Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
New York szürke bérházakkal zsúfolt utcájában vagyok. Jobbról a harmadik ház, annak is a negyedik emelete. Muszáj kaptatni, a lift sosem működik, vagy csupán elfelejtik levenni róla a táblát. A hosszú gangra kilépve négy lakásajtó és néhány lefüggönyözött kis ablak tárul a szem elé, valamint néhány cserépbe ültetett virág küzd és dacol az életben maradásért. Maga a lakás nem túl nagy. Elsőként egy rövidke folyosóra lép az érkező, melyből három ajtó nyílik. Illetve kettő és egy elhúzható harmonika-ajtó. Ez a szűk, de tiszta konyhát rejti az alapfelszereltségekkel. Az ajtók egyike a piciny fürdőt, míg a másik a szobát zárja el. Minden egyszerű, flancmentes fehér falak. Az erkélyre a szobából lehet kijutni.
Nyugodtan aludni? Azt hiszem, igaza van, a ma este mindenről fog szólni, csak a nyugodt alvásról nem. De ezt a világért sem erősíteném meg benne, mert akkor tuti, hogy kirohan a házból, ha más nem, hát a saját szemérmét féltve. Inkább tagadok,mint hétördög. - Felnőttek vagyunk Jeremy, azt hiszem, megbirkózunk a dologgal - mosolyodom el lazán. Igen, biztos vagyok benne, hogy az éjszaka közepén a vágytól elvakultan nem fog letámadni az ágyamban, nem mintha a jelen állapotban bánnám. És talán én sem lopózom át éjszaka, ha más nem, hát magamra zárom a szobaajtót, a kulcsot meg kilököm alatta. - Remek - biccentek, ahogy elfogadja az ajánlatom, majd némi habozás után újfent elfordulok, és a szekrényből kiveszek egy szépen összehajtogatott takarót. Nincs hideg, a fűtés jó, talán elég lesz. - Hozok párnát és pólót is - teszem még hozzá, miközben leteszem a kanapéra a takarót, aztán már-már kirohanok a szobából. ~Felnőttek vagyunk, megoldjuk!~ Mormolom, mint valami mantrát, miközben már a szobámban birkózom az ágyneműtartóval, kiszedve a saját alvócuccom, meg egy plusz párnát Jeremy-nek is. Aztán még kitúrok egy nagyobb méretű pólót, én is hasonlókban alszom, majd a fürdőt útba ejtve egy tiszta törülközőt is a halomra rakok. - Nyugodtan használd a fürdőt, tusolj le. Már mint ha nem zavar, hogy nem épp macsós az illata a tusfürdőmnek - mosolyodom el, miközben akár a kezébe adom a cuccot, ha már higgadt annyira, hogy fel merjen állni, vagy a korábban letett takaróra halmozom a motyót. - Azt hiszem... jobb ha most megyek. Ha kaja kell vagy innivaló, szolgáld ki magad - dadogom zavartan, ujjaimmal piramist, gúlát építgetve. Igazából ebben a lakásban srác még nem aludt, sőt, rajtam kívül más sem. Az pedig végképp szokatlan, hogy úgy alszik itt, mint Jeremy. Hogy ott a tűz, az érzés, és még is külön a szoba. Ez nehezebb, mint hittem volna. - Szólj, ha kell valami... És fordulok sarkon, zavartan rágcsálva az ajkam, hacsak nem tart vissza valamiért. És ha nem, hát becsukom magam mögött az ajtót, hogy nyugodtan mozoghasson, jöhessen a fürdőbe, ami az én szobám mellett van. De egy hűs zuhany jót tesz majd neki. És az kellene nekem is...
Még igen, talán majd idővel menni fog több is, de egyelőre nem szabad elsietni semmit sem, annak csak rossz vége lehet és jól sejti, ha elrontjuk, ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor nem fogjuk tudni kezelni a továbbiakat sem attól tartok. Legalábbis bennem biztosan rendkívül nagy hátat szabna egy hiba, főleg egy ilyen nagy. Be kell érni a kis sikerekkel, hiszen ez most sikerült, nem lett baj, maximum aprók, amiket le tudtam győzni, de összességében sikeres volt az este és ez a lényeg, ebbe kell belegondolnunk igazán és akkor majd szépen tovább lépük és a többi is menni fog, csak időt kell adnunk magunknak, főleg nekem, mert ha jól sejtem, akkor ő most nem nagyon adna időt, ha más valaki lenne itt és nem egy olyan problémás eset, mint én. Nem ítélem el e miatt, én magam is pontosan így cselekednék, ha lenne rá lehetőségem. Iszonyatosan nehéz csak úgy leállni, ezért is merül fel bennem, hogy elmegyek, úgy talán mindkettőnknek könnyebb lenne. - Épp e miatt kellene elmennem. Most nyugodtan aludni itt... - tudom, hogy igaza van. Ittam, így vezetni elég nehézkes lenne és veszélyes is. Lehet, hogy elszívom mások életerejét, de én magam nem gyógyulok meg tőle, no meg akkor sem, ha netán balesetet szenvedek a kocsival. Viszont itt maradni... jó lenne és jól esik, hogy erre kér, de közben meg... félek is tőle, hogy nehéz lesz úgy aludni, hogy ő meg ott lesz a másik szobában. - Biztos, hogy neked se jelentene gondot? - vacillálok azért, de láthatja, hogy úgy tűnik hajlok rá, hogy belemenjek. Végül is... nem biztos, hogy annyira rossz ötlet. Tényleg nem kellene vezetnem és ha egyszer elnyom az álom, akkor már egyből sokkal könnyebb dolgom lesz, csak kell egy hideg zuhany és át kell lendülünk ezen. Első körben azzal, hogy megigazítom kicsit én is a ruhámat, bár sokat ez nem javít a lenti helyzeten. Ahhoz egy kis idő kell, vagy az említett hideg zuhany. - Köszönöm, akkor.. legyen így, maradok, odakint a kanapén és a kávé is jól fog esni, azt hiszem a bor máris hatott rám. - halványan elmosolyodom, viszont egyelőre arra nem szánom rá magamat, hogy fel is álljak, úgy csak még inkább látványos lenne a készültségi helyzet. Buta dolog, hiszen tisztában van vele, érezte nagyon is, még rá is játszott, habár tudom nem szándékosan azért, hogy kellemetlen legyen nekem, de mégis úgy érzem jobbnak, ha legalább úgy teszek, mintha nem hozott volna egyetlen csókkal ennyire lázba, hiszen ki tudja mikor fogjuk tudni a következő lépéseket is megtenni. Bár már az is jó érzéssel tölt el, hogy legalább tudom, hogy akarja őket. Legalább már meg van a cél, ami miatt küzdenem kell még inkább, mint eddig.
Igaza van. Most bármilyen vigaszszó vagy vicc csak gyenge fuvallat lenne, vagy épp felkavaró, lángra lobbantó. Érzem magamon, és sejtem ő sincs másként. Mint a parázs, a csendesen izzó tűz olyanok vagyunk. Csak erővel és főként muszájból fogjuk vissza magunkat. Milyen különös... más helyzetben vagy épp más emberek ebben a helyzetben már azon pironkodnának, hogy mit meg nem tettek. Mi pedig amiatt vagyunk zavarba, amit szívünk szerint tennénk, csak nem lehet. Mert félő, vajon Jeremy mennyire veszítené el a kontrollját a kényes pillanatokban. Nem mintha a félelem erősebb lenne bennem, mint a vágy, régóta tudja az emberiség, az minden más józan gondolatot felülír. De még is tudom, még van bennem annyi józanság, hogy a dolog rizikós és ő teljesen bezárkózna, ha valami baj lenne, ha akaratlan bántana. Ezt pedig nem kockáztathatjuk meg azok után, amire jutottunk. Talán apránként, talán haladhatunk, és végül az is megtörténhet, amire már most iszonyatosan vágyunk. Gondolataim tükrözik szavai is, értőn bólintok. De legalább nem sorolja a lehetetlen közé, csupán még. Így is nagyobbat léptünk, mint azt hittük, gondoltuk volna. Sőt... igazából csak baráti kibékülésnek indult az egész! -Nem szeretném ha elmennél - bukik ki belőlem elsőként, és pont az, ami most épp nem illene. Mert sejtem, mennyire nehéz most neki, mindezt átélni, megélni, főként azok után, amiket mesélt, sejtetett eddigi életéről. És főként, hogy mennyire nehéz megálljt mondani. Még is... maga a gondolat is fáj, hogy egyedül maradjak, pedig az lenne mindkettőnknek a legjobb. Vagy legalább is a legokosabb. - Ittál, nem szeretném, ha vezetnél. Meg azt hiszem... kissé fel is zaklattak az események.. mindkettőnket - dadogom zavartan, mert hát még se illő, meg hát pokolian zavarba ejtő az orra alá dörgölni, hogy igen is érzem, mennyire felélénkült a csók alatt. Ha minden normális lenne, ha csak szimpla játék lenne, akkor viccelődhetnénk a dologgal. De így nem. - Aludj itt... Úgy értem itt a nappaliban a kanapén. Én meg a szobámba - intek a fejemmel a falra, mely elválasztja a két szobát. Igazából szívem szerint vele aludnék, jó lenne csak úgy hozzábújni, de tudom, több okból se lenne okos. Sőt, mondhatni képtelenség. Ugyanakkor persze nem erőltethetem az itt maradást, a szabad választás az övé, pont ezért óvatosan, de leszállok az öléből, egy fél pillanatra hátat fordítva neki, mondhatni illőn rendezem a ruházatom, ugyanakkor zavar nélkül adva neki is alkalmat hasonlóra. - Adok egy alvópólót meg hozok takarót és párnát. Reggel pedig kapsz friss kávét - mosolyodom el visszafordulva, miközben igyekszem csak az arcát nézni, nem pedig mást.
Van akinek egy csók tényleg csupán egy csók, na én nem tartozom közéjük és úgy fest, hogy Andie sem. Nem tudom, hogy az újdonság élménye miatt van számára, vagy a miatt, ahogyan én reagáltam ezt le, de látszik kipirult bőrén, azon ahogyan szaporán veszi a levegőt, hogy hasonló állapotban lehet, mint én is, bár lássuk be esetemben sokkal egyértelműbbek a jelek, vagy... főleg egy jel, amit ő is nagyon jól érzékel, sőt talán még élvez is, hiszen ha nem így lenne, akkor lemászna az ölemből és nem pedig még mozdítana is egyet a csípőjén, ami azonnal elcsikar belőlem egy halk nyögést, amit próbálok elnyelni, de egy része így is kiszökik és hallhatóvá válik. Nem szép tőle, hogy így kínoz, még ha nem is teszi szándékosan, de attól még hergel, ami tudom, hogy nem túl hasznos, hiszen úgy se nagyon tudnánk kivitelezni... a továbbiakat. Sikeres volt egy csók, de még annyira sem vagyok merész, hogy puszta kézzel simítsam meg a hátát, nem hogy még ennél is tovább menjünk, pedig istenemre mondom, ha lehetne... Kérdés, hogy ha nem lennénk akadályozva akkor is ilyen erős lenne a késztetés részéről vajon? Vagy pont a helyzet különlegessége, a tiltás az, ami csak még jobban hevíti a testünket? - Attól tartok most minden az lenne, én... - elhallgatok, elbizonytalanodom, nem is tudom, hogy mit mondjak vagy tegyek. Igaza van, jelen pillanatban minden felkavaró lenne, nekünk pedig meg kellene nyugodni, vagy jobban fogalmazva le kellene nyugodni, de ez most nehéznek, majdhogynem lehetetlennek tűnik. Halkan sóhajtok hát egyet és lejjebb csúsztatom a kezemet a hátáról, le szimplán csak a derekára. Halványan, inkább kényszeredetten mosolyodom csak el nagy nehezen. - Azt hiszem... mennem kellene. Az lenne a legjobb. Ez még... biztosan nem megy és jelenleg... - talán érti. Nem hiszem, hogy tudnék borozgatni, pizzázni, ahogyan valószínűleg ő se nagyon tud most másra gondolni, főleg így, hogy még most is az ölemben van, érzem őt túlságosan közelről. A testem szinte sikít, hogy el ne engedjem, de az agyam tudja jól, hogy nem tehetek mást, mert annak komoly és nagyon negatív következményei lennének. Már egy csók is kockázatos, na de annál több... Még is rajta a sor, nekik kell előbb megmoccanna, én nem akarom lerugdosni magamról, arra képtelen lennék. De mást nem igen tehetek, mint hogy... megyek, muszáj.
Egy csók csak egy csók. Mondanák ezt sokan, lekicsinyellve a témát. Pedig ez így nem igaz. Egy csók soha nem csak egy csók. Hisz mozdulnak a kezek, simulnak a másikra, ahogy simulnak a mieink is. Óvatosan, mint egy vak, úgy futtatom ujjaim karján, ismerkedve testével, izmaival, érezve apró rezdüléseit, az izmok megfeszülését. És ismerkedik az ő keze is, még a kesztyű finom érdessége se ront a helyzeten, sőt, mintha csak fokozná az érzést, mintha csak még egyértelműbbé tenné jelenlétét. Finom libabőr fut végig rajtam, ahogy a pólóm alá szökik, előbb derekamat érintve, majd kissé feljebb haladva. Bennem meg csak a perverz gondolat, kérés zakatol, hogy haladjon csak bátran tovább, ismerkedjen, kíváncsiskodjon előrébb. Szinte némán ordít minden porcikám: Érints! De hiába a néma sikoly, mely csak erősödik, ahogy elhúzódik, nem testből, csak ajkai. Még is, a villámrezegtető érzések mellett ez majdnem olyan, mintha valaki nyakon zúdított volna egy vödör jéggel. Pedig értem, kellett már a levegő, amit egymástól kortyoltunk el, elfogyott, kevéssé vált. Még is képtelen vagyok még egy pillanatig elszakadni az érzéstől, a finom bizsergéstől, a szemem se nyitom ki. Így is érzem, sőt, jobban érzem, milyen hevesen lüktet a vérem, milyen árulkodón kapkodom a levegőt a csóktól felduzzadt ajkaim között. Ezer százalékig bizonyos vagyok abban, hogy az agyamban pusztán annyi vér maradt, ami az alaplétet, a heves légzést biztosítja. A többi bizonyos tájékaimra száguldott, számba, fájdalmasan feszülő melleimbe, és persze az alanti tájakba, fellüktetvén azokat, érzékennyé téve az érintésre, mit Jeremy ölében tapasztalok. Azért némiképp vigasztal, hogy nem csak én hergelődtem fel ennyire. Az már más kérdés, hogy fogunk lecsillapodni. - Egészen... jól... - sóhajtok fel rekedten, mikor megszólal, mikor már van merszem kinyitni a szemem anélkül, hogy vérmes, buja pillantással méregetném őt. Az egyetlen, amire nem vagyok képes, hogy ne mozdítsak finoman a csípőmön, újabb, apró örömhullámokkal árasztva el a testem. persze nem teljesen tudatos ez, sokkal inkább a felhevült ösztön okozta mozdulat. - Neked volt igazad... Rá kellett készülnöd - mosolyodom el bágyadtan, mert hát épp mi mást mondhatnék? Félek, amit valóban akarnék, az nem megoldható. Vagy hát.. egyáltalán, ha ki merném mondani, tuti megrettenne, vagy fehérmájúnak nézne. Zuhany kell, hideg, sok, valami, ami lehűt. Bár attól tartok, ezek után álmomban sem lesz nyugtom. Sokáig nem lesz nyugtom... - Nem is tudom, mit mondhatnék, ami nem felkavaró ebben a pillanatban - vallom be végül zavartan. Nem a helyzet hoz zavarba, legalább is nem abban az értelemben. Inkább a tanácstalanság, hogy miként tovább. Mert bár én tudom, merre haladnék, attól tartok, Jeremy nem értene velem egyet. Vagy pusztán újfent kiújulna benne a félelem. Pedig egyszerűen csak felkavart, felizgatott, feltüzelt. Ugyan, mi ez? Csupa csekélység. Hozzon valaki egy tűzoltót mielőtt lángra lobbanok!
Tudom... vagyis lassacskán már kezdem azért sejteni hogyan működik a képességem és tisztában kezdek lenni vele, hogy nem lehet itt csak úgy spontán cselekedni, annak egyáltalán nem biztos, hogy jó vége lesz. Az én életem más, mint az átlagé. Másoknak jó a spontaneitás, másoknak kifejezetten az kell, én ellenben a képességem miatt mindenre fel kell, hogy készüljek, na de azt álmomban nem gondoltam volna, hogy a kis gyakorlásunk egyszerű érintésekből ilyesmibe csap majd át. Butaság... reméltem! Talán nem gondoltam, hogy ez lesz, de nagyon is reméltem, hiszen már akkor meg akartam csókolni, amikor játékosan incselkedve közel hajolt hozzám. Már akkor is szerettem volna éreznie az ajkait, akkor is szívesen csúsztattam volna a kezemet a derekára, lélegeztem volna vele egyszerre, ahogyan elmerülünk egymás mélyebb megismerésében és most sor kerül rá, hát persze, hogy izgulok, izgatott vagyok, menthetetlenül. A szívem hevesen ver, ahogyan csukott szemmel rám vár. Olyan sok rossz kapcsolatban lehetett már része és most valahogy olyan érzésem volt újra valami nem épp tökéletesbe megy bele. Nem akarom, hogy csak azért tegye, mert nincs más, de most mégis képtelen vagyok gondolkodni, csak az jár az eszemben, hogy meg akarom csókolni, hogy érezni akarom az érintését, a lélegzetét az arcomon, a puha ajkát az enyéimen. Semmi másra nem tudok gondolni és ahogyan látom már előre kipirult ajkát ő is valahogy így lehet vele. Végre érinthetem, lassan és óvatosan, hiszen rég nem volt részem ilyesmiben, rég nem kerültem senkihez sem közel, épp ezért nem tudok megmaradni egy ártatlan és finom csóknál. Több kell, többet akarok, a testem, az ösztön azért sikít, hogy abba ne hagyjam, hogy ne figyeljek semmire, ne gondolkozzam, hogy ne féljek az esetleges következményektől, mert bár lehetnek, de ki kell élveznem végre a pillanatot, hiszen oly sokáig megvontam magamtól minden ilyesmit. Ajkaim az első pillanatokban még mosolyra is húzódnak, de ahogyan az övéi nyílnak, hogy a nyelvem táncra kelhessen az övével már megkomolyodom és csak élvezem azt, amire már nem is igen emlékeztem, hogy milyen. Nem is igen veszem észre, hogy mikor váltunk testhelyzetet, csak csukott szemmel úszom a boldogságban, amit az érintései, a közelsége ad most, pedig nem csak közel van, szorosan ott velem, előttem, rajtam és ahogyan megértem a közelségét ott is... odalent, csak még intenzívebbé válik az érzés. Az ösztön diktál és a kezem, egyelőre csak a kesztyűs a derekáig araszol le, hogy aztán feljebb csússzon a póló alatt immár a hátára. Nem riad meg, pedig én is tisztában vagyok azzal, hogy érzékeli, hogy milyen hatással van rá. Talán megérti, hiszen tudja jól még sosem volt alkalmam ilyen módon kiélni a vágyaimat és érthető is, ha nem tudom kontrollálni magamat. Hiába, hogy ez csak egy csók, de lássuk be... nem akármilyen csók és nem is épp rövid. Mégis talán percek után érzem úgy, hogy muszáj megszakítanom, muszáj egy egészen leheletnyit hátrébb húzódnom, csak, hogy lássam őt, hogy szabad kezemmel végigsimítsak az arcán, eltűrjem a haját a mozdulat végén. Ez épp csak egy pillanatnyi érintés nem lehet belőle komoly baj. Az ajkaim mosolyra húzódnak, de képtelen vagyok megszólalni. Bután jönne ki, ha most azt mondanám köszönöm, pedig hálás vagyok neki, hogy kockáztat, hogy bevállal ilyesmit is értem... bizonyára önmagáért is. Végül kissé talán zavartan köszörülöm meg a torkomat, hiszen az izgalom nem múlik el, ezt jól érezheti továbbra is, sőt ebben a testhelyzetben talán esélytelen is lenne. - Egészen... jól haladunk. - nem kérek bocsánatot, pedig majdnem ez szökik a számra, hogy elnézést kérjek tőle, amiért ilyen helyzetbe kerültem és ezáltal ő is. Gondolom a legtöbb férfi, akivel dolga volt nem igen viselkedik így... ilyen gyorsan. Én lássuk be eléggé eltérek az átlag férfiaktól. Azt még szinte észre sem veszem, hogy kesztyűs kezem még most is a felsője alatt pihen a hátán, hogy ennek hála az anyag egészen felcsúszott karcsú derekáról.
Ha tévedek, bevallom, legalább magamnak. Már pedig tévedtem. Noha a csókra nem kell rákészülni, legalább is nem muszáj, azt hiszem, ennek is megvan a maga varázsa. Vagy csak rám hat különösen, ahogy itt gubbasztok, lehunyt szemmel, várakozón. Tudom, hogy itt van, érzem lélegzetét az arcomon, közelsége szinte már bizsergeti a bőröm. és ez a pillanatnyi várakozás, ezek az idegölő percek teszik az egészet még különlegesebbé. Mert tudom, hogy meg fog csókolni, én tudom, és pont ezért lesz egyre hosszabba várakozás, a másodpercek is óráknak tűnnek. Még hozzám sem ért, még nem történt semmi, még is érzem, miként melegszek ki, miként ver kétszázat a pulzusom. Olyan ez, mint az idegesség. Nem kell semmi külső hatás, elég ha az ember önmagát spanolja, önmagát lovalja bele a dologba és kész a spiccre állás. Hát itt tartok én is, még meg sem mozdultunk, még is úgy érzem magam, mint akit legalább egy órája folyamatos izgalmi állapotban tartanak. Ha nem kérte volna, hogy hadd készülhessen rá, hát tuti én lépek, letudva a röpke távot. De nem, hagyom, hogy ő léphessen, mikor valóban késznek érzi, még ha bele is pusztulok a várakozásba. De nem... abba nem, az érintésbe igen, most szerencsére teljesen pozitív értelemben. Még csak ismerkedő az érintés, mindketten óvatosan adjuk át magunkat az érzéseknek, tartva a korábbi blamázstól, ám ahogy bizonyosságot nyer, tényleg csak rá kellett készülni, teljesen elvesztem a józanságom. Semmi mást nem érzek, csak a hátamon simító kezét, az ajkammal játszó ajkát, óvatos ismerkedését, bebocsájtásért könyörgő mozdulatait. Engedek, miért is tiltakoznék, megnyílnak ajkaim, zsibbadtságát feledő nyelvem felel az övének, táncol, csalogat, hív. És mozdulnak kezeim, ösztönösein vágytól vezérelve simulva vállára, még is, szinte óvva, nehogy csupasz bőrhöz érjek, ne vegyem el figyelmét élvezetesen kalandozó nyelveinktől, ajkaink finom kóstolgatásától. Tudom, hogy vissza kéne fogni magam, az okos én kiabál, üvölt, kitáblázza elmém. Ám az az alantas ösztönén, aki mindig is vezérelte az embereket, egyetlen mozdulattal seper le minden józan érvet, csak az örömöt, az élvezetet hangsúlyozva, noszogatva, serkentve. Nem mintha még ennél is jobban serkenteni lehetne, szívem már így is a torkomban dobog, ujjaim erőtlenül siklanak felkarján, vállán, hátára kalandozva, ahogy közelebb bújok, inkább tudatlan, mintsem tudatosan húzódva még közelebb, míg egy számomra és talán számára is észrevehetetlen percben már teljességgel letudja testem a kettőnk között fennálló távot, két lábam ölelésébe fogom közre combjait, ülök az ölébe. A felismerés, a váratlan, mely ártatlan lánykát csak elriasztana, mely meglephetne, hisz ez csak egy csók!? De nem a meglepetés a legerősebb, kéjesen nyögök bele a csókba, hisz kell-e ennél nagyobb, ennél őszintébb bók?
//1-4 továbbra sincs gond 5-6 nem habostorta az élet //
Adrienne Meyer carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
Ez most erről szól próbálkozunk, bármennyire is izgulok azért, hogy netán még se sikerül majd úgy, ahogyan kellene. Akkor majd máskor is megpróbáljuk, ha csak Andie fel nem adja előtte, hiszen ez a nagyobb kérdés, hogy nem dönt-e úgy, ha túl sokat sérül miatta fizikailag, hogy inkább keres valami pasit, aki nem ennyire defektes. Ki tudja, hogy tudom-e kontrollálni magamat, és mi van, ha most igen, de azért minden helyzetben meg még sem fog menni? Azért ez nagyban megnehezíti a dolgokat, finoman szólva is. Talán megy egy nyugodtabb helyzetben, de mi van akkor, ha forróbbá válik a hangulat, vagy mit az előbb meglep valamivel és én nem tudom lekezelni, hanem begubózok tőle. És sajnos a sok kudarc csak még több feszültséget kelt bennem a jövőre való tekintettel is, ez az, ami igazán megnehezíti sajnos a dolgomat, lássuk be. - Tudod, hogy értem. Fáj-e? - de persze nem tudom megállni mosoly nélkül azt, ahogyan a nyelvét tapogatja. Láthatóan azért komolyabb baja tényleg nincsenek, csak talán kicsit zsibbadhat, azért beszél így, ami azért valami. Rosszabb is lehetne végül is. Sikerült leállnom, de az a baj, hogy tudom, hogy rosszabb is lehetne. Viszont közben mégis csak felbátorodtam, azt érzem most belül. Nem volt tökéletes, de mégis csak elértük valamiféle fejlődést már ezzel is és itt most nem akarok megállni. Tényleg jó lenne átölelni és érezni az ajkait úgy is, hogy nem riad vissza, de remélem még akkor is odafigyel és ha bármi baj lenne, akkor... jelzi. Tőlem akár kupán is vághat, nem érdekel, csak az a fő, hogy ne legyen semmi baj. - Igen, azt hiszem, a koncentrálok. Másképp... villámsúlyott. - bár nekem már így is épp eléggé az volt, de neki tényleg másképp, kellemetlenül és azt szeretném, ha jobban alakulna a következő, ha oda tudnék annyira figyelni, hogy rendben legyünk mindketten a végén. Annyira szeretném! Még ha a rákészüléstől jobban is izgulok, mint eddig. Ez azért várható volt. Ez mondhatni már csak ilyen. Ha valamire nagyon rákészülsz, akkor izgulsz miatt, de ha tudod mi jön, akkor egyben jobban oda is tudsz figyelni, legalábbis remélem. Talán vágyna a spontaneitásra, de nem biztos hogy ezt megadhatom neki, legalábbis egyelőre. Majd talán egyszer idővel, erre is sor kerülhet. Most viszont pár pillanatig csak mosolyogva figyelem, ahogyan csukott szemmel vár szinte már szoborrá dermedve, csak aztán hajolok előrébb. Nem vagyok azért annyira bátor, hogy mindent elsőre tegyek meg, ezért a szabad kezemmel támaszkodom meg mellette, a kesztyűs kezem pedig az, ami a hátára simul, miközben az ajkaim az övéire. Csak finom óvatos mozdulatokkal, hogy ha bármi gond lenne, akkor el tudjon húzódni és én észre is vegyem, hogy baj van. Mégis úgy tűnik, hogy minden jól alakul. Bele tudok merülni és elmondhatatlanul jó érzés, főleg ilyen hosszú idő után, amíg nekem nem volt lehetőségem senkit sem megcsókolni. Talán még apró sóhajokat is hallatok, ahogyan szép fokozatosan erősödve csókolom, lassacskán kissé szétnyitva a számat is, hogy elmerüljek a nyelve érintésében, ami remélhetőleg már nem zsibbad. Talán ezek után csak az lesz majd a kellemetlen rész, amire most nem igen figyelem, mert puszta ösztön és jelenleg nem kontrollálható, ha megszakad a csók és rájön, hogy bennem már ez is finoman szólva is heves és... látványos fizikai reakciót váltott ki. De talán megérti. Felnőtt férfi vagyok, aki még életben nem került igazán közeli kapcsolatba egy nővel, de ettől még nekem is vannak szükségleteim.
Valahogy imádnivaló, amikor bohóckodik. Olyan ritka nála, állandóan komoly, kissé talán elkeseredett. Persze valamilyen szinten már érthető nekem is ez, eléggé elkeserítő lehet, ha az embernek minden normális érintkezéstől távol kell magát tartania. De talán pont eme állandó komolyság miatt olyan cuki minden mosoly, nevetés, vagy játékosság. És aranyos, ahogy lehunyt szemmel vár, talán sejtvén terveim, még sem avatkozva közben. A finom szorítás a kezemen, az apró sóhaj, ahogy összeér szánk, a félénk mozdulat, ahogy viszonozná a csókot, mi hamar, túl hamar szakad félbe. Talán pont emiatt az apró viszonzás miatt, az ösztönös mozdulat okán sejtem, remélem, hogy nem haragszik meg rám, még ha nem is nevet vissza. De nem bánom, kárpótol az érzés, amit tapasztaltam, még a zsibbadt nyelvem sem riaszt el. Aztán azért kiszökik egy halvány mosoly is, mintha csak bátorítani akarna, noha eddigi tetteim tekintve úgy fest, nem nagyon kell engem bátorítani, sőt! Talán inkább visszafogni kéne. - Kellemetlen? Megvan még? Egyben? - incselkedem, két ujjam közé csippentve az emlegetett testrészt, kissé kidugva ajkaim közül. Aztán csak elnevetem magam, visszahúzva a gúnyolódót, kissé ráharapva fogaimmal, megmozgatva, élvezve, ahogy visszatér belé az élet. És hadakoznék Jeremy-vel, felvetném, hogy a csókra nem kell rákészülni, az jön magától, ahogy a többi is. Az apró érintések, simítások, ölelések. De épp ez a baj. Hogy neki nem magától értetődő, neki fel kell készülnie, hogy ne bántson másokat, hogy erejét visszafoghassa. Talán itt rontottam el? Hogy inkább meg kellett volna mondani? De akkor oda a varázs, oda az a finom íz. Vagy még sem? Elmélkedésem közepette figyelek fel tekintetének finom reppenéseire, mint madárszárny, mint kolibri úgy rebben szemeim és ajkam között, mintha tudatosan akarna a szemembe nézni, az ösztönök még is elcsalják, akaratlanul adva hangot vágyának. És talán még sem volt elbaltázott a korábbi lépés, mintha csak a finom kóstoló kellett volna, hogy felbátorodjon, hogy akarjon többet. Valóban akarjon. Mert vajon ha megkérdem, ha felvetem, hogy csókoljon meg, belement volna? - Úgy gondolod, ha rákészülsz, jobb lesz? Másként villámsújtott? - kérdem, talán kissé kacéran. Hallom, mintha csak kívülálló lennék, miként válik hangom mélyebbé, rekedtebbé. Érzem, ahogy halványan kipirul arcom, miközben kigubózom a törökülésből, hogy kényelmesebben foglaljak helyet a sarkamon. Hisz ha tényleg meg akarom csókolni, és ő visszacsókol következmény nélkül, akkor a törökülés nem lesz túl kényelmes hosszú távon. Érzem, szinte hallom is a fülemben, miként ver gyorsabban a szívem, miként emelkedik meg mellkason, akaratlan domborítva ki melleim. Mert ilyenek vagyunk, mi nők, ha egy férfi van a közelünkben, ha férfiszámba vesszük, annak látjuk, testünk akaratlan reagál. Kacérabb lesz a pillantásunk, búgóbb a hangunk, és még a kényelmetlen cipőben is úgy libbenünk, akárha felhőkön lépkednénk. Csak mert nők vagyunk, és vágyunk az elismerő pillantásra, a bókra. A csókra... - Megpróbálhatnánk - felelem, bár inkább suttogásra sikerül. Minek is kiabálni, mikor már úgy is itt vagyok, közel, újra csak előrehajolva, hogy szinte csak a lélegzetünk választja el ajkainkat. A vonások elmosódottá válnak a közelségtől, még is fürkészném arcát, keresve a félelmet, mi újra béklyózná. Aztán csak lehunyom a szemem, odadermedve, mint egy szobor. Most nem én kezdeményezem a csókot, legalább is az utolsó szusszanásnyi helyet neki kell leküzdenie. Ha már úgy érzi, felkészült. Csak csalogatom, akaratlan, ösztönösen elnyíló ajkaimmal, a köztük kiszökő zaklatott légvétellel. Igen, akarom, hogy megcsókoljon. Akarom, hogy ez most sikerüljön, hogy tovább tartson. Hogy valóban érezhessük egymást...
Még mindig tartok kissé ettől a kísérletezéstől, de végül is meg lehet próbálni. Ha egyszer Andie azt ígérte, hogy óvatos lesz, akkor én hiszek neki és remélhetőleg tényleg nem viszi túlzásba. Nem akarok fájdalmat okozni neki és azt sem szeretném, ha bármennyire is kellemetlen irányba menne el ez az egész most. Jól alakult, hiszen végül csak elnézte nekem azt, hogy... megöltem valakit és azért ez nem olyan jellegű tevékenység, amire az ember könnyedén rántja meg a vállát. Meg akartam védeni és talán végül csak megértette. Arra nem akarok gondolni, hogy mellette sincs más, ezért szamár vagyok az esetleges ló helyett, aki nem ölne embert. - Bizakodó vagy most is és kedves, szerintem menne neked. Nem olyan az a suli úgy sem, mint az átlagosak. Nem ténylegesen mit tudom én matekra kéne oktatnod őket. - mosolyogva rántom meg a vállamat, főleg a nagy ellenkezést látva. Pedig szerintem tényleg jól állna neki a dolog, és menne is a tanárkodás, de persze ő tudja jobban, hogy tényleg így van-e. Nem erőltetném a dolgot, már az is valami, ha egyáltalán eljön velem arra birtokra és hajlandó mondjuk beszélni a professzorral. Nekem nem jött be, mert túl sokat vártam el egyszerre, nekem más fajta fejlődés és gyorsabb változás kellett, de ő... Első körben csak ki kellene találni, hogy vajon mire képes és erre tuti, hogy a hozzáértők a legalkalmasabbak. - Egyre kíváncsibb vagyok. - na most már tényleg elmosolyodom és persze nem tudom kizárni az izgatottságot sem. Azért nem vagyok teljesen hülye mondhatni, csukott szemmel kétlem,hogy csak puszit akarna nyomni az arcomra, vagy az arcomat simítani meg. Azért sejtem, hogy mi lehet itt most a cél és persze már csak e miatt is izgulok. Az is felettébb jó érzés, hogy a keze az enyémen pihen, az érintés maga, de most valami ennél több jön majd, jóval több, ha jól sejtem. - Jól van, nem csalok. - persze az első pillanatban szándékosan kilesek az egyik szememen, de azonnal a lecsukás után, szóval ezt most tényleg csak viccnek szánom. Ha már megígértem, akkor nem nyitom ki utána már, csak várok, és észre sem veszem, hogy a kesztyű alatt kissé azért izzad a tenyerem. Még jó, hogy ő sem veszi észre így, éljen a kesztyű! Nem akarok úgy viselkedni, mint egy kisiskolás, de mégis erre kerül sor, főleg amikor érzem a testsúlya helyezkedését és egyértelműen tudom már, hogy előre dől, egyre közelebb hajolva hozzám. Már csak a gondolattól is a torkomban dobog a szívem, akaratlanul is megszorítom kicsit a kezét a kesztyűs kezemmel és várom, hogy mikor ér el. Epekedve várom a pillanatot, ami végül megtörténik. Lágy és finom csók simul az ajkamra. Halk sóhaj tör fel, nem tudok neki megállj parancsolni és talán kissé esetlenül de valamelyest viszonozni próbálom, épp csak egy apró rezdüléssel, amíg aztán hátrébb nem húzódik. Abból azért már sejtem, hogy nem sikerült a dolog tökéletesen. Végül csak kinyitom a szememet, pár pillanattal azután, hogy visszavonult. Nézem, ahogyan a keze a valószínűleg általam okozott következményekkel ismerkedik. Ezek szerint a képességem most sem maradt háttérben, erre nem is volt sok esély. - Azt hiszem... erre rájöttem. - halványan elmosolyodom. Ő nevet, én azt nem tudok, de még sem láthatja azt rajtam, hogy ez most elrettentett volna. Nem... mert bár nem sikerült tökéletesen, de részben azért is volt, mert nem tudtam rá felkészülni sem. Sejtettem mit szeretne, de nem volt biztos, épp e miatt izgultam is rendesen. Azért lássuk be szó szerint évek óta nem csókolt meg senki sem és én se senkit. Így ez enyhén szólva is rendhagyó élmény. - Nagyon kellemetlen? Tudod... megleptél, így nehéz... - megvonom kissé esetlenül a vállamat, de gondolom érti. Koncentrálni kell és úgy nem tudok, ha hirtelen kapok egy ilyen csókot, még ha sejtem is, hogy be fog következni. Viszont, ha eleve rákészülök. Nem nyúlok ugyan a keze után, de a tekintetem a szemei és az ajkai között cikáznak. Ha most nagyobb lenne a csend biztos, hogy hallani lehetne a zakatoló szívverésemet is. - Megpróbálhatnám... odafigyelve. - persze csak, ha rábólint és ha a nyelve már nem zsibbad úgy, ahogyan gondolom még most. Ez van, ha valakiből egy csókkal ki tudod szívni az életerőt, nincs rá éppenséggel jó hatással. Ám, ha jobban van, ha bele megy akkor... meg akarom csókolni ezúttal rendesen, én magam, mert érezni akarom még egyszer, tudni, hogy milyen. Istentelenül hiányzott!
//1-4. Nem lesz semmi gond. 5. Kis bizsergés, de leállítható. 6. Sikertelen.
Jeremy Carlson carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
- Igen, valahogy úgy. Legalább is igyekszem - bólintok helyeslőn. Valóban nem szeretek visszatekinteni, főképp ha fájdalmas a dolog. Mert az csak hátráltat, keserű érzésekkel önt el, amire nincs szükségem. Így is néha nehezen találom meg a napos oldalt, néha elurhódik rajtam a keserűség a sorsom, a múltam okán. Hát kellenének még erre az állandó hibáztatások? - Tanárféle? Jesszusom, miért kívánsz rosszat azoknak a gyerekeknek? - nevetem el magam még az ötleten is. Soha nem éreztem magamban pedagógiai vénát, de még csak ingerenciát sem, hogy tanítsak. Persze lehet, abban az iskolában egész másként mennek a dolgok, végül is, nem szimpla suli, hanem egy intézmény teli mutánsokkal. Vajon miféle képességeik lehetnek még? Mind ilyen veszélyes, mint Jeremy? Vagy ott segítenek rajtuk? De akkor rajta miért nem? És kérdezném is, hogy miért jött el, miért nem maradtam, de úgy érzem, most nem alkalmas. Ha ő sem tekint vissza, ha neki is keserű emlék, miért bolygassam? Vagy legalább is miért most? Talán majd máskor, mikor nem fogjuk a kezünk, mikor nem épp azért harcol, hogy ne bántson, és ráadásul sikeresen. Talán ez, a hirtelen dicsőség ül meg fejemben, hajszolja gondolataim, dobálózik ötletekkel. De miért is ne? Hisz eddig se volt baj, nem történhet baj, ugye? - Ha elmondom, úgy nem jó. Csak kíváncsi lennék valamire - magyarázom, vagy is inkább ködösítek, de közben folyamatosan mosolygok, biztatón, kesztyűs kezét kissé meg is szorítva. Csak azt, a másikkal nem akarok erősködni, épp elég, hogy ujjaink gyengéden összefonódnak, hogy érzem finom vibrálását, érintését, bőrének melegét. - Csukd be a szemed. És nem ér leskelődni! - pirítok rá azonnal nevetve, de bármilyen ellenkezésre csak dacosan ingatom a fejem. Nem árulkodom, és nem is engedek. Kíváncsivá tett, fellázított, és már nem hagyom magam. Csak várok, türelmesen, mint cica az egérlyuk előtt. Azt hiszem, megingathatatlanságom úgy süt rólam, hogy mást nem tud, csak beleegyezni. Már ha nem akar magára haragítani. Figyelem, kérlelem, kérem, míg be nem csukja szemét, míg eleget nem tesz a kérésemnek. De nem mozdulatok azonnal, várok, figyelem arcát, sejtem, fél kissé. Nem tőlem, inkább miattam. Talán igaza van, talán nagyot lépünk. De sokszor nem mérlegeltem, csak finoman belevetettem magam a sűrűbe. Néha megégettem magam, de így legalább éreztem, hogy élek. Egy levegővétel, kettő, ahogy magam is csillapítom, hisz sejtem, mérföldkő ez, kérdéses végkifejlettel. Aztán mozdulatok, érezheti, ahogy összekulcsolt kezeinkre kissé erősebben támaszkodom, hisz felé dőlök, ahogy tettem nem is olyan régen. De akkor látott, játszottunk, elhúzódott. Most viszont itt van, előttem, talán félve, talán aggályoskodva. Aztán már nem látom, lehunyom saját szemeim, szám szájára simítom, gyengéden, óvatosan, még is egyértelműen, ahogy finoman rákóstolok alsó ajkára, élvezvén a gerincemen végigfutó bizsergést, a szívem keltette heves dobbanásokat, sebesen száguldó vérem dobbanásainak visszhangját testemben. Igen.. mint egy villámcsapás... És fut végig nyelvem is, incselkedőn, újabb villámcsapást hozva, immár másabbat, élesebbet, mint mikor a nyelvünket dugjuk az elemre, gyerekcsínyből, csípősen. Már ez felér egy kisebb aksival is. Meglepetten, talán csipetnyi ijedtséggel, még is nevetősen hátrálok vissza, ülök újra a lábamra, elhúzva csupasz kezétől kezem, szám elé kapta, végigsimítva rajta több okból is. ELmentve az érzést, elraktározva emlékeim közé. ugyanakkor lopva ellenőrzöm sajgó nyelvem, de csak nem bírom ki, kitör belőlem a nevetés, még ha most a sajnálkozás helyénvalóbb lenne. - Ne haragudj - selypítem nevetősen, majd elértve saját szavaim újfent felkacagok. Hisz zsibbadt nyelvem elég humorossá teszi szóformálási stílusom. Mintha feldagadt volna, mint mikor az ember óvatlanul ráharap. Pedig nem, nincs véríz, és mint az előbb leellenőriztem, dagadás, seb sincs. - Én... meg akartalak csókolni - vallom be, nem mintha a történtek után nem lenne nyilvánvaló. De valahogy.. nincs bennem se sajnálat, se megbánás, ezt erősíti mosolyom, és hogy nem engedem, hogy kesztyűs kezét kivonja az enyémből. Mosolygok, vidáman, ujjammal olykor megtapogatva a szám, múlik-e a zsibbadás. És igen.. olyan bizsergető, mint ahogy elképzeltem!
Bólintok csak egyet a szavaira némán. Igaza van, vannak dolgok, amiket egyszerűen nem szabad és nem is kell megmagyarázni, mert úgy jók, ahogyan vannak és ez a történet is szép volt, ahogyan elmesélte. Tényleg nem kell feleslegesen többet tudnunk róla, így is tetszett, csak talán valahol az emberi kíváncsiság az, ami egy kicsit motoszkál bennem, de hát kiben nem? Valahol azért sejtem, hogy Andieben is a kíváncsiság lehet az, ami miatt ezzel az egésszel próbálkozni szeretne, épp a miatt, amit mondtam neki, hogy meg akartam csókolni, csak épp nem tehettem meg, mert annak kellemetlen és nagyon rossz következményei lettek volna. - Tehát, ha valamin továbblépsz, akkor nem tekintesz vissza. Végül is... ez egy jó taktika. - és bár követte volna legutóbb is, hiszen meg lett a következménye annak, hogy olyan valakinek került a közelébe, akinek nem szabadott volna. Persze azt is tudom, hogy az én kérdésem is butaság most, nem próbálkozott még eddig ő sem hasonlóval, érthető, nem találkozott még olyannal, mint én. Bár persze én is inkább csak viccelek, de lássuk be kettőnk közül mégis csak ő az, aki most jóval határozottabb. Még ha nem is tudja, hogy pontosan mit is csinál, ettől még jól eső érzés, hogy legalább nagyon igyekszik elérni, hogy működjön. Már ez a kis előrelépés is nagy dolog nekem, érezni valakinek a bőrét az enyémen, az érintését. Mesés! - Az látszik. Beillenél azon a birtokon valami tanárfélének is. Ha te ott lettél volna akkor, amikor ott voltam... talán nem jövök el. - talán akkor maradok és megpróbálom ott, de csalódtam. Nem jutottam egyről a kettőre, míg a főnök személyesen segített, egészen másképp és nála volt előrelépés. Önző módon nekem pedig ez számított, főleg ha remény van rá, hogy jobb lesz a helyzet, akkor persze hogy nem hónapok alatt akarok elérni valamiféle fejlődést, hanem hamarabb. Talán siettettem, de már késő bánat. Végül is nem rossz a sorom most sem, a munkám bár próbára teszi a lelkiismeretemet, de jól fizet és fejődni is tudok közben, ami most is látszik, hiszen egészen jól haladunk. Persze nem megy a végtelenségig, miért is hittem? Még sem húzom el azonnal a kezemet. Megpróbálom megállítani, hiába látom a kidagadó ereket. Felismerem már a jeleket másokon, ahogyan most is, és épp e miatt igyekszem visszafogni magamat, az erőmet. Úgy tűnik, hogy sikerül, lassacskán eltűnnek a jelek és Andie sem húzza el a kezét. Remélem, hogy megtette volna, ha kell, hiszen megígérte és nekem bíznom kell benne, hogy nem okozna fájdalmat önmagának csak azért, hátha sikerül visszafogni magamat mégis csak. Meglepetten pillantok rá a kérdést hallva. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, de kíváncsivá tett. - Ezért vagyunk itt nem igaz? Mire gondoltál? - azért nagyon remélem, hogy nem valami veszélyesre, vagy hirtelen előrelépésre, hiszen már így is nehéz volt visszafognom ezt az egészet. Sikerült, de ez nem jelenti azt, hogy minden helyzetben sikerülni fog, főleg ha netán ő valami komolyabban gondolkodik. Nem tudom, hogy mi járhat most a fejében, főleg hogy immár mindkét kezünk összekulcsolódik. Egészen meghitt helyzet, tetszik.
- Van, amit nem szabad bolygatni, csak elfogadni olyannak, amilyen. A maga csodájában - mosolyodom el lágyan, még utoljára, ahogy eszembe idézem az idős nénit. Mondhatni ő volt a felüdülés a munkában, a maga kis különlegességével, meséjével, mit nem is mondott el, hanem magunk kreáltunk köré, saját életünket színesítve így. - Nem... Miután eljöttem jobbnak láttam, ha nem megyek oda vissza. Látod, legutóbb megszegtem a saját szabályom és mi lett a vége? - vonom meg a vállam egy nemtörődöm mozdulattal. Igen, akkortájt volt ő, aki már nincs köztünk, akit, mint egy gonosz meseszereplőt nem nevezünk nevén, nem engedjük, hogy a kelleténél jobban befészkelődjön a pillanatba, a mi világunkba. És aki többé már nem árthat, nem fenyegethet. Végül is, a mesékben mindig a gonosz veszít. - Mert szerinted nekem ezzel kezdődik a reggeli rutin? - villantok rá nevetős pillantást zavart szavait hallva. Ha ő nem tudja, én honnan tudhatnám, mit is kell csinálni, hogy jó haladni? Amíg nem találkoztunk újra, amíg nem fedte fel a titkát, meg sem fordult a fejemben, hogy a való életben lehetnek ilyesféle emberek. Nem hogy miként lehetne trenírozni valakit, aki egy óvatlan mozdulatban képes elszívni az erőm. - Ugyan... Az én életem csupa zűr, perfekt vagyok a zűrös helyzetek kezelésében - nevetem el magam, mert vicc, poénkodik ő is, teszem én is, nevetéssel, játékkal, beszéddel altatva el óvatosságunk, fedve el az igazságot, miszerint fogalmunk sincs arról, mit is teszünk pontosan, és hogy mi is legyen a következő lépés. Csak tapogatózunk a sötétben, hagyva, hogy ösztöneink irányítsanak, azok súgják meg, mi legyen a következő lépcső. Mert ők nem hagynak cserben, nem hagyhatnak, azért vannak már születésünktől kezdve, hogy élesszék kíváncsiságunk, ugyanakkor óvjanak is minket. Hisz nélkülünk ők sem lennének. Vallomása viszont megrendít kissé. Nekem annyira mindennapi dolog az érintés, akár az óvatlanok, vagy véletlenek is, mint mikor a metrón valaki neked dől, vagy véletlen a te kezedre fog rá a kapaszkodó helyett. Ezek olyan mindennaposak, hétköznapiak. És neki mégsem, neki újdonság, eddig mindig ügyelvén arra, hogy elkerülje ezeket az óvatlan érintéseket, nehogy ártson, nehogy bántson másokat. És érzem, miként árad szét bennem a szomorúság, a fájdalom. Nem általa, legalább is nem közvetlen. Sokkal inkább az átéltek, a sejtések. Hogy mennyire rossz lehetett, hogy senki nem simította vigasztalón a kezét az arcára, senki nem dobott csak úgy egy baráti puszit, nem fogott vele kezet. Elvesztek az apró flörtök, ahogy akarva-akaratlan érünk a másikhoz, felhívva a figyelmét, incselkedve, játszva. Nem tapasztalhatta, milyen, mikor a füstös diszkóban hozzásimulnak, karok fonják át a nyakát. Kerülte a reggeli simítást, a másik vállán pihenést, mellkasára feküdve szívverésének minden egyes dobbanását számolva, akárha óra lenne, ütemesebb, erősebb. Enyhe zsibbadás ránt ki merengésemből, fogott kezem, melyre észrevétlen kulcsolódtak kissé ujjai zsibbad. Nem fájdalmas, még nem, inkább mint mikor az ember elfekszi valamely tagját. Kellemetlen, tudja, hogy hamarost jön a szurkáló, csípő érzés, mikor huhogva rázza az újra életre kelt tagot. Moccannék, a gondolat már megfogalmazódott bennem, hisz ígéretet tettem. Aztán még sem, hisz látom, koncentrál, próbálkozik, és ha most levonom a kezem, sose derül ki, képes-e rá. És igazolnak gondolataim, igazol ő, vagy csak véletlen lenne? Mert enyhül a zsibongás, nem szúr, nem fáj. Egyértelműen enyhül. Talán még is? Képes rá? Talán eddig saját félelme hátráltatta, nem volt, aki valóban noszogassa. Vagy az elhatározása erősebb, hogy nem akar bántani, engem nem. Teljesen mindegy, mi az ok, ráérünk később is kideríteni, a lényeg, hogy ő is láthatja, megy ez. Csak gyakorolni kell. Szavakkal viszont nem erősítek rá, csak mosolyom, tekintetem árulkodik, dicsér, már-már simogat a maga módján, ahogy érintések nélkül lehet, mintha csak mondanám: Látod? Megy ez! És mozdul szabad kezem, fonódik kesztyűs kezére, ugyanúgy kulcsolva össze ujjaink, mint a másik páros, ám most már kissé bátrabban, behajlítva ujjaim, fogva kezét, igazán fogva. - Megengeded, hogy megpróbáljak valamit? - kérdem, hirtelen ötlettől vezérelve, félrebillentett fejjel figyelve arcát, mosolyogva, biztatón. Igen, ki kell próbálnom!
//1-4 következő körben sikerül 5-6 nem sikerül //
Adrienne Meyer carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
Nem is tudom már csak arra is elmosolyodom, ahogyan a néniről beszél és az őt körüllengő varázsról. Biztosan tényleg csodás lehetett és valahol megértem, hogy nem akarták megszakítani. Valahogy én is így vagyok ezzel most. Egészen jól alakul az este a kis nehézség ellenére is és nem akarom megszakítani beszéddel sem, de tudom, hogy az kell, hogy tényleg ne legyen semmi baj. - Biztosan tényleg úgy volt jobb, hogy hagytátok őt és aztán eljöttél és nem tudod, hogy mi lett vele? - nem is tudom bennem valahogy biztosan meg lett volna a késztetés, hogy akár vissza is menjek oda, mondjuk vendégként és megnézzem, hogy történt-e azóta valami vele, vagy nem is tudom. Aranyos történet ez biztos és nagyon pozitív is. Örülök neki, hogy Andie életében azért történtek jó dolgok, még ha ilyen apróságok is azon kívül, amik a rosszak voltak, mint a rémes pasi. Vajon volt előtte más is, aki így viselkedett vele? Remélem, hogy azért nem ment sokszor bele ilyen rémes kapcsolatokba. Az nem jóra utal, azt mutatja, hogy nem hitte el, hogy is járhat neki, normális élet, normális pasi. Remélem, hogy ha valamikor így is gondolta, már változott, bár ha engem nézünk... én se vagyok épp átlagos, vagy normális. Vajon azért próbálkozik velem, mert legalább kedves vagyok vele, vagy mert nem is mert többet remélni magának? - Nem tudom, ilyesmivel még nem próbálkoztam. - bizonytalan mosollyal vonom meg a vállamat. Talán igaza van, nem egyből a másik kézzel kellene kezdeni, de amúgy meg nem tudom, hogy akkor mi lenne a jó sorrend. Nem értek én ehhez annyira őszintén szólva. Na nem mintha neki nagyobb tapasztalata lenne. Gondolom még nem igen foglalkozott olyan fickóval, akihez csak óvatosan lehet hozzáérni, mert különben leszívja az életerődet... ez nem egy kifejezetten szokványos dolog. - Mintha már csináltál volna ilyet. Valld be gyakorlott vagy a zűrös képességek kezelésében. - persze nem mondom komolyan, inkább viccelődéssel odázom el a komoly helyzetet, hiszen igen lassacskán összekulcsolódnak az ujjaink, ha nem is erősen és én nem is igen hajlítom be a sajátjaimat, csak egy egész kicsit, hogy ha bármi gond lenne, akkor el tudja rántani a kezét. Félek azért persze tőle, igaza van, azért ez egy szorosabb mozdulat már és benne van a pakliban, hogy esetleg komolyabb baj is lehet belőle és akkor nem tudja elrántani, ezt pedig nem akarom megkockáztatni. A kérdésére először mégis bizonytalanul pillantok rá, láthatóan azért, mert erről azért nehéz beszélni. - Tudod mindig ez hiányzott a legjobban... az érintés, a másik bőrének a melegsége. - halványan elmosolyodom és valahogy ösztönösen jön a mozdulat, ahogyan mégis csak kissé rákulcsolom az ujjaimat az övéire. Talán nem kellene, de mégis csak olyan jó érzés, hisz évekig védett a kesztyű mindentől és mindenkitől, most viszont nincs rajtam. Mesés érzés érezni a bőrét. Pár pillanat múlva viszont észreveszem, amit talán ő még nem is érez annyira, ahogyan a kézfején az erek egy fokkal jobban dagadnak ki, mint előtte. Szinte azonnal megdermedek, próbálom visszafogni... leállítani, mielőtt még aktívabban is bekapcsolna.
//1-4. Sikerül leállítani a képességet. 5. Csak lassítani sikerül, amíg Andie elhúzza a kezét. 6. Aktiválódik rendesen.
Jeremy Carlson carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
- Soha senki nem szólította meg. Már mint úgy értem, akkortájt. Gondolom eleinte kérte a rendelést, de aztán megszokták. Persze nem féltünk tőle, inkább olyan különös légkört árasztott, amibe nem akartál belerondítani a jelenléteddel. Ahogy a mesékben sem kéred a tündért, hogy szedje szét a pálcáját, mutassa meg, miként működik a varázslat. A látvány, az érzés a lényeg, nem a hogyan. Mert akkor oda a csillámpor és rájössz, nem több az egész, mint szemfényvesztés - mosolyodom el, egy másodpercre elszakítva a szemkontaktust, hogy a kezünkre pillanthassak. Igen, jól érzem, mind az öt ujjam, igazából az egész tenyerem az övén fekszik, és nem érzek semmit. Mármint úgy értem semmi rosszat, semmi fájdalmasat. Mert érezni érzek, az ő kezét, bőrének melegét, azt a különös élvezetet, mit csak a másik ember megérintése okozhat. Hisz élvezet az, apró, játékos felfedezés, erőfitogtatás, csapongás, attól függ, milyen helyzet hozza. Ez most épp az ismerkedő játék, még ha gyakorlás köpönyébe burkoljuk is. Jeremy az érintésemmel ismerkedik, én vele. Erejével, türelmével, akaratával. Mert akarnia kell neki is, nagyon, és úgy tűnik, menni fog. Remélem... Akarom... - Nem sürgeted egy kicsit a dolgot? - nevetek rá, újfent arcára emelve pillantásom. Kicsit olyan, mint mikor az ember először kóstol igazi, minőségi csokoládét. Csak óvatosan, bizalmatlanul kezdi, nehezen hiszi, hogy másabb, mint azok az olcsó bolti utánzatok, amire addig pénze volt. Aztán elámul, beledermed a csodába, majd hirtelen kell az egész, nem foglalkozva a következményekkel. És azt hiszem, én is így érzek most, nincs egyedül ezzel. - Nem... Azt hiszem, a biztonság érzetét adná neked, ha a másik kezed szabad maradna, védett. maradjunk az egykezes táncnál - mosolygok rá, lehúzva kézfejéről a kezem. De nem teljesen, igazából ujjbegyeink érintem össze, egy kézzel, szavak nélkül magyarázva, igazítva, hogy állítsa függőlegesbe próbázó kezét, tárja szét ujjait. És ha mindez adott, immár tenyerünk simítom össze, ujjai közé fúrom ujjaimat. Nem hajlítom be, nem szorítom meg a kezét, nem akarom, hogy kelepcét érezzen, mintha ő fogna, mintha fennállna a veszély, hogy nem tud elengedni gond esetén. Még is egy fokkal másabb ez az érintés, bizalmasabb. Hisz szerelmesek járnak így, összefonva kezüket, összekapcsolódva, ha már a nyílt utcán más bizalmasságot nem engedhetnek meg a jó ízlés határain belül. - Nos, hogy tetszik?
//1-3 minden halad a jó mederben 4-6 valami apró baki akad//
Adrienne Meyer carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
Bízom benne és remélem, hogy tényleg sikerülni fog ez az egész. Nem akarok ártani neki, de persze, hogy félek tőle, hogy esetleg mégis csak sor kerülhet rá. Andie fontos nekem, jó ideje az első és egyetlen barátom, nem akarom elveszíteni azért, mert mégis csak rájön, hogy képtelen vagyok odafigyelni és visszafogni magamat és végül feladja. De talán nem lenne rossz, ha közben beszélgetnénk, miközben az ujjai sorra pihennek meg a kézfejemen. Remélhetőleg tényleg működni fog. Eddig úgy fest, hogy igen, de ha rá figyelek, akkor erre még nagyobb az esély. Ezért koncentrálok annyira a szavaira és persze arra is, amit csinálok, hogy még véletlenül se legyen baj, pedig... közben azért nehéz is. Jó érzés, ahogyan hozzám ér, olyan, mint a szomjazónak a víz, amikor először ihat hosszú idő után. Épp e miatt kell lassan csinálnunk, óvatosan. - Kedves történet. Nem kérdezted meg sosem, hogy mért járt oda? - talán nem, talán néha az ilyesmi lerombolja az illúziót, ami már benned élt és nem is lenne értelme. Elképzelsz valamit, egy történetet, ha ránézel valakire, főleg ha az illető ilyen különleges, és lehet hogy sokkal prózaibb az igazi magyarázat, mint amit te képzeltél el, aztán csak csalódsz. Néha van, hogy jobb ha a dolgok megmaradnak a képzeletedben. Persze nem tudhatom, hogy most is szinte ezt tesszük, a képzeletét akarja megvalósítani, vagyis kideríteni, hogy vajon az, amit gondol tényleg úgy van-e. Én magam sem tudom, hiszen nincs gyakorlatom abban hogyan kell a nőkkel bánni. Volt barátnőm fiatalon, még az előtt, hogy a képességem eljött volna, de az afféle kamaszszerelem volt és nem történt igazán semmi komoly. Persze tudom mi hogyan működik és az ösztön bizonyára engem is irányítana, de... lássuk be Andie jóval tapasztaltabb nálam. Közben a keze az enyémre simul, az szám akaratlanul is mosolyra húzódik. Ennyivel már beljebb vagyunk, de hát ez a legegyszerűbb, az a nagy kérdés, hogy vajon képesek lennénk-e ennél tovább menni. Ez az, amit nem tudok... ez az ami az igazán nagy kérdés most. - Na és mi a következő lépés? A másik kéz? - nem tudom őszintén szólva, ő most a gyakorlott és a hozzáértő, nem pedig én és én nem tudom, hogy mi lenne a következő óvatos lépés. Talán az arcom, hiszen a másik kéz az nagyjából ugyanaz. Az előbb megráztam, de ha most figyelek... és mivel már legalább viszonylag megnyugodtam. Azt hiszem jól haladunk. Na nem mondom, hogy minden meg lesz ma, szépen fokozatosan, hagyunk lépéseket azt hiszem majd máskorra is.
Eltökélt vagyok, ez kétségtelen. És ha igazán ismernénk egymást, ha nem csak a felszínt kapargatnánk tudhatná, roppant célratörő is. Ha valamit akarok, bármi áron véghezviszem. Még ha belepusztulok is. Persze ez többnyire csak amolyan szókép, bár a mostani helyzetben igaz is lehet, ha nem vigyázunk. De ez nem fordulhat elő. Ugyanakkor ha meg is inognék egy pillanatra, nem teszem, nem kap el az érzés, ahogy mosolyogni látom Jeremy-t, immár talán kissé hosszabban, őszintébben, mint eddig. Mint egy kis srác, aki igazából még sose kapott igazi ajándékot, még sose értette meg igazán a karácsony lényegét, de mintha most már kezdené kapiskálni. De hát... igazság szerint a mi környékünkön felnőttek tényleg nem nagyon tudták, milyen is az igazi karácsony. És közben érintem, noha van bennem egy csipetnyi félsz, nem attól, hogy fájna, hanem hogy kudarcnak könyveli el újra, nem történik semmi. Talán tényleg jobban koncentrál, talán csak higgadnia kellett. Óvatosan simítom a másik ujjam is, nem rohanom le, várom, hogy szokja az érintésem, ne legyen minden egyszerre sok. De nem a kezünk nézem, én sem, az ő arcát vizslatom, apró jeleket keresve, melyek esetleg zavarról, kényelmetlenségről árulkodnának. De ilyet nem lelek, még nem, helyette megszólal, beszédre biztat. Meséljek? Miről? Elsőre a kezdet jut eszembe, hogy indultam meg otthonról. De nem, ez nem jó téma, hisz hanyatlással kezdődik, anya halálával, a keserű hónapokkal. Nem, ez most nem lenne jó, elkeserítene mindkettőnket, túl erős lenne az érzelmi hullámzás. Vidám kell, könnyed, mosolyogtató. - Dolgoztam úgy egy éve egy falatozóban. Kissé kijjebb - kezdek bele mosolyogva, ahogy felidézem a történetet, egy pillanatra még a szemeim is lehunyva, hogy teljesen magam elé idézhessem azt az alakot. - Volt egy idős vendég, egy igencsak agg hölgy. A tulaj mondta, hogy ott lakik a környéken, egyedül. A fia a vietnámi háborúban esett el, a férjét valami kór vitte el. Már jó ideje. De a nő... olyan különös volt, azt suttogták, megbolondult. De ne úgy gondold, hogy őrjöngött volna - ingatom a fejem mosolyogva, miközben óvatosan újabb ujjam simul Jeremy kézfejére. - Csak különc volt. Minden szombat pontosan délben bejött, kiöltözve, mintha valami estélyre menne. A ruhája ezer éves lehetett, még tán a fiatalkorában volt divat. Keményre vasalt, széles galléros, fején kis kalap, elegáns kontyba tekert hófehér haj. Már ismerték, mire jött, mindig kész volt neki a három tekersz almás palacsinta juharsziruppal. Ő pedig leült a szokásos helyére, kést, villát kapott elő és lassan elegánsan elfalatozta. Aztán előkapta a táskájából az kendőjét, megtörölte a száját, ivott egy korty vizet és egy negyed dolláros borravalóval fizetett. Imádtam, kész jelenség volt. Soha nem beszélt velünk, de nem utáltuk ezért, nem éreztük gőgösnek. Inkább olyan volt, mintha a saját világában élne, mintha azok a palacsintás délutánok valamit felidéztek volna benne, amitől képtelen elszakadni. Apró, bánat-öröm sóhaj szakad fel belőlem, ahogy magam elé idézem újra a töpörödött öregasszonyt. Mintha nem is lett volna vagy hetven, egyenes háttal járt, mintha karót rejtegetett volna a ruhájában. Egy olyan nagymamát idézett, akim sose volt, de akire mindenki vágyik. És lassan, apránként, észrevétlen a történet alatt lopóznak ujjaim is, míg végül teljes tenyerem simul Jeremy kezére, könnyedén, még is érezhetően. Ott vagyok, fogom. és nem fáj.
Igaza van, még inkább megijednék, ha őszinte választ adna, habár minden bizonnyal közben jól is esne a dolog, de most lassan kell haladnunk, a kedveskedést még egyelőre félre kell tenni és majd akkor venni elő, amikor én is alkalmas leszek rá és nem ijedek meg tőle annyira. - Nem, de eltökéltnek igen. - azért egy halvány mosolyt csak sikerül az arcomra varázsolni. Na igen azt tényleg nem szeretném, hogy beáldozza itt magát. Úgyis rájönnék rosszabb esetben és akkor annak meg nem lenne jó vége, de azt hiszem ő is tisztában van ezzel. Végül is ő az újságíró, logikusan kell gondolkodnia és engem is kiismert már annyira, hogy tudja milyen reakcióim tudnak lenni, mert hát lássuk be időnként tényleg elég rendesen ki tudok akadni, de úgy fest azért tudja kezelni. - Jól van Andie, hiszek neked. Én pedig nagyon figyelek majd. - hogy még véletlenül se okozzak bajt, vagy rosszat neki. Nagyon fogok koncentrálni, de abban igaza van, hogy változtatnom kellene a gondolkodásomon, mert ha ennyire félek tőle csak annál nehezebb. Halk sóhajjal bólintok a kérdésére. Ettől még nem könnyebb. Alapmentalitásról van szó, amit nem tud az ember csak úgy eltüntetni a fejéből és megváltoztatni pikk-pakk, pedig milyen jó lenne! - Igenis doktornő! - a mosoly ténylegesen visszatér az arcomra végre és nem tűnik el megint gyorsan, csak talán egy másodpercre csökken, ahogy átveszem tőle a poharat. - Köszönöm! - persze nem tudom, hogy milyen mondhatni hátsószándékai vannak, de ez nem is számít most, mert nem csak magáért teszi, értem is és ez a lényeg. Segíteni akar, ahogyan én is szeretnék fejlődni és remélem, hogy sikerül is. Szóval átveszem végül a poharat és kortyolok kicsit, hogy a jelenlegi izgatottságom normálisra csökkenjen végre. A megnyugtató szavak is sokat segítettek benne, de nem árt még egy kis plusz, ebben azért igaza van. - Igen, ez jó ötlet. - persze még így is nagy levegőt veszek, miután letettem újra a poharat és levettem az egyik kesztyűt, aztán már az övé a terep. Én csak leteszem a kezemet a térdemre, ha már felültem rendesen és engedem neki, hogy próbálkozzon, szépen lassan, én nem igen teszek semmit sem. Nem lehet olyasmit, ahol nem ő irányít. Én nem foghatok rá a kezére, mert pont abból lehet a baj. Csak lassan és óvatosan és persze nagyon finom mozdulatokkal. - Nem is olyan vészes. - legalábbis egyre nem látok rajta semmit és biztosan látnám az arcán, ha bármi lenne, legalábbis mindent figyelek, a tekintetén tartom az enyémet akkor is, ha ő netán a kezeinket figyeli. Azt hiszem nem így képzelte az estét, mint valami tesztalany. - Mesélhetnél közben valamit... bármit. - talán az is segít elvonni kicsit a figyelmemet erről, arról, amit teszünk, ha beszél.
Újabb vállvonás. Erre már mit mondhatnék? Még se tárhatom elé, hogy azért segítek, mert a barátom, mert kedvelem, mert szeretnék segíteni. Azt pedig főképp nem hangsúlyozhatom, hogy azért is akarok ennyire segíteni, mert tudni akarom, tényleg olyan villámrázós a csókja, mint azt elképzeltem. Akkor tuti, hogy annyira bezárkózik, hogy még fúróval se töröm fel a pajzsát. - Mazochistának nézel? - nevetem el magam a kikötésén. Persze azt nem állítom, hogy idővel, mikor már haladtunk nem engedek majd kicsit többet, nem viselek el majd némi fájdalmat azért, hogy ne essen vissza, ne rettenjen el. De tudom, most, a kezdeti szakaszban csak visszavetném azzal, hogy túlerőltetem a dolgot, hogy esetleg több fájdalmat engedek a pillanatnyi kínnál. Akkor elvetné az egész ötletet, újfent arra hivatkozna, hogy nem akar bántani, én pedig megszegtem a megállapodásunkat. Csak apró lépések, ahogy mondtam is. - Ígérem, hogy az első kis kellemetlen érzésnél megszakítom az érintést, jó? - szegezem az arcára a tekintetem, ám kezem közben kesztyűs kezére fog, mintegy bátorításként, biztatásként. Igen, segíteni akarok, és tudom, hogy velem menni fog neki. Hinnem kell benne, legalább egyikünknek hinnie kell benne. - Talán első körben ezen a gondolkodáson kéne változtatnod, nem? - mosolyodok el a kinyílásán, aztán kissé meglepődöm, ahogy felém fordul, kezdésre noszogat. Hmm... Igazából nem akartam azonnal belekényszeríteni, úgy értettem, ha majd lecsillapodik. De hát hülye leszek én ellenkezni, mikor beadja a derekát. Ám ahelyett, hogy hozzáérnék, a poharáért nyúlok, és úgy kínálom felé, hogy még véletlen se kelljen hozzám érnie, míg a kesztyűvel sem. Az érintések felzaklatják, látom rajta, tudom. - Előbb talán egy-két korty. Ha még mindig zaklatottnak érzed magad, akkor az előbbi fog megismétlődni, és azonnal kudarcnak könyveled el, azt pedig nem szeretném. Közben én is helyezkedem, törökülésbe feszegetem a lábaim, szerencsére minden nap, na jó, majdnem minden nap tornázok kicsit itthon, így nem kap görcsbe az izom, nem lesz nyögdécselős a mozdulat. Még is, némi tartás, némi távolság lesz közöttünk, ami talán csillapítólag hat rá, hisz nem olyan intim a közelségem, mint az előbb, mikor hozzá hajoltam. - Aztán vedd le a kesztyűd. Az egyiket. Talán a kezed semlegesebb terület az érintésemre, mint az arcod - javallom mosolyogva. Igen, talán ha az arcát kezdem el simogatni, akkor újfent az eszébe, és persze az enyémbe is jut a lehetőség, hogy mi lehetne még. És nem hinném, hogy ez most segítség lenne. Aztán várok, várom, hogy mikor érzi késznek magát, mikor válik meg a szövettől, felém nyújtva a kezét. De nem azt nézem, az arcát, a félelem legkisebb jelét is kutatva, biztatón mosolyogva, és amint késznek érzem, vagy kevésbé riadtnak, óvatosan hozzáérintem a mutatóujjam. Ha újra érzem a korábbi csípést, ígéretemhez híven elveszem a kezem, ha nem, akkor társul a középső ujjam is.
//1-3 nincs reakció; 4-6 enyhe csípés//
Adrienne Meyer carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :
Az biztos, hogy belőlem sok pszichológus írhatna kész tanulmányt nyugodt szívvel. Nehéz eset vagyok, bonyolult lélek, akit istenesen megviselt az élet. Valahogy túl kellene lépnem a sérelmeimen, a múltam árnyain, de ez nem tűnik könnyebbnek most sem, hogy rendeződött az életem. Próbálkozom, hiszen már az is nagy dolog a részemről, hogy egyáltalán itt vagyok, hogy küzdöttem azért, hogy jobb viszonyt alakíthassak ki Andie-vel, hogy elfogadtam akármi is lesz a vége akkor is megvédem őt, mert fontos nekem és értékes és azt hiszem talán ebből valahol azért sejthette, hogy mondjuk egy ilyen közeledés, amivel ő próbálkozott nálam, még ha csak játékból is hatással lesz rám, ahogyan végül hatással is lett és én nem tudtam lekezelni a dolgot. - Tudom, de... ettől nem könnyebb. Úgy se jobb, ha te vállalod. - én ettől még ugyanúgy nem szeretnék ártani neki és nem szeretném bántani őt, hiába hogy ő az, aki önkéntesen vállalja a dolgot. Tudom, hogy ez egész más, mint amit az a fickó művelt vele és azt is, hogy nem olyan jellegű a fájdalom, mert ha akarja abba marad és nem lesz nyoma, mi mint valami szégyenfolt ül ki rá, hogy azzal kelljen mások előtt megjelennie. Már csak azt nem tudom, hogyan akarja mindezt véghez vinni. Sokat fejlődtem már, sokat fejlődött mára képességem is és igaza van fejleszthető, ez már számomra is biztos, de ettől még nem jó érzés, hogy pont ő lesz a tesztalany a gyakorlásomhoz. Jó lenne másképp csinálni, más valakivel, nem pedig azzal, aki fontos számomra. - Apró érintések... jól van... De, ha rossz neked, akkor ígérd meg, hogy nem fogod saját magadat kínozni, hogy jobban menjen rendben? - ezt meg kell ígérnie. Ha csak kicsit is rossz neki ez az egész, akkor abbahagyjuk és kész. Nem akarok erőltetni valamit, ami talán tényleg nem működhet. Azt szeretném, ha nem lépnénk át a határokat és még véletlenül se vinné túlzásba. Andie erős nő, ezzel tisztában vagyok, de pont e miatt nem akarom azt, hogy olyasmit vállaljon, amit egyébként nem szabad. Akkor biztos, hogy abbahagyom ott és abban a pillanatban, de látom rajta, hogy fáj, vagy ha kiderül, hogy többet vállal, mint amit én vállaltam. - Igen, tudom, de nehéz... nem attól félni, hogy ártok neked, vagy akárkinek. Nehéz ezen változtatni most hirtelen, de megpróbálom rendben? Próbáljuk meg. - halk sóhaj, de azért megpróbálok egy mosolyfélét is az arcorma varázsol. Menni fog igaz? Ha eléggé akarom, ha eléggé odafigyelünk, akkor mennie kell, legalábbis nagyon remélem. Feljebb ülök végre megint az ágyon, felhúzom a lábaimat is, hogy szembe forduljak vele. Én nem teszek semmit, ez biztos, tényleg neki kell elkezdenie, mert még véletlenül sem akarom, hogy ne tudjon kibújni ne adj isten a képességem alól és valami baj legyen belőle. Nagyon lassan és óvatosan kell csinálnunk.
Ha pszichológiát vettem volna fel, Jeremy-ből kész tanulmányt írhatnék most. Szinte kiülnek arcára a különböző érzelmek, a vágy, hogy működjön a dolog, a félelem, hogy nem fog. Az elrettenés, hogy mit tehet, a remény, hogy mit tehetne. Persze lehet, hogy mindezt csak én képzelem oda, de már az is nagy dolog, hogy nem zárkózik el azonnal. Na persze két kézzel sem kap a lehetőség után, inkább úgy van ezzel, mint a vágyaival. Szeretné elérni őket, de fél nekilátni. De hát ezért vagyok itt, nem? - Az más volt Jeremy.... Ott nem önkéntes voltam, és nem is akkor ért véget a dolog, mikor én akartam - hajtom le kissé a fejem, ahogy felidéződnek bennem a dolgok. Egészen más az, mikor az ember önként vállalja a dolgot, mikor tudja, elég elhúzódni, és megszűnik a fájdalom. És egészen más az, mikor váratlanul csap le a villám, és te semmi mást nem tudsz csinálni, csak összehúzódsz, és számolod a perceket, amik eltelnek így az életedből. Aztán, mint oly sokszor megtettem, lerázom magamról a dolgot, tudom, tovább kell lépnem, tovább kell élnem anélkül, hogy belekeserednék a történtekbe. Így hát lépek most is, kezeim a pohár és az üveg után nyúlnak, légtelenítve mindkettőnkét, majd a sajátom a számhoz emelem. Jeremy részéről a dolog önkéntes. - Úgy, mint az előbb. Apró érintésekkel. Egy ujj, kettő. Az arcod, a kezed. Te pedig megpróbálsz kontrollálni. Nagy bajom nem lehet, látod, az előbb se lett. És ha kellemetlen, elveszem a kezem - magyarázom, ahogy kérdez, magyarázom, miként képzelem el. Persze lehet, ezt próbálta már, lehet, nem én vagyok az első, sőt. De talán más lesz, most talán jobban megy. Mert mint annyiszor hangsúlyozta, engem nem akar bántani. Talán ez lesz a kulcs, ez lesz az az igazi motiváló tényező, a kézzel fogható, ami lehetőséget ad a kezébe, hogy megregulázza erejét. - Persze higgadtnak kell lenned. Úgy érzem, túlontúl rágörcsölsz. Belelovalod magad, mint most is, hogy bántani fogsz, és önkéntelen idézed elő a dolgot. Talán annyira félsz az egésztől, hogy tudat alatt hozod elő a képességed. Na jó, csak kibújt belőlem a konyhapszichológus. De talán a mosolyom, halk nevetésem enyhít a szavakat, nem veszi bántásnak, se okoskodásnak. De én tényleg segíteni szeretnék neki, talán önző okokból is. De hát ember vagyok, esendő, ki vethetné a szememre?
Nekem ez az egész tényleg bonyolult és azt hiszem mélyebben ebbe ő soha sem gondolt bele igazán. Abba, hogy a bezárkózásom pontosan mit is jelent. Ez olyan, mint mikor találkozol egy veterán katonával, elbeszélgetsz vele, talán még sejted is milyen lehetett háborúban túlélni, milyen lehetett vérfürdőt látni, a barátaid halálát, de még se gondoltál bele soha sem komolyabban, mert úgy mégis csak sokkal egyszerűbbnek tűnik minden. És amikor tudatosul benned, hogy a szemében ott megbújó gyötrelem és kín mi is akar lenni pontosan rájössz, hogy mennyire nem fogtad fel, hogy milyen nehéz dolga lehetett. Valahogy talán most Andie is így lehet vele, ahogyan lassan tudatosul benne, hogy miről is szól ez az egész, hogy milyen életem volt, hogy miért hatott ilyen rosszul rám egy kis incselkedés, amit valószínűleg más élvezne és kihasznált volna, de én nem tehetem. Én nem tudtam kezelni, mert én más vagyok, mint ő... egészen más életem volt és azt hiszem ezt nem gondolta át elég alaposan. Ahogyan azt sem, hogy a tettei, a mozdulatai mit váltanak ki belőlem, vagy hogy netán vonzónak találom, pedig szép nő, ki ne találná vonzónak? Arról szerencsére sejtelmem sincs, hogy mi jár a fejében. Még jó, talán el is mennék, mert ezt végképp nem tudnám kezelni. Bőven elég nekem az, hogy én hogyan gondolok rá, nem lenne jó, ha kiderülne, hogy ő is tud így gondolni rám. Vagy most csak az ital és a szavaim hoznak elő belőle vajon ilyesmit? Nem gondolkodom effélén és nem is igen gondolok bele semmibe sem most jobban, le kellene higgadnom, de nehéz, főleg úgy, hogy a közelemben van. - Gyakorolni, tudom. Ezt teszem már mióta és próbálom és... jobban megy, ha higgadt vagyok és jól átgondolom azt, amit teszek, de ha... ha nem vagyok higgadt... - az baj, attól igenis félek. Nem merek olyasmibe belemenni, amiből rossz jöhet ki, mert félek tőle, hogy tényleg bántanám őt, bármit is gondol ő, én nem hiszem el, hogy tényleg ne lenne baj belőle. - De... megpróbálhatjuk, csak nem tudom, hogyan. Nem akarok ártani neked, még véletlenül sem. Épp elég, hogy más már megtette. - én nem akarok beállni a sorba, még ha én nem is szándékosan tenném, de ettől még ugyanúgy fájdalmat okoznék neki, akármit is mond, vagy bármennyire is vállalja. Ez puszi más, az csak egy ártatlan apróság, egy csók több, vagy a csóknál is tovább menni... Vágyom rá, ezt nem is tudnám letagadni, de épp annyira rettegek is tőle, mint amennyire vágyom rá. - Egyáltalán szerinted hogyan lehetne, hogyan kellene kezdenünk? - most már legalább végre rápillantok, azt hiszem ez is valami, de még most sem viszem túlzásba a dolgot. Még most is nehezemre esik kimondani a szavakat, mert itt a lényeg az, hogy ha segíteni akar, akkor... őt is érdeklem? Még sem kérdezek erre rá nyíltan, mert azt végképp nem merek. Vajon csak mint barátnak akar segíteni, vagy valami több? Nem tudom, de kétlem, hogy valaki mást hozna maga helyett tesztalanynak, vagy ilyesmi.
Olyan aranyos, és én tényleg nem akartam zavarba hozni. Nem hittem volna, sőt, eszembe se jutott, hogy egy ilyen apró incselkedés ekkora fordulatot hoz a délutánunkban. A legtöbb srác valami idétlen szöveggel kivágta volna magát, de Jeremy nem. És nem csak azért, mert zavarba hoztam. Úgy érzem, más esetben se reagált volna másként. És amiatt érzem olyan aranyosnak. És bár sejtem, ő sem akart zavarba hozni engem, még is sikerül, ahogy a múltjáról csepegtet valamit. Nem volt semmi.. úgy érti? Jesszusom! Persze hangot nem adok meglepettségemnek, max a tekintetemben láthat némi zavart. És kérdezni se kérdezek vissza, noha úgy érzem, nehezen értem meg, mit akar sugallni. Nem volt senkije? Úgy értem.. úgy értem.. nem mintha én valami nimfomán lennék, de azért a simogatások, a csókok, na és persze a szex hozzátartozik a léthez. Kell, hogy érezd az életet, magadat, az elevenséget. Ha kicsit köcsög lennék, közölném vele, tudom, miért ilyen feszült. De persze nem teszem, mert nem akarom zavarba hozni még jobban. Teszi helyette ő, újabb vallomásával totálisan összezavarva. Hisz én csak incselkedtem, poénkodtam, nem gondoltam, hogy az ő fejében effélék fordulnak meg. Nem mintha a játékban ez nem lenne benne, nem mondom, hogy még sose fordult elő, hogy az ilyen incselkedésből sose lett csók vagy épp több. És ez a több az, ami meglódítja a fantáziám. Mintha csak filmet néznék, egy pillanatra lehunyt szemeim mögött vetítés indul, amolyan mi lett volna, ha... Mit lett volna, ha Jeremy-nek nincs ilyen képessége, vagy nem tart a koordinálatlanságtól? Csak picit hajolt volna közelebb, épp csak annyira, hogy elérjem a száját. Mint minden első alkalomnál, épp csak összeérünk, ismerkedőn, ízlelőn, kóstolva a bort róla, ahogy ő is tenné. És lassan merészebbé válnánk, elfeledkeznénk a délelőtti feszültségről, vagy épp azt akarnánk levezetni egy csókban. És mint az áramütés, olyan mikor először találkozik nyelvünk, a kezdettel szemben azonnal heves csatába kezdve. És hívnia sem kell, ülök az ölébe, szembefordulva vele, el nem szakadva ajkától, ujjaimmal nyakát, mellkasát fedezve fel. És bátorodik ő is, keze pólómra fog, egyértelműen húzva felfelé, kényszerítve, hogy elszakadjak tőle, hogy végre levethesse rólam, csupasz bőrömre simítva kezét, ajkával támadva kipirult testem... Érzem, ahogy arcomra halvány pír fut, érzem, hogy a szívem hevesebben ver, mint az normális lenne. Még szerencse, hogy Jeremy nem tud a fejemben olvasni, nem az jutott neki különlegességül. Bár akkor talán mindezt nem csak a képzeletem vetítené elém élénken. - Komolyan segíteni szeretnék - szegezem rá a tekintetem, próbálván elhessenteni az álom vagy ábránd képet? ÉS ezek után már erővel se tarthatna vissza. Hisz tudnom kell, valóban olyan lenne? Valóban ugyanazt a bizsergést érezném, mint képzeltem? - Persze nem most azonnal és mindent. Csak ráérősen, nyugodtan. Amikor nem vagy ennyire.. felzaklatva. Emlékszel a múltkor? A fürdőben is adtam puszit, és nem történt semmi. Csak gyakorolnod kell, és én segíteni szeretnék.
- Vannak, de attól még egy ilyen helyzet... nekem sok. - és kezelhetetlen, nem tudom hogy mit csináljak, amikor így incselkedik. Egy szintén belefér, amíg viccelődünk, de ő már számomra átlépett egy olyan határt, ami inkább ijesztőnek tűnt, sem mint tényleg szórakoztatónak. Lehet, hogy ő úgy véli nem bántanám, de az a baj, hogy én ebben nem vagyok ennyire biztos. Nem én befolyásolom és őszintén szólva én egy cseppnyi fájdalmat sem akarok okozni neki, még kicsit sem, véletlenül sem és pont e miatt muszáj megtartanom a távolságot. Azt sem tudom, hogyan segíthetne, főleg hogy még az arcomhoz érés sem hoz el éppenséggel nagy sikereket. Megrázom, pedig nincs szándékomban, de épp elég az idegesség ahhoz, hogy ne tudjam kezelni azt, amire képes vagyok. Én nem is lepődöm meg ezen annyira, de a nem létező maradék önbizalmam is a porba hull. - Te nem félsz, de én igen, így azért nehezebb, de... - bizonytalan vagyok még mindig. Nehéz igent mondanom, egyáltalán csak arra, hogy megpróbálja. Félek tőle, hogy igenis következményei lennének és az visszavetné a próbálkozási kedvemet. Előbb mindenképpen le kell higgadnom, hogy biztosan ne ártsak neki. Remélem, hogy menni fog, mert tényleg nem akarok rosszat neki. Igen én is segítettem, de nem várom el viszonzásképp azt, hogy ő meg vállalja a fájdalmat és a szenvedést azért, hogy nekem jobb legyen, hiszen ezt én sem tettem. Itt voltam, hoztam levest, meggyógyítottam, de ezek nekem is ugyanúgy jól estek, nekem is jó volt vele beszélgetni, ő viszont rosszat vállalna azért, hogy nekem jobb legyen. - Kedvellek... komolyan és én... azóta, hogy eljöttem otthonról, évekkel ezelőtt távol tartottam magamat mindenkitől... mindenhogy. Érted már? - se egy csók, se semmi több még véletlenül sem, mert nem akartam, nem mertem vállalni a kockázatot. És most itt van ő és az incselkedése vágyakat vált ki belőlem, olyanokat, amiktől félek, hogy rosszat okoznának. Én nem csókolhatom meg őt csak úgy, az én életem nem úgy működik, mint az átlagé, én nem tehetem meg csak úgy azt, ami eszembe jut, ami jön, mint késztetés. Ez nálam másképp működik. - Az előbb én szívesen... Meg akartalak csókolni, de nem tehetem. - bököm ki végre, újra nem rá nézve. Nem akarom azt sem, hogy elromoljon, ami van. Barátok lettünk és én ezt élvezem, végre valakit közelebb engedtem magamhoz, de Andie tényleg szép és kedves is, kedvelem, ennek egyenes ágú következménye volt, hogy egy ilyen helyzetben majd talán többet akarok. Mégis csak egyedül vagyok jó ideje, túl rég óta. De nekem ilyesmire gondolni nagyon veszélyes, rá nézve veszélyes.
- Nem azt mondtam, hogy nagyokkal kezdj. Jók az aprók. Csak legyenek álmaid, amik visznek előre - bólogatok, hisz erről beszéltem. Nem kell rögtön szuperhősnek lenni, elég ha az ember csak átkísér egy idős embert az úton. Apró léptekkel lassacskán a nagy felé. Persze más kérdés, melyikünk mekkora léptekkel tud haladni. De nem is ez a lényeg, hanem a haladás. Ahogy haladunk a témában, igazolva sejtéseim. Tudom, hogy nem akarta megölni, egyszerűen csak elvesztette a kontrollját. De az más volt, rá nagyon dühös lehetett, Hisz éreztem már akkor is, mikor itt volt velem, mikor meglátta a hegeim. Olyan dühös lehetett, hogy képtelen volt uralni. Mert rám gondolt, mert engem féltett. Pont ezért tudom, hogy engem nem lenne képes úgy bántani. - Nem tudhatjuk.. de én bízom benned Jeremy - szegezem rá a tekintetem hogy tudja, komolyan gondolom. Tényleg bízom benne, még ha meglepő is. Hisz csak nemrég barátkoztunk össze, és nem épp szoros kötöttségeket melegítettünk fel. Még is érzem, bízhatok benne, nem ártana nekem. És nem feltétlen a képességét véve figyelembe, hanem sehogy. Sehogy nem lenne képes bántani. Persze erre azonnal rá is cáfol a maga módján, de annyira nem súlyos a dolog, tényleg csak egy apró csípés, amit azonmód babusgatás alá is veszek. Hát nem ez volt a legjobb első próba, de tudom, hogy bennem a helyzet változatlan. - Segíthetek Jeremy. Én már tudom, mi a képességed, azon a birtokon adtál belőle ízelítőt. Tudom, mi történhet velem, tudom mi a legrosszabb. Pont ezért előttem nem kell rejtegetni magad. Csak mint az álmokkal... apró lépésekkel haladunk. Csak engedd, hogy megérintselek, te pedig megpróbálod uralni az erőd. Ha fáj, elveszem. Mint akkor, mint most. Ha én érintelek nem kell attól félned, hogy te nem vagy képes elereszteni. Én nem félek tőled - sorolom magabiztosan, és tényleg így érzek. Megütöttek, megvertek már. Tudom, mi a fizikai fájdalom, még ha nem is szeretem. De miatta elviselem, mondhatni szívesen. Mert ő is segített, mert itt volt, mikor sírnom kellett, eljött, hogy megbékítsen. - Játék.. ártatlan kis játék... És nem értem Jeremy, nem tudom, mit hoz elő belőled, mert nem ismerlek annyira, mert nem sokat meséltél a múltról, hogy mik történtek. Értesd meg velem, segíts... És engedd, hogy segítsek - kérem szelíden, amin azért sokat javít, hogy az ujjam már kivettem a számból, így nem nézek ki úgy, mint egy gyermek. De újra nem érintem, nem akarom még jobban felzaklatni, inkább combjaimra fektetem a kezem, lehetőségre várva.
Kezdőlap 
by 
//
