is ittam olyan sokat, mint amit amúgy terveztem, ehhez lehet hogy többet kellene, hiába tudom, hogy szimplán csak viccelődünk. Azért nem akarom én, hogy bármiféle hír terjedjen róla a házban, még ha nem is tehetek ellene, vagy róla, és őt nem is zavarja. Én amúgy sem vagyok gazdag, maximum a külsőm miatt hihetik azt. Persze nem keresek újabban rosszul, de mivel még nem csinálom túlságosan régóta, amit csinálok, ez még nem olyan nagy dolog, maximum hosszú távon lehet ténylegesen gazdagság az eredménye. - Azt hiszem én nem tartozom a gazdagok mellé, ahhoz valami jobb partit kellene keresned. - mosolyodom el azért. Hiába no tényleg nem nézek én ilyen sokat ki magamból. Nem vagyok gazdag, bár lehet hogy az leszek idővel, csak épp milyen áron, ez a nagyobb kérdés, mert még addig sok mindent kell megtennem, hogy a meló megmaradjon és kérdés, hogy mikor jönnek majd olyan kérések is, amiket nem leszek képes teljesíteni. A munkámmal kapcsolatban viszont jól érzi, inkább terelek. Nem az a könnyed téma, amiről könnyedén beszélgetek, de persze miért is várom, hogy valaki, aki újságírónak, riporternek készül csak úgy kihátrál majd egy beszélgetés egy részéből? Balgaság részemről nem de? Nem is értem, hogy miért hittem ezt. Még az emlegetett birtok se segít, hogy elvonjam a figyelmét az eddigi témáról, pedig isten bizony nagyon igyekszem, de esélyem sincs. - Igen erre közben rá kellett jönnöm, de talán ha szépen kérnének, akkor nem boncolgatnád igaz? - azért csak megeresztek egy mosolyt, bár annyira kényelmesen és fesztelenül nem tudok elhelyezkedni mint ő. Még mindig majszolgatok az újabb szelet pizzából, az evés időnyerőnek tökéletes lehet. Amúgy is tudja, hogy mit tettem nem rég, talán nem lenne annyira kiakadva, ha tényleg elmondanám az igazat, vagy mégis? Nem akarok egy újabb estét úgy befejezni, hogy kidob a lakásból, mert olyasmit mondtam, amit jobb lett volna, ha inkább magamban tartok. - Szóval már feltételeket szabsz? - jól van itt azért elmosolyodom és végre végzek a pizzámmal, így a tányért is leteszem és a boros poharat veszem magamhoz. Kicsit hátrébb dőlök, lejjebb csúszva, kényelmesebben. Egy kis idő kell, amíg összeszedem a gondolataimat és persze rendszerezem magamban, hogy mit is akarok mondani. - Tudod a főnököm elég... fura alak, tuti nem akarnál vele találkozni. A képességem egyáltalán nem hatott rá, amikor megkeresett még az előző melóhelyemen, egy Mc'Donaldsban egy kis városban. Máig sem értem, elég riasztó a fickó a maga nemében, viszont gazdag és munkát ajánlott. Mint mondtam én intézem az ügyeit... mindent, amit kell, a képességemmel. Ha kell gyógyítom azt, aki fontos neki és bajba kerül, ha meg mást... hát mást. - nem megy, hogy nyíltan kimondjam, de ezt akarta, ki akarta húzni belőlem a lényeget, ezek után csak nem zavar el, legalábbis remélem. Nehéz volt kinyögni így is és így sem megy az, hogy igenis eljöhet az idő, hogy nem csak megfélemlítenem kell, hanem akár ölnöm is azért, mert azt adja ki feladatnak.
Igazán élvezem most ezt a laza, könnyed hangulatot. Szinte lebegek benne, mint egy medence vízben, minden más gondot és aggodalmat a füvön hagyva. Már-már ott tartok, hogy a szemem is lehunynám, no nem azért, mert álmos vagyok, hanem mert olyan idilli a dolog. De Jeremy hasonlatára kénytelen vagyok felkacagni, ezáltal újfent rá irányítani a tekintetem. - Fogni egy gazdag pasit. Ha úgy nézzük, nem is lenne az olyan rossz. nem kéne a kávézóban lerobotolni a napom, ülhetnék a szépségszalonban, vásárolhatnám a rakat gyönyörű ruhát, és mindezért csak szépnek és készségesnek kéne lennem. Mondd csak, nem keresel egy szép kísérőt magad mellé? - vigyorodom el fülig érő szájjal. Nem mintha a valóságban képes lennék eladni magam. Mert valamilyen szinten az ilyen lányok se többek, mint prostik, legfeljebb jobban élnek. De az tagadhatatlan tény, hogy némi pluszt, kényelmet, jólétet én is el tudnék viselni. Az alkoholtűrő szavaira csak tovább mosolygok, mondhatni hitetlenkedőn. Persze tudom, csak rájátszik a dologra, egy fél pohár bor még egy gyermeknek se nagyon árt, nem hogy egy kifejlett férfinak. Már pedig Jeremy az, legalább is amit eddig láttam belőle ezt sejteti. A munkájával kapcsolatos szavak viszont igen csak nagy kíváncsiságot gyújtanak bennem. Nem megírni akarom, noha úgy érzem, mert igencsak bizsereg a tarkóm, hogy van benne sztori. De nem csesznék ki vele így. na meg azt sem elseprendő tény, hogy úgy tűnik, valóban valamilyen sötétebb dolgok is lehetnek benne, legalább is erre utal. Akkor meg a csúnya nézésen kívül nagyobb bajt is hozhatnék rá. - Birtokra? - vonom fel meglepetten és értetlenkedőn a szemöldököm, majd csak mosolyogva ingatom a fejem, miközben újfent a borosüvegért nyúlok, hogy egyetlen kárba vesző csepp nélkül légmentesítsem a poharam. Jeremy felé nem is kínálom, nem azért mert sajnálom, hanem mert az övébe még van, meg ha akarja, kiszolgálhatja magát. Ha már a váltóruha betárolását felajánlottam, nem hinném, hogy kiszolgálandó vendégnek kéne éreznie magát. - Nagyon tudod terelni a témát, de ne feledd, hogy egy leendő riporterrel társalogsz, aki úgy mar az őt érdeklő témára, mint kutya a koncra - jegyzem meg, miközben elhasalok az ágyon, ám mivel az rám van méretezve, most viszont ő is elfoglal belőle egy darabot, így a lábaim térdből kalimpálnak, mint ahogy a gyerekek szoktak, mikor elterülve a fűben hallgatják a mesét. És majdnem ugyanúgy támasztom én is két kezemre az állam, ám az egyikben ott a pohár, amiből helyzetemből kifolyólag kissé ügyetlenül, de csak elkortyolgatom ismét az ital felét. Ha már iszunk, tegyük alaposan. - Mesélj még a munkádról, magadról. és akkor talán elmegyek veled arra a birtokra -ajánlom kihívón, mintha csak tesztelném, van-e elég mersze kibújni a védőpajzs mögül. Mert ezt érzem, látom, hogy körbeburkolta magát. És még ha látszólag meg is nyílik, mindig rólam esett szó, róla alig.
- Csak akkor, ha az eső is esett előtte. - vele együtt nevetek. Jól esik ez most, régen sikerült úgy igazán elengedni magamat és ez most nem is a pizza, vagy az alkohol miatt van, egyszerűen csak azért, mert jó a társaság és pont ezért nem akartam, hogy az legyen a vége, hogy soha többé nem beszélünk. Persze annak se lett volna értelme, ha erőltetem a dolgot minden áron. Nem értem volna el vele semmit sem, annál Andie jóval dacosabb, mint hogy engedjen nekem. - Igaz, jogos a végén még jó hírem lesz a házban, azt hiszik fogtál magadnak egy gazdag hapsit, csak ne hogy a Micsoda nőre asszociáljanak. - ha most közelebb lenne még oldalba is bökném, helyette marad a szimpla széles vigyor. Igen, ilyet is tudok, pedig nem gondolta volna rólam, hogy ennyire el tudom magamat engedni. Tudom én, nem is vagyok egy egyszerű jellem, de sok minden van mögöttem, e miatt talán érthető, ha nem kezelem a legjobban az életemet és a hangulat is nálam felettébb ritkán hág a tetőfokára. - Világos. - csak ennyit bökök ki, mert nem akarom elrontania a hangulatot és tudom, hogy ez most nem olyan téma, ami fellendítené a beszélgetést. Az a lényeg, hogy elfelejtsük ezt, hiszen tudom, hogy mennyire kiborítottam legutóbb. Inkább érdekelnek a tanulmányai és persze az, hogy mit szán magának az életben. Nem lehetek önző tudom, de annak még sem tudok igazán örülni, hogy meg van rá az esély, hogy elmegy a munkája miatt külföldre, a tetejében még veszélyes környékre is. Tudom, hogy nem az én dolgom megvédeni, de mégis... ott aztán tuti hogy semmit sem tehetek érte. - Mondtam én, hogy nem bírom jól az alkoholt. - mosolyogva rántom meg a vállamat, bár azért kissé elgondolkodva. Még mindig ez a téma, ami a fejemben motoszkál, még ha nem is mond rá végül semmit sem. Tudom, hogy az ő dolga, az ő élete, de én azért jobban örülnék neki, ha valami békésebb munkája lenne, nem szívesen nézném a hírekben azt, hogy épp mikor és hol kerül bajba, még ha jól is keresne vele és híres lenne tőle. - Tudom és... valahol valami hasonló is, de annál jóval bonyolultabb. Nem ismerem annyira a fickó ügyeit, de tudok már sok mindenről és... Andie tényleg nem jössz el a birtokra, amiről meséltem? Tudod... megnézni, hogy nem vagy-e különleges. - ez azóta is a fejemben motoszkál, mert még mindig úgy vélem azok az álmok nem véletlenül voltak, még ha ő ezt nem is hiszi el. Pedig szerintem nem valószínű, hogy csak úgy láthatta azt a helyszínt, ahol a pasas meghalt, ahol... megöltem. Ez biztos, hogy okkal történt és nem csak ráérzett, hiszen pontosan ismerte a részleteket, az pedig nem lehetett véletlen. Ha tudja mire képes, akkor már könnyebben kezelné, így viszont lehetnek még rémes álmai, ami lássuk be neki se lenne jó.
- Mosógép? Este kirakom az erkélyre, reggelre kirázza a hideg. Vagy az nem elég?- pislogok rá nagyra nyitott szemekkel, ártatlanul, mint egy gyermek, akinek most próbálják elmagyarázni, hogy is lesz a baba. Aztán ismét csak elnevetem magam, mellette ez igen könnyen jön. Nem mintha amúgy olyan búval baszott lennék. - Kiindulási pontot tekintve szerinted van még nekem jó hírem? - vigyorgok tovább, újabb kortyot nyelve el a boromból. Igazság szerint lassan kiürítem a poharat. De hát ezért vettük az italt, nem? Hogy kicsit lazítsunk, beszélgessünk, kikapcsoljunk. Ami azt hiszem, az elmúlt időszakban egyikünknek sem jött össze igazán. - Őszintén szólva, nem nagyon foglalkozom a pletykákkal. Ha meg új pasinak titulálnak... Szerintem még örülnének is, egyrészt, hogy van mellettem valaki, mert hát ugye egy fiatal lány egyedül ezen a környéken - tárom szét a kezem mosolyogva, már-már tökéletesen utánozva az idős és mindenbe beleütő orrú vénasszonyok hangját. - Másrészt az új jövevény friss pletykákat hozna. Szóval kifejezetten örülnek neked asszem - vigyorodom el, majd csak ráncba szalad a homlokom. Azt hiszik, hogy? Hogy ő mi? Elsőre őszintén bevallom, valami pikánsabb jut eszembe, és csak áldani tudom magam, hogy hangot nem adtam neki, hisz ő nem affélére gondolt, hanem a verésre. - Nem láttak úgy. Tudod, olyankor az ember nem szívesen mutatkozik mások előtt. Éjszaka jöttem haza, sötét volt, Amíg meg telefonálni mentem le, kapucni volt rajtam és a hajam is leengedtem - vonom meg a vállam. Igazság szerint még nem ittam annyit, hogy erről beszéljek. Nem mintha őt érdekelhetné. Mert mit is kérdezhetne? Jeremy túl tapintatos ahhoz, hogy firtassa a dolgot, főképp, hogy ha úgy nézzük, pontot is tett a végére. A szakirányommal kapcsolatban viszont kissé meglepve hallgatom reakcióját. Nyugodtabb életre? Hát nem látja, hogy nekem valahogy sehogy sem sikerül nyugodtabb életet teremtenem? Valami tré mindig bejön, valami mindig belemocskol a kezdetleges idillbe. Hát akkor meg miért is ücsörögnék itthon társasági lapoknak írva egy rakat hülyeséget, hogy melyik gazdag épp milyen rohadt drága göncben flangál. Világot akarok látni, kimozdulni innen, és ehhez ez a legegyszerűbb mód. Persze meglehet, ha bejön, akkor később tudósíthatok külföldön nyugodtabb dolgokról. De az elsőre nem megy, ahhoz le kell tenni az asztalra. - A bortól.. Attól a fél pohárkától - nevetek rá a kifogás hallatán. Ha tényleg ennyi is megárt, akkor valóban nem valami nagy ivó. Nem mintha én alkoholista lennék, de azért egy pohár bornál több kell ahhoz, hogy hülyeségeket beszéljek. A merészségem persze meg van anélkül is, így hát firtatom a melóját és kíváncsian hajolok közelebb is, mintha attól tartanék, zavart szavaiból elvesztek akárcsak egyetlen hangot is. - Aha... Szívességet két, segít, segítesz, intézed az ügyeit. Ugye tudod, hogy ez úgy hangzik, mintha azokból a maffiás filmekből szedted volna? - kérdem, és bár el lehetne viccelődni, most nem nevetek. De nincs semmi elítélő v agy aggódó sem hangomban sem az arcomon. A mi környékünkről jőve az lenne a fura, ha diplomatatáskás üzletemberré vált volna, akinek a legnagyobb gondja, hogy elfogyott a reggeli mokkája, vagy hogy a konditerembe túl sok tahó csóri jár.
- Nem tudom... akárki. - rántom meg a vállamat megadóan. Oké igaza van, nem nagyon tudná senki sem félreérteni rajtunk kívül, nem is tudom miről beszélek. Végül is csak egy váltóruháról van szó ilyen esetekre, hiszen elég gyakran járok elegánsan tényleg nem lenne rossz ötlet alapvetően. - Csak hogy érezd a törődést és fejlődhess. - piszkálom, ennyi azért kell, főleg hogy azért jöttünk, meg le akar itatni. Na jó nem szó szerint véve, de valami hasonló, ahhoz pedig jár a jó kedv, lehet poénkodni, még ha amúgy tényleg meglepő is számomra, hogy nincs vasalója. Én lennék túlságosan házias típus? Ha jól tudom ez pasiknál azért ritka, de rólam van szó, sokáig éltem egyedül ahhoz, hogy tudjam, hogy mi hogyan működik egy háztatásban és értsek is hozzá. - Oké, akkor a vasló kihúzva, marad a papírpohár. Mosógéped azért van? - vigyorodom el, kivételesen magamhoz képest tényleg szélesen. Egyébként eddig akárhányszor találkoztunk mindig jól öltözött volt, gondolom olyanok a ruhái, amiket amúgy sem kell annyit vasalni. Nem is baj az, nem lehet mindenki annyira fanatikus takarítás és rend terén, mint én. - Szóval én már nem ronthatok a híreden? Vagy csak nem zavarnak a nénik pletykái? Holnap már arról suttognak, hogy új pasid van, sőt tuti azt fogják gondolni, hogy én... tudod... - azért ennek nem örülnék, de ahogyan Andiet ismerem bár kedves lány, de nem hiszem, hogy jó viszonyt ápol a házban élő idősebbekkel. Én anno beszélgettem velük, vannak azért rendesek és ezzel a pletykákat is meg lehet előzni. Na mondjuk ő lakik itt, szóval ha őt nem zavarja, akkor nekem nem kell ezzel foglalkozni, de annak tényleg nem örülnék, ha engem gondolnának annak a vadállatnak, aki úgy ellátta a baját, az nem tetszene, remélem, hogy erre azért nem kerül sor, nem szeretem az ujjal mutogatást. - A veszélyes dolgok... furcsa, hogy nem arra vágysz, hogy inkább nyugodtabb életed legyen azok után, amilyen gyerekkorunk volt. - legalábbis ez lenne az általános, ő viszont láthatóan nem így van vele, bár persze nem azt mondom ezzel, hogy az igalom hajhászása miatt érdekli a haditudósítás. Ő nem olyan és valakinek ezt is meg kell csinálnia, de azért nem örülök neki kifejezetten, hogy ez érdekli, hiszen mégis csak a barátom és a veszélyes munka... soha sem valami kedvező. Félteném, hogy baja esik egy olyan helyen, ahol háború zajlik, még ha nem is arról van szó, hogy ő maga fekszik bele a lövészárokba, de attól még az ilyen országok veszélyesek, főleg ha kifejezetten háborútól sújtotta városokat látogat meg. - Oh biztosan csak a bor beszél belőlem. - nevetem el magamat, újabb falat pizzát tolva a számba. Na nem mintha túl sok bort ittam volna már eddig, a pizzám sokkal jobban fogyott és én tuti nem állok meg egy szeletnél, ha már dolgozott vele. Amúgy is éhes vagyok, az elmúlt napokban nem ettem rendesen, ahhoz túlságosan megviselt az, hogy attól tartottam nem fog felhívni és nem beszélünk talán soha többet. Persze megtehetném, hogy bizonygatom a szépségét, de most még sem. Túlságosan jól szórakozunk ahhoz, hogy komolyabban beszéljek, pedig így gondolom. Andie szép lány, mindig az volt, a nagy rácsodálkozó szemeivel együtt, amik sajnos már rég nem csodálkoznak rá annyira a világra, mert túl sok rosszat tapasztaltak meg. Amikor visszakérdez inkább újabbat harapok, hiszen igaza van, én eddig nem sokat meséltem a munkámról. - Leginkább intézem az ügyeit, amiket... nehezebb, de ez... - halkan sóhajtok egyet, amiből sejtheti, hogy nem vagyok oda annyira a munkámért és nem akarom én ezzel megint elrontani az estét, ki tudja hogyan reagálna, ha az igazat mondanám. - Segítek, ha azt kéri, hogy valakinek segítsek ilyesmi. A képességemmel dolgozom lényegében. - kicsit azért megkerülöm a tényleges választ. Nem fogom kimondani szó szerint, hogy ha kell, akkor gyógyítok, ha kell akkor megvillantom az erőm másféle formáját is. Ölni tudok azzal, amire képes vagyok, ezt ő is tudja jól, hiszen már meg is tettem, és bár még erre nem került sor eddig, de a munkám része is lehet ez akár. És hogy ha ez következik képes leszek-e rá? Nem tudom... talán... talán jobb ez, mint életem végéig egyedül élve egy gyorsétteremben dolgozni kilátások és lehetőségek nélkül.
- Ki? - nevetek rá a hirtelen felbukkanó jókedvből. Ugyan, ki érthetné félre? Még ha laknék valakivel, barátnővel, szülővel. De hát egyedül élek, és igazából fel se jár senki hozzám, főképp nem azért, hogy a szekrényben kutakodjon. Akkor meg ki és hogyan érthetné félre? - Műanyag poharak és vasaló is? Elkényeztetsz - fintorgok vigyorogva, miközben a fejemet rázom. Persze tudom, hogy csak viccelődik, és a karácsony is odébb van. De akkor is... - Azért remélem magam is képes vagy gyógyítani, vagy jók a reflexeid. Mert a vasalót tuti hozzád vágom. Na jó, én is csak viccelek. De tény, hogy nem vagyok házias jellem, tojok rá, ha a pólóm vagy a lepedőm kicsit gyűröttebb. A munkaruhám meg szerencsére olyan anyagú, ami nehezen gyűrődik. Ahogy a legtöbb ruhám. Talán nem véletlen válogattam így össze őket. - Pletykák? Miféle pletykák? Gondolod, hogy folt esett a jó híremen? - kapok a szívemhez kétségbeesetten, de láthatja, hogy olyan nehezen leplezem a vigyorgást, mint egy kölyök. Na igen, régóta nem foglalkozom mások véleményével. Nem mintha olyan háttérrel, amilyen nekem van, még adhatnék a jó híremre. A mi környékünkről jövő lányokról rögvest azt gondolják, hogy vagy kiélt utcalány, vagy felkoppintott szerencsétlen. Szóval kár is erőltetni. A szakirány felemlegetésén él viszont elgondolkodom egy kicsit, újabb és újabb falatokat rágcsálva el a tésztából. Igazából bár még van időm a suliból, jobb, ha az ember mihamarabb tisztázza ezt magában, aztán azokra a területekre koncentrál. De vajon mi is? A politika bár témabő, tuti nem az én asztalom. Nem is értek hozzá, nem is érdekel. Akkor meg hogy tudnám úgy végezni a munkám, hogy a riportok érthetőek és helyesek legyenek? De a gyengébb társasági dolgok sem az én asztalom. A sok gazdag ember, ki mit és kivel meg hogyan. Brrr... A pizzának bent kell maradni, hogy a pia se üssön azonnal! - Azt hiszem, a külföldi tudósítások, a háborús zónák lennének izgalmasak. Persze nem feltétlen a lövészárok. De talán a mi múltunkkal könnyebben meg tudnám érten i, mit élnek át azok, akik akaratlan estek a dolgok közepébe. Igen, egy szegényebb környezet, az elesett emberek, ezekről tudnék írni. Nem élvezetből, és valószínűleg nagy fájdalommal, de érteném, átérezném. És ez fontos az ilyen helyzetekben. Hogy az ember ne legyen túl hideg, túl elvonatkoztató. Mert ott csak a durva valóság számít. - Igazad van. A tv, a híradások egyre elterjedtebbek, már nem csak a szavakkal, de a képekkel, filmekkel is meghágják az emberek ingerküszöbét. Ha pedig háborús övezetbe akarok menni, ott a tv elérhetőbb, mint hetenként hazaküldeni valami röpke írást, amin a többség átszalad, mondván úgy sem itt történt - bólintok a levezetésre. Igaza van, a televíziózás egyre elterjedtebb, mindenki azt bámulja otthon, vacsoránál, kocsmákban. Már nem divat az újságolvasás. Legalább is ne m annyira. És a tv gyorsabb is, hisz míg a cikk nyomdába kerül, ott szinte azonnal be is nyomhatnak egy közvetítést. - Úgy gondolod, meg van a külsőm hozzá? - nevetek fel a szavak hallatán. Persze tudom, hogy Jeremy nem gúnyolódik, és nem is rossz szándékkal mondta, amit. Ő kicsit még mindig az a srác a mi környékünkről. nem köntörfalaz, felénk az ilyesmit nem dobálták csak úgy. - Csak nem bókolsz nekem - vigyorodva hajtom tovább a dolgot, szinte már hálásan, hogy terelődik a komolyabb téma, és vissza-visszatérünk az incselkedésre. - És te? Mit is csinálsz valójában? Élsz egy drága nagy házban, valami gazdag ember mellett. Azt már tudom, hogy nem a háziorvosa vagy. Bár ki tudja. Hát akkor? - firtatom, persze nem tolakodón . Ha nem akar válaszolni, nem muszáj. Igaz, feléledő kíváncsiságom nehezen tudja majd elhallgattatni. Hisz mesélt magáról, sokat, az orvosit, a képességét. Ugyanakkor még is alig mondott magáról valamit. És míg választ várok, kiüresedett tányérom az asztalra csúsztatom, de most még nem veszek újabb adagot, helyette a borospoharat emelem a számhoz egy korty erejéig.
Én már annak is örülök, hogy itt lehetek, ha esetleg ezt nem a legkényelmesebb módon teszem, hát nem különösebben zavar a dolog. A ruhám állapota pedig főleg olyasmi, ami nem vág pofon. Profin vasalok, rákényszerültem, miután egyedül élek évek óta és vagyok annyira igényes, hogy hiába éltem nem pont a leggazdagabb körülmények között, sosem szerettem úgy megjelenni, mint akiről ez le is rí. - Jól van, legközelebb már úgy készülök, de aztán nehogy még külön fiókot is adj nekem, azt a végén még félreértenék. - bár nem tudom ki, mert nem sokan látnak be a lakására, a pletykás vénasszonyok pedig az ilyen környéken már eleve minden bizonnyal úgyis elkezdték a pletyka szövögetést, hiszen voltam már itt levessel, meg aztán lettem kitéve elég hirtelenjében is, aminek volt egy adag kiabálás is az előszele és most megint itt vagyok. Biztos vagyok benne, hogy már rég meg vannak a kitalált történetek arról, hogy minimum én vagyok az a vadállat, aki ellátta szegény lány baját és terrorizálom, vagy netán én vagyok a hős lovag és kedves segítő, akivel legszívesebben már holnap összeadnák, hogy kérdezgethessék mikor jön a pereputty is. Ilyenek az öreg nénik, ahol én laktam ott is volt belőlük éppen elég, nem is egyszer megkaptam a szokásos kérdéseket miért nem látnak soha valami helyes lánykával... na persze, ha mégis megtörtént volna netán gyakori váltásban más-más lányokkal, akkor minimum megbotránkoztak volna. Kétlem, hogy az ilyen néniknek eleget lehet tenni úgy igazán, mindig találnak valamit, ami úgy se jó, vagy másképp kéne, vagy ők jobban tudják. - Komolyan nincs vasalód? Akkor már tudom, hogy mit kapsz karácsonyra. - cukkolom csak természetesen, de aztán mosolyogva megrántom a vállamat. - Maximum növeljük a pletykákat, amik rólad terjengenek a házban, én meg kocsival vagyok, nem nagy dolog, ha gyűrődik és... nekem van vasalóm. - el tudom én rendezni a ruháimat, ha hazaértem. Persze azt is megtehetném, hogy beadatom tisztítóba, a kényesebb darabokat szoktam is, de ez nem olyan, amit ne tudnék én magam rendbe tenni és mivel tudom hogyan kell miért bízzam másra, csak mert megengedhetem magamnak? Sose gondoltam, hogy azért mert most jól megy a sorom egyből át kéne mennem gazdag úri fiúba. Nem, megtartom azt, aki voltam, mert ki tudja, hogy mikor kell visszatérnem hozzá. - És te milyen szakirányt választanál, mi érdekel igaz? - nem értek én annyira hozzá, ő viszont igen, biztosan van már elképzelése róla, hogy milyen témában írna legszívesebben, én pedig kíváncsi vagyok rá, hogy mi lehet az és persze, hogy érdekelnek a dolgai. Jó ideig távol tartottam magamtól mindenkit, mert könnyebb volt, de ő ismeri a múltamat és most már a jelenem... nagy részét is és képes volt megbocsátani azt is, amit tettem, nem fél tőlem, pedig lássuk be, embert öltem. Érthető, ha érdeklődőm a dolgai iránt, mégis csak a barátomnak tekintem és ha már váltóruhát is raktározhatok el nála, akkor valószínűleg az is. - Plusz valahogy egyre inkább úgy érzem, hogy annyira rohannak az emberek kevesebb idejük van olvasni. Ha valami nem figyelemfelkeltő, akkor nem szánnak rá időt, könnyebb meghallgatni a tv-ben vacsora mellett, de persze te tudod, hogy mit szeretnél érthető az is, hogy jobb névtelennek maradni, viszont ismertebb lehetsz és többet is kereshetsz, ha tv-s vagy... a külsőd meg van hozzá. - ezt már mosolyogva teszem hozzá, hiszen Andie mindig is rendkívül dekoratív lány volt, szerintem könnyen el tudnák adni a tv-ben, aztán ott lehet akár hírolvasó is. Néha az ember kénytelen kompromisszumokat kötni az életében, még ha nem is akar igazán, de nem mindig van választás. Én sem ezt a munkát szántam életcélomul, de most ez van és mivel ezzel keresem meg a napi betevőt, nem utálhatom és végül is nem is annyira rossz.
Egy pillanatig zavartan nézek Jeremy-re, n em értem, hogy jön ide a táska, meg hogy nem úgy készült. Aztán leesik az a bizonyos, és magamban nevetek, magamon. Mert egyértelmű, hogy nem voltam túl egyértelmű. Na ezen még javítanom kell, bár az egyik professzor szerint a ködösítés nagyon jó taktika. - Úgy értettem, majd hozz magaddal, ha legközelebb jössz, amit itt hagyhatsz. Hogy legyen - magyarázom, kijavítva, kibővítve a saját szavaim. Mert hát azt hiszem, a legnehezebben már túlléptünk, ami egy barátságban megeshet. És ezek után nehéz lenne olyat mutatni, ami miatt összeveszhetnénk, ha pedig ez kiiktatva, akkor valószínűleg előfordul majd még, hogy néha így összeülünk beszélgetni, iszogatni. - Rendben, ha nálad tanyázunk, majd te ajánlod fel - nevetek rá. Igen, végül is így szokott len ni. De az többnyire más szitu okán merül fel, és mi azt hiszem, más fokon állunk egymással. - Csinos, kétségtelen - mérem végig a ruháját vigyorogva, majd csak a fejem rázom. - De gondolod, reggel is ilyen csinos lesz? Vagy agyon gyűrötten akarsz majd kimenni? Mert nekem még vasalóm sincs - vigyorodom el egy újabb falat pizzát rágva. Számomra valahogy evidens, hogy itt alszik. Persze nem velem. De attól még alhat itt. Amúgy is, ha kiütöm magam a piával, felőlem akár egy óriás is mászkálhat vagy épp alhat mellettem. Közben átkalandozun k a sulim témájára, belőlem pedig özönlik a szó, és valahol mélyen, belül melegséggel, örömmel tölt el, hogy van végre valaki, aki figyel rám, érdeklődik a dolgaim iránt és legfőképp figyelmet is tanúsít a szavaim iránt. - A témaválasztás igazából attól függ, mire szakosodtsz. Például politikai tudósítóként tuti mindig lesz valami, amiről írni lehet - nevetek fel, majd kissé elkomorodom, ahogy a legutóbbi beadandó témája jut eszembe. - És ugyanez a helyzet a harcok és háborúk terén. Még ha nálunk nem is, de mindig van valahol. Csak jó szakirányt kell választani és téma lesz bőven. Csak lelkileg is túl kell élni. Na igen, hiába akar az ember kívülálló, pártatlan lenni, vannak olyan helyzetek, látványok, információk, amik ezt lehetetlenné teszik. És csak remélem, én is túlélem majd egyben. - Ezen még nem agyaltam túlzottan - sóhajtok fel, ahogy a médiastílust firtatja. Na igen, nem mindegy, hogy az ember riporternek vagy tudósítónak megy. - Nem szívesen tündökölnék a tévében. Nme akarom, hogy ismerjék az arcom, hogy tudják, ki vagyok, hogy esetleg firtatni kezdjék, honnan. Ugyanakkor a külföldi híradások többnyire inkább a tévé és rádió híradásaiban mérvadók, az újságokban egy-egy cikk könnyen elvész, hacsak nem iszonyatos horderejű téma. De hogy olyat kapjon az ember, ahhoz iszonyú sokat kell letenni az asztalra. Külföldre avagy más államokba viszont gyakran küldenek fiatalokat, akikben még van lelkesedés és sok mindent bevállalnak. Én pedig szeretnék kijutni külföldre, Európába, talán a keleti országokba is. Szóval valahogy meg kell alkudnom magammal - vonom meg ismét a vállam újabb falatot rágva le a langyossá hűlő pizzámból. Na igen, vannak még kérdések, de szerencsére időm is van még eldönteni.
Lássuk be igazán nem számítottam rá, hogy a mai nap végén majd itt kötök ki, hogy nem elég, hogy hajlandó beszélni velem, hogy végül megbocsát, még fel is hív magához pizzázni és dumálni, na meg kiütni magunkat, de ez már részlet kérdés. A lényeg, hogy érthető módon nem készültem váltó ruhával, az sem volt biztos, hogy egyáltalán nem azért keres, hogy megmondja, hogy biztosan ne keressem soha többé, vagy a jó ég tudja. A legrosszabbra készültem. Csalódtam már épp eleget az életben ahhoz, hogy ez érthető legyen. - Ahhoz minimum táska is kellett volna és annyira nem pakoltam fel, de majd máskor készülök, vagy előre kérdezek mire számítsak. - amúgy sem öltöztem annyira vészesen kényelmetlenül. A főnök birtokán se szoktam egyébként nagyon lazára venni a figurát, még sem csak én élek ott. Nem mehetek le mackóban a földszintre, mindenki más is normálisan felöltözik. Más egy saját lakás, de nekem nem az van, így talán érthető, ha már egészen jól megszoktam ezt a verziót, most sem érzem magamat kifejezetten kényelmetlenül benne. - Ezt nem fordítva szokták? Tudod a lánynak ad a pasi pólót. De ne aggódj nem kényelmetlen, jó ruhák ezek. - meg vagyok én így, a zakót már ledobtam, az inget pedig már egész jól megszoktam. Régebben én is pólós voltam, de már egészen jól felvettem az elegáns verziót és igazság szerint élvezem is. Azért mégis csak jó érzés tud lenni az embernek, ha kinézhet valahogy és szerencsére esetemben ez meg van. Szeretek elegáns lenni, belejöttem azt hiszem. Már nem is hiszem, hogy vissza tudnék menni a régi életembe. - Szóval intézzem magamnak, hát jó. - csalódott képet vágok, de persze csak viccelek, fújom én magamnak a pizzámat, ennyi még belefér, egyébként is állati jó az illata, még ha amúgy csak sima fagyasztott is. Közben persze figyelek arra is, amit válaszol a suli kérdésre. Tudom, hogy érdekli és szereti is csinálni, engem pedig érdekel, hogyan megy neki. - Szóval nehezebb, mint gondoltad? Igazából én sose tudtam, hogyan mehet ez. Mármint rengeteg ötlet kell hozzá és persze rengeteg téma, amiket nehéz lehet megtalálni és mindig kitalálni, főleg ha munka állsz és már teljesítened... kell. - ez olyasmi lehet, mint az írás. Amikor egy írónak van egy első könyve, amit ihletből ír, ami jól megy, ami sikeres, aztán tovább görgeti az életét és valahogy már elvárássá válik az írás, egy folytatás, egy új könyv, mert befutott és várják tőle. Akkor már sokkal nehezebben megy a dolog, mert muszájból kellene csinálnia. Nekem ez biztosan nem menne, de tény és való, soha sem rendelkeztem írói vénával és az egész témakör sem érdekelt soha. Akit igen, az biztosan másképp van ezzel, mindig talál témát és ötleteket. - Érthető, én nem is hiszem, hogy elmennék újságírónak, és gondolom, hogy elég nehéz lehet, de biztosan menni fog neked, hiszen már tudod, hogy mik lehetnek a hibák, akkor könnyebb kezelni őket. - mosolyodom el, főleg amikor a feltét még le is esik a pizzaszeletéről. Én legalább eszem, hiszen amikor ő beszél, akkor fogy a szeletem, de láthatóan neki nagyon sikerül elmerülni a témában, ami végül is érthető, főleg ha olyasmiről van szó, amit nagyon szeret. - Nem baj az, ebből látszik, hogy szereted, amit csinálsz és érdekel is, tehát jó úton jársz. És papír alapon írnál inkább, vagy esetleg a tv? - nem is tudom, hogy ezt említett-e már, vagy el van-e döntve, mert végül is az újságírás nagyban hasonlít a riporterkedéshez is, sokan vannak, akik mindkettőt űzik akár párhuzamosan is.
- Legközelebb hozz magaddal. Ártani nem árthat egy kényelmes váltó - vetem fel totális ártatlansággal. Jeremy a barátom, így hát nincs abban semmi fura v agy meglepő, ha nálam hagy egy-két ruhadarabot. Na persze nem úgy, mintha együtt járnánk, de ha néha-néha csapunk egy ilyen görbe estét, neki is kényelmesebb, mint utcai ruhában feszengeni. Persze a félreértés is csak azért adódhat, mert ő pasi én meg lány vagyok. Ha ő is lány lenne, semmi meglepő nem lenne a dologban. - De ha gondolod, egy kényelmes, nagyobb pólót most is tudok adni -vonom meg a vállam a felajánlás közben, majd a maradt tányérral a kanapéra telepszem törökülésbe hajtott lábaimra fektetve a tányért, miközben a saját figyelmeztetésem például véve fújok a forró pizzára. - Ha megfújom, meg is eszem. Potyára nem melózok - nevetem el magam a szavaira. Mondjuk az már tényleg egészen más sugallattal lenne, ha egymás kajáját ennénk. De most csak játékosan incselkedünk, ahogy barátok között szokás. Semmi több. - Hát, felemás - sóhajtok fel az első falat lenyelése után, ahogy a suliról kérdez. - Tudod, nagyon érdekel, nagyon akartam ezt a sulit. De most látom csak, hogy azért ez is úgy van, mint minden, amit az ember meglát és megkíván. Ahogy jobban belemélyedsz, már rájössz, hogy az egész nem is annyira egyszerű. Mert hát ugye fogod az újságot, szétnyitod, olvasod a cikket és úgy képzeled az egészet, hogy ül az író, pötyögi az írógép és azt a pár sort, amint te két perc alatt átfutsz, ő tíz perc alatt megírja. Hát nagyon nem - rázom a fejem, de nem kesergek, hisz nevetés tarkítja a hangom. Igen, eleinte így képzeltem. Hogy én újságíró akarok lenni, tehát evidens, hogy minden könnyen fog menni. Aztán az ember rájön, mégsem. A kérdés csak az, kitart-e vagy feladja az akadályok miatt. - Igazából a legnehezebb pártatlannak maradni. Bármiről írok is, nem lehetek egyoldalú, nem írhatom meg az én véleményem. Mert az nem tájékoztatás, hanem befolyásolás. Persze a nagyon, úgymond közösségszinten elítélt dolgoknál leheletnyit belefér. De a jó riporter nem engedheti, hogy saját véleménye befolyásolja a leírt szöveget. És ez néha nagyon nehéz. Főképp, ha a téma is megrázó. Nagyjából ekkor pottyan le az első feltét a pizzaszeletemről, szerencsére a tányérba. Meglepetten nézek rá, mintha nem érteném, mi az, majd bocsánatkérő vigyorba szalad a szám, miközben egy ujjal csalom vissza a szökevényt a számba. - Na, erről beszélek. Néha kicsit elragadtatom magam.
- Hát akkor ennyit a titokzatosságról. - látványosan sóhajtok egyet, de persze szándékosan rájátszva csak a dologra és viccelek csupán az egésszel. Cseppet sem zavar, hogy nyitott könyvnek gondol, legyek is csak az, hiszen pont az hiányzott nekem, hogy legyen valaki, aki tényleg ismer, akivel megbeszélhetek olyasmit, amit mással nem és aki előtt nem kell titkolnom azt, hogy mire vagyok képes. Andie pedig amilyen hirtelen és ügyetlen néha nagy hasznát veszi annak, hogy ilyesmire is képes vagyok, na meg persze annak, ha még irányítani is tudom a képességemet, mert azért ebben még mindig nem vagyok tökéletesen biztos, de azért amennyire tudok igyekszem. Most is sikerrel járok, valami miatt mellette még nem volt balsiker, talán részben azért is, mert ismerem, mert megnyugtat a jelenléte és mert tényleg segíteni akarok neki. - Akkor mondjuk innentől helyettesítsük a közös pizzázással mit szólsz? - na meg persze ehhez az sem árt, hogy ne tegyen magában folyton kárt, mert ugye úgy valóban elég nehézkes elhagyni a gyógyító fázisokat, hogy ő rendre újabb sebeket csinál magához. Persze tudom, hogy akadt, ami miattam történt, épp ezért is volt igaza, nehezen tudtam elnézni, hogy a keze még mindig sebes. Szerencsére ezen már nem kell járatnom az agyamat, már rendben van, és jöhet a bor, meg a pizza is hamarosan, ahogy kész. - Milyen műanyagpoharakkal találkoztál te? Az igazi kemények azok aztán szinte elpusztíthatatlanok, majd kapsz egy szettet karácsonyra. - széles mosollyal bököm oldalba, ahogyan ellépek mellette, hogy elvegyem a saját poharamat és kortyoljak a boromból. Nekem ez most tökéléletes, nem merül fel bennem, hogy inkább mást innék, amúgy is arról volt szó, hogy nem túl magas az alkoholtűrő küszöböm, szóval jobb finoman adagolni, no meg enni is előtte, az utóbbi napokban nem vittem túlzásba a rendszeres étkezést. - Vannak, akik bögréből isszák, annál nem sokkal rosszabb. - rántom meg a vállamat szórakozottan. Hát végül is miért is ne? A biztonsága a fontosabb és a poharak kimondottan nagy ellenségei, de komolyan utána fogok nézni valami törésbiztos borospohárnak karácsonyra, hátha gyártanak más anyagokból is, régen a középkori időkben voltak fémkupák, vagy épp fa is akadt, mint alapanyag, lehetséges, hogy régiségkereskedésekben lehet még kapni effélét és akkor még a külcsínre sem lehet panasz. - Hát jó, ennyi még belefér. - bólintok vidáman, egyik kezemben a poharam, a másikba a tányérok kerülnek és gond nélkül jutok be a szobába. Már ismerem az utat, hogy helyet is találjak magamnak, ahová lehuppanhatok, miután bekapcsoltam a rádiót. Na persze a figyelmeztetés ellenére is első blikkre sikerül jó hangosan indítani, csak aztán halkítok rajta, miután heves szívdobogással törlöm le a rádió tetejéről a pár cseppnyi bort, amit sikerült ijedtemben kilöttyinteni. - Nekem meg nincs is kényelmes itthonim, nem fair. - rázom meg a fejemet, miután azért talán fél pillanatra sikerül elbambulni, hiszen tényleg kellemesen lazára vette a figurát és most nincs se félhomály, se veszekedés, mint a legutóbb, amikor itt jártam. Lássuk be Andie felettébb csinos, nem csoda, ha a férfiembernek önkéntelenül is elidőzik rajta a tekintete időnként. Magamhoz veszem inkább azt a pizza szeletet, ami hozzám legközelebb esik, csak aztán dőlök szépen hátra és helyezkedem el kényelmesen. - Rendben mami, fújom, vagy te szeretnéd nekem? - kis széles mosolyos csipkelődéssel szólalok meg, aztán már az első óvatos falatokkal foglalkozom. Tény és való, hogy már az illatok érkezésénél is rendesen elkezdtem érezni az éhséget és hallani a csendes gyomorkorgást, de már határozottan jobb. - No és mi a helyzet a sulival? -a melót nem kérdezem, nem az a fontos, pincérkedik, abban nincs soha túl nagy csoda. Tudom, én is hasonlóval foglalkoztam az előtt, hogy sikerült az új és jól fizető állásra szert tenni.
Kezdőlap 
by 
