Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Előzmény Furcsa kettősség tombol bennem, hiszen mennék már, meg nem is. Sose tettem még semmit, ami igazán nagy kihágás és most épp erre készülök, ami izgalommal tölt el és persze félek is kicsit. Mégis csak ott vannak bennem a kétségek, hogy mi van, ha bajba kerülünk, mi van, ha mégis beüt a baj, és a végén kicsapnak a suliból. Nem tudom, hogy az a jobb, ha megosztom vele ezeket a kétségeket, vagy az, ha inkább megtartom magamnak, de végül a mellett döntök, hogy talán az első lenne a legjobb. Ő már gyakorlottabb az ilyesmiben, talán engem is meg tud nyugtatni, vagy adni valamilyen okos tanácsot, amitől a félelem rész elmúlik és csak a jól eső izgatottság marad meg. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz ennek a napnak, vagy inkább a következő napoknak a vége, ami rendkívül új és szokatlan számomra, hiszen eddig minden napomat megtervezetten éltem le. Jó nem én terveztem, de mások helyettem igen. Meg volt minden napi rutin időpontja, mikor van reggeli, vagy épp takaródó és ez alól nem igazán akadt soha kivétel, most viszont pont hogy minden létező szabályt végképp fel fogok rúgni és örülök neki, hogy ez következik, nagyon is örülök! A szavaira végül elmosolyodom és az a hatalmas és súlyos kődarab is leesik a szívemről, ami eddig próbálta nyomni. - Az hiszem igazad lehet. Kedvesek voltak velem és úgy is idehívtak, hogy nincsenek szüleim, akik ki tudnák fizetni ezt az egészet. - még bólintok is egy aprót a szavaim után, azt hiszem azért is, hogy magamat is még inkább megerősítsem, hogy jól mondta és hogy nekem sem kell semmitől sem tartanom. Az a helyzet, hogy a legtöbb dologban igaza van, tényleg lehet hogy szükség lesz hamis útlevélre és arra, hogy ne a saját nevemet használjam, mert igenis megtalálhatnak. Félek tőle egy kicsit még most is, hogy mi van, ha megint visszavisznek oda. Nem biztos, hogy olyan gyorsan ki tudnék jutni és nem akarom azt csinálni többet, amit kell. Legalábbis nem mindig, végre lehetnek saját döntéseim is, mint ez a mostani és nem csak abban merül ez ki, hogy kétféle ebéd közül mit választok. Most én döntöttem el, hogy segítek Liamnek és azt is, hogy vele tartok egy messzi városba, ahol még soha életemben nem jártam és még csak azt sem tudom, hogy milyen messze van, arról nem is beszélve, hogy életemben először fogok majd repülőn ülni, ami szintén nem kis dolog számomra. - Tudom, és menni fog, bár sejtelmem sincs, hogy milyen nevet tudnék elképzelni magamnak a sajátomon kívül. Tudod vannak nevek, amik valahogy úgy nem illenek annyira a gazdájukhoz, szerinted... nekem mi lenne jó? - nem vagyok jó ebben, hogy álnevet találjak ki, örülnék, ha tudna segíteni. Valami olyan kell, ami tényleg illik is hozzám, amit úgy tudok használni, hogy nem kell rajta sokat gondolkodni és nem utolsó sorban nem látszik azonnal, hogy ez nem az enyém. Mert ha a név nem passzol, akkor minden bizonnyal úgy ejtem ki, hogy közben zavarban vagyok, vagy talán még eszembe sem fog jutni azonnal, ha csak nem koncentrálok rá eléggé. Viszont az biztos, hogy most akarok menni, így hamarosan már el is indulok felfelé, hogy összeszedjek pár cuccot. Félek, hogy holnapra meggondolnám magam, vagy elmondom véletlenül valakinek, aki lebeszél, vagy még rosszabb elmondja az alapítóknak. Nem, az a biztos, ha most azonnal indulunk, vagyis az összepakolás után. A kis kézitáskát szépen bedobom hátra, és már bent is ülök az előbbi helyemen. Már tényleg nincs más hátra, mint izgulni. Komolyan majd kiugrik a szívem a helyéről, pedig még csak el sem indultunk. Biztosan csökkenni fog majd ez, ha már úton vagyunk, de most még így az egész kezdetén, és most hogy már eldőlt és biztosan megyek erősen dobol a vér a fülemben és először még a szavait is alig hallom meg. Végül visszatér a mosoly az arcomra és pár perc múlva már nyugodtabban dőlök hátra. - Liam... szerinted mi történt anyukáddal? Miért tűnt el? Vay még csak ötleted sincs? - kérdezhettem volna előre is tőle többet, de úgy gondoltam, hogy ráér ez útközben. Naiv dolog azt hinni, hogy nem valaki olyanról van szó, aki mit tudom én ártani akar nekem? Diák, legalábbis elvileg, habár az udvaron találkoztam vele, de... Nem, nem most kell elbizonytalanodni, hiszen már elindultunk. Bízom benne, bízni akarok benne, akkor is, ha nem szinte még nem is ismerem.
A hozzászólást Scarlett Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 21 Május - 15:56-kor.
Gyorsan, a vártnál is gyorsabban megcsinálom a hamis útlevelet. Gondolom azért, hogy többet lehessek Scarlettel, azért csináltam gyorsabban. Hiába gyors munka, tökéletesen kiviteleztem. Az első útlevelem és remekül megcsináltam. Anyámtól biztos kapnék minimum egy vállveregetést. Felállok és kinyújtózom, majd felmegyek a lépcsőn, hogy kimehessek a garázsba a fáért. Kifele menet azért Scarlettre sandítok és örömmel látom, hogy milyen jól kiismerte magát, pedig valószínűleg ő se főzött valami sokat. Beszólok neki a konyhába, hogy mindjárt jövők, aztán már a garázs felé baktatok. Felkapom a reteszt és kinyitom az ajtót. Hatalmába kerít az a "hazaértem" érzés. A garázsban minden úgy van, ahogyan hagytam. Középen van a kocsim, meglátszik rajta is, hogy rég nem jártam itt. Baloldalon van egy dolgozóasztal, régen itt fabrikáltam mindenfélét. Mellette súlyzók vannak, amik a kondiban maradásban segítettek. Az autó mögött van a farakás, így szerencsére nem kell kimennem az erdőbe fát vágni. Körüljárom a helyet és felkapom az asztalon hagyott rongyot és elkezdem a kocsit tisztogatni. Hamar rájövök, hogy nem a legjobb ötlet egy koszos ronggyal törülgetni egy koszos autót, de ez most valahogy nem érdekel. Felpillantok a garázs plafonjára és mosollyal nyugtázom, hogy a projektor még mindig ott van. Régen, ha rossz kedvem volt, vagy csak unatkoztam, kijöttem ide és beültem az autóba, vagy felfeküdtem a motorháztetőre, bekapcsoltam a projektort, ami hozzá volt kötve a géphez és filmet néztem. A garázst többet használtam egy idő után, mint a szobámat. Itt aludtam, itt edzettem és itt ettem. A polcokon kezdek kutatni valami erőforrás után, miután nem tudom beindítani az autót. Találok is egy kisebb dobozt tele elemlápával. Elszívom az energiát belőlük és feltöltöm a járgány akkumulátorát. Visszaülök az ülésre és elindítom az autót. Felberreg a motor, de nem azzal a hangerővel amire emlékeztem. Régi autó ez már, ha lesz időm, rendbe hozom és kipofozom. Az évekig való egy helyben állás nem csak az aksinak, hanem a féktárcsáknak se tehetett jót valószínűleg berozsdásodtak. Legalább lesz majd mivel lekötnöm magam, ha visszatérek ide. Életet kell lehelnem egy rég nem látott cimborába. Végighúzom a kezem az autón aztán visszacsukom az ajtót. - Sajnálom haver még várnod kell! - mondom neki kedvesen, aztán a farakáshoz sétálok és felkapok annyit, amennyivel kihúzzuk az éjszakát. Jóval lassabban érek vissza a házba, de ebben az is szerepet játszik, hogy egy percre megálltam, mert elcsodálkoztam milyen hamar kezd el sötétedni. Ahogyan visszaérek a házba lerakom a farakást a kandalló elé és felkarolom a konyhában lévő újságpapírköteget és odaviszem a fa mellé, ha esetleg nem lenne elég a tüzelésre a fa. Bedobálok néhány farönköt, aztán az elemlápákból kinyelt energiát felhasználva lángra lobbantom a kandallót. Régen imádtam begyújtani, bár régen nem használtam hozzá a képességem, anyám szerint nem tesz jót, ha az élet minden apró bajára a képességem révén találok megoldást. Azt mondta, hogy meg kell tanulnom normális emberként élni. Utáltam normális lenni, de most már idősebb fejjel, megnyugodva, többre becsülöm a nyugodt, normális dolgokat, mint a veszélyt. Persze azért nem maradnék ki a jó bulikból, kalandokból, mindig is szerettem ha túl fűt az adrenalin, csak megtanultam értékelni a nyugalmat is. Nem hinném, hogy van olyan ember aki az egész életében harcolni akar, aki megvetné azt a pár pillanat nyugalmas csendet, ami két ütés között eltelik. Aki ezt megveti, annak a fejében komoly gondok lehetnek. Elmosolyodok és bedobálok még néhány rönköt, aztán leülök a földre a konyhával, Scarlettel szemben. - Ezzel meg is lennénk! Ne segítsek valamit? - kérdezem tőle a földön ülve, aztán eszembe jut, hogy még az alvás kérdést is el kéne rendeznünk. Nem tudom, hogy ő mennyire akar valamelyik szobában aludni, talán jobban akar lent aludni. Akkor.....szerzek egy hálózsákot, valahol biztos van és abban alszom majd lent, míg ő az ágyon. - Hol akarsz majd aludni amúgy? - Nem akarok felmenni a szobákba. Mikor utoljára itt jártam nagyon kikészültem tőle. Nem akarok egyszerűen találkozni semmivel sem, ami anyámé volt, vagy az enyém. Anyám eltűnt én pedig megváltoztam.
Talán nem is fogok annyira félni a repülőn, végül is ez nem törvényszerű, nem fél mindenki, csak mert először történik vele. Lehet, hogy én majd kivétel leszek, aki simán átvészeli gond nélkül, ere is van esély. De azért persze jobb úgy készülni, hogy félni fogok, hiszen mégis csak felszállunk a földről és én még sose repültem. Nem is tudom, hogy az ember ilyen esetben mitől fél a legjobban, a repüléstől, vagy magától a lezuhanástól? Ha valaki megkérdezné szerintem nem tudnék neki választ adni, talán mindentől, ami ezzel kapcsolatos, és ezért nem is lehet csak egyetlen okot meghatározni. No meg, attól hogy tudom miért van valami, még ugyanúgy nem tudok rajta változtatni. - Jól van, az... az jó lesz igen. - mosolyodom el. Azt hiszem már azt is sikerült elérnem, hogy csak egy picit legyek zavarban, de az szinte meg se látsszon és vörös egyáltalán ne is legyek tőle. Így van ez rendjén, hiszen furcsa, de már most úgy érzem magam, mintha régóta ismerném ezt a srácot, pedig még csak nem rég találkoztunk és a legtöbb, amit tudok róla az, hogy az édesanyja eltűnt és segítek neki megkeresni. De ennél többet nem, hogy mi a kedvenc színe, vagy miket szeret csinálni szabadidejében, semmi ilyesmiről nincs egy cseppnyi fogalmam sem. Egy viszont biztos, nem most akarom megkeresni a húgomat. Könnyebb más gondjával foglalkozni és a sajátomat inkább egy kicsit a háttérbe szorítani addig is. Legalább nem nyomaszt, nem kínozza a lelkem. Ráérek még megkeresni őt, no meg, ha bajban lenne, akkor se biztos, hogy sokat érnék a kapkodással, de valahogy úgy érzem, hogy... nagy baja nincs. Butaság a megérzésre hallgatni? Viszont az már tuti, hogy itt alszunk. Furcsa lesz, mert minden éjszakát ugyanabban az ágyban töltöttem hosszú évekig, aztán egy ideje itt az iskola lány szobatársakkal és most megint új helyzet állt elő. Nagy ez a ház, biztosan sok szoba van, biztosan van olyan is, ahol tudok aludni, de nem tudom, hogy nem fogok-e félni... egyedül. Butaság lenne és félek hogy esetleg kinevet e miatt, de voltak már rémálmaim, többször is. Kétlem, hogy arra akar ébredni, hogy sikítok, vagy izzadtan állok az ágya mellett könnytől áztatott arccal, hogy megnyugtasson. Kiskoromban így tettem akkor is, amikor a szüleim még éltek, és apa mindig megnyugtatott, akkor is, ha hajnalban állítottam be hozzájuk. Sosem volt mérges, sosem volt ideges, mert nem tud aludni, pedig másnak mennie kellett dolgozni. Rettenetesen hiányzik! Ilyesmi jár a fejemben végig, amíg odafent ügyködöm a konyhában. Már az is kihívás, hogy megtaláljam, mit is főzzek, bár ez annyira nem is nevezhető főzésnek, hiszen igazából... csak megmelegítem majd, de ahhoz ugye előbb meg is kell találni, hogy mit. Ezért szólok le végül Liamnek, hogy segítsen dönteni, meg hát számít, hogy ő mit enne. - Rendben van! - kiáltok még vissza, majd szépen visszateszem a másik konzervet és végül a választottat veszem le. Minden meg van, az apró kis robaj is hamar elül, amit az edény leverésével okoztam. Már csak be kell gyújtani a gázt és kéne fakanál is... újabb keresgélés és fiók húzogatás következik, aminek a végén végül elérem a célt. Ez is meg van, haladok! Az már csak egész automatikus dolog, hogy halkan dúdolni kezdek egy lágy dallamot. Semmi ismertet, csak azt, ami úgy jön, csak mert azt hiszem igen, jó a kedvem, és ezzel foglalom el magam, amíg a csendben ténykedem. Szép lassan pedig a kellemesen paradicsomos illat is elkezdi betölteni a szobát, no meg a pincét is. Liam biztosan hamar végez odalent, meddig tarthat elkészíteni egy hamis iratot? És tényleg, tettem be pizsit? Őszintén szólva fogalmam sincs, de ha minden igaz, akkor igen, megesküdni nem mernék rá.
Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mi az utolsó gondolatom mielőtt lefekszem. A legtöbb embernek a kedvese, gyerekei vagy a kedvenc csapata legszebb találata. Nekem nem volt semmilyen gondolatom. Lefeküdtem és hosszú órákig bámultam a plafont nem gondolva semmire, míg el nem nyomott az álom. Álmomban is saját magam ellen küzdöttem. Aztán ott van a másik. Olvastam egy katona kéziratát, aki azt mondta, hogy az utolsó dolog, amit látott, mielőtt elájult volna, az a szerelme arca volt. Mikor Evyvel harcoltam és majdnem meghaltam, mikor a földön kuporogtam és az ájulás határán voltam, mikor már minden elsötétült, tudjátok mire gondoltam? Semmire. Nem voltam akkor szerelmes, de gondolhattam volna anyámra, vagy arra, hogy milyen ideges vagyok, amiért így kell meghalnom. De én nem gondoltam semmire. Azt jelentené, hogy nem volt semmilyen szép emlékem amivel vigasztaltam volna magam? Vagy azt, hogy erre az emlékre még várnom kell? Ha most kéne valamire utoljára gondolnom....nem is tudom, talán Scarlett arca lenne az. Az utolsó szép emlékem lenne. - Majd fogom a kezed! - mondom neki kedvesen mosolyogva. Gyakorlottnak nem mondanám magam, de voltam már repülőn, így a felszállás nekem nem lenne olyan kellemetlen, mert tapasztaltam már. Remélem, hogy nem jövök ki ebből rosszul és hogy foghatom a kezét. Valahol engem is megnyugtatna a tudat, hogy nem vagyok egyedül a magasban, az úton. Már nem jönnék zavarba az érintésétől, de azért az a kellemes érzés átfutna rajtam. Az az érzés, mikor először találkozol valakivel, de tudod, hogy ő kell neked. Újra és újra érzem ezt, és nem akarom hogy elmúljon, járjon örökre mindennap. Látom rajta, hogy sikerült azért valamiféle cselekedetre elszánnia magát. Talán, ha visszaérünk megkeresi, vagy...nem tudom. Nem hibáztatnám érte, ha már most faképnél hagyna, hogy a húgát megkeresse. Megérteném. Viszont azt nem értem teljesen, hogy miért nem nézi meg, hol van a húga. Lehet, nincs nála semmi ami a húgához kapcsolódna, de ha lenne, akkor vajon megnézné, hogy hol van? Hogy tudja egy helyben van, nincsen baja. Vagy fél, ha tudja hol van, akkor még nagyobb árulásnak érzi azt, hogy nem megy el érte azonnal? Akárhogy is, azért áldás a képessége. - Akkor jó! - mondom neki mosolyogva. Azért remélem, hogy sikerül az ágyakat, kanapékat valahogy leporolni, kitisztítani, hogy használható állapotban legyenek, nem lenne valami kényelmes a földön fekve pihenni. A csomagolás akkor ráér majd reggel. Indulás előtt összerakom a cuccaimat és bepakolom a dugi pénzt is, hogy elrepülhessünk Atlantába. Az alvást nem tudom, hogy akarjuk megoldani. A nyaraló viszonylag nagy, kiskoromban féltem itt aludni még ha anyám velem is volt. Szerintem a kanapén fogom tölteni az éjszakát, de Scarlettnek valamelyik szobát rendbe kéne raknom. Anyámé biztos rendben van, leszámítva a port, az enyémtől félek inkább. Mindig is rumlis gyerek voltam, a szobámban több éves pizzák is heverhetnek. A mosakodást biztos letudjuk, a vizet folyamatosan fizetem, anyám bankszámlájának a terhére. - Oké, akkor miután végeztem. - mondom neki vidáman és nekilátok elkészíteni az útlevelet. Nagyon odafigyelve csinálom, beillesztem a képet, beírom a nevét. A születési dátumának 1966. Július 4-ét írok, körülbelül ekkora születhet Scarlett, de a valósat amúgy sem írhatnám be, úgyhogy ez most megteszi. Valójában nem olyan nehéz útlevelet csinálni, látás alapján is eltudom készíteni, pedig sohasem próbáltam még. Magamnak van vagy négy útlevelem, azokat használom, ha valamiért hamis személyiséget kell felvennem. Sokszor éreztem úgy, hogy anyám titkos ügynököt akar belőlem nevelni. Megtanított a képességem kordában tartani, pusztakézzel harcolni, elrejtőzni, ha keresnének. Ami kimaradt, azt magamtól megtanultam, míg az utcán éltem napról-napra. Lopni, eltűnni és hazudni. Jó nevelést kaptam, ha jobban belegondolok, bárcsak ne került volna ilyen sokba. Talán hiányzott anyámnak a CIA és belém nevelte, hogy vele lehessen mindig, hogy ne gyötörje az élete fontos állomása. A kiabálására egy pillanatra összerezzenek, túlságosan is koncentráltam és nem figyeltem oda rá. Remélem, hogy nem most kiabál nekem másodjára. - Akkor legyen paradicsomos húsgombóc! - kiabálom neki vissza, majd elmosolyodok. Jó érzés, hogy ketten vagyunk, hogy Scarlettel vagyok, semmiért nem mennék vissza az időbe, hogy megváltoztassak valamit a múltban.
Van abban valami, hogy a boldogság veszélyes, de én valahogy soha nem gondoltam ebbe mélyebben bele. Bár az is benne lehet, hogy nem igazán voltam soha úgy igazán boldog. Persze más a gyerekkor, de akkor még tíz évesen nem fogod fel igazán, hogy mid van és mit veszíthetsz. Nem voltak nagy csalódásaim, nem voltam kitörően boldog szerelmes, nem voltak olyan megélt csodák az életemben eddig, amiket fájdalmas elveszíteni. Talán majd most változik, van erre esély, de mivel ezek kimaradtak, már nem érzem úgy, hogy félnem kellene a csalódásoktól és azért nem boldognak lenni, mert akkor nem eshet bajom. tudom, hogy majd idővel én is megtapasztalok sok mindent, amit pl. Liam, de akkor is igyekszem majd a jóra koncentrálni és mosolyodva szembenézni minden rosszal, vagy jóval, mert úgy gondolom, hogy ez a könnyebb megoldás. Azért vagyok most itt, ami mások szerint naiv lépés lehet, hiszen akár még bajom is lehetne ebből, hisz nem is ismerem ezt a srácot, de én mégis bízni akarok benne. - Rendben van, akkor nem fogok aludni és ha félek, majd... segítesz, te már úgyis gyakorlott vagy. - mosolyodom el végül. Nem mondom, hogy azonnal szorongatni fogom a kezét, de fogalmam sincs,hogy mit vált majd ki belőlem az izgalom, vagy az ijedtség. Mint ahogy legutóbb is simán elkaptam a kezét, pedig utána rendkívül zavarban voltam e miatt. De talán majd idővel ez is változik, egy-egy hirtelen meggondolatlan cselekvés után nem megy majd át az arcom rák vörösbe, csak mert olyasmit csináltam, ami nem megszokott. De most nem is ez számít, hanem hogy lassan megérkezünk, megbeszéljük a névlehetőségeket is és én egyre biztosabb vagyok abban, hogy meg kell próbálnom megkeresni a húgomat, ha ezen az egészen túl vagyunk. Ez a dolgom, mégis csak a testvérem és remélem, hogy nem fog rám haragudni, mert eddig ezt nem tettem meg. Szeretnék vele lenni, jó lenne újra ugyanúgy egy családnak lenni, mint régen, még ha már csak ketten vagyunk is. És persze szívesen bemutatnám Liamnek is, mert... mert szeretném. Nem lehet mindent megmagyarázni nem igaz? A fotózkodás is gyorsan meg van, bár én nem érzem, hogy annyira jól sikerült volna, de hiszek a srácnak, legyen neki igaza. Aztán már indulnék is fel, de igaza van, hogy még tisztázni kell, hogy egyáltalán mikor indulunk tovább. - Egyáltalán nem zavaró a por, ha egyszer rég voltál itt és egyébként nagyon szép ez a ház. - mosolyodom el. Csak egy cseppnyi hezitálás, hogy mi legyen. Én annyira nem tudom, szívesebben bízom rá magam, hogy őszinte legyek, hiszen ő sokkal jobban ért az utazáshoz. Nekem még csak arról sincs sok fogalmam, hogy mennyi idő alatt érünk oda, vagy mennyit kell várni mondjuk a reptéren. Talán tényleg az a jobb, ha itt maradunk éjszakára, nyugodtabb és akkor frissen lehet reggel elkezdeni a kutatást. - Nem kell azonnal, ráér, végül is itt van hűvös, de ha te bírod, akkor jó ez így. A konyhában úgyis hamarosan meleg lesz majd. - a mennyiben mindent megtalálok majd fenn, a konzerveket, meg persze egy edényt és be tudom gyújtani a gázt. Biztosan menni fog, és ha nincs más megbeszélni való, akkor el is indulok felfelé a lépcsőn, hogy kicsit körülnézzek a kamrában, vagy a szekrényekben és összepakoljak. Sikerül az első edényt a padlóval is megismertetnem, amikor igyekszem kihúzni a helyéről, és hát kissé magasan van... én pedig kissé se vagyok nyúlánknak mondható. Oké, egyszerűbb lett volna székkel, de mikor szokta az ember az egyszerűbb utat követni? A lényeg, hogy meg van, már csak egy konzervet kell keríteni, ami szintén hamar meg lesz. Többféle is van és igazából nem is tudom, hogy melyik lenne a legjobb, így végül kissé megköszörülöm a torkom. Mázli, hogy közel van a pincelejáró és jöhet a kiabálás. - Liam! Mit szeretnél? Paradicsomos húsgombócot, vagy valamiféle babot... ez legalábbis az lehet, ha jól sejtem, de a címke már nem az igazi. És van még... borsó, bár az magában nem jó és tejet nem láttam a főzelékhez, szóval... melyiket? - na ami nem lesz majd az a kenyér. Nem tudom, hogy nincs-e a közelben valami kisebb bolt, bár egyszer kenyér nélkül is ki lehet bírni.
A boldogság az ellenség. Gyengévé tesz. Kétséget ébreszt benned, hirtelen van mit vesztened. Ezt olvastam egy régi könyvbe, és jó nagy hülyeségnek tartottam. Most se adok valami nagy hitelt neki, de azért valahol ott rejtőzik az igazság mélyen lapulva. Ha boldog vagy, akkor van mit vesztened, ami mások kezébe add fegyvert, de emiatt nem éri meg boldogtalanul, de ugyanakkor legyőzhetetlenül élni. Boldognak érzem magam, belegondolok, hogy itt ül mellettem Scarlett, hogy Atlantába megyünk, hogy megtalálom az anyámat, és jobb kedvre derülök. Nincs bennem félsz, hogy esetleg mindez megszűnik egyik pillanatról a másikra. Régen aggódtam volna, bele is vágtam volna egyedül, csak azért, hogy véletlenül se essen senkinek se baja. Utólag belegondolva ez jó nagy butaság volt. Ellöktem magamtól az embereket, és mégis milyen veszély állhat, miközben anyámat keresem? A régi paranoiás érzésem, mindenhol ellenséget láttam, aki csak arra várt, hogy elvágjon azoktól, akiket szeretek. Ezért nem is alakítottam ki komolyabb kapcsolatokat, elégé magamnak való lettem. Scarlett pedig jött, látott és győzött. A feje tetejére állított mindent. Mellette nem gyötörtnek ezek a gondolatok. - A felszállás nem a legkellemesebb, de a látvány kárpótol. Tetszeni fog, ahogy elnyúlik alattad a világ! - mondom neki mosolyogva és beletúrok a hajamba. Az első repülőút nem a legkellemesebb, legalábbis a felszállás. Ahogy a székbe süppedsz....rossz érzés. Aztán már olyan, mintha a földön járnál. Csak nézel ki az ablakon és keresel valami ismerőset, amihez tudsz viszonyítani, milyen magasan is vagy. Az ablak mellé kell majd foglalnom jegyet, hogy Scarlett láthassa. Ezt felírtam magamban. Nem hinném, hogy Scarlett rosszul lesz a repülőn, vagy nem tetszene neki, ahhoz túl egyedi az élmény. Ki ne akarna a repülni? Ilyenkor érzed tényleg úgy, hogy teszel mindenre. Egészen míg le nem száll a gép. Pár óra különleges élmény. Pont, mint az élet kisebb szakaszai. Drága, de benne van minden évben egy utazás a nap körül. Rámosolygok biztatóan. Jólesik, hogy nem bántottam meg őt a kérdéssel. Sokakat már az is zavar, ha csak megemlítik a húguk nevét. Jó érzés mikor bíznak benned, dacára annak, hogy nem rég ismeritek egymást. Nekem Scarlettel olyan érzésem van, mintha eddig csak rá vártam volna. Megálmodtam, elképzeltem, eljátszottam magamban, de a valóság minden képzelgésem felülmúlta. Megértjük egymást Scarlettel és ezt nem lehet tényekkel alátámasztani. A kisugárzás, vagy pusztán a kíváncsiság, de akkor is nagyon jól kijövünk egymással. Mintha már leéltem volna vele egy életet, fura érzés, de nem cserélném el semmiért. Scarlett, alias Sophie. A végén még igazi kém lesz Scarlettből. A házba beérve, kicsit elszégyellem magam, hogy ilyen nagy a por mindenütt, de Scarlett csak elnézi nekem, már évek óta nem jártam itt. Mindig is elakartam jönni, de valahogy soha nem tudtam magamat rászánni. Kicsit olyan, mint Scarlett a húgával. Akarja, de nem mozdul érte. Azonnal a fényképező elé ültettem őt, hogy gyorsan meglegyünk a képpel, és hamar befejezhessem az okmányok elkészítését. Rámosolygok és örömmel nyugtázom, hogy most már képes vagyok bókolni úgy, hogy ne érezzem magam kellemetlenül amiért a másikat zavarba hozom. Szépen lassan, de biztosan nyerem vissza a régi énem ezen darabkáját. Kevesek vannak, akik megvannak elégedve a fényképeikkel, de Scarlett valóban jól fest rajtuk. Én nem szeretem, ha fotóznak, olyan beállítottnak, megrendezettnek érzem az egészet. Akkor már inkább spontán, azonnal tegyék, annak van egy hangulata. Remélem, hogy Scarlett megtud majd birkózni a konzervekkel. Nem mintha olyan nehéz lenne összeütni belőle valami kaját, de félek, hogy nekem még az sem menne rendesen. Aztán még össze is kéne pakolnom a cuccaimat. - Mióta anyám eltűnt nem voltam itt. Őszintén szólva rosszabbra számítottam, mint a méteres por réteg. - mondom neki eltűnődve. Nem lesz időm valószínűleg kipucolni a helyet, de ha visszajöttünk megfogom tenni. Ha végzek a suliban, ide is költözhetnék, szeretem ezt a helyet. Kiskoromban sok időt töltöttem itt a nyári szünetekkor. Talán még az erdőben megvan a kis gyakorlópályám is, amit anyám épített nekem. Ha visszajövök megnézem majd. Sok szép emlék köt ide, nincs is igazából semmi rossz élményem ehhez a helyhez kötődően. Scarlett jelenléte pedig csak a jó élmények oszlopába húz be újabb strigulát. - Oké, akkor aludjunk itt! - mondom neki mosolyogva. Fura, hogy mindenre azt mondja, hogy legyen úgy, ahogyan én szeretném. Nem szoktam egyedül dönteni, mindig szem előtt tartom a másik érdekeit. - Akkor amint végeztem előkészítem a dolgokat és begyújtok. Vagy fázol és inkább most gyújtsak be? - kérdezem tőle. Remélem, hogy a garázsban vannak még farönkök, nincs valami nagy kedvem kimenni az erdőbe fát vágni, de végső esetben úgyis ez következik.
Hiába esnek jól a szavai és próbálok meríteni belőlük, attól még igenis félek, hogy Dorothy mérges lesz rám. Mégis csak gyerekek voltunk és valahol azok is agyunk, plusz nagyon sokat változott már minden bizonnyal, ahogyan én is, így nem csoda, ha tartok attól, ami rám vár, amikor majd szembe kerülök vele. Jó lenne, ha tényleg egyszerűen csak egymás nyakába borulnánk és minden rendben lenne, ha nem lenne a szemében egy cseppnyi rossz kedv sem, ha újra ugyanúgy fésülhetném a haját, miközben minden elmesél nekem, mint ahogy régen. Fogalmam sincs, hogy ő mennyit komolyodott, mennyire nőtt fel, mert én nem igazán. Persze idősebb lettem, de valahol kimaradt az életemből a lázadó korszak, és ezért nem is érzem magam afféle fiatal felnőttnek, ami elvileg vagyok, hanem inkább még most is naiv gyerekként szemlélem a világot. Azért jöttem el simán Liammel, pedig jó eséllyel a legtöbben nem tettek volna ilyet. - Rendben, akkor nem alszunk akkor a gépen. Lehet ott nézelődni, vagy csak a felhőket látni? Mi van, ha... félek majd? - még sose ültem repülőn és bevallom már most is félek egy kicsit az egésztől, hiszen mégis csak magasan leszünk az égben és mi van, ha... jó tudom nem azon kéne agyalni, hogy milyen rossz kimenetele lehet az egésznek. Ciki lesz, ha fogom a kezét, amikor majd emelkedünk? Már akkor is zavarban voltam, amikor hirtelen felpattantam, és megszorítottam a kezét még ott a padon, de ha félek, akkor talán jobb, ha ő segít, mintha a karfát markolászom ijedtemben. Remélem hogy nem fogunk légörvénybe kerülni, vagy tudom is én, mint ahogy a filmeken, amikor rázkódik a gép és mindenki ki van borulva. - Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy, lehet hogy ő talál meg engem. - mosolyodom el végül. Jó érzés egyáltalán csak elmondani neki ezt az egészet, hiszen sose tudtam senkinek kiönteni a lelkemet. A támaszponton mégis kinek mondhattam volna el? Egy őrnek számoljak be arról, mi nyomja a lelkemet? Értelmetlen lett volna, nem érdekelte volna őket és nem is hiszem, hogy bármi olyat mondtak volna nekem, amitől jobban érzem magam. Liam viszont nagyon is segít és érzem, hogy nem csak azért mondja, mert megnyugtatni akar, hanem valahol talán komolyan is gondolja, reménykedik velem együtt és ha már ketten esszük az több, mint ahogy eddig egyedül tettem nem igaz? Végül a névválasztást is eldöntjük. Furcsa lesz, ha tudom, hogy ez az anyukája neve, de mivel őt nem zavarja, sőt mintha még örülne is neki, hogy ezt választottam... valahogy melegséggel tölt el, ami persze csak egy újabb, vagy inkább még tovább tartó mosolyban nyilvánul meg. Persze kíváncsi vagyok, hogy anyukája hogy fog majd kezelni engem. Én biztos, hogy kicsit tartani fogok majd először tőle, de ezt nem fogom most kimondani. Majd talán... megkérdezem, hogy szerinte mi lesz, csak hogy megnyugodjak. A fényképezésnél persze kissé zavarban vagyok, hiszen nem nagyon szoktam engem fényképezni. - Köszönöm! - még jó, hogy ezt az után mondja, hogy kattintott egyet, mert akkor a képen is ott látszana az a halvány pír, ami megjelenik az arcomon a szavainak hála. Bólintok egy aprót és közelebb lépdelek, hogy megnézzem a képet. - Nem lett rossz. - szerintem ritka az, aki a róla készült képpel úgy igazán meg tud elégedni, én is valahogy így vagyok ezzel, ezért is térek az evés lehetőségére. Nem tudom még hogy lesz a mai nap, mikor indulunk, hol alszunk. Nem vagyok járatos az utazásban, mint ahogy ő nagyon is. Bár a főzésben sem, de valami konzervből talán össze tudok ütni valamit. - A konzerv az tökéletes lesz szerintem, nem vártam, hogy tele legyen a hűtő, mégis csak nem túl gyakran jársz ide gondolom. - a por legalábbis ezt mutatja és a legtöbb dolog romlandó annyira, hogy ne lehessen hosszú ideig tárolni, ha az ember nem itt lakik. Még egy utolsó mosolyt azért megejtek, aztán el is indulok felfelé. Furcsa, hogy itt vagyok most, de valahogy még sem érzem annyira annak... nem tudom megmagyarázni, hogy most akkor mi is zajlik bennem. Csak az utolsó válaszok miatt fordulok vissza, már az első lépcsőn állva. - Ahogy szerinted jobb, de talán az a hasznos, ha előbb még maradunk itt aludni, mert gondolom éjjel érnénk oda és... talán már nem ezen múlik. - nem merem hozzátenni, hogy éjszaka nem mernék annyira egy idegen városban mászkálni és az anyukáját keresni. Ha jó így neki, akkor tényleg elindulok felfelé, egy picit talán körül is nézni, vannak-e pl. fénylépek, no meg megkeresni azokat a konzerveket, kiismerni magam, hogy hol és min lehet megmelegíteni.
Örülök, hogy mesél nekem a húgáról, jóérzés, hogy megbízik bennem, noha alig pár órája ismer. Sokan mondták már, hogy vannak első találkozások, amik többek, mint egyszerű találkozás, de semmit nem észlelünk belőle. Ilyenkor van, hogy pár óra elég arra, hogy belevesd magad a dolgok közepébe, mintha már évek óta ismernéd a másikat, amolyan déjá vu érzésed támad. Gondolom ez is összefügg azzal, hogy milyen a kisugárzásod, mennyire vagy nyílt a másik felé és a többi dolog ami fontosa egy kapcsolat elején. Bár nem tudom, hogy mi van a húgával, biztos vagyok benne, hogy nem volt rossz élete. Ha jobban belegondolok van esélye annak, hogy akik elvitték Scarlettet vigyáztak rá, hiszen amolyan biztosítékként felhasználhatták volna szegény Dorothyt. Remélem, hogy semmi ilyen nem történt, de ebben az esetben mégse eshetett semmi baja, nem igaz? Scarlett pedig csak még tovább erősödik és lesz már "rutinja" is emberek megtalálásában a közös utunk végén. - Szerintem nem aludjunk a gépen! - mondom neki mosolyogva. - Az első repülőutadon vétek aludni, bár a tízen órás járatok kivételek. - emlékszem mikor először voltam repülőn mennyire be voltam tojva. Aztán megnyugodtam és néztem az alattunk elterülő földet. Nagyszerű érzés volt belegondolni, hogy ilyen magasan repülünk el az emberek feje felett, a felhőkben suhanva. Meg amúgy is, az első repülőúton állítólag senki nem tud aludni, bár miért ne lehetne éppen Scarlett a kivétel? Akárhogy is, szerintem nem jó ötlet, ha a gépen alszik, mert megfosztaná magát egy nagyon jó kis élménytől. Csendben hallgatom, ahogy Scarlett elmondja, hogy az ő feladata lett volna megvédeni a húgát. Ez valahol igaz, de akkor is nagyon fiatalok voltak, ilyen korban senki nem egy Achilleus, aki dacolna a felnőttek ellen. Nem akarom erőltetni a témát, mert elég kellemetlen lehet, ha túlságosan is kíváncsiskodom, majd elmondja, ha akarja. Ha egyáltalán elmondja valaha is. Pluszban nem is akarom őt egyfolytában emlékeztetni a húgára. Nem nyaralni megyünk, de megérdemli, hogy jól érezze magát, azzal pedig, hogy felhozom a húgát, a fát vágom magunk alatt. - Persze! Fogod is őt, megígérem! - mondom neki vidáman mosolyogva. Ilyet nemigen lehet megígérni, de a kivétel erősíti a szabályt, nemde? Scarlett megérdemli, hogy találkozzon a húgával és helyrehozza azt, amiért magát okolja. Abban már kevésbé vagyok biztos, hogy én mit érdemlek, de nem tartom magam olyan rossz embernek, hogy ne érdemelném meg azt a pár pillanatot míg láthatnám anyámat. Kitudja, talán a húga is mutáns, akkor még Charles is felkereshetné. Az, hogy én nem haragudnék rá....nem valami mérvadó. A nők általában makacsabbak nálunk férfiaknál, kitudja a húga mennyire lett makacs, mennyire acélozta őt meg az, hogy egyedül nőt fel? - Kitudja, talán ő talál majd meg téged! - mondom neki mosolyogva. Mert erre is van esély, nem? Ha hiányzott neki Scarlett, ha ragaszkodott hozzá, miért ne kereshetné meg a nővérét? Mondjuk anyám se kereset engem, de neki lehet, hogy esélye sem volt rá. A mások utáni keresgélés egy végtelen huzavona. Mire rászánod magad lehet, hogy már túl késő és csak fájdalmat okozol a régi sebek feltépésével. Ha túl korán nyitsz, fennáll a veszély, hogy valamelyikőtök nem áll készen, vagy egyikőtök sem. - Legyen! - mondom neki megpaskolva a kormányt. - Anyám nagyon kedvelné Scarlettet, azonban félek, ha megtaláljuk őt, nem kerülhetjük azt a kínos szituációt, hogy egy párnak tekintsen minket, de ezt el is nézném, ha meglenne. Rég nem találkoztam vele, mi van, ha megváltozott? Nem nagyon tudnám megbocsátani neki, ha leszólná Scarlettet, de erre oka sem lenne mondjuk. Megtalálom őt, beszélgettek vele, vagy.....vagy bármi. Aztán hazamegyünk. Vagyis nem, mert el kell látogatnunk valami buliba, hogy megünnepeljük a közös siket. Aztán jöhet bármi, amit csak akar, kaszinó, vidámpark, repülőből kiugrás, bármi. Melózhatunk McDonald's-ban, vagy bárhol pénzért, mindegy, csak minél többet lehessek Scarlettel. Ez a pár óra, mióta ismerjük egymást, már meggyőzött arról, hogy valaki olyanra vártam, mint Ő. Különleges, kicsit olyan, mintha a fellegekben járna és vele én is úgy érzem, hogy lebegek, nem tudok lezuhanni. - Tökéletes fényképarcod van! - mondom neki mosolyogva, ahogy a képet nézem róla. Lehet, egyet elteszek egyet magamnak, hogy legyen valami kézzelfogható emlékem Scarlettről. Nem azért, mert eltűnnék vagy ilyesmi, egyszerűen csak jóérzés, ha van valamim, amire elég ránézni, hogy jobb kedvem legyen. - Megakarod nézni? -fordítom felé a kamerát, hogy láthassa: egy modell veszett el benne. - A konyhánál a spájzban vannak konzervek, többel sajnos nem szolgálhatok. - mondom neki kicsit szomorúan. Nem mintha összeütöttem volna valami többfogású vacsorát, de azért nem a legjobb, ha vendéglátóként csak konzerves kajákkal tudsz szolgálni a másiknak. - Persze, az jó lenne, úgyis korog a gyomrom! - mondom neki mosolyogva, és nekilátok megcsinálni a hamis útlevelét. Mint valami titkos ügynök úgy érzem magam, ahogy elkezdem csinálni az okmányt. Másfél óra alatt kész is leszek körülbelül, addigra pedig már kajálni is tudunk. Szuper! - Ja, amúgy akkor hogy menjünk? Esti géppel, vagy aludjunk itt és reggel induljunk? - kérdezem tőle gyorsan, mielőtt eltűnne a pincéből.
Vannak dolgok, amikről tényleg nagyon nehéz beszélni, de én azért remélem, hogy vele megoszthatok sok mindent, most legalábbis teljesen így érzem, hogy nem gond, ha mesélek neki a húgomról, hiába félek ettől az egésztől olyan nagyon. Hiányzik nekem rettentően, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs, hogy milyen lehet, hiszen nem együtt nőttünk fel. Emlékszem, hogy milyen volt gyerekkorunkban, de azóta biztosan nagyon sokat változott, mint ahogyan egy kicsit én is, és aggódom, hogy ez rossz irányban történt. Félek tőle, hogy a nagybátyánk rossz irányba vitte el, ha egyáltalán foglalkozott vele. Persze ahhoz, hogy ezt megtudjam találkoznom kell vele, meg kéne keresnem, amit persze egyáltalán nem merek. Majd... talán egyszer rá merem szánni magam, de egyelőre sokkal könnyebb, ha Liam dolgával foglalkozom és nem a sajátommal. Gyakran van, hogy az ember fél valamitől és olyankor sokkal egyszerűbb az, hogy mással tölti ki az idejét és a saját bajával nem törődik annyira. - Igen, szerintem is változni fog, lesz még rá időnk, amúgy is vár ránk még egy repülő út, vagy... majd a gépen alszunk? - huh, azt se tudom, hogy ez hogy lesz, hiszen már délután volt, amikor találkoztunk, jegyet kell venni, összepakolni itt, aztán még felülni a gépre. Simán lehet, hogy valami éjszakai géppel megyünk, vagy majd Atlantába érünk oda éjszaka? Sejtelmem sincs, hogy azt hogy oldjuk meg, alvás nélkül megyünk keresni az anyukáját, vagy majd reggel? Könnyebb lenne, ha tudnám, hogy egyáltalán mikor érünk oda. - Tudod... mindenkitől, az élettől. Nyolc volt még csak akkor és mégis én vagyok a nővére és fogalmam sincs, hogy mi lett vele azóta. - elhúzom a számat kissé, látszik, hogy rémesen érint ez az egész. Félek, hogy rossz sora volt és lehet, hogy nem vagyok annyival idősebb nála, de mégis úgy gondolom, hogy a nővér dolga, hogy vigyázzon a kishúgára nem? Csendben hallgatom, amit mond és próbálok abból erőt meríteni, no meg megnyugodni egy kissit. - Gondolod, hogy tényleg jó lesz majd? Úgy szeretném viszont látni őt, és mégis úgy félek tőle, hogy mi lesz a vége. - kettős érzés, amit nehéz magamban legyűrni, ezért nem mertem eddig még megkeresni sem őt, de venni fogom majd a bátorságot idővel, csak rá kell szánnom magam. Egyelőre viszont az a fontos, hogy neki segítsek, nem pedig bármi más. Az azért megnyugtat, hogy ő nem haragudna rám a húgom helyében, bár ettől még ugyanúgy nem tudom, hogy ő hogy lesz majd ezzel. Nagyon remélem, hogy minden jól alakul, bárcsak így lenne! - Remélem, hogy így lesz... de akkor meg kéne keresnem őt, ha rászánom magam. - az a legrosszabb, hogy minél tovább húzom az időt, annál nehezebb, mert akkor meg már úgy érzem, hogy bántom azzal, hogy nem megyek egyből utána, mert akkor viszont a miatt már végképp haragudhat rám, hogy nem az volt az első dolgom, hogy őt is megkeressem. De hát még csak azt sem tudom, hogy mutáns, és akkor nem is kerülhetne ide mellém. - Akkor legyen a Sophie! - bólintok egy aprót, ha őt nem zavarja. Igazából nem tudom, hogy hogyan viszonyulna hozzám az édesanyja. Nem arról van szó, hogy mi együtt vagyunk, hiszen alig ismerjük egymást, csak hát azért mégis érdekel, hogy mi lenne a véleménye. Lehet, hogy első ránézésre azt mondja majd a fiának, hogy ne is kezdjen velem, az pedig rémes lenne, vagy undokoskodna, netán féltené tőlem, akármi lehet. Nem akarok ezen agyalni az az igazság, mert csak kevésbé lenne lelkesedésem segíteni neki és ezt már elhatároztam. Megyünk Atlantába és megkeressük az anyukáját! És nagyon remélem, hogy utána nem mondja majd azt, hogy ő már vissza se tér a birtokra, csak elbúcsúzik és megköszöni, hogy segítettem. Az azért rémes lenne, tuti, hogy valami szörnyű üresség áradna szét bennem, mint amikor elveszítettem a szüleimet, aztán a húgomtól is elszakítottak. Olyan jó lenne, ha tényleg beváltaná az eredeti ígéretét, ha elmennénk megnézni egy vidámparkot, vagy bármit... együtt. Azért nem tudok teljesen hinni a szavainak, de az arcorma varázsolok egy mosolyt. Legyen így, igyekszem bízni benne, hogy tényleg igaza van. Aztán már irány a ház. Körülnézek, amikor már bent vagyunk. Elég szép kis takaros hely, jó lehetett itt lakni, vagy csak nyaralni. Egészen sikerül elbambulnom, amikor a hangja visszaránt a jelenbe és felfogom, hogy miről is van szó. Bólintok egy aprót és követem a pincébe. - Azt sem tudom, hogy jó-e a fényképarcom. - huppanok le közben a székre és ha már kért, akkor újra villantok egy kedves mosolyt. Nem túl gyakran ültem fényképezőgép előtt. Valahogy nem került rá sor. Csak akkor szólalok meg újra, amikor már készen vagyunk. - Van itt bármi ennivaló? Nem is tudom, amíg azt csinálod, készítsek valamit enni? - na nem mintha jól főznék, de egy konzerv azért menne, vagy egy szimpla szendvics. Bár ha ez egy nyaraló, ami láthatóan poros, akkor jó eséllyel nem sok kaja van itt.
Vannak dolgok, amik egyszerűen tabuk. Amit nem kérdezhetsz, mert kényes téma, de örömmel nyugtázom, hogy a húga nem ide tartozik. Való igaz, hogy alig ismerjük egymást, a nevünkön és az életünk sötét foltjain kívül mást nem meséltünk el egymásnak, mégis vakon követném őt bárhova. Mintha ismertem volna már egy másik életben, mintha egy rég elfeledett ismerősöm lenne, akinek iszom a szavait és kérdés nélkül megbízok benne, pedig okom nincs rá. Az ösztöneim azonban azt súgják, hogy Scarlettel nem veszíthetek. Eddig úgy voltam vele, hogy nehezen bízok meg másokban, mégis megint meghazudtolom magam. Folyamatosan dőlnek meg az elveim és elképzeléseim, mióta Scarlettel vagyok, de ez nem rossz. Nyugodtabbnak és jobb embernek érzem magam, kicsit olyan, mintha magamat nézhetném kívülről. Jóérzés egy boldog srácot látni, a szomorú, hitehagyott helyett. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy Evyvel összeakasztottam a bajszom és próbáltam őt megtalálni Charlessal, de eltűnt. Ezt pár órával ezelőtt még vereségként éltem meg, de most már inkább érzem viccesnek az egészet. Egy buta hiba, amit többet nem követek el, mert jó eséllyel nem találkozok többet Evyvel. Ha mégis, akkor pedig tudom mit kell tennem. Viszek valami csontot neki aztán azzal eljátszhat kedvére. - Igen, de ez majd változik! - mondom neki mosolyogva. - De azért örülök, hogy velem vagy! - mondom neki a legkedvesebb mosolyt varázsolva az arcomra. Jóérzés és fura is egyben, hogy nem kell gondolkodnom azon mit is mondok neki, egyszerűen, csak mondom ami először az eszembe ötlik. - Mitől kellett volna megvédened? - ráncolom a homlokom aztán úgy döntök, hogy nem tartok kiselőadást az elszakadásról, de azért szeretném őt megnyugtatni, hogy nincs azzal baj, ha fél. - Tudod, mikor anyám eltűnt, sokáig magamat hibáztattam miatta, de nem kerestem. Akkor szántam rá el magam, mikor rádöbbentem, hogy hova vezet az út, amin jártam. Nem baj, ha félsz a találkozástól, de, ha még szörnyű lesz is, a szívetek mélyén úgy érzitek, hogy soha nem voltatok még ilyen boldogok. - mondom neki mosolyogva. Hát a prédikációs részt annyira nem sikerült kihagyni. Nem lehet egyik napról a másikra eldönteni, hogy most, akkor megfogom keresni! Fel kell dolgoznod, meg kell erősödnöd és rájönni, hogy akár te hibád volt, akár nem, kutyakötelességed, hogy megkeresd. Én is sokáig magamat hibáztattam. Hol azért mert mutáns vagyok, hol azért mert nem voltam ott, hogy megvédjem. De az még rosszabbul ért, mikor rájöttem, hogy az önsajnálattal eltöltött időt feltudtam volna használni arra, hogy léphessek azonnal. Az ilyen dolgokat nem szabad siettetni, mert ha nem állsz készen arra, hogy szembenéz vele, nem is fogsz, inkább elfutsz. Nem hinném, hogy Dorothy haragudna rá. Kicsik voltak még mikor Scarlett elment, hogy tudott volna ellenkezni? Kiszökni sem gyerekjáték, akár mutáns vagy, akár nem. Bár nem tudom hány éves a húga, valószínűleg a kamaszéveiben van, nem hinném, hogy haragszik. Talán néha mikor nagyon dühös, akkor megszidja Scarlettet, de amúgy meg inkább vágyik arra, hogy ismét lássa, minthogy ellökje magától. - Én nem haragudnék rád. Fiatal voltál, esélyed sem volt ellenkezni. Az eszem eldobnám, hogy találkozunk. Én így éreznék a helyébe. - mondom neki mosolyogva és furcsa érzésem van, mikor jobban belegondolok, hogy a múltunknak van egy hasonlópontja. Mindketten elvesztettünk valakit, és felelősnek érezzük magunkat miatta. - Te tudod, engem nem zavar! - mondom neki mosolyogva. Vannak, akiket zavar, ha olyan nevét viselik, aki a másikhoz közel áll. Engem igazándiból ez nem zavar. A Sophie illik Scarletthez, jobban is, mint anyámhoz illett. Lehet, hogy kissé kellemetlen neki, lehet, azt hiszi, hogy amikor ránéznék anyámat látnám? Mert, ha igen.....elmosolyodom erre a gondolatra. Scarlett merőben eltér anyámtól. Anyám az a harcos lélek volt, Scarlett pedig olyan jámbor, mint egy bárány. Ennek ellenére azonban szinte biztos vagyok abban, hogy imádná Scarlettet. Azokért a lányokért akiket régen hazahoztam nem volt oda, de még egy olyan kaliberű lány, mint Scarlett nincs a világon. Nem tudom, hogy őt mennyire érintené érzékenyen, ha esetleg már nem mennék vissza a birtokra. Valahol azért remélem, hogy megsiratna, vagy hasonló, de ilyet nem szabad remélni se. Logikus és érthető lenne, ha anyámmal maradnék, de....megváltoztam. Hozzászoktam, hogy nincs ott és félek, ha vele maradok túl sok régi seb szakadna fel. Ha megtalálom, a kapcsolatot szeretném vele mindenképp tartani, de vele maradni nem akarok. Már csak azért is mert árulásnak érezném Charlesékkal szemben. Mikor odajöttek hozzám Erickkel, egy senki voltam. Nem kértek pénzt, vagy szívességet cserébe. Ha elmennék ilyen rövid idő után, úgy érezném, hogy kihasználtam őket. Meg, persze Scarlettel most már nem csak a lelkiismeretem miatt maradnék. Visszafogok jönni más emberként. Jobb emberként. Kiszállok a kocsiból és nagyot szippantok a levegőből. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán ki kéne nyitni az ajtót Scarlettnek, de mikor indulnék felé, ő már éppen kikászálódik az autóból és már indul is a bejárat fele. Ahogy odaérek mellé, előhalászom a kulcsot a zsebemből és kinyitom az ajtót. - El is fogunk! - mondom neki mosolyogva és kezemmel a az ajtó felé intek. - Csak utánad! - mosolygok rá és becsukom magam mögött az ajtót. Fura ide visszajönni ilyen sok idő után. Maga a hely semmit nem változott. A nappali és a konyha egyben van, egy lépcső visz fel a második emeltre a szobákhoz, míg a pincébe a velünk szemközti ajtón lehet lemenni. - Kéne csinálnod rólad egy képet, és aztán össze is dobom az útlevelet. - mondom neki és végigsimítok a mellettem lévő polcon. Hát igen, majd valamikor ki kéne pucolnom a helyet. Lekalauzolom a pincébe Scarlettet és beállítom őt a fotóhoz. - Mosolyogj! - mondom neki vidáman és kattintok egyet a fényképezőgéppel.
A legtöbben furcsának vélnék azt hiszem, hogy más életét akarom rendbe tenni, miközben az enyém is erre szorulna. Az az igazság, hogy könnyebb más gondjával foglalkozni, mint a sajátommal. Könnyebb más sebeit ápolni, mint észrevenni, hogy nekem is vannak. Nem akarok arra gondolni, hogy mit veszítettem el, hogy mit kéne tennem, egyszerűen csak igyekszem a jelenben élni, a jelennel foglalkozni, ami pedig most arra ösztönöz, hogy menjek Liammel. Lehet, hogy más szemében ez butaság lenne, netán túlzott naivitás, de én nem akarok folyton félni, hogy valami rosszul sülhet el. Az élet úgy a szép, ha vállaljuk, hogy mindennek lehetnek kellemetlen következménye is, de nem foglalkozunk velük, csak ha mégis bekövetkeznek, akkor megpróbáljuk kezelni őket. Azt hiszem azért is lenne nekem furcsa egy másik név, mert ezzel a névvel lettem olyan, amilyen. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a névnek is van jelentése, egy kicsit talán a jellemet is tükrözi és mindenkiből megmutat valamit. Legalábbis a név elemzők ezt mondják. Az pedig határozottan furcsa, hogy pont ráhibázik a húgom nevére, vagy legalábbis nagyon közel evez hozzá. Persze ettől csak az a bizonyos bűntudat, ami elkezd bennem motoszkálni, hiszen meg kellene találnom őt, de eddig nem tettem meg, nem szántam rá magam még arra sem, hogy keressem. - Sok mindent nem tudsz rólam, hiszem még alig ismerjük egymást. - mosolyodom el, hisz így van. Belevágtunk egy közös utazásba, pedig még csak nem rég találkoztunk és alig tudunk bármit is a másikról. A kérdésre csak felpillantok és pillanatokig képtelen vagyok bármilyen választ is adni. Végül nagy nehezen bólintok egyet. - Igen, csak tudod... rég elszakítottak minket és én attól félek, hogy... haragszik rám, hiszen én vagyok az idősebb, meg kellett volna védenem őt. És most még megkeresni sem merem. - fogalmam sincs, hogy mi lett a húgommal. Talán rémes élete van Harry bácsi mellett. Nem tudom, hogy a nagybátyánk milyen ember, hiszen csak futólag találkoztam vele, de sokat elárul róla, hogy gond nélkül odaadott, és hogy a szüleink által soha nem találkoztunk vele. Félek, hogy a testvérem utál, amiért cserben hagytam, mert nem harcoltam érte, mert nem szöktem meg előbb, hogy őt is megszöktessem. Tennem kellett volna valamit, de féltem és egyszerűen nem mertem lépni, csak pár héttel ezelőtt szántam rá magam. És így is mázlim volt, hogy a két alapító talált meg, mert még csak azt sem tudom, hogy egyedül mihez kezdtem volna. - Te haragudnál rám a helyében? - pillantok fel újra, miután egy ideig inkább csak a kezemet néztem, ahogy az ujjaim finoman játszottak egymással, bár ezt mondhatnám annak is, hogy tördeltem a kezeimet idegességemben. Nem hiszem, hogy Liam ebben segíteni tudna nekem, hiszen ő bátor, ő minden erejével az anyját keresi, pedig lehet, hogy direkt ment el, de legalább tudni akarja, hogy mi van vele. Én viszont félek, hogy a húgomnak baja esett, vagy hogy látni sem akar. A nevetése az, ami kiszippant ebből a rémes gyötrődésből és akkor vagyok képes újra elmosolyodni, amikor kiderül, hogy épp az édesanyja nevét választottam. Egyszerűen csak ez tetszett a legjobban, mert olyan szép a csengése. - Akkor az úgy mégis csak furcsa lenne nem? Választok másikat. - nem tudom, hogy zavarná-e, de nem merek kockáztatni. Az az igazság, hogy nekem fura lenne, ha az apám neve lenne az övé is, pedig miért ne lehetne erre is esély akár valamikor a jövőben, hogy olyannal futok össze, akinek az a neve, mint az apámnak. De akkor is fura lenne, ha pont az ő nevét venné fel mondjuk álnévnek. Jó dolog, hogy ilyen bizakodó, akkor én is igyekszem az lenni, hiába, hogy biztos vagyok benne, hogy belül vannak benne is bőven kétségek. Vele jöttem, az a dolgom, hogy megpróbáljak segíteni neki és ne én bizonytalanítsam el, nem igaz? - Igen, biztosan jól fog végződni. - nagyot bólintok, azt hiszem azért, hogy mindkettőnket igyekezzek meggyőzni. De arra akkor is kíváncsi vagyok, mi lesz, ha tényleg így történik. Vajon akkor az édesanyjával marad, maximum nekem segít ide visszatalálni? Annyira kereste és már olyan régóta, hogy végül is ez lenne a logikus, hogy vele maradjon. Én pedig nem is akadályozhatom meg benne, ha ezt akarja, akkor sem, ha idő közben megkedveltem és fájó lenne a hiánya. A válasza viszont határozottan megnyugtat. A motor leáll, amikor elérjük a célt, de én még pár pillanatig csak mosolyogva ülök, mielőtt kiszállnék. Nem azt várom, hogy kinyissa nekem az ajtót, dehogy! Egyszerűen csak jól esik ezt hallani, hogy nem kell majd elbúcsúznom tőle akkor sem, ha minden jól alakul. Végül csak kinyitom az ajtót és ki is szállok, hiszen elértük az első célt. - Az jó lesz, jól hangzik, olyan sok helyre szeretnék elmenni! - teszem még hozzá, aztán már indulok is el befelé. Nem is tudom, hogy kell-e most a csomagom, de egyelőre nem hiszem, majd a reptéren elég lesz azt kiszedni a kocsiból, ha jól sejtem.
Az görcs a gyomromban, amit akkor éreztem mikor az első mondatokat váltottuk Scarlettel, már elmúlt. Már nem feszengek, és ez nagyon jó jel. A régi Liam valamennyire visszatért, hogy járjon egy utolsó táncot, mielőtt végleg elmegy, mielőtt lezárom az életem újabb, de kétségkívül a legrövidebb szakaszát, ami Scarlett nélkül nem történhetne meg. Lehet, hogy nem érzi magát a legbátrabbnak, de valójában nagyon is az. Hányan ugranának úgy fejest az életbe, mint ő, és segítenének egy szinte vadidegen embernek a távoli Atlantában? Scarlett megteszi, amiért nagyon hálás vagyok neki. Viszont magának is segít közben. Mindig túl messzire kell elmennünk, hogy megtudhassuk milyen messze mehetünk el. Atlanta kezdésnek pedig elégé messzi célnak tűnik, csak vigyázni kell magára. Scarlett nagyon sok okból különleges. Megtestesíti azt, ami a legtöbb emberből és mutánsból hiányzik: a jót. Bármikor képes mosolyt csalni az arcodra, még ha nem is akar. A gyermeki ártatlanság ami ott ragadt benne, pedig már szinte kész nő. Soha nem tudom, és őszintén szólva nem is akarom megfejteni Scarlettet. Ha a csodát megmagyarázzuk, akkor már nem csoda, hanem elmélet. Scarlett az én szememben már-már jelenség, olyan, akire mindannyian hasonlítani akarunk, de nem fogunk, mert mások vagyok vagyunk. Nem feltétlen rosszabbak, csak...kevesebbek. Hiányzik belőlünk az, ami őt lenyűgözővé teszi. Rámosolygok Scarlettre és örömmel nyugtázom, hogy nem vagyok Brian alkatú, kinézetű. Mindig is szeretem a Liam nevet. Jóérzés mikor kimondják, kicsit megnyugtat. Nem apámról kaptam szerencsére, ugyanis ég és föld a különbség kettőnk között. Ő egy gyenge akaratú, félénk ember, aki mindenki felett állónak hiszi magát és próbálja megvenni magának mások barátságát. Sokat kérdezgettem anyámtól, hogy volt képes szeretni őt? Nem mindig volt ilyen, a kapcsolatuk a születésem után egy-két évvel romlott így el. Addig apám olyan volt, mint én, átlagos, jó fej srác. Sok mindenben hasonlított rám a kezdetekben, de aztán valamiért megváltozott, ami már túl sok volt anyámnak. Nem igazán mesélt ezekről a dolgokról részletesebben, a nagyszüleimről is elég keveset tudok, rég nem beszéltem velük. Anyám eltűnése után minden kapcsolatot megszakítottam a családom megmaradt tagjaival, megváltoztattam a családnevem anyám családjának a nevére. Ez is olyan dolog volt, hogyha más nem, de a neve legalább maradjon meg bennem. Most pedig úton vagyok felé, hogy rendbeszedhessem a dolgokat. - Nem is tudtam, hogy van húgod. Szép neve van. - mondom neki mosolyogva. Fura, hogy így ráéreztem a névre, olyan sorsszerű, már ha létezik ilyen. Kicsit hezitálok, hogy megkérdezzem mi van a húgával. Nem együtt jöttek ebben biztos vagyok, Scarlett pedig egy katonai támaszponton tengette az életét, úgyhogy a húgával aligha találkozott mostanában. Ahogy a fejét megrázza csak még jobban megerősít ebben. - Hiányzik igaz? - kérdezem tőle komolyan. Muszáj volt megkérdeznem. Nem tudom miért, de éreztem a késztetést, hogy meg kell kérdeznem ezt tőle. Talán, ha beszél róla, akkor könnyebb lesz megemészteni. Viszont, ha már rég nem találkoztak mért nem keresi meg? A képességével megtudná, vagy biztos valamelyik rokonánál van Dorothy, úgy még csak nem is kell használnia a képességét. Ezt már jobb ha nem kérdezem meg. Nem akarom magam beleásni az életébe, elvégre ő sem teszi ezt. Kicsit most már bánom is, hogy szóba hoztam az egészet, még ha öntudatlanul is. Elmosolyodok és nevetek, ahogy az autót beakarom indítani. Ki hitte volna, hogy pont a Sophie fog a három közül tetszeni neki, mint egyszer használatos név? Anyám azért lett Sophie, mert a nagyapám életét egy Sophie nevű ápolónő mentette meg, mikor a nácik rajta ütöttek a sebesültkórházon, persze erről senki sem beszél. Az ápolónő meghalt, de a nagyapám nem felejtette el neki és miatta nevezte el így anyát. Mindig élvezettel hallgattam ezt a történetet mikor anyám mesélte esténként kiskoromban. Ennyire emlékszem belőle, de ő sokkal jobban elmesélte, részletesebben. Altatónak szánta, de soha nem nyomott el az álom miközben hallgattam, de látva, hogy mennyire szeretem, mindig elmesélte nekem. Anyámnak sok ismerőse ment katonának Vietnámba, ha nagyobb lettem volna, lehet, hogy én is megyek, nagyon szeretem volna katona lenni. Aztán meglátogatunk néhány hazatért veteránt és hálát adtam amiért nem tudtam elmenni oda. Amerika nem tudott győzni és túl sok ember nyomorodott meg, mikor már rég haza kellett volna rendelni a katonákat. Ahelyett, hogy az emberek segítettek volna nekik beilleszkedni a világba, melytől oly sokáig távol voltak, sértegették őket. Korántsem olyan könnyű katonának lenni, mint a filmekben, ezt hamar beláttam. Volt egy férfi, Johnnak hívták, elvesztette a lábát a háborúban. Elég labilis állapotú volt, de nagyon kedves és remek történetmesélő is volt, mikor nem kínozták őt a démonjai. Nagyon jókat beszélgettem vele, mikor mentünk a veteránokhoz. - Anyámnak is Sophie volt a neve. - mondom végül mosolyogva és a nyaraló felé indulok el az autóval. A szemem sarkából persze őt figyelem egyfolytában, nem tudom levenni róla a szemem. - Ennyi jó dolog után, ez már nem végződhet rosszul. - mondom neki mosolyogva, de nem olyan őszinte ez a mosoly. Remélem, hogy a dolgok jól fognak végződni. Ezalatt pedig azt értem, hogy megtalálom anyám. A lényeg, hogy megtaláljam és jól legyen. Ez a legfontosabb. Ha el is ment önszántából, nem érezném magam valami jól, de legalább tudnám, hogy él és biztonságban van. Scarlett kérdése elgondolkodtat és nem is tudok rá egyből választ adni, de végül pár másodpercnyi gondolkodás után sikerül összeszednem a gondolataimat. - Elbeszélgetni vele, bemutatlak neki, aztán...- a szemébe nézek és elmosolyodom. - odamegyünk ahová csak menni akarsz! Kaszinó, állatkert, bulik, bárhová! - mondom neki mosolyogva. Nem hinném, hogy anyámmal maradnék. Megszoktam, hogy nincs ott mellettem, de abban biztos vagyok, hogy visszamegyek a birtokra. Sokat gondolkodtam eddig rajta, hogy elmegyek, de most, hogy találkoztam Scarlettel és tudom, hogy ő ott lesz, így már nem akarok elmenni onnan. Visszafogok jönni, csak azt nem tudom meddig maradok.
Azt hiszem igaza van, nem lesz semmi baj, főleg ha ebben hiszünk és akkor nem kell idegeskednem sem e miatt. Legalábbis ezzel igyekszem meggyőzni magam, amennyire ez lehetséges egyáltalán. Nem akarok túlságosan izgulni, elég az alapvetően enyhe gyomorideg azért, amit teszünk, és ez már biztos, hiszen mindjárt indulok a cuccaimért. Innen már tényleg nincs visszaút. Furcsa, hogy még csak alig költöztem be az iskolába, alig találtam egy fix helyet, ahol nem lennem kell, hanem egyszerűen csak lehetek, de máris megyek tovább, ha csak egy időre is. De jó ez így, mert örülök neki, ha segíthetek, hiszen ő is megtenné nekem, valahogy így érzem. Hisz még azt is felajánlotta, hogy segít nekem anyagilag, ha nem tudom, hogy oldjam meg kezdetben az életemet, hiszen nincsenek szüleim, vagy egy gazdag nagybácsi, aki támogasson. Csak egy nagybátyám van, de rá gondolni sem akarok, hiszen nem kedves ember és... ezért hessegetem el a gondolatot, hogy a húgom ott van vele. Nem jó érzés ezt tudni, sejtelmem sincs, hogy mi lehet Dorothy-val, hogy vajon jól van-e, hogy alakult az élete, hiszen nagyon rég nem láttam. És nem is merem megkeresni, mert meg van rá az esély, hogy utál, hogy engem hibáztat, amiért nem tettem meg többet azért, hogy ne választhassanak el minket egymástól. De fogalmam sincs, hogy mit tehettem volna. Olyan jó lenne bátrabbnak lenni. Azt hiszem az, hogy segítem Liamnek megkeresni az anyukáját arra is jó, hogy eltereljem a gondolataimat arról, hogy én bezzeg nem keresem a testvéremet, pedig kötelességem lenne. - A Brian tényleg nem illik hozzád. - bólintok egy apró mosollyal. Valahogy mindenkihez a saját neve illik igazán, minden bizonnyal mert azt szoktuk meg már nála, nem is tudnám Liamet máshogy elképzelni, bár ezek szerint muszáj lesz, ha esetleg nála is majd valami más nevet kell bevetni. A neveket először csak gondolatban ízlelgetem, amiket mond, de az utolsónál kicsit megakadok és a szűnni nem akaró mosoly is eltűnik kicsit az arcomról. - Furcsa, hogy pont ezt mondod, mert... a húgomat majdnem így hívják, csak ő Dorothy. - nem is tudom, hogy miért mondtam ki ezt hangosan is, hiszen nem ide tartozó téma, most nem erről van szó, hanem álnevekről. Végül csak megrázom a fejem, mintha ezzel akarnám a kellemetlen gondolatokat gyorsan kiűzni onnan, majd végül egy határozottan halványabb, de legalább mosoly jelenik meg újra az arcomon. - A Sophiet azt hiszem meg tudnám szokni időlegesen. - egész lassan mondom ki, de igen így hogy hallom a saját hangomon, így is elfogadhatónak tűnik. Azt hiszem menne, hogy Sophieként mutatkozzam be, vagy ha Liam szólna nekem egy nyilvános helyen, akkor hallgassak is rá. Bár biztos vagyok benne, hogy így is eléggé koncentrálni kell majd, hogy tényleg ne keveredjek bele az új és a saját nevembe. Hamarosan felbúg a motor és pár percig csak kifelé bámulok az ablakon. Egyszerűen csak nézem a tájat, azaz jelenleg a mellettünk elhaladó kertet, aztán a kerítést, a visszapillantóban pedig az egyre távolodó főbejáratot. Furcsa, de már most hiányzik ez a hely, a maga nyugodt békességével, pedig még szinte el sem indultunk. De nem tudom, hogy mikor jövünk vissza, ezért is fontos annyira, hogy az eszembe véssem a kinézetét, hogy tudjam, hogy ide kell visszajönnöm, mert itt igenis jó helyen leszek. Furcsa dolog, hogy az emberben időnként vannak bizonyos megérzések, amiket nem tud megmagyarázni, csak érzi, hogy jó, ami történik, hogy épp jó helyen van, jó időben és azzal, akivel lennie kell. Valahogy én is így vagyok vele. Hiába érzem, hogy maradnék szívesen a birtokon, az is bennem motoszkál, hogy most ebben a kocsiban van a helyem, e mellett a srác mellett, akit alig ismerek, de mérhetetlen boldogsággal töltötte el a tény, hogy segítek neki megkeresni az édesanyját. Egyébként is, aki így szereti a mamáját, biztosan csak jó ember lehet. Nem érdekel, hogy miket csinált a múltban, nem is tudok róla, és sejtelmem sincs, hogy elítélném-e érte. Most az sem érdekel, hogy mi az, amit még tenni fog, ha megleljük a keresett személyt és esetleg olyan lesz a végkimenetel, amire senki sem számít. Csak a kocsi halk zümmögése fontos, és hogy végül elszakítsam a tekintetem a kúriától, a birtoktól és az útra figyeljek, majd oldalra fordítsam a fejem és pár pillanatig csak nézzem őt, amíg végül meg nem fogalmazódik bennem egy kérdés. Fura, de az se zavarna, ha csak némán ülnénk itt a célig, nem érezném kényelmetlennek. - Remélem, hogy olyan választ kapsz végül, amit szeretnél, és hogy megtaláljuk és minden jól alakul majd... - visszafogott most a mosolyom, mert igenis bennem van a kétség, igenis tartok tőle, hogy esetleg rosszul is alakulhatnak a dolgok. Erre is meg van a esély és én nagyon remélem, hogy nem következik be. Hogy az anyja nem azért ment el, mert elhagyta, hanem azért, mert nem volt más választása. Végül egy aprót bólintok. - Igen, előlünk nem bújhat el. - apró bólintás, miközben az ujjaimat kissé zavartan fűzöm az ölemben. Motoszkál bennem még egy kérdés, sőt azt hiszem több száz is, de nem tudom, hogy fel merjem-e tenni neki, vagy szükség van-e rá, hiszen a "mi lesz ha" olyan feleslegesnek tűnik. - És, ha megtalálod őt és minden jól alakul, akkor mit fogsz tenni? - nem tudom, hogy érti-e, hogy a kérdésem mire irányul, hogy pontosan az érdekel, hogy ez esetben vajon elmegy az iskolából, akkor majd vele akar maradni? Végül is ez lenne a logikus, ha van családod, akkor miért élnél itt nélkülük?
Az életet nem lehet megtervezni, nem lehet szabályok szerint leélni. Valami mindig balul fog el sülni, vagy éppen egy-két tetted fog a szabályokkal szembe menni. Unalmassá válik, hogy nem ér meglepetés, legyen az jó vagy rossz. Scarlett is most előre tervezés nélkül a szabályokkal szembe megy. Ez amolyan két pólusú érzés. A szabadság érzet és a tudat, hogy áthágsz szabályokat, feldobnak, de ott bujkál benned a félsz is, hogy mi van, ha visszaérek? Hogy várnak rám, mi lesz a büntetésem? Teljesen normális érzés ez, de idővel elmúlik. Anyám eltűnése után sokat utazgattam és már hozzászoktam ahhoz, hogy sehol sem maradok félévnél tovább, megszoktam azt, hogy a törvények ellen vétek, már nincs bennem a félelem, hogy elkaphatnak, de a szabadságérzet sincs már meg bennem. Most már úgy érzem, hogy a cél érdekében kötelességem ezt megtenni, közömbös nekem. Igaz miszerint, a jóból is megárt a sok. Régen sem az örömszerzés ösztönzött mikor a törvények ellen vétetem. Nem, a túlélés hajtott ilyenkor, néha kívántam, hogy elkapjanak és vége legyen ennek az egész életnek nevezett drámából. Néha azt kívánom, bárcsak az élet is egy álom lenne, amiből bármikor felébredhetek, vagy irányíthatom kedvem szerint az eseményeket. Kitudja lehet, hogy igazam van, csak nagyon mély álomban vagyok. - Na látod! Charles és Eric jó emberek, megfogják érteni! - mondom neki mosolyogva. Ebben azért annyira nem vagyok biztos. Charles a múltkor óva intett attól, hogy siettessem anyám megtalálását, nekem legalábbis az jött le. Vagy csak az eszközök ellen tiltakozott. Nem tudom, de abban majdnem biztos vagyok, hogy kettőjük közül valaki megérti, hogy elmegyünk. Nem lehet négy fal között élni és a képességeinket gyakorolni a végletekig. Mindenkinek vannak elvarratlan szálak a múltjában, miért baj az, ha beakarjuk foltozni az életünk? Jobbak és nyugodtabbak leszünk tőle, nem fog ott kísérteni bennünk a múlt, nem követ többet árnyékként minket. Hány ember tört már meg a múltja miatt? Túl sok, mindenhol ott kísért az, akik a múltban voltunk. Akárhányszor csak a tükörbe nézek, egy szörnyet látok. A sok kín és fájdalom amit okoztam annak a sok szerencsétlennek nem éppen megbocsátható, én sem tudom csak úgy elengedni. Sokszor vertem össze csak azért pár fickót mert rám néztek, vagy megkérdezték, van-e családom. Beszélgetni akartak, én pedig kórházba juttattam őket érte. Mélyponton voltam és éppen, hogy visszatudtam kapaszkodni, majd a legjobbkor jöttek Charlesék. Szerencsém volt, és szerencsém van most is, hogy Scarlettel találkoztam. - Én a Briant utáltam a legjobban. - mondom neki elgondolkodva. Rövid ideig voltam Brian, de utáltam. Nem illet hozzám, úgy éreztem magam, mintha a tükör másik oldaláról nézném a hibás alteregóm. - Lássuk csak mi illik hozzád....- mondom majd kicsit hosszan vizsgálom az arcát mosolyogva. - A Selenát vagy a Sophiet tudnám neked a legjobban elképzelni, de még a Dotty is illene hozzád.- mondom neki remélve, hogy nem okozok csalódást. Ez a három név ugrott be hirtelen, bár Sophie volt anyám neve is, de Scarlett arcát vizsgálva, elképzelve, hogy nem ismerem ezek jutottak először az eszembe. Az álnevekkel mindig csak a baj van, anyám eltűnése után én is már a rendes nevemet használtam a Liamet. Nehéz megszokni, hogy másnak kell kiadnod magad, ha meg nem is illik hozzád, akkor csak még jobban elakarod felejteni a borzalmas nevet. Mosolyogva ülök be a kocsiba Scarlett mellé. Lehet, hogy butaság, de úgy érzem, hogy Scarletthez tartozom. Nem tudom megmagyarázni miért, de így érzem. Ez a vele töltött rövid idő volt életem legszebb szakasza. Nem ismerem őt, nem találkoztam még vele soha, de tudom, hogy nem tudnék meglenni nélküle. Nem tudom, hogy ő miként van ezzel, de butaság lenne ezt neki elmondani egyelőre, a végén még elijesztem, amit a legkevésbé sem akarok. Belehalnék, ha elengedném, de sosem bántanám, hogy itt tartsam. Sakk-matt helyzet. A nő a leggyengébb pontja egy férfinak ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, míg Scarlettel voltam. Az a kevés idő is elég volt, hogy eldöntsem, nem akarok nélküle lenni. Örülök, hogy velem van, és hogy segít megtalálni anyámat, sokat jelent ez nekem. Egyedül is elindultam volna, de korántsem olyan vidáman, mint Scarlettel. Mellette nem érzem, hogy ez a rögeszmém fojtogatna, csak ő van, senki más. Beindítom az autót és elindulok a nyaraló fele. Scarlett kérdésén egy pillanatig gondolkozom, aztán mondom ami először eszembe jutott. - Nagyon sokat gondolkodtam már ezen. A CIA-nál dolgozott, úgyhogy eltudom képzelni, hogy elrabolták volna, de...évekig menekültünk előlük, hogy találtak volna éppen akkor ránk? De le is léphetett, túlságosan is gyorsan ment el, semmi üzenet nélkül, mintha nem akarta volna, hogy meggondolja magát, ha esetleg elbúcsúzik. Az egésznek egyszerűen nincs semmi értelme, mintha a föld nyelte volna el! - mondom neki elgondolkodva a saját életemen, de aztán ránézek és elmosolyodok. - De előlünk nem bújhat el!
A hozzászólást Liam Mason összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 18 Márc. - 15:45-kor.
Előzmény Furcsa kettősség tombol bennem, hiszen mennék már, meg nem is. Sose tettem még semmit, ami igazán nagy kihágás és most épp erre készülök, ami izgalommal tölt el és persze félek is kicsit. Mégis csak ott vannak bennem a kétségek, hogy mi van, ha bajba kerülünk, mi van, ha mégis beüt a baj, és a végén kicsapnak a suliból. Nem tudom, hogy az a jobb, ha megosztom vele ezeket a kétségeket, vagy az, ha inkább megtartom magamnak, de végül a mellett döntök, hogy talán az első lenne a legjobb. Ő már gyakorlottabb az ilyesmiben, talán engem is meg tud nyugtatni, vagy adni valamilyen okos tanácsot, amitől a félelem rész elmúlik és csak a jól eső izgatottság marad meg. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz ennek a napnak, vagy inkább a következő napoknak a vége, ami rendkívül új és szokatlan számomra, hiszen eddig minden napomat megtervezetten éltem le. Jó nem én terveztem, de mások helyettem igen. Meg volt minden napi rutin időpontja, mikor van reggeli, vagy épp takaródó és ez alól nem igazán akadt soha kivétel, most viszont pont hogy minden létező szabályt végképp fel fogok rúgni és örülök neki, hogy ez következik, nagyon is örülök! A szavaira végül elmosolyodom és az a hatalmas és súlyos kődarab is leesik a szívemről, ami eddig próbálta nyomni. - Az hiszem igazad lehet. Kedvesek voltak velem és úgy is idehívtak, hogy nincsenek szüleim, akik ki tudnák fizetni ezt az egészet. - még bólintok is egy aprót a szavaim után, azt hiszem azért is, hogy magamat is még inkább megerősítsem, hogy jól mondta és hogy nekem sem kell semmitől sem tartanom. Az a helyzet, hogy a legtöbb dologban igaza van, tényleg lehet hogy szükség lesz hamis útlevélre és arra, hogy ne a saját nevemet használjam, mert igenis megtalálhatnak. Félek tőle egy kicsit még most is, hogy mi van, ha megint visszavisznek oda. Nem biztos, hogy olyan gyorsan ki tudnék jutni és nem akarom azt csinálni többet, amit kell. Legalábbis nem mindig, végre lehetnek saját döntéseim is, mint ez a mostani és nem csak abban merül ez ki, hogy kétféle ebéd közül mit választok. Most én döntöttem el, hogy segítek Liamnek és azt is, hogy vele tartok egy messzi városba, ahol még soha életemben nem jártam és még csak azt sem tudom, hogy milyen messze van, arról nem is beszélve, hogy életemben először fogok majd repülőn ülni, ami szintén nem kis dolog számomra. - Tudom, és menni fog, bár sejtelmem sincs, hogy milyen nevet tudnék elképzelni magamnak a sajátomon kívül. Tudod vannak nevek, amik valahogy úgy nem illenek annyira a gazdájukhoz, szerinted... nekem mi lenne jó? - nem vagyok jó ebben, hogy álnevet találjak ki, örülnék, ha tudna segíteni. Valami olyan kell, ami tényleg illik is hozzám, amit úgy tudok használni, hogy nem kell rajta sokat gondolkodni és nem utolsó sorban nem látszik azonnal, hogy ez nem az enyém. Mert ha a név nem passzol, akkor minden bizonnyal úgy ejtem ki, hogy közben zavarban vagyok, vagy talán még eszembe sem fog jutni azonnal, ha csak nem koncentrálok rá eléggé. Viszont az biztos, hogy most akarok menni, így hamarosan már el is indulok felfelé, hogy összeszedjek pár cuccot. Félek, hogy holnapra meggondolnám magam, vagy elmondom véletlenül valakinek, aki lebeszél, vagy még rosszabb elmondja az alapítóknak. Nem, az a biztos, ha most azonnal indulunk, vagyis az összepakolás után. A kis kézitáskát szépen bedobom hátra, és már bent is ülök az előbbi helyemen. Már tényleg nincs más hátra, mint izgulni. Komolyan majd kiugrik a szívem a helyéről, pedig még csak el sem indultunk. Biztosan csökkenni fog majd ez, ha már úton vagyunk, de most még így az egész kezdetén, és most hogy már eldőlt és biztosan megyek erősen dobol a vér a fülemben és először még a szavait is alig hallom meg. Végül visszatér a mosoly az arcomra és pár perc múlva már nyugodtabban dőlök hátra. - Liam... szerinted mi történt anyukáddal? Miért tűnt el? Vay még csak ötleted sincs? - kérdezhettem volna előre is tőle többet, de úgy gondoltam, hogy ráér ez útközben. Naiv dolog azt hinni, hogy nem valaki olyanról van szó, aki mit tudom én ártani akar nekem? Diák, legalábbis elvileg, habár az udvaron találkoztam vele, de... Nem, nem most kell elbizonytalanodni, hiszen már elindultunk. Bízom benne, bízni akarok benne, akkor is, ha nem szinte még nem is ismerem.
A hozzászólást Scarlett Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 21 Május - 15:56-kor.
Kezdőlap 
by 
