Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Előzmény Furcsa kettősség tombol bennem, hiszen mennék már, meg nem is. Sose tettem még semmit, ami igazán nagy kihágás és most épp erre készülök, ami izgalommal tölt el és persze félek is kicsit. Mégis csak ott vannak bennem a kétségek, hogy mi van, ha bajba kerülünk, mi van, ha mégis beüt a baj, és a végén kicsapnak a suliból. Nem tudom, hogy az a jobb, ha megosztom vele ezeket a kétségeket, vagy az, ha inkább megtartom magamnak, de végül a mellett döntök, hogy talán az első lenne a legjobb. Ő már gyakorlottabb az ilyesmiben, talán engem is meg tud nyugtatni, vagy adni valamilyen okos tanácsot, amitől a félelem rész elmúlik és csak a jól eső izgatottság marad meg. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz ennek a napnak, vagy inkább a következő napoknak a vége, ami rendkívül új és szokatlan számomra, hiszen eddig minden napomat megtervezetten éltem le. Jó nem én terveztem, de mások helyettem igen. Meg volt minden napi rutin időpontja, mikor van reggeli, vagy épp takaródó és ez alól nem igazán akadt soha kivétel, most viszont pont hogy minden létező szabályt végképp fel fogok rúgni és örülök neki, hogy ez következik, nagyon is örülök! A szavaira végül elmosolyodom és az a hatalmas és súlyos kődarab is leesik a szívemről, ami eddig próbálta nyomni. - Az hiszem igazad lehet. Kedvesek voltak velem és úgy is idehívtak, hogy nincsenek szüleim, akik ki tudnák fizetni ezt az egészet. - még bólintok is egy aprót a szavaim után, azt hiszem azért is, hogy magamat is még inkább megerősítsem, hogy jól mondta és hogy nekem sem kell semmitől sem tartanom. Az a helyzet, hogy a legtöbb dologban igaza van, tényleg lehet hogy szükség lesz hamis útlevélre és arra, hogy ne a saját nevemet használjam, mert igenis megtalálhatnak. Félek tőle egy kicsit még most is, hogy mi van, ha megint visszavisznek oda. Nem biztos, hogy olyan gyorsan ki tudnék jutni és nem akarom azt csinálni többet, amit kell. Legalábbis nem mindig, végre lehetnek saját döntéseim is, mint ez a mostani és nem csak abban merül ez ki, hogy kétféle ebéd közül mit választok. Most én döntöttem el, hogy segítek Liamnek és azt is, hogy vele tartok egy messzi városba, ahol még soha életemben nem jártam és még csak azt sem tudom, hogy milyen messze van, arról nem is beszélve, hogy életemben először fogok majd repülőn ülni, ami szintén nem kis dolog számomra. - Tudom, és menni fog, bár sejtelmem sincs, hogy milyen nevet tudnék elképzelni magamnak a sajátomon kívül. Tudod vannak nevek, amik valahogy úgy nem illenek annyira a gazdájukhoz, szerinted... nekem mi lenne jó? - nem vagyok jó ebben, hogy álnevet találjak ki, örülnék, ha tudna segíteni. Valami olyan kell, ami tényleg illik is hozzám, amit úgy tudok használni, hogy nem kell rajta sokat gondolkodni és nem utolsó sorban nem látszik azonnal, hogy ez nem az enyém. Mert ha a név nem passzol, akkor minden bizonnyal úgy ejtem ki, hogy közben zavarban vagyok, vagy talán még eszembe sem fog jutni azonnal, ha csak nem koncentrálok rá eléggé. Viszont az biztos, hogy most akarok menni, így hamarosan már el is indulok felfelé, hogy összeszedjek pár cuccot. Félek, hogy holnapra meggondolnám magam, vagy elmondom véletlenül valakinek, aki lebeszél, vagy még rosszabb elmondja az alapítóknak. Nem, az a biztos, ha most azonnal indulunk, vagyis az összepakolás után. A kis kézitáskát szépen bedobom hátra, és már bent is ülök az előbbi helyemen. Már tényleg nincs más hátra, mint izgulni. Komolyan majd kiugrik a szívem a helyéről, pedig még csak el sem indultunk. Biztosan csökkenni fog majd ez, ha már úton vagyunk, de most még így az egész kezdetén, és most hogy már eldőlt és biztosan megyek erősen dobol a vér a fülemben és először még a szavait is alig hallom meg. Végül visszatér a mosoly az arcomra és pár perc múlva már nyugodtabban dőlök hátra. - Liam... szerinted mi történt anyukáddal? Miért tűnt el? Vay még csak ötleted sincs? - kérdezhettem volna előre is tőle többet, de úgy gondoltam, hogy ráér ez útközben. Naiv dolog azt hinni, hogy nem valaki olyanról van szó, aki mit tudom én ártani akar nekem? Diák, legalábbis elvileg, habár az udvaron találkoztam vele, de... Nem, nem most kell elbizonytalanodni, hiszen már elindultunk. Bízom benne, bízni akarok benne, akkor is, ha nem szinte még nem is ismerem.
A hozzászólást Scarlett Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 21 Május - 15:56-kor.
Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy nem változnánk meg, ha visszaérünk a birtokra. Azon pedig felesleges aggódnom, hogy mi lesz, ha én más lányokkal beszélgettek, hiszen alig ismerek egy-két embert, és nem hiszem, hogy Scarlett többet ismerne, hiszen ő is csak nem rég került Charlesékhoz. Majd kiderül, hogy miként fogunk reagálni, de nem vagyok valami féltékeny típus, tehát szerintem túl fogom élni, főleg úgy, hogy ezt most nem akarom elrontani. Lenyelem azokat a dolgokat, amik miatt elbaltázhatnám a dolgot köztünk. Sokat jelent nekem Scarlett, nem akarom, hogy a féltékenykedés, vagy valami más hülye dolog közénk álljon. Ahhoz ez az egész túl szép, nem illene ide a féltékenykedés. Neki nem volt még kapcsolata, és én sem vagyok benne túltapasztalt sajnos. Egy-két napos kapcsolataim voltak, a legkevésbé érdekelt akkor, hogy kihez, hogy viszonyul az aktuális barátnőm. Abban sem vagyok biztos, hogy most Scarlett a barátnőm-e, csak azt tudom, hogy nem akarom őt elveszteni. -Én a kivétel vagyok. A legtöbb pasi elég egoista, utálja, ha nem róla van szó, de ha róla beszél egy lány órákig, azt már nagyon is szereti. Én, nem vagyok…vagyis remélem, hogy nem vagyok ilyen egoista. Én szeretlek hallgatni. Jó az, hogy el tudok veled beszélgetni, hogy kimondod, amit gondolsz. – mondom neki mosolyogva. A legtöbben utálják, ha jár egy lány szája, szerintük azt másra találták ki. Régebben én is hasonlóan gondolkodtam, de most mát látom, hogy mennyire jó is az, ha egy lánnyal eltudsz beszélgetni. Nem csak rólad beszél egyfolytában, vannak saját gondolatai, amik sokkal jobban érdekelnek engem, mint az enyémek. Kövezettek meg, de én imádom hallgatni Scarlettet, szeretem, hogy más, mint a többi lány. -Persze, hogy szólok, de nehéz, mert eddig minden tetszett, amit csináltál. Nem kell, hogy minden úgy legyen, ahogy én szeretném. Megígéred, hogy te is szólsz, ha valamit nem csinálok jól? Ha te nem úgy szeretnéd? – kérdezem tőle mosolyogva. Nem akarom, hogy rosszul essen neki bármi is, szólni fogok, ha valamit nem jól csinál, de eddig ilyen még nem volt. Az viszont fontos, hogy ő is szóljon nekem, ha neki nem tetszik valami. Nem akarom, hogy csak nekem legyenek élvezetesek a dolgok, szeretném az ő érdekeit is szem előtt tartani, legszívesebben a sajátjaim elé helyezni, hiszen ő az aki kevesebbet tapasztalt a világból, elsőbbséget élvez. - Rá lehet, és rá is fogsz, ez ellen nem lehet semmit sem tenni, csak elmondani, hogy felesleges görcsölni rajta. – igen, hiába mondasz bármit, akkor is görcsölni fogsz a dolgon, talán még jobban is, mint amúgy. Ez egy ilyen dolog, de ez nem feltétlenül gond, hiszen így még több dolog van, amit nem akarsz elszúrni, amiért izgulhatsz. Nézőpont kérdése, hogy ez most jó, vagy rossz-e. - Igen, sőt vegyük így! – mosolygok rá. Mindenben meg kell tudni találni a jót, ebben pedig Scarlett nagyon jó. Nem mondom, hogy bennem olyan nehéz megtalálni, mert nem vagyok én olyan rossz ember, de nem hinném, hogy mással most itt lennék. Mármint, ha más sétál oda hozzám a padhoz, akkor lehet, hogy ingerülten elküldöm onnan. Már mikor megláttam Scarlettet, akkor lefagytam egy kicsit, ha akartam se tudtam volna elküldeni őt. Elmosolyodok kicsit, mikor az ujjaink összefonódnak, és megjegyzem azt is, hogy most oda figyel arra, hogy jusson vér a kezembe. Igazán kedves és figyelmes dolog, de az se zavarna annyira, ha még erősebben szorongatná a kezem. Egyszerűen csak belefeledkezni a pillanatba, élvezni az érintését, csodás dolog. Végül csak sikerül egyenesbe hozni a gépet, és szinte érzem, ahogy Scarlett fellélegzik. - Igen, de…őszintén szólva nem tudom, hogy megy ez a lányoknál. Lehet, hogy nektek jobban esik, ha beszélhettek róla, míg a fiúknál inkább az apa az, aki beszélni akar az egészről. Hát, nem a kedvenc témám a dolog, de mindent megteszek, hogy kielégítsem a kíváncsiságod. Nem egy átlagos kettős vagyunk. – mondom neki mosolyogva. Nem akarom a pár szót használni, mert nem tudom még mindig, hogy szabad-e használnom. Ezt valamelyik okostojás megírhatná egy könyvbe, nem kéne ennyit izgulni azon, hogy kimondj egy szót. Kimondanám én nagyon szívesen, de nem akarom megijeszteni, vagy bármi más, úgyhogy inkább befogom a számat. - A leszállás semmi, ehhez képest, bár az sem éppen egy kellemes dolog. – nos igen, a fel-le szállás a keményebb, a repülés már maga könnyedén átvészelhető dolog. Követem a tekintetét ki az ablakon, de nem látok mást, csak felhőt. Azért remélem, hogy lesz valami kilátás, ha már egyszer repülőn ülünk. Hátrahajtom a fejem a székemben és Scarlettre nézek. Nála szebbet úgy sem fogok látni. - Scarlet…kérhetek valamit?
Sejtelmem sincs, hogy hogyan fogok viselkedni, amikor visszatérünk a birtokra. Vajon féltékeny leszek, vagy nem? Honnan tudhatom, ha egyszer még soha nem volt senkim, így aztán azt sem tudom, hogy féltékeny típus vagyok-e, vagy sem. Az azt hiszem nem lenne a legkedvesebb látvány számomra, ha ő más szép lányokkal beszélgetni, de ez biztos, hogy meg fog történni, hiszen nem láncolhatom magamhoz, arra nagyon nem is lenne jogom, szóval nincs más, mint hogy lenyelem a békát, és... ha egyszer fontos vagyok neki, akkor biztos nem lenne semmi olyat, amivel fájdalmat okozna. Az pedig önmagában, hogy mással beszélget még nem olyan nagy dolog, persze így belegondolva, hogy még nem vagyok abban a helyzetben. Csak nem szeretném már most elvágni magam tőle, hiszen olyan kedves fiú, és félek, hogy már most elkövetek olyan hibákat esetleg, amiből aztán rájön, hogy nem vagyok se tökéletes, se érdekes, sőt talán még unalmas is, vagy fárasztó azzal, hogy túl sokat beszélek. - Komolyan? Pedig én azt hittem, vagyis azt olvastam inkább, hogy a fiúk nem szeretik a sokat fecsegő lányokat, akkor te vagy a kivétel, vagy egyszerűen csak nem volt igaz, amit leírtak? - elgondolkodva ráncolom a homlokomat. Elég nehéz kiigazodni az életben, ha még azok a dolgok sem igazak, amiket itt-ott olvastam, hiszen saját magam nem tudtam őket megtapasztalni, csak most próbálkozom. A következő szavakra már nem is tudom, hogy mit mondhatnék, hogy ilyen különleges vagyok neki. Valahogy olyan ez, mintha többet is jelentene annál, mint amit szavakkal kimondott. - Biztosan nem okoznál nekem fájdalmat, és... én sem akarok neked, de még annyi mindent nem ismerek, nem tudok. Szólsz, ha valami nem jó ugye? Ha valamit nem jól csinálok, ha nem tetszik. Szeretném, ha... minden úgy lenne, ahogy jó neked. - nem arról van szó, hogy pontosan mindig azt tegyem, amit akar, hogy tegyek, de félek, hogy elrontok valamit, és nem szeretném, hogy ebből gond legyen. Ő jobban ért az élethez, mint én, tapasztalt, tehát inkább ő szóljon nekem, ha valami nincs rendben, vagy valamit hibázok, mint hogy akár kicsit is rosszul essen neki valami... bármi. - De rá lehet nagyon görcsölni nem? És... és... - elvörösödöm, ahogy megint sikerül oda jutni, hogy képtelen vagyok kimondani azt, ami a fejemben jár. Igen, az ilyesmit a lányok az édesanyjukkal szokták megbeszélni, de nekem erre nincs lehetőségem. Végül csak megrázom a fejem, képtelen vagyok kimondani azt, amit akartam, valahogy nem megy. Már előzőleg is nehéz volt ezt hangosan - jó inkább halkan - kinyögni, nem hogy még jobban belemenni. - Ez kedves tőled, de vehetjük úgy is, hogy neked már volt lehetőséged gyakorolni, így... nekünk most könnyebb. - mosolyodom el, ahogy újra az ajkaira téved a tekintetem. Nem tehetek róla, de folyton ott időzöm és ha tehetném nem csak a pillantásommal tenném ezt. Egyébként meg tényleg lehet, hogy jobb ez így, ha mindketten gyakorlatlanok lennénk, akkor lehet hogy sokkal nehezebb lett volna ez az egész, elrontjuk, így viszont tényleg tökéletes volt. Aztán már csak azt veszem észre, hogy megdőlt a gép és mi szállunk felfelé. Egyszerre zúdul rám vissza a félelem, amit eddig sikerült elhessegetni legalább egy időre. Érzem, ahogy a keze az enyémre csúszik, azonnal ösztönösen fonódnak is az ujjaim az övéire, de most legalább arra próbálok figyelni, hogy ne szorítsam olyan erősen, mint előzőleg, amikor erre felé jöttünk. Még a fogaimat is összeszorítom, de végül csak elérjük a magasságot és így már nem is annyira tűnik rémisztőnek az egész. Csak mintha nyugodtan lebegnénk. - Jó, de te fiú vagy, a lányoknál ez azért más. - harapom be az alsó ajkamat. Megbeszélni vele? Nem tudom, hogy menne-e, hiszen már az előző mondatot is elharaptam és képtelen voltam kimondani, miért sikerülne most? - Azt nem mondhatom, hogy jó, de most már nem vészes. A leszállás is ilyen lesz? - ha jól sejtem a le és a fel az, ami kicsit ütősebb, de maga a haladás az égben már nem olyan durva, még arra is rá merem szánni magam, hogy kipillantsak az ablakon. Felhők, rengeteg felhő.
Nem ígérhetek semmit sem biztosan, hiszen nem tudom, hogy mit hoz a jövő. Mikor azt mondom, hogy soha senkivel nem éreztem olyan jól magam, mint vele, igazat mondok. Vannak bennem kételyek, de inkább legyenek, mert így tudom azt, hogy ez valami más, valami rendkívüli, különben nem aggódnék miatta ennyire. Minél több időt akarok vele lenni és tudom, hogy nem unnám őt meg. Ez is egy ígéret, amiben nem kéne biztosnak lennem. Már sikerült is ellentmondanom magamnak. Hogy honnan tudom, hogy nem fogok őt megunni? Egyszerű. Nem tudok vele betelni, a világ minden ideje se lenne elég, hogy vele lehessek. Az örök élet elég nagy csapás, de mit meg nem adnék érte, ha örökké élhetnék Scarlettel. Abba még nem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha majd visszamegyünk a birtokra. Nem hinném, hogy féltékeny lennék, ha más pasikkal beszél, persze azt nem mondom, hogy nem idegesítene, ha ezek a pasik jól néznek ki. Ez viszont az ő nézőpontjából is így lehet. Viszont én nem tudnék neki fájdalmat okozni, nem cserélném őt le senkire. Legyen határozottabb és bátrabb, nem érdekel. Scarlett… minden amit szeretem volna. Nem tudom ezt rendes elmagyarázni, de nem is lehet. Egyszerűen csak tudom, hogy soha nem találok még egy olyan lányt, mint ő - Nem, bárcsak olyan sokat beszélnék, mint te. Ne fogd vissza magad, nem baj, ha sok dolog jár a fejedben, sőt inkább jó, ha így van. Sok mindenről lemaradtál nem csoda, hogy dől belőled a szó, de ez nem baj, nem hiba, ez hozzád tartozik, csak még különlegesebbé tesz. – egyáltalán nem zavar, hogy sokat beszél. Szeretem őt hallgatni, tudni, hogy mindenre tud valamit mondani, hogy képes mindig valami váratlant húzni. Én érzem úgy, hogy nem vagyok elég beszédes hozzá, ha valakiben mindenképpen megakarja találni a hibát, akkor az én vagyok. - Nem értem én sem, csak tudom, hogy különleges vagy nekem. Veled sokkal jobban érzem magam, elfelejtem a gondjaimat, próbálkozás nélkül tudok mosolyogni, nem fog vissza semmi sem. Borzasztóan érezném magam, ha megbántanálak , ha fájdalmat okoznék neked, nem tudnám elviselni azt, hogy miattam érezd magad rosszul, és félek, hogy elveszítelek. Nem érezném így magam, ha nem lennél különleges nekem. – nem akarok átesni a ló túloldalára, de érzem hamarosan ez fog következni, mert túlságosan is sokat mondok, félek, hogy azt fogja hinni, hogy még többet kell tenni, vagy valami még rosszabbat. Tetszik nekem, több is van ebben, de nem akarok ebbe mélyebben belemenni, mert ha emiatt lesz vége ennek az egésznek, abba belepusztulnék. Nem akartam túl sokat az élettől. Csak egy esélyt, hogy jobb ember lehessek, nem számítottam arra, hogy…ennyire tetszeni fog nekem bárki is. Mármint olyan sokáig hajszoltam ezt, hogy kezdtem azt hinni, nem érdemlem meg. Most pedig itt vagyok Scarlettel és a világ legboldogabb emberének érzem magam. Nem érdekel semmi, csakhogy minél többet lehessek vele, hogy minél többször hallhassam a hangját, hogy megérinthessem őt. Vannak dolgok az életben, amikre nincsenek válaszok, de nem is akarsz válaszokat kapni, beéred az eredménnyel is. Bármit megadnék érte, bármit megtennék Scarlettért. Egy napja ismerem, mégis többet jelent nekem, mint eddig bárki, ez alatt az egy nap alatt többet változtam, mint egész életem során. Nem érdekel, hogy mi lesz, mert tudom, hogy nem fogom semmi miatt itt hagyni őt. Az életem fontos részévé vált és…kitörölhetetlenül belém égett. Az arca, a pillantása, az érintése, örökre emlékezni fogok ezekre, mert…a világot jelentik nekem. - Nem, ezen mindenki rágódik. Van aki még többet is, mint te. Ez egy…ösztönös dolog, nem lehet megtanulni, nem lehet elrontani, mert tudni fogod mit kell tenned, mikor eljön ez a pillanat. – én legalábbis így voltam vele, de…ez nem is lehet másképpen. Az ember ösztönlény, vannak olyan dolgok, amiket ösztönösen csinálsz, ez is egy olyan dolog, nem lehet filmekből és könyvekből megtanulni. – Én viszont nagyon is bánom, hogy nem téged csókoltalak meg először. – mondom neki mosolyogva. Sokkal jobb lett volna, ha várok, még akkor is, ha ilyen sokáig. Megérte volna, mert Scarlett jelent nekem valamit, nem tudom mit, de többet, mint eddig bárki és én ezzel beérem most. Ha megváltoztathatnám a dolgokat, várnék Scarlettig, mert ő jelent valamit, nem egy futókaland, hanem fontos ember a szívemnek. Csak most veszem észre, hogy a gép már elkezdett felszállni. Scarlett észre sem vette ez…aranyos, elég vicces is, de inkább aranyos. Persze aztán azonnal elkezdi a karfát szorítani, mikor rájön, hogy felszállunk. Megfogom a kezét és remélem, hogy inkább azt szorítja, mint a karfát, talán az megnyugtatóbb. Nem beszélek míg a gép felszáll, mert ilyenkor az ember nem figyel oda, csak megdöbben azon, hogy milyen érzés belesüppedni a székbe és várni, hogy a gép egyenesbe álljon. Mikor elérjük a magasságot és a pilóta is bemondja, hogy sikeres volt a felszállás elmosolyodok és, ekkor pillantok Scarlettre. – Nézd, nekem soha nem beszéltek erről mégis sikerült. Tőlem bármit kérdezhetsz, válaszolok a legjobb tudásom szerint, legyen bármi is a kérdésed, akkor is, ha ez nem egy olyan dolog, amit a lányok pasikkal beszélnek meg. Na milyen volt a felszállás? – kérdezem aztán kicsit témát váltva, de nem témát akarok váltani, inkább csak kíváncsi vagyok arra, miként élte meg.
Igen, lehetnék egy kicsit biztosabb magamban, de most még egyelőre nem megy. Idővel majd biztosan könnyebb lesz, csak egyelőre még viszonylag sok a kétely bennem. Határozottan szeretek vele lenni, sőt ha tehetném, akkor csak és folyton rajta lógnék, csak hát túlzásba sem akarom vinni, mert az sem lenne valami okos ötlet. Lehet, hogy hamar megunna, mert túlságosan ragaszkodom, hiszen még annyira nem értek ehhez az egészhez. Még abban sem voltam egy fél órája biztos, hogy most akkor kimondhatjuk, hogy mi akkor együtt vagyunk, vagy sem. Ha visszamegyünk a birtokra, akkor ez már így lesz, hogy egy pár vagyunk? És nem lesz nekem rémes érzés, ha egy másik lánnyal beszélget, olyannal, aki határozottabb, vagy bátrabb mint én, aki nem ilyen kis zizis és néha kissé szétesett, hiszen én ilyen vagyok. Néha magamat is nehezen értem meg, néha úgy hadarok, mert csak jönnek a szavak, ahogy a gondolatok. Mások átgondolják a szavaikat, nekem pedig ez nem nagyon megy és hiába mondja, hogy nem zavarja, de mi van, ha idővel majd fogja? - Tényleg nem baj, ha időnként kicsit sokat beszélek? Mert még így is van, hogy próbálom visszafogni magam. tudod... olyan sok gondolat pörög néha az agyamban, és olyan nehéz őket kordában tartani, aztán van amikor egy része kiszalad a számon és képtelen vagyok tenni ellene, pedig igazán próbálok. - és igen, megint sikerül elragadtatnom magam és csak úgy dől belőlem a szó, pedig tényleg próbálom visszafogni magam legalább valamelyest. Ennyire megy, bár ha ő azt mondja, akkor nem kell. - Tényleg komolyan gondolod, de hát miért? Olyan sokakat ismertél már, és én... vagyok a különleges, nekem ez... egyszerűen csak meglepő. - tényleg az, főleg ahogy mindet kimondja és megfogalmazza, ez már egy kicsit olyan is, mintha... én nem is tudom. Tényleg vicces, vagy inkább olyan hihetetlen, hogy alig ismerjük egymást és nem csak, hogy tetszem neki, de talán ez még kicsit több is? Jó érzés és nem hittem volna, hogy alig sikerül eltűnnöm arról a rémes helyről, máris ilyen jól alakulhat minden. De nem agyalhatok ezen túl sokat, hiszen sikerül majdnem elszorítanom az ereket az ujjában, annyira szorítom a kezét, akkor is, ha nem akartam. És ő még csak nem is szól e miatt, ami aztán végképp olyasmi, ami miatt állati hálás vagyok neki. És még így is van idő az indulásig, amit nem tudom még, hogy hogyan fogok majd viselni, vagy egyáltalán kibírni, hiszen már most is félek, de elég egy csók, hogy legalább nagyjából megnyugodjak, és talán ha olyan témát hozok fel, amitől szokás szerint kínosan elvörösödöm, akkor talán még könnyebb lesz majd nem arra figyelni, hogy épp felszállunk. Azért persze mégsem megy, hogy hangosan mondjam ki, amit akarok, de valamelyest legalább elsuttogom, most ennyi telt tőlem. - Én úgy félek, hogy... nem lesz jó, hogy béna leszek. Nem is tudom, akkor is, ha ez nem egy verseny, de mi van, ha nem sikerül, ha... nem is tudom... Butaság igaz? - annyira jó lenne, ha jobban ki tudnám fejezni magam, de egyszerűen nem megy. Remélem, hogy nagyjából így is érti. - Egy kicsit sem bánom, hogy az első csókomat tőled kaptam... mást sem bánnék, mert úgy gondolom, hogy különleges vagy számomra, hiszen rövid idő alatt megkedveltelek nagyon is. Igazából... nem tudom, hogy egyáltalán kivel beszélhetnék erről. A lányokat az anyjuk szokta... felvilágosítani, de ez nekem már nem adatik meg, így pedig csak valahogy vakon tapogatózom. - megint sikerül kellőképpen lehalkítani a hangomat és csak most veszem észre, hogy közben már kissé megdőlt a gép. Annyira elmerültem a beszédben, hogy észre sem vettem, hogy elkezdtünk felszállni, de persze most már automatikusan szorítok rá a karfára.
Hallottam régebben valahol, hogy az a bátor ember aki minden félelme ellenére dönteni mer. Akit minden lépésekor zaklat a lelkiismerete, akit gyötör a bizonytalanság, hogy vajon jót cselekszik-e most. Valahogy így vagyok most ezzel én is. Félek, hogy hibázok, mert nem akarom Scarlettet elveszteni. A lelkiismeretem is egyfolytában közbeszól, mert nem tudom biztosan, hogy visszafogom-e őt. Lehet, hogy ő nem is tudja, de közben meg így van. Azt szeretném, hogy éljen, minél több dolgot próbáljon ki, élvezzen mindent, amit csak tud, de ott van a másik véglet is, hogy nem akarom őt emiatt elveszteni. Bizonytalan vagyok és ez rémes érzés. Nem is annyira magamban, mert tudom, hogy mit akarok, hogy mit érzek. Bennünk vagyok bizonytalan. Ez az egész nem történik meg, ha nem érezne valamit irántam, de… A francba, nem ilyeneken kéne járnia az agyamnak! Magabiztosnak kéne lennem, de már sokszor a magabiztosság volt a vesztem. Inkább leszek bizonytalan Scarlettel, mint magabiztos nélküle. Nem hinném, hogy továbbtudnék lépni, ha ezt most itt elszúrom. Érzem, tudom, hogy Scarlett különleges, nekem pedig még különlegesebb. Megkönnyebbülök mikor Scarlett válaszol, mert így talán mégsem bukhatom el, így felesleges bizonytalanak lennem, ugye? -Nem, ilyen eszembe se jutott, mert ez butaság. Szeretlek hallgatni, mondj bármit is. Igen, voltak mások, de senkinél nem éreztem azt, amit most veled. Tudom, hogy kicsit ijesztő az, hogy voltak már mások, de….hozzád képest ők semmik, mintha soha nem ismertem volna őket. Ez alatt az egyetlen nap alatt, amit veled töltöttem jobban éreztem magam, mint eddig bármikor. – ő is bizonytalan és ez érthető. Neki több joga van rá, hiszen csak most kezdi el az életet, de akkor is tudnia kell, hogy nem nézem őt kislánynak. Van köztünk pár év, de szerintem ez nem jelent semmit, akárcsak az sok lány, akivel Scarlett előtt voltam. Mellette nem kell keresnem az örömöt, nem kell attól félnem, hogy rosszkedvem lesz, mert elég ránéznem ahhoz, hogy bearanyozza a napom. Scarlett a legjobb dolog, ami történhetett velem, és az sem zavar, ha sokat beszél, mert így legalább minél többször hallhatom a hangját. Ő nem egy hétköznapi lány, nem tudok senkit sem hozzáhasonlítani, és nem hiszem, hogy lesz bárki más, akivel ennyire szeretek együtt lenni. Látom rajta, hogy nagyon izgul, és meg is tudom őt érteni. Az első repülőutamon én is nagyon féltem, de aztán valahogy sikerült legyűrni a dolgot, és nagyon élveztem. Nem mindenkinek jön be a repülés, de remélem, hogy Scarlett élvezni fogja. Ha nem, akkor pedig…valamit kitalálunk, hogy jobb legyen neki. Nem akarok szólni neki, hogy elengedje a kezem, mert hiába fáj is, nem akarom elengedni a kezét, de végül ő engedi el, mikor rájön, hogy talán kicsit erősen szorította, de bárcsak szorítaná még! A csókja fura módon még engem is megnyugtat, pedig én nem félek a repüléstől, de a szívem ugyanúgy zakatol, mint mikor először ültem a székbe és vártam a felszállást. A szemeibe nézek és várom, hogy mit kérdez, de azt már sejtem, hogy lehet zavarba fogok jönni, ha így kipirosodik, de nem érdekel, csak fülelek, mert egyre halkabban beszél, szinte már alig hallom, de sikerül végül összeraknom a dolgot, és a kérdést is. Nem lenne szívem megkérni, hogy mondja el megint, mert már most elégé kivan pirosodva szegény, úgyhogy egy-két másodpercig csak nézem a szemeit és összerakom mit is akarok mondani. Igen, sok lánnyal voltam már együtt úgy ahogy ő gondolja, de ha ezt most megmondom neki, akkor elég rosszul fogja érezni magát valószínűleg. Alighanem azt fogja hinni, hogy nem adhatja meg azt, amire vágyom, de….már megadta azzal, hogy először hozzám szólt azon a padon a birtokon. Nem mondom, hogy nem akarnám a dolgot, de nem akarok semmit sem sietetni, nem akarok hazudni neki, de ha az igazat mondom, akkor pedig rosszul fogja érezni magát. Erre szokták azt mondani, hogy sarokba szorultál. Nem, nem fogok hazudni neki, abból csak a baj van. Nem akarok hazugságokat köztem és Scarlett között, inkább átvészelem azt amit az igazság okoz. – Igen, de…. Nézd, régen volt már ez, akkor még más voltam. Most…nem akarok semmit jobban nálad, csak veled akarok lenni. – mondom halkan és gyengéden a kezem közé veszem Scarlett kezét. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, de valószínűleg nem tehetek ellene semmit. Próbálkozni attól még szabad, nem? – Ez...nem számít, nem ettől lesz jobb, vagy rosszabb valaki, ez nem egy sport, nem egy verseny. Olyan ez, mint az...első csók, nem mindegy kinek adod magad, legyen különleges, mert ilyenkor egy darabot adsz magadból a másiknak.
Nem fogom harapófogóval kihúzni belőle a múltját, annak semmi értelme sincs. Elég az, hogy tudom róla, hogy most milyen, kedves és figyelmes és én egyre jobban oda vagyok érte, ha ez egyáltalán lehetséges. Vajon az a szerelem, amikor ha lehetne folyton a másikhoz érnél, folyton csókolnád, folyton őt látnád mindenhol? Én legalábbis most ezt érzem, egyfolytában vele akarok lenni és ha lenne rá lehetőség, akkor így is tennék, de nem tudom, hogy ő tényleg ezt akarja-e. Lehet, hogy szeretné a lelke mélyén megkeresni az édesanyját és nem akarom visszatartani ettől, mert akkor biztosan rosszul érezném magam a végén és jó eséllyel ő is. - Én most... most úgy érzem, hogy főleg téged szeretnélek, és az összes többi annyira nem is fontos, csak ha veled csinálhatom. - bököm ki egészen hirtelen, amitől persze megint kellően zavarba jövök. Mindig sikerül túl gyorsan járnia a számnak az agyamhoz képest, szörnyű! - Mármint úgy értem, ahogy te is mondtad, sokat jelentesz nekem, pedig még csak alig ismerjük egymást, de ez az egész egyszerűen jó így és... és nem akarom, hogy a folyamatos csacsogásom miatt csak valami kislánynak nézz. No meg ott van a... hát tudod, hogy neked már voltak mások, és... nem is tudom. - igen, megint sikerül lavírozni a hadarás és az időnkénti megakadás között, de úgy igazán rendesen nem megy az, hogy kifejezzen magam, pedig én nagyon-nagyon igyekszem. De hogy lehetne, ha egyszer még én magam sem tudom, hogy mit érzek, vagy mit is akarok pontosan? Vagyis azt tudom, hogy őt, de hogy milyen formában, hogy az érzéseim pontosan mit is takarnak, arról sejtelmem sincs. És vajon nem butaság-e, ha már úgy, hogy alig ismersz valamit bármit megtennél érte... neki? Nem sokat tudok róla, és azért mégis csak olyan sok szó esik szemét pasikról is, még a könyvekben is. Nem gondolok arra, hogy kihasználna, hogy a naivságomat csak egy lehetőségnek érezné, de közben mi van ha esetleg így van? Nem tudom, hogyan lennék képes kezelni egy csalódást úgy, hogy még csak alig sikerült belépnem az igazi valós életbe. Elindulunk a repülőgép felé lassan, én pedig ahogy lépkedek egyre jobban kezdek félni ettől az egésztől. Remélem, hogy megérti, hiszen azért határozottan nagy dolog az első repülés, én pedig kifejezetten félek tőle. Ezért is szorítom olyan nagyon a kezét, amikor már ott tartunk, hogy a beszállás következik. Nem akarom, hogy fájjon neki, de igazából észre sem veszem, hogy mi is történik. Ha szólna biztosan elengedném, vagy lazítanék rajta, de... van olyan édes, hogy még csak nem is szól, csak én jövök rá utólag, hogy mit sikerült csinálni. - De én nem akartam így szorítani a kezed közben. - egy pillanatra lecsukom a szemem, aztán újra rápillantok és kicsit közelebb hajolok hozzá. A csókja megnyugtat, ebben biztos vagyok, annál is jobban, mint amikor kiszorítom a vért is a kezéből. Két perc, két percig vajon lehet folyamatosan csókolózni, vagy majd akkor, amikor felszáll a gép. - Liam... te már... te már ugye...? - érzem, hogy kezd vörösödni az arcom, és egyre halkabban beszélek, mert mi van, ha valaki még meg is hallja, amit mondok? Végül egészen közel hajolok és csak a fülébe súgom, mert nem merem hangosan kimondani. - Sok lánnyal voltál... úgy együtt? - abban sem vagyok biztos, hogy hallja, amit mondok, miközben mindenki körülöttünk motoszkál. Nem tehetek róla, de egy kicsit tartok ettől. Ő idősebb nálam és mi van, ha... nem tudom megadni azt, amit szeretne, akkor sem, ha majd... szeretném?
Az ember mit szokott mondani mikor visszatekint a múltba? Mikor meglátja milyen volt, mit akart és mire vágyott? Csalódott lesz, mert nem teljesültek, vagy örülni fog annak, hogy felnőtt és ez már mind a múlté? Én az utóbbi vagyok. Ahányszor csak visszagondolok a múltra nem értem miért voltam olyan, amilyen. Nevetséges dolgokra vágytam, olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki hamar megunja a játékát ezért nap, mint nap másikat keres magának. Örülök annak, hogy nem vagyok már az a bolond aki voltam. Ha megkérdeznék valakit akit bántottam régen, nem biztos, hogy megtudná mondani, mit tettem vele. Van, hogy az emberek nem emlékeznek arra, amit mondasz neki, elfelejtik amit teszel, de arra igenis emlékeznek, hogy milyen érzést váltottál ki belőlük. Sok mindenre nem emlékszem, csak próbálom összerakni a kirakóst az alapján, amit felidéz bennem az egész, aztán végül összeáll a kép és emlékszem. Pont ezért is kell a múltat lezárni, nem lehet jövőm, amíg a múlt a jelenem. Nem tudok igazán őszintén nevetni úgy, ha közben mindig visszanézek, mert reménykedek abban, hogy látok valamit, ami reményt ébreszt bennem. Ideje megtanulnom továbblépni, az élet nem áll meg, nem tudok kiszállni belőle, nem tudok időt kérni, mert nekem rosszkedvem van. Eldöntöttem, mérlegeltem és tudom, hogy nem fogom megbánni. Üres kézzel már nem jöhetek vissza, már most nyertem, a legszerencsésebb embernek érzem magam. Ragaszkodok Scarletthez, hiába alig egy napja ismerem. Nem akarok neki fájdalmat okozni, nem akarok, hogy miattam kevesebbet élhessen át, mint bárki más. Persze, hogy Scarlett is benne van abba, hogy ez az utolsó dobás, de szerintem ez jó dolog. Nem cipelhetem őt városról városra keresgélni, abban mi az élet? Ezt az egészet most lezárom Atlantában és elölről kezdem a dolgokat. Minél többet akarok vele lenni, azt szeretném, hogy ismerjen és ne idegen legyek számára. Tudom, hogy nem titkolhatom el a múltam. Minden titokra egyszer fény derül, és soha nem fogok készen állni mire kiderül. -Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad,csak… azt szeretném, hogy tud: különleges vagy, és…többet jelentesz nekem, mint hinnéd. Tudom, hogy nem vagyok valami jó ebben, hogy nem kéne egy nap után ilyeneket összehordanom, mert még sok minden van előtted, de szeretném, ha tudnád, hogy rám számíthatsz, én mindent meg fogok tenni, hogy meglegyen minden, amit szeretnél. – elég hülyén hangozhatott ez most, egy csomó mindent máshogy akartam mondani, de nem tehettem meg. Megfogadtam, hogy nem szavakat használni, amíg teljesen biztos nem vagyok magamban. Aztán még ott van dolog is: nem akarom őt visszafogni. Élvezze az életet, tegyen, amit szeretne, de nem akarom, hogy miattam visszafogja magát, mert fél, hogy megbánt. Nem lenne fair vele szemben, ha ezt tenném. Engem sem akart senki visszafogni, úgy csinálhattam mindent, ahogy akartam, akkor ő miért érdemelne kevesebbet? Kitudja, hogy mi vár rá, és nem akarok én lenni az, aki miatt nem tapasztalhat meg dolgokat. Abba azt hiszem belepusztulnék. Elmosolyodok a szavaira és örülök annak, hogy nem vagyok egyedül. Nagyon jó érzés őt megérinteni, tudni, hogy itt van mellettem, tudni, hogy valamit azért jelentek neki, még ha nem is tudom, hogy mit. Igaz, hogy nem az első ilyen helyzetem ez,de….én az elsőnek élem meg. Mindig csak azért fogtam meg valaki kezét, mert ez jelentett valamit, nem stresszeltem a dolgokon. Most érzem először azt, hogy jelentenek is a dolgok valamit. Most először van az, hogy nem a levegőbe beszélek, hogy komolyan gondolom amit mondok, teszek és igenis izgulok a végkifejlet miatt, mert nem akarok elbaltázni a dolgot. Scarlett jelent nekem valamit, nem tudom még biztosan hogy mit, de tudom, hogy többet, mind eddig bárki, hogy képtelen vagyok nem őt nézni, egyfolytában a szemeit lesem, mert…soha nem láttam még olyan szépet, mint ő. Az egyetlen csoda amit elhiszek az Scarlett, és nem tudok elégé hálás lenni, hogy én vagyok most itt vele. Kéz a kézben indulunk el a gép felé, és már az fáj, hogy el kell engednem a kezét a fémdetektornál, de szerencsére átér galiba nélkül és nincs semmi akadály annak, hogy megfoghassam a kezét. Nem mondom, hogy nem érzem, hogy kicsit izgul, mert úgy szorítja a kezem, mintha az jelentené az egyetlen túlélést. Ahogy felérünk és leülünk elengedi a kezem. Igen, kicsit fájt, de volt már rosszabb is. Viszont semmi nem volt aminek ennyire örültem, hogy fáj. -Semmi gond, tudom, hogy izgulsz, de jobb lesz majd, hidd el! – mondom neki mosolyogva és bekötöm én is az övem, ha már Scarlett is bekötötte. Az emberek elég gyorsan szállingóznak fel a gépre és ahogy elhelyezkednek már hallom is a pilóta hangját a hangszóróból, két perc az indulásig.
Tényleg nem akarom, hogy miattam adja fel. Ez olyasmi, amit nem lehet. Nem akarok túlságosa előre gondolkodni, mert butaság, de mi van, ha megteszi értem, aztán évek múlva rájön, hogy nagyon nagy butaságot tett, hogy igazából nem ezt akarta, hogy tovább kellett volna folytatni, hogy az volt az igazán fontos. Csak engem hibáztatna valahol legbelül, hogy így döntött és én azt nem akarom. Csak akkor adja fel, ha nem sikerül - persze sikerülnie kell -, de így akarja, ha neki lesz ettől jobb. Én persze szeretném, mert nem tudnék vele menni akár még hónapokig, vagy ki tudja meddig, és nem is hiszem, hogy ezt elvárná, de... az a fontos, hogy neki jó legyen és elfogadnám, ha mégis a folytatás mellett döntene. Mégis elmosolyodom, amikor újra kimondja, és finoman át is ölelem, azt hiszem ebből is érezheti, hogy mennyire ragaszkodom hozzá, pedig még csak rövid ideje ismerem. Szeretnék sok időt vele tölteni, szeretnék elmenni vele táncolni, szeretnék, szórakozni és... olyan sok mindent. Nem vagyok már gyerek, tudom, hogy egy kapcsolat nem csak lopott csókokból áll, de azt is , hogy még nem készültem fel ennél többre, mégis motoszkál a fejemben, hogy igen, azt is majd akarom, idővel, ha jobban megismertük egymást. Nem véletlenül ragadtam le a hátsójának bámulásánál már többször is, hiszen már felnőtt vagyok lassan és ha az agyam nem is teljesen, de a testem azt hiszem valahol a tudatom mélyén pontosan tudja, hogy mit is akar. - Eltudsz? Miattam? Én még... mindig nem értem, hogy mi ez az egész... hogyan... ilyen hamar, de... örülök neki. - jó ezt most azt hiszem, nem sikerült rendesen elmagyaráznom ,de egyszerűen ennél jobban nem is megy, akármennyire is igyekszem. Talán ebből is érteni fogja, hogy mit is akarok kihozni az egészből, hogy fontos lett nekem rövid idő alatt és nagyon szeretném, ha az édesanyja kedvelne. Félek tőle, hogy nem így lesz, és ez a félelem elég kellemetlen érzés. Nem akarok közéjük állni, vagy két tűz közé szorulni, vagy akármi. Egész hamar elérjük a repteret, vagy csak én érzem úgy attól, hogy folyton újra és újra oldalt pillantok és ettől valahogy jobban telik az idő? Nem is tudom, vele valahogy folyton minden jó, még a repüléstől se félek annyira, mint amennyire okom lenne rá. Oké persze, azért nem vagyok teljesen nyugodt, de azt hiszem nem lesz baj, ha ő ott van velem, vagy ilyet butaság gondolni? Mindentől nem tud megvédeni, de azért biztosan van, amitől igen. Viszont addig is a kezét akarom fogni, akkor is, de addig amíg elérjük a célt ugyanúgy. Hozom én a táskámat, mert nem olyan nagyon nehéz, és így legalább érezhetem az ujjainak lágy tapintását. - Nem baj, majd odaérünk, gondolom a gépen be is mondják. És... én sem. - halvány pír jelenik meg újra az arcomon. Nem is tudom, hogy miért, hiszen ez most nem olyan nagy dolog, de egyszerűen csak néha úgy érzem magam, mintha vele valamiféle érzelmi hullámvasúton ülnék. Néha nehéz megállni, hogy egyszerűen csak ne legyek zavarban, csak azért, mert... mert nem is tudom, hogy épp miért. Csak szorongatom a kezét és azt hiszem már a kapun is félve megyek át. Új nekem a helyzet, de megyek utána és pontosan ugyanazt teszem, amit ő. Lepakolok mindent, és szépen átlibbenek a fémérzékelő között is. Semmi nem történik és fogalmam sincs, hogy miért zakatol úgy a szívem, hiszen nem vagyok bűnöző, de mégis ez történik. Végre újra megfoghatom a kezét, és talán egyre bizonytalanabb léptekkel, de elindulok szépen felfelé a gépre. Túl fogjuk élni, nem lesz semmi baj, észre sem veszem hogy már túl erősen szorítom a kezét, csak amikor leülésre kerül a sor és én gyorsan engedem el az ujjait. - Ne haragudj... - remélem, hogy nem fájt neki nagyon, azt nem élném túl. Gyorsan kapcsolom be az övet, pedig talán most még nem is kötelező, de nekem úgy érzem, hogy muszáj. Nem sokára felszállunk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem az, hogy felesleges az út Atlantába. Félek attól, hogy odamegyünk és nem fogunk találni semmit. Még mindig pesszimista vagyok, de szerintem most annak kell lennem, úgy talán kevésbé fog fájni a vereség. Nem tudom mi vár ott, hogy egyáltalán megtaláljuk-e őt, de azt tudom, hogy semmiképpen nem maradnék ott vele. Ezt az utazást egy zárófejezetnek szánom az életem könyvében. Nem akarom, hogy folytatódjon rajta a múlt, csak leakarom zárni. Szeretnék hinni abban, hogy minden olyan lesz, mint régen, de szerintem mind tudjuk, hogy ez csak önámítás. Felnőttem, már nem kamasz vagyok, akinek bármit belehet adni. Önálló lettem, feladtam dolgokat, elszakadtam dolgoktól és nem akarok ezekhez újra kötődni. Nagyon örülnék annak, ha megtalálnám őt, ha elmondaná, hogy mik a válaszok, de…én már nem vagyok ugyanaz. Régen tőle függtem, most pedig Scarlettől, de nem bánom. Nem maradnék vele, telefonon beszélgetnénk, néha találkoznánk, de ennyi. Belekezdtem valami újba, valami nagyon jóba, amit szeretnék végigcsinálni, szeretném elnyerni a fődíjat. -Elég volt. – mondom mosolyogva. Komolyan gondoltam. Itt a vége ennek. A befejéstől függetlenül lezárom ezt az egészet. Éveket adtam az életemből, amiket nem bánok, de valahol mégis motoszkál bennem az érzés: megérte? Scarlett miatt igen, mert így találkozhattam vele. Miatta újra átélném ezt, ha kell, de szerencsére nincs szükség erre. Nem tudom, hogy hízelgőnek tartaná azt, hogy miatta is befejezném, vagy inkább rosszul érezné magát miatta? Ha folytatnám a keresgélést, akkor rámenne mindenem, ezt jól tudom. Nem akarok kockáztatni, csak minél több időt eltölteni Scarlettel. Most is elég volt átölelnie, hozzámérnie, hogy tudjam nem akarok tovább keresni. Továbblépek és megteszek mindent, hogy Scarlett élvezze az életét, hogy minél többször láthassam a mosolyt az arcán, hadd lássam mennyire örül annak, hogy különleges, ha nem is vallja be magának. Nem akarok nagy szavakkal dobálózni, de előbb-utóbb el fogom kezdeni. Tudom, hogy jó helyen vagyok a legjobb időben, de nem akarom elsietni a dolgokat és ezzel elrontatni mindent. Pedig legszívesebben lesietnék mindent. Minél előbb történhessen meg minden, de a jó dolgokra várni kell. Nem biztos, hogy így marad minden, lehet, hogy csak évek után leszünk együtt, így együtt. Nem szeretném ezt, azt akarom, hogy mindig mellette lehessek. Van benne valami különleges, ami úgy vonz, mint egy mágnes. Ellenállhatatlanul. Nem vagyok benne biztos, hogy ez mind megtörtént volna a birtokon. Hosszabb idő kellett volna hozzá az biztos, de szerintem a birtokon ez nem történhetett meg. Örülök, hogy eljöttünk onnan. Kedvelem az ottaniakat és magát a helyet is, de rögtön meg is utálnám, ha tudnám, hogy mi múlt azon, hogy eljöttünk onnan. Fura, hogy mennyire helyhez kötötted dolgok. Van, ami nem történik meg mindenhol, és a birtok sem kivétel ez alól. Szép és jó hely, de szerintem kicsit korlátoz. Nem a képességekre gondolok, hanem a jellemre. Sok dolgot nem tennék meg a birtokon, amit megakarnék. Ezért nem hiszem, hogy ez megtörténhetett volna a birtokon. Menedéknek tartom azt a helyet, az egyetlen helynek ahol egy mutáns biztonságban van, de sokkal jobban örülök annak, hogy eljöttünk onnan, hogy szabadok vagyunk, és megtörtént ez az egész. -Ebben azért van valami, de szerintem téged nagyon is kedvelne. Mindig azt akarta, hogy eltudjak szakadni tőle, most már eltudok. – mondom neki mosolyogva. Igen, emlékszem régen mennyit veszekedtünk a párnapos barátnőim miatt. Nem kedvelte őket, mert semmilyenek voltak, de abba nem gondoltam bele, hogy az is közrejátszik a dologban, hogy tetszettek nekem. Rég nem láttam őt, kitudja mennyit változott az évek alatt, de Scarlettet nem fogja utálni. Nem lehet. Már messziről látod, hogy milyen szép, elég hozzászólnia és egy másik világban találod magad. Ő különleges minden tekintetben. Nem átlagos nő az anyám, bár mindenki ezt mondja a sajátjáról, de én tényleg komolyan mondom. Világéletében nem volt semmi sem fontosabb neki, mint az én boldogságom. Oké, elment, de az okát nem tudom. Boldog vagyok Scarlettel és szerintem ennek örülne. Régen örült volna. Aztán lehet, hogy annak se fog örülni, hogy felkerestük. Nem, most nem szabad ilyeneket gondolni. A lényeg, hogy Scarlettet nem lehet utálni. Mondjátok, hogy elfogult vagyok, de ti se tudnátok. Néha összeér a tekintetünk útközben és remélem, hogy nem zavarja,hogy nem tudok betelni vele. Vannak dolgok amik túl szépek ahhoz, hogy elég legyen belőlük. Olyan dolgok ezek amiket látni akarsz reggel, hogy jó napod legyen. Scarlett is ilyen, szinte már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Hagyom neki, hogy elvegye tőlem a kézitáskáját, és mosolyogva fogom meg a kezét. -Nem tudom, autóval olyan 15 óra lett volna egy huzamba, így olyan…sajnálom nem vagyok valami jó az időszámításokban. Persze, hogy fogom, legszívesebben el sem engedném. – mondom neki mosolyogva, és elindulunk a gép felé. Sikerül kiigazodnom és megtalálnom a kaput, ahol átkell mennünk, de előtte gyorsan megveszem a jegyeinket, aztán már nyomás is a kapu. Lerakom a cuccokat a futószalagra és leveszek mindent ami fémből készült és átmegyek a detektoron. Szerencsére nem sípolt be, ilyenkor kicsit mindig félek, hogy elkezd sípolni. Visszaveszem az órámat és a gyűrűmet, leveszem a táskám a futószalagról, és mosolyogva várom Scarlettet a túloldalon.
Nem várom el tőle, hogy mindent elmeséljen nekem, de majd idővel szeretnék többet tudni róla. Azt sem várom el, hogy feladja a kutatást, de azt hiszem legalább tudni szeretném, hogy mire készülhetek fel. Jó lenne minél többet vele lenni, de nem hiszem, hogy az menne, hogy akár hónapokig keressük az édesanyját, ha esetleg nem akarja, hogy megtaláljuk. Hiába tudom, hol van, oda is kell menni és még mindig megléphet előlünk, ha akar. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz ma, amikor elérjük a célt, hogy ott találjuk-e még, de nem akarok úgy készülni, hogy ez egy végtelen hajsza. Nem szeretném ezzel tölteni a nem rég megkapott szabadságot. A húgomat is meg kell találnom és szeretném felhőtlenül is élvezni az életet, lehetőség szerint persze vele lenne ez jó. Ezért van, hogy amikor válaszol elmosolyodom, és végül egyszerűen csak átölelem és szorosan húzom magamhoz. Ezt a választ reméltem, de nem akartam, hogy azért mondja ki, mert én akarom, hanem csak, ha ő is így gondolja. Így a jó, hogy mindezt előre tisztáztuk. - De ne miattam tedd, csak ha tényleg úgy érzed... hogy elég volt. De butaságokat beszélek, mintha már el lenne könyvelve, hogy nem is sikerül... sikerülni fog, megtaláljuk! - nem tűnik el a mosoly az arcomról, de kicsit hátrébb húzódom az ölelésből és csak finoman végigsimítok az arcélén. Jó ezt hallani, hogy sok mindent szeretne megmutatni nekem, én pedig sok mindenre vagyok kíváncsi. A legfontosabbat már megtette, megmutatta milyen egy igazi, felkavaró csók, de azért még rengeteg dolog van a világban, amit jó lenne testközelből is megtapasztalni és remélem, hogy tudja, hogy ezeket én vele együtt szeretném megtenni. Nem hiszem, hogy bármit is találhatok, ami érdekesebb lenne nála, vagy ami jobban érdekelne. Nekem most csak ő van, csak ő a fontos, senki és semmi más, ez a lényeg. Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, de minden egyes csókba próbálom ezt az érzést belesűríteni és ezt átadni neki. Szeretek vele lenni, pedig még nem sokat tehettük meg, vagy ez csak az újdonság varázsa? Nem tudom, de nem is ezen kell törni az agyamat most, csak élvezni a pillanatot, mert így a szép. Lassan pedig indulás. Atlanta... talán jót hoz nekünk, talán rosszat, de remélem, hogy a vége így is úgy is ugyanaz lesz majd, együtt távozunk onnan jó, vagy rossz hírekkel, de akkor is egymásnak legalább örülve. Azt már megérte ez az út, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz, rövid idő alatt is. Vajon akkor is megtörténik, ha a Birtokon maradunk, vagy ott az ember sokkal visszafogottabban él meg mindent? Kellett hozzá ez az éjszaka, ami csak kettőnké? Vagy e nélkül is minden így történik, csak talán kicsit lassabban? Kérdések, tudom,hogy semmi értelmük, de az ember folyton hajlamos butaságokon agyalni. - Hát remélem, hogy nem fog utálni, hogy egy kicsit elveszem a fiát, mert tudod a legtöbb anyuka nem szokta szeretni azt a lányt, aki a fiának tetszik. - féltékenység, ha jól sejtem, hogy van egy másik nő, aki fontos, akire hallgatnak, aki ugyanúgy számottevővé válik, sőt attól félnek, hogy számottevőbbé. Nem akarok én elvenni senkitől senkit, főleg hogy az édesanyja talán magától ment el, de azért örülnék neki, ha kedvelne, és nem lenne e miatt gond közöttünk. Rossz lenne, ha miattam Liam két tűz közé szorulna, azt semmiképp sem akarnám. Hamar elérjük a célt és... nem vagyok ám vak. Látom, ahogy időnként lopva figyel, hiszen én is ezt teszem és néha találkozik is a tekintetünk. Furcsa, de folyton úgy érzem, hogy csak vele akarok lenni, pedig... vele vagyok most is, csak talán még közelebb, még inkább érezve, és ezt most a kocsiban nem lehet. Ezért van, hogy amikor kiszállunk, akkor azonnal a csomagomért nyúlok. - Nem nehéz, és... - elmosolyodom, ha hagyja, hogy kivegyem a kezéből a kis kézitáskát. Nem hoztam sok cuccot, és szeretném fogni a kezét, ahhoz pedig az nem jó, ha ő hoz mindent. A kérdésre csak finoman bólintok egyet. - Mennyi idő az út? És akkor ugye fogod a kezem, amikor felszállunk? - tudom ez már buta kérdés, hiszen most is fogom a kezét, el se engedném, ha nem lenne muszáj, amikor a jegyeket és a beszállást intézzük. Félelmetes kicsit az egész, olyan nagy a gép és én olyan végtelenül kicsinek érzem magam mellette, de nem lesz baj... nem lesz.
Vannak dolgok amiről nem beszélhet az ember másokkal. Ami csakis rá tartozik, de én nem érzem úgy, hogy lenne most ilyen. Régen volt, senkivel nem beszéltem, de még anyám eltűnése előtt is voltak gondolataim, érzéseim amit nem osztottam meg másokkal. Nem rájuk tartozott, nem tudták volna megérteni. Scarlettnél semmi ilyen nem köt engem. Nem érzem, hogy bármit is el kéne hallgatnom, idővel úgyis mindent elmesélek neki, elég csak rámosolyognia, és már nyert ügye van. Nem mondom azt, hogy én nem szeretnék mesélni magamról, dehogynem akarok. Senkivel nem beszélgettem még el az elmúlt évekről, és nem is akarok bárkivel. Scarlettnek elmesélném, de azért kihagynék egy-két részletet. Azokat jobb elfelejteni. Csúnyán átvertek, én pedig könnyen omlottam össze. Nem arról van szó, hogy rémes embernek tartom magam. Nem, ahhoz képest amiket tettem, igenis jó ember vagyok, és igazságtalanak érezném, ha nem kapnék második esélyt. Scarlett rátapintott a lényegére, akaratlanul is ráébresztett az igazságra: vannak rosszabb időszakok. Van, hogy összegyűlnek a fejed felett a felhők és vihar tombol, de előbb-utóbb kifog sütni nap és minden visszaáll a normális kerékvágásba. Az én nagy bajom az, hogy túlságosan kritikus vagyok magamhoz, de mondjuk ki nem az? -Akkor…befejeztem. Ez az egész, inkább ártott nekem, mint segítet. Nem akarom újrakezdeni a keresést, elég volt. Ez lesz az utolsó kör. Meg hát sok mindent ígértem neked, sok mindent kell mutatnom neked. – mondom neki mosolyogva. Ez mind igaz, de azért az is közrejátszik ebben, hogy…elvesztette a kutatásom az igazi értelmét. Úgy indultam el, hogy megkeresem azt az embert, akit a legjobban szeretem, akivel a legjobban elvoltam, de megismertem Scarlettet. Vele minden más, ami eddig értelmetlen volt annak most már látom a célját. Ami pedig eddig volt fontos, valahogy elvesztette az értékét. Elvesztettem valamit, de találtam valami…valami sokkal jobbat. Árulás így gondolkodni? Hogy egy olyan lányért feladnék mindent, akit alig ismerek? Szerintem nem, mert megfogott benne valami, mert mikor ránézek és látom az arcát tudom, hogy….jobban hiányozna bárminél, ha nem láthatnám többet. Elmosolyodok. Igazándiból mindegy lenne mit táncolunk, csak had táncoljak vele, mindegy mire, hol és mikor, csak történjen meg. Akár a lábamon is állhat, tehet bármit engem nem zavarna. Elég, ha a szemébe nézhetek, ha karjaimban tarthatom őt. Nem tudom, hogy romantikus alkat-e, de én inkább az vagyok, mint az a bulizós fajta. Persze a kedvéért leszek én partyarc, de az már nem az én világom, többre becsülöm már azt, ami jelent is valamit, ami megmarad bennem. Sokkal több örömöt és gyönyört jelent az szerintem, ha azzal lehetsz akit szeretsz, vagy csak nagyon tetszik neked, együtt táncoltok, elmosódik a világ, és csak ketten vagytok. Ez megmarad, ezt sosem veszted el tegyél bármit is. Na jó, a Charleshoz hasonló telepaták elvehetik tőled, de ezt most ne vegyük figyelembe. Vele együtt nevetek, meg sem fordul a fejemben, hogy ráunok, hogy elmúlik a varázs. Anyám és apámnál kihunyt, de szerintem amúgy sem voltak egymáshoz valóak. Nem tudom mi kell ahhoz, hogy érdekes maradj, hogy a másik ne unjon rád, mert soha nem éreztem azt, hogy minél többet kéne lennem valakivel, egészen eddig. Igazából azt sem tudom, vagy inkább merem megmondani, hogy mennyire is illünk össze Scarlettel. Lehet, hogy ő teljesen másként látja a dolgokat, nem tudom, ezért nem is merem megmondani, mert…keveset látott még, talán vannak dolgok, amik jobban érdeklik, mint én. Na jó, ezt most abbahagyom, mert már több ezer kételyt ébresztettem magamban. A végén még a saját kardomba fogok dőlni. Nem tudom. Gőzöm sincsen arról, hogy hova tartok, csak azt tudom, hogy mit szeretnék, de megtanultam már, hogy néha nem kapom meg, még akkor se, ha megérdemelném. Ezért nem akarok többet a látni a dologban, mint ami. Mert többet látnék, ebben biztos vagyok, mert én ilyen vagyok. Hiszek abban, hogy van aki fontosabb lesz nekem, mint bármi más, akivel bármit megbeszélhetek, mert tudom bármit teszek, szeretni. Hiszek ebben a sok marhaságban, még ha soha nem is éltem át, nem láttam senkin, de tudom, hogy van, mert lennie kell. Mert, ha nincs, akkor mégis mi értelme van az életnek. Mármint, gondolj csak bele! Egyedül vagy, mint a kisujjad és ágyról ágyra jársz. Ez lenne az ideális élet? Szerintem nem. Szerintem szükségünk van arra, hogy higgyünk ebben, még ha nem is éljük át. Ezért akarom inkább így feldobni a bakancsot. Ezért nem akarom elpuskázni ezt, mert érzem azt, hogy ha ez most elszúrom, akkor mindent elrontok. Megcsókolom annyiszor amennyiszer csak megtudom, mert mi van,ha már nem tehetem meg? Ki kell használni minden pillanatot. -Imádna téged. – mondom neki mosolyogva. Nem azért mondom, mert anyám annyira szeretné a hízelgést. Egyszerűen csak….mégis ki ne kedvelné Scarlettet? Anyám mindig azzal nyúzott, hogy találnom kéne egy különleges lányt. Én pedig találtam, innentől minden rajtam múlik. Rálépek a gázra és már száguldunk is a reptér fele. Szerencsére elég közel van a reptér, hamar oda fogunk érni, és Atlantába is pont jókor fogunk megérkezni. Ha nem vezetnék, akkor valószínűleg, csak Scarlettet nézném. Azért így sokat nézek oldalra, főleg mikor kinéz az ablakon, hogy ne lássa, ne érezze magát kellemetlenül, hogy én ennyire…szeretem őt nézni. Nem mondok semmit az egész úton, néha halkan dúdolok egy-egy számot amit szeretek, de semmit több. Nem tudom, úgy érzem…nem kell beszélni. Talán félóra volt az út és máris a reptéren vagyunk. Kiveszem a csomagjainkat, mégse Scarlett cipelje őket, és mosolyogva nézek rá. – Akkor mehetünk?
Persze vannak, akik nem érdemelnek meg második esélyt, de úgy gondolom, hogy akik tenni akarnak azért, hogy jobb legyen, akik igenis változni akarnak és ez látszik is rajtuk, azok mindenképpen, akármit... igen, nagyjából akármit is tettek régen. Nem tudom elképzelni Liamről, hogy olyan szörnyű tettek lennének a háta mögött, egyszerűen nem megy. Valahogy túlságosan kedves most és túlságosan megkedveltem ahhoz, hogy rosszat tudjak feltételezni róla, még akkor sem, ha ő maga mondja, hogy nem volt valami jó ember akkoriban. Szerintem igenis jó ember volt akkor is, csak... valahogy elbújt benne az az oldala. Én se vagyok büszke rá, hogy volt olyan éjszaka, amikor a telesírt párnámba csúnyákat mondtam, főleg még az elején, mikor elvittek. Nagyon-nagyon csúnyákat, a nagybátyámról, sőt még olyan is volt, hogy a szüleimről, pedig ők aztán végképp nem tehetnek semmiről sem. Nem volt szép tőlem, de egy gyerek az én koromban néha mond és tesz olyasmit, amit nem gondol igazán komolyan. Persze ezek mögött sose voltak igazi tettek, de szerintem néha a gondolatok is fel tudnak érni a rosszal, épp annyira, mint amikor valaki meg is teszi, amit más nem. - Mit lesz, ha... nem találjuk meg mégsem anyukádat? - kérdezem végül bizonytalanul. Segíteni akarok neki, nagyon-nagyon szeretnék, de nem tudom, hogy jó ötlet lenne-e akár újabb és újabb városokba utazni utána, ha netán megtudja, hogy jövünk és el akar tűnni, ha ő dönt úgy, hogy elmenekül előlünk. Mi lesz akkor? Folytatjuk, megyünk utána, ki tudja meddig? Meg szeretném találni a húgomat és nem akarom az új életet arra szánni, hogy csak kutatunk és kutatunk, de azt hiszem, ha ő ezt akarná, akkor nem mondanék nemet, mert fontos lett nekem így rövid idő alatt is és nem akarnám, hogy külön kelljen lennünk, vagy hogy egyedül kelljen ezzel az egésszel megküzdenie. - Jó, nem is akarom, szeretnéd veled táncolni. - ez nem kérdés, nagyon szeretnék vele táncolni, akármit, legyen az buli, vagy valami komolyabb. Csak az a fontos, hogy vele, és persze minél inkább testközelből. Remélem, hogy ő is így van ezzel, bár azt hiszem erre már adott nekem választ többször is, szavakkal és tettekkel is. Persze a kétség ott van bennem, mert mi van, ha elvész a varázs, de remélem, hogy ez még sokáig nem történik meg. Azt viszont nem hiszem, hogy nagy partiarc lennék, és rászoknék a bulizásra. Nem vagyok olyan, inkább szeretnék minél több mindent kipróbálni, mint hogy csak egy dologgal foglaljam le magamat nagyon hosszan. - Oh, hát akkor megnyugtathatlak, erre még bőven lesz példa. - nevetem el magam, csak röviden épp hogy pár pillanatra. Örülök neki, hogy így van ezzel, hogy nem bántja, ha ilyesmit mondok, mert folyton kicsúsznak a számon a dolgok, úgyhogy még tuti, hogy nem egyszer sor fog kerülni majd erre. Én persze attól még kellően zavarban leszek majd minden egyes alkalommal, de azért már rövid idő alatt is sikerült egészen sokat fejlődnöm e téren, nem vagyok folyamatosan vörös, csak időnként, ez már nálam nagy fejlődésnek számít. Most sem érzek semmilyen zavarót, amikor megcsókol. Egyszerűen csak élvezem, minden pillanatát és kicsit sikerül is belefeledkezni. Szeretek vele lenni, és szeretnék minél többet, ha ez lehetséges. Remélem, hogy nem fog változni ez most nagyon sokáig. Olyan remek dolog mindent elfelejteni és kizárni és csak úgy mozdul magától a kezem, és ha tehetném, akkor el se szakadnék az ajkaitól. Ez már nem kérdés, tényleg függővé tett magától. Sokszor vágytam már rá, hogy megtörténjen az a bizonyos csók, amit még sose tapasztaltam meg, és most már tudom, hogy jó okom volt rá, hogy így gondoltam. Rendkívül jó érzés, ahogy végigsimít az arcomon, jólesően sóhajtok fel és a röpke kis zárcsókot is viszonozom. Irány a kocsi és irány Atlanta! Nem tudom, hogy mi vár ott ránk, nem tudom, hogy megtaláljuk-e azt, amit annyira keresünk, de nem is biztos, hogy ez most érdekel. Az a fő, hogy együtt csináljuk. - Tudod szerintem anyukád büszke lenne rád, akármi is lesz. Nagyon jó fiút nevelt fel, akit könnyű megkedvelni. - mondom még egy mosollyal, mielőtt rálépne a gázra. Még az sem zavaró, ha az utat a reptérig csendben tesszük meg. Legszívesebben csak nézném addig, és figyelném az arcát, a szemét, az ajkait és kész, de persze ez már fura lenne, szóval csak időnként pillantok oldalra. Nem félek a repüléstől, még nem, majd jó eséllyel akkor fogok igazán izgulni, ha felszálltunk.
Szerintem igenis van, aki nem érdemel második esélyt. Vannak emberek akik nem változnak. Nem tudnak, nem akarnak, teljesen mindegy. Tudom jól, hogy vannak akik nálam sokkal rosszabbul jártak, tudom, hogy megérdemlek egy második esélyt, de ha megkapom majd végre, akkor vajon kapva kapok majd az alkalmon, vagy hagyom elúszni? Talán rosszabb embernek állítom be magam, mint ami voltam, de én így látom a dolgokat. Abban az időszakban nem volt semmi jó, se bennem, se körülöttem. Üres voltam és kétségbeesett, teljesen más ember, mint most. A változás mindig fáj, de néha megéri. Megváltozni valaki miatt, vagy magad miatt jó dolog. Megtanultam, hogy tennem kell azért, hogy az emberek a jobbat lássák meg bennem, nem várhatok keresztbe tett kézzel a csodára, hogy egyszer majd mindenki elfelejti azt, amit tettem. Mindenki azt mondja, hogy az idő változást hoz. Ez nem igaz. Csak a tettek hoznak változás, ha nem teszel semmit, akkor ne csodálkozz, ha minden ugyanúgy marad. Ez már csak így működik, semmit nem kapunk meg könnyedén, mindenért tennünk kell, de ez nem féltetlenül rossz dolog. Tudni fogjuk értékelni a könnyen jött dolgokat, az ajándékokat, ha tudjuk milyen is az, ha megdolgozunk valamiért. Ahogy az élet apró örömeit sem fogod addig megérteni, míg át nem éled, hogy mikor nem lesznek tudjad, mekkora érték is volt, az a pillanat. -Igen, az egy elég rosszidőszak volt. – mondom neki kicsiket bólogatva. Örülök annak, hogy így fogja fel. Hogy nem én vagyok egyedül a hibás, hanem az idő is, amit akkor éltem át. Ettől persze nem felejtem el mit tettem, de jólesik azt érezni, hogy Scarlett megértené, ha elmondanám neki ezeket, hogy neki az számít, aki most vagyok, nem pedig az aki voltam. Persze, azért nehéz lenne elmenni mellette, de a jelenben kell élni, nem szabad mindig a múltban keresni a válaszokat, mert ott csak kérdéseket találsz. Próbálok nem gondolni a múltra, de nehéz. Nehéz, mert nem zártam le, mert ahelyett, hogy továbbléptem volna, csak mélyebbre ástam, és nem vettem észre, hogy már nem is látok ki a gödörből. Az élet viszont engem igazol, hogy nem léptem tovább. Most talán megtalálhatom anyámat, és végre lakatot tehetek erre az egészre, újra kezdhetek mindent. Legbelül már eldöntöttem, hogyha nem találjuk meg őt, akkor befejezem ezt. Scarlett megtalálta őt, ami azt jelenti, hogy él, nekem pedig ez már bőven elég. Ha nem találjuk őt Atlantában, akkor feladom ezt. Nem keresem őt tovább, inkább továbbmegyek és nem nézek többet hátra. Nem azért, mert gyenge lennék folytatni. Nem, akár egész életemben tudnám ezt csinálni, de mégis mit érek vele? Éveket vett el az életemből ez, kihozta belőlem a legrosszabbat, nem fogom ezt újrakezdeni. Nem adom fel, bár úgy tűnhet, én csak…beletörődöm. Találtam valakit, akivel nem érzem magam bűnösnek, lehet, hogy feladok valamit, de nyerek is vele. - Oh, akkor majd fogsz, majd…elviszlek táncolni.Ezt nem úszhatod meg! – mondom neki mosolyogva. Ilyen hülye hibát! Nem gondoltam abba bele, hogy nem igazán lehetet kedve táncolni ott, ahol eddig volt. Mondjuk azért az igazság az, hogy egy tízéves tánca nagyon is hasonlít arra, amit a bulikban csinálnak. Ugrálnak összevissza, mint a kecskék, buliban azért nem olyan nehéz táncolni, ott mindenki csak tekereg, ahogy ő azt szereti. Biztos elakar menni bulikba, és el is viszem ha szeretné, de én kiszeretem belőlük. Ő valószínű majd beléjük szeret, de ne is lehetne másként. Elsőre nagyon csábító az egész, de egy idő után rájöttem, hogy mindig ugyanaz megy mindenhol, nem nyerek vele semmit. Nem jártam már évek óta én sem buliban, talán engem is majd beszippant újra az egész, hiszen akik most kamaszok, merőben mások, mint amilyen én voltam. -Szeretem, ha zavarba hozol. – mondom neki mosolyogva. Talán természetellenes, de így van. Szeretem, hogy mindig megtud lepni, hogy én ezekre csak makogni tudok, mert nem számítottam rá. Jó dolog meglepődni, ha a másik mindig képes valami váratlant húzni. Scarlett pedig csupa meglepetés és fordulat. Mikor azt hinném, hogy ennél váratlanabbat már nem mondhatna, akkor már mondja is, hogy rám cáfolhasson. Nagyon jó érzem magam, mikor Scarlettel vagyok. Beszélgessünk, vagy érjünk egymáshoz, mintha újra és újra először tennénk. Mintha az összest az elsőként élném meg, és ez nagyon jó érzés. Hogy átölelhetem őt, hogy csókot lophatok tőle, hogy hozzám ér, úgy érzem van már értelme ennek a napnak. Viszont mindenegyes érintéssel csak bizonytalanabb leszek magamban. Nem akarok elsietni semmit, de legszívesebben megtenném. Bármi jöhet, nem fogom elhagyni, mert nem tudom elengedni őt. Legyen ebből bármi, tudom hogy jó helyen vagyok, és izgulok, hogy nehogy bármit is elrontsak. Nincs annál rosszabb érzés, mikor nem vagy elég jó annak, akinek a legjobban akarsz tetszeni. Nem bánom, örülök neki, hogy elnyúlik a csók, hogy minél tovább érezhetem ezt a bizonytalanságot. Jóleső érzés megy fut keresztül rajtam, mikor a hajamba túr, és bár nem akarok, de tudom, hogy indulnunk kell. Elmosolyodok arra, amit mond, végigsimítok az arcán, és még egyszer megcsókolom mielőtt indulnánk. Felkapom a cuccainkat és berakom az autó csomagtartójába. Mikor ideértünk voltam olyan hülye, hogy nem vittem be a cuccait, de most azzal, hogy kiviszem az autóba, talán javíthatok. A tömérdek kaját, amit hoztam, hamarosan kikerül a kocsiba és már csak az van hátra, hogy elinduljunk a repülőnk felé.
Szeretném ismerni majd a múltját egyszer, mert úgy érzem ez is hozzátartozik ahhoz, hogy igazán megismerj valakit, én pedig nagyon is szeretném őt megismerni. Megértem, ha nem könnyű beszélni mindenről, nekem is vannak olyan aprócska részletek, amiket nem szívesen mesélnék el, de talán egyszer majd erre is sor kerül. Szeretek mosolyogni, de néha tényleg csak a mosolyom mögé rejtek el dolgokat, mert úgy könnyebb. Ha látják rajtad, hogy baj van, nagyobb az esély, hogy esetleg megkérdezik és akkor beszélned kell róla, akkor is, ha egyébként nem igazán lenne hozzá semmi kedved. Nem hiszem, hogy elítélném a múltja miatt, bár persze nem mondhatom ezt, amíg nem ismerem. Olyan durva dolgokat csak nem tehetett. Nem is tudom, hogy mi az a határ, amit átlépve már nem tudnék ugyanúgy nézni rá, mint előtte. Ha megölt valakit... akkor biztosan nehéz lenne,de nem ítélhetsz el valakit akkor, ha nem tudod a részleteket és olyan is lehet, hogy valaki önvédelemből tesz dolgokat, vagy megbánja. Vannak bűnözők, akiket kiengednek a börtönből, nem fair, ha akkor sem kezdhetnek új életet, ha akarnak, ha elítélik őket mindig egy hiba miatt. Szerintem mindenkinek jár második esély és mindenkinek joga van boldognak lenni, attól függetlenül, hogy mit tett a múltban. - Oh, ezt nehéz elképzelni most, hogy ismerlek, hogy szörnyeteg lennél, de... egyszerűen mindenkinek van rossz időszaka és akkor tévedtek, ennyi. - gondolom nem volt neki minden könnyű, aztán elveszített az édesanyját, vagy talán pont a miatt nem volt kedves, mert ez történt? Sok mindenre van esély, de nem lenne értelme tippelgetni. Nekem csak az a fontos, hogy mit milyen és most igenis kedves és én e miatt nem fogom úgy gondolni, hogy esetleg rosszul döntöttem, amikor eljöttem vele erre az útra. Ha bármi gond lenne vele, akkor már rég kibújhatott volna a szög a zsákból nem? De nem tett semmit, nem tört rám ajtót fürdés közben és még az a csók is lassan csattant el éjszaka. Nem éreztem, hogy bármi olyat akarna, amit én nem és nekem ez bőven elég. Nem lenne értelme semmiféle beetetésnek, mit érne el vele, mit szerezne vele? Bízom benne... igen, bízom benne és ettől sem ébredt bennem egy cseppnyi kétség sem. Talán ezért nem pirulok el a bók hallatán sem. Egyszerűen jól esik és kész, örülök neki, hogy így gondolja, és ezek után végképp nem fogok változtatni a ruháim színösszeállításán. A tánc kérdésre viszont felnevetek, azt hiszem nem pont ugyanarról beszélünk. - Azt hiszem félreértesz, az amit egy tíz éves táncnak nevez... nem igazán egyezik azzal, amit te. Én még úgy... rendesen nem nagyon táncoltam senkivel. - visszafogott, kissé talán újfent zavart mosolyt eresztek meg. Nehogy azt higgye, hogy bátran leállhat velem táncolni és nem lesz belőle semmi gond, mert majd megy. Dehogy! Tíz évesen inkább csak ugráltam, de aztán ennyi, nem jártam bulikba, nem voltam bálon, semmi ilyesmire nem került sor eddig még életemben sosem. Majd talán ezek után lehetőség lesz rá. Szeretném, ha így lenne, ha táncolhatnék vele majd egyszer. Most persze nem ez a legfontosabb, de olyan sok mindent csinálnék még vele. Viszont hogy ezek után mi csúszik ki a számon, azt még én is nehezen hiszem el. Hogy képes vagyok a hátsójáról beszélni az komolyan... komolyan nagyon őrült tett! - De ez... ez olyan zavarba ejtő, és te is zavarba jöttél miatta. - nem tudom, hogy mikor múlik már el az arcom lángolása, de igazán jó lenne, ha végre megtörténne. Akárhogy is, de tényleg nagyon formás a hátsója így nadrágon keresztül, vajon... Nem, abba kéne ezt hagynom. Így is elég, amit mondtam, a végén még más is kicsúszik a számon és akkor végképp a föld alá süllyedek majd szégyenemben, azt pedig nagyon nem szeretnék, szóval most már elég ebből! De azért az jól esik, hogy úgy gondolja, hogy ez olyan rám jellemző dolog és ha tetszik is neki, akkor azért csak jó lehet. - Én is... én is téged akarlak. - bököm ki csendesen. Igen így van, őt akarom, újra és újra érezni a csókját és csak vele lenni, még ha ez akár veszélyekkel is járhat, mert nem tudjuk, hogy mi vár ránk Atlantában, de minden bizonytalanságot kitöröl a fejemből egyetlen csókkal. Olyan nagyon nehéz elszakadni tőle! Lágy a csók, de én ösztönösen akarok egy kicsivel többet, ezért is van, hogy picit elnyújtom, picit elhúzom és mire észreveszem magam a két karom már a nyaka köré fonódott, az ujjaim pedig finoman a hajába túrtak. - Azt hiszem... már egy repülőgép se nagyon juttathat jobban a fellegek közé. - harapom be az alsó ajkamat, de csak azért, hogy ne látszódjon, hogy ezek után majdhogy nem kapkodom a levegőt, de a mellkasom így is szaporábban emelkedik, mint általában. Azt hiszem lassan indulnunk is kellene, muszáj lesz, hogy elérjük a gépet.
Nem tudom, hogy akarok-e valaha is mesélni magamról. Egyszer muszáj lesz, elkerülhetetlen, de én inkább elhalasztanám ameddig csak tudom. Kicsit úgy látom magam, mint egy könyvet. Fejezetekre van osztva az életem, és mindegyikben más ember voltam. Nem találtam az igazi önmagam, és most is úgy érzem, hogy valami visszafog, visszahúz és nem tudok továbblépni. Gimiben kezdtem voltam igazán nagy görény. Elég nagy barom voltam, sokakat megbántottam és nem vagyok büszke erre. Az igazság az, hogy egy tipikus filmekbeli bunkó voltam. Mikor anyám eltűnt, az volt a törés, egy új fejezet kezdete. Nem mentem el a nyaralóba, inkább az utcán, vagy bérelt házban laktam. Volt, hogy kilestem mikor utazik el a család, és amíg ők távolt voltak, addig én eléldegéltem a lakásukban. Évekig éltem így, napról napra, elvégeztem a piszkos melókat és a megalázóakat is. Kellett a pénz én pedig mindent megtettem, hogy túléljek. Közben pedig folyamatosan kerestem a válaszokat. Elégé magam alatt voltam, mikor már évek óta semmire nem jutottam, így egyre több balhém volt. Kocsmai bunyók, lopások és a többi. Összevertem embereket csak azért, mert rám néztek, de elég volt már az is, ha véletlen belém jöttek. Csúsztam egyre lejjebb és lejjebb, egészen míg rá nem jöttem arra, hogy semmit nem érek ezzel. Kimásztam a gödörből és magam mögött hagytam az egészet. Legális munkákat végeztem, sikerült egy viszonylag állandó helyen megmaradnom, és nem nyúltam a piához. Hallottam mások történeteit a birtokon és tudom, hogy én még szerencsésebb vagyok, de akkor is úgy érzem, hogy nem érdemlek túl sok jót. Túl sok embernek ártottam, és bár egyiket sem öltem meg, nem rajtam múlt. Közel álltam hozzá, hogy megöljek valakit dühömben, de mindig valami közbejött. Nem tudom, hogy tudnék-e élni azzal a tudattal, hogy megöltem valakit. Sok mindent túléltem már, gondolom elbírnék ezzel is, de...nem vagyok feljogosítva arra, hogy életről és halálról dönthessek. Arra senki sincsen. - Régen nem voltam valami...kedves. Elég nagy barom voltam. Mondták rám, hogy szörnyeteg, sátán meg hasonló dolgokat, de ezeket megérdemeltem. - mondom neki csóválva a fejemet. Néha eszembe jutnak a régi idők, álmodom róluk. Több százan vágnak mindenfélét a fejemhez és megvan hozzá minden joguk. Azért tettem őket tönkre, mert dühös voltam magamra. Nem volt igazi indokom, nem volt semmim. De akkor is bántottam őket, ezt pedig jobb nem megvitatni. Nem örülök annak, hogy Scarlettet ez ennyire érdekli, de nyilván jobban megakar ismerni. Ennél többet azonban nem akarok most mondani, majd talán később. Nem hinném, hogy tetszene neki az amit hallana. Még saját magam sem merek mélyebben belemenni a múltba. Ez csak vázlat volt, ennél azért sokkal....komplikáltabb az egész. Félek, hogy ha elmesélem neki ezeket, akkor nem tud fog tudni úgy rám nézni, mint eddig. Nem akarom, hogy emiatt menjen tönkre az egész. Bárcsak kilehetne törölni az emlékeket! Ebben a pillanatban kérdés nélkül belemennék, de tudom, hogy butaság lenne. Azok miatt vagyok az, aki vagyok. Tényleg nagyon jól állnak rajta a színes dolgok. Mondjuk egy Scarlett kaliberű lányon szerintem minden jól áll. Szerintem ez nem kislányos, ennyi erővel rám is mondhatnának sok mindent. Nincs valami nagy ruhatáram, főként farmerek és pólók, persze leginkább fekete és fehérek. Vannak még ingeim meg pulcsijaim, de nem valami sok, arra viszont elég, hogy ellegyek bennük. Most már nőni se fogok, tehát nem kell amiatt aggódnom, hogy kinövöm a ruháimat. Észreveszem, hogy Scarlett most nem pirul el, és erre kicsit elmosolyodok. Fejlődik! Vagy csupán nem volt ez valami nagy bók, ilyen miatt nem szokás elpirulni, vagy valami? - Én régen sokat táncoltam, de már vagy évek óta nem voltam táncparketten. Szerintem ezt nem lehet elfelejteni, vagyis inkább remélem, hogy nem lehet. - mondom neki mosolyogva. Régebben sokat buliztam, bár ízlés kérdése, hogy azt táncnak lehet-e nevezni. Persze azért megtanultam keringőzni, hiszen volt akinek inkább a romantikusabb dolgok feküdtek. Az elején még elég béna voltam, a másik lábán lépkedtem egyfolytában, de aztán sikerült beletanulnom és egész megkedveltem. Ha tudsz keringőzni, akkor elég egyszerű már minden másfajta tánc. Én legalábbis így tapasztaltam. Romantikus pillanatok azok, mikor nem figyelsz másra, csak a másik szemeibe nézel mélyen. Megszűnik minden és mindenki, csak ketten vagytok, nagyon is hatásos tud lenni. Szegény Scarletten látom, hogy elvörösödik, én pedig nem sokat segítek azzal, hogy kitör belőlem a nevetés, de erre mi mást tehetem volna? Vicces, hogy ez így kicsúszott a száján, biztos nagyon elkalandozhatott. Nem mondták ezt meg nekem még soha, de egyszer mindennek eljön az ideje nem? - Ne kontrolláld szerintem, ez olyan....Scarlettes dolog. - mondom neki széles mosollyal. Elég egyedi dolog ez, de nagyon is aranyos, kedves. Nem mindenki ilyen közvetlen, mint ő és nekem nagyon is tetszik az, hogy mindent kimond, legyen az bármi. Ami a szívén, az a száján. Vagy csak nem gondolja át a dolgokat? Az is lehet, hogy nem érzi a határokat, hiszen nem volt lehetősége ezeket feszegetni. Viszont nem baj, ha nem érzi hol a határ. Nagyon is szeretem azt, hogy átlépi őket. - Dehogyis, ezt verd ki a fejedből! Azért csókoltalak meg, mert nagyon tetszel nekem, mert akartam, nem pedig azért mert éppen olyan kedvem volt. Nem tudom, hogy most mi van közöttünk, nem akarok semmit sem elsietni, de tudom, hogy mit akarok. Téged akarlak. - mondom neki kedves mosollyal és lágyan megcsókolom. Mégis csak kimondtam. Nem tudom, hogy mit is takar ez, én sem gondoltam most át, hogy mit is fogok mondani, csak azt mondtam, ami először eszembe jutott. Nem akarom elijeszteni, nem akarom, hogy azt higgye túl sokat akarok. Nem kell semmi más, csak Scarlett.
Komolyan élvezem, hogy sikerült kicsit zavarva hoznom. Furcsa, hogy még mintha nem mondta volna neki senki, hogy aranyos. Nem tudom, hogy milyen igazából, mármint, hogy milyen lehetett régen, még most is csak alig ismerem, de sok embernek változást hoz az életében pl. egy nagyobb törés, mint számára az édesanyja elvesztése. Vajon előtte más volt, vagy az, hogy rengeteget kellett utaznia változtatott az életén? Sejtelmem sincs és nem is tudom, hogy ezt nekem kell-e átgondolnom, talán egyszerűbb megvárni azt, ha majd mesélni akar magáról. Netán nekem kellene rákérdeznem, hogy milyen volt? Nem most fogom, mert ez most túlságosan kellemes ahhoz, hogy még véletlenül is valami kellemetlenbe tenyereljünk. Csak ki akarom élvezni a rövidke jót, mert ki tudja még, hogy mi vár ránk Atlantában. Egyelőre csak az fontos, hogy úgy vágyom a csókjára, mint még soha semmire. Talán szabad sem akartam lenni ennyire, vagy legalábbis nagyon hasonló szinten van a kettő. És igenis tényleg aranyosnak tartom, de hát kiskorában ki nem az? Ember nincs a talpán, akiről ha gyerekkori képek kerülnek elő, akkor nem mondja rá valaki azt, hogy milyen édes volt rajtuk. Még csak nem is kell feltétlenül egész kicsinek lennie, akkor is ugyanúgy édes lehet valaki. - Nem mondtak? És miféle rosszat mondtak rólad, miért? - nagyokat pislogok, mert hát... tényleg el se tudom képzelni, hogy miért mondott volna bárki rosszat róla, vagy neki. Persze vannak kellemetlen alakok, akikkel nehéz kijönni, akik bárkit hajlamosak bántani, lehet hogy vele is ilyesmi volt. Okkal valahogy nehéz elképzelnem, hogy valaki ilyet tett volna, mert hát mi rossz lehet benne? Helyes és kedves és aranyos és édes és... remekül csókol, és még sorolhatnám a pozitívumokat, de a végén még elpirulnék újra, amit még csak meg se tudnék magyarázni neki. Az viszont tényleg nehéz kérdés, hogy milyen hobbim van. Jó lenne majd idővel találni valami olyat, ami igazán leköt, és nem csak az, amire amúgy képes vagyok. Valami más, valami új... nem is tudom, biztosan találok majd valamit. Azt ígérte, hogy segít megismerni nekem a világot, hogy elmegyünk helyekre, kaszinóba teszem azt, és még annyi minden van, ami érdekelne. Biztosan megtalálom majd azt, amiben örömömet lelem és amit szívesen csinálok, csak kell hozzá egy kis idő. Mindenki más is onnan tudja, hogy mit szeret, hogy milyen hobbi illik hozzá, hogy kipróbál sok mindent igaz? Nekem erre eddig nem volt lehetőségem, ezért kicsit le vagyok maradva, de majd most pótolni fogok mindent és még csak nem is kell egyedül tennem, legalábbis nagyon remélem, hogy tényleg nem marad az anyukájával, hanem velem tart majd utána is, vissza a birtokra, és ki tudja hová. Annyira élvezem ezt a kis kalandot, akár... máskor is csinálhatunk ilyet, maximum pozitívabb végkimenetellel, mert most nem tudjuk,hogy mi vár ránk. - Köszönöm, szeretem is őket nagyon, mindent, ami színes, ez már kiskoromban is így volt. - talán pont azért nem nőttem ki, mert nem volt rá lehetőség, de nem is baj ez. Szeretem a ruháimat, még ha nincs is túl sok és szeretek így öltözni, kicsit talán feltűnően is egy átlag emberhez képest, az pedig határozottan jól esik, amit mond, hogy szerinte jól nézek ki bennük. És még el sem pirulok a bóktól, fejlődöm! - Igen, igazad van, és majd kipróbálok sok mindent és megtalálom azt, ami tetszik. Szerettem régen táncolni, de... most még azt se tudom, hogy tudok-e, nem nagyon gyakoroltam. - nem jártam bulizni, discoba, még csak azt se nagyon tudom, hogy mik a mai slágerek, vagy hogy mások hogy táncolnak, pedig milyen jó lehet egy táncparketten átkarolni a szeretett fiú nyakát és úgy táncolni ketten a tömegben, mintha nem is lenne ott más rajtatok kívül. Szorosan hozzásimulva, miközben az erős kéz tartja a derekadat... Miért kalandozom el ennyire minden alkalommal? Azt hiszem pont e miatt csúszik ki a számon az a szörnyűség a hátsójáról. Mégis, hogy a fenébe mondhattam ki ezt? Érzem, hogy az arcom szinte lángol és még felnézni se nagyon merek, csak mikor hallom, hogy nevet. Halálosan zavarban érzem magam, és ezek után azt hiszem minden alkalommal így lesz, ha csak hátat fordít nekem és a szemeim maguktól is arra vándorolnak, amerre nem kellene. - Nekem csak úgy kicsúszott. Szokott így, pedig próbálom kontrollálni, de néha csak úgy... jönnek a dolgok. - az a baj, hogy túl gyorsan pörög az agyam, és a nyelvem valahogy követi akkor is, amikor még nem jövök rá, hogy nem kellene kimondani. Áh, komolyan elsüllyedek, még akkor is, ha nevet rajta... rajtam? Az újabb szavakra viszont már fel merek nézni, hevesebben kezd verni a szívem, de legalább már nem tudok jobban elvörösödni, mint ahogy eddig voltam, szóval nincs gond. - Azt hiszem főként reméltem, hogy így van, hogy nem gondolod, hogy egy butuska kislány vagyok, de megcsókoltál, úgyhogy gondoltam, hogy az mégis csak jelenet valamit. Bár így se tudom, hogy akkor mi most járunk-e, vagy, mi van. Egyáltalán ki kell ezt így mondani, vagy nem muszáj? Nem tudom... annyira nem értek ezekhez, csak azt tudom, hogy te is tetszel nekem, hogy folyton a csókodra gondolok és... - elharapom a mondatot és összeszorítom a számat. És a fenekét nézem, és legszívesebben a nyakában csimpaszkodnék folyamatosan, de már így is megint annyit beszéltem, hogy a végén még pont ezek miatt néz majd butuska csitrinek.
Elképzeltem, milyen jó is lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, boldognak és önzetlenek lenni. Mindig a pillanatnak élni, az arcát az emlékeimbe vésni. Tudni harcolni, azért ami el szeretnék érni. Szeretni a lányt, aki itt áll előttem. Ha valamelyik a mutáns azt mondaná, hogy eldobná mindezt, csak azért, hogy kiharcolhasson valami vágyálmot, akkor hazudik. A színfalak mögé látok már és tudom, hogy ezt a harcot nem nyerhetnénk meg egyedül. Pusztulásra lennénk ítélve, meg kell találnunk a közös hangot az emberekkel, vagy legalább néhányukat megnyerni magunknak. Az igazság, hogy nem vagyunk jobbak náluk. Mindig is úgy gondoltam, hogy több vagyok, mint az átlag ember, de most már látom, hogy ez nem feltétlenül igaz. Vannak nálam rosszabb és jobb emberek, nem szabad általánosítanom. Nem akarok hazudni többet. Ha választanom kéne aközött, hogy Scarlettel maradok-e, vagy elmegyek harcolni, nem a vérrontást választanám. Egy nappal ezelőtt még büszkén mentem volna, de ez a rövid idő, amit Scarlettel töltöttem rádöbbentett arra, hogy nem ezt akarom a legjobban. Harcos alkat vagyok, szeretek kiállni valamiért, és most magamért állok ki. Nem lennék képes feláldozni magam, csakhogy pár generációval később majd tankönyvekbe legyen nyomtatva a nevem. Nem, én túl akarok élni, én több akarok lenni, ezt pedig nem fogom elérni úgy, hogy hadakozok. Nem, azt hiszem teljesen hibás volt az eddigi elméletem, vagy legalábbis a nagy része hibás volt. Ez a kevés idő béke ami körülöttem és bennem volt segített rájönnöm arra, hogy nem akarok több időt eltölteni egyedül, mint amennyit muszáj. Elég furán hangzik, de így van. Scarlett megfogott engem, rájöttem arra, hogy túl sok mindent vettem a nyakamba és mindjárt megfogok szakadni. Nem változhatok meg azzal, hogy többet vállalok magamra, mint amit elbírnék. Nem tudom, hogy erről valaha is fogok beszélni Scarlettel. Persze, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy meséljek neki az eltűnés előtti időkről, de nem tudom, hogy reagálna arra, mekkora görény is voltam régen. -Akárkitől azért nem jövök zavarba. Hát, sok mindent mondtak rám, jó meg rossz dolgokat is, de aranyos még nem voltam, úgyhogy köszönöm, ez kedves. Már évek óta nem mondtak nekem még csak hasonlót sem. – mosolygok rá kedvesen. Azért az ember zavarba szokott jönni attól, ha bókolnak neki. Régebben ez nem volt gond, de elszoktam ettől az egésztől, bár nem zavar. Hadd jöjjek, csak zavarba, legalább Scarlett nem lesz egyedül. Mindig úgy gondoltam, hogy a szerények azok, akik nagyon zavarba tudnak jönni. Ha nagyképű vagy és süt rólad a magabiztosság, akkor egy ilyenre csak bólintasz és azt mondod magadban, mondjon olyat, amit nem tudsz. Nem tudom, hogy Scarlett mit gondol arról, ahogy én viszonyulok hozzá, bár talán jobb ha nem is gondolkodok ilyeneken, mert a végén még a kardomba dőlök. Remélem, hogy tudja azt, hogy mennyire tetszik nekem, vagy inkább mondjam is a szemébe, akkor tényleg elhinné? Szerintem elég bizonyíték erre az este, mert ha nem tetszene nekem, akkor nem csókoltam volna meg és nem élvezném ennyire a vele együtt töltött időt. Szélesen elmosolyodok, mikor válaszol nekem. Igen, valamiért nem jutott egyből eszembe az, hogy ő elég ránézzen valamire, az másodpercekkel később már teljesen más. Jó érzés lehet, hogy az a hobbid, hogy kreatív vagy. Jó, lehet hogy ez nem egy igazi hobbi, de azért közel áll hozzá. -Szerintem nem butaság, elvégre nagyon sok szép szín van, nem is lehet igazából egyet kiemelni közülük. Passzolnak hozzád a színek ruhák, nagyon jól nézel ki bennük. – mondom neki mosolyogva. Van aki ha színesbe öltözik úgy néz ki, mint egy sétáló szivárvány, de Scarlett nem ilyen. Rajta tényleg jól áll, mintha csak miatta keverték volna azt a sok színt. Irigylem is kicsit, mert ez egy fajta egyedi stílus, ami nagyon jól néz ki. Jó érzés egyedinek lenni. Én leginkább feketébe és fehérbe öltözöm, hozzám azok passzolnak igazán. Nem vagyok valami nagy divatmániás, de azért szeretek jól kinézni, mert az egyfajta magabiztossággal tölt el engem. - A szülők már csak ilyenek, mindig bátorítanak minket. Igen, igazad van, ki kell próbálnod dolgokat, Ezek a tervrajzok olyan….nyersek. Sokkal jobb érzés mondjuk gyűjtögetni, vagy festeni, esetleg táncolni, mint egy asztal felett ülni és gondolkodni, hova rakd az ajtót. Mondjuk legalább feltudsz húzni egy házat magadnak, de érted, élvezni kell a hobbid. – mondom neki mosolyogva. Na most aztán lesz bőven ideje arra, hogy megtalálja mi is illik hozzá a legjobban. Majdnem félrenyelek, de aztán végül sikerül nem meg fulladnom és elkezdek nevetni. Nem rosszindulatból, csak olyan vicces az egész, hogy ezt ő így kimondta. – A fenekemen? Hát arra éppenséggel nem edzettem külön, de köszönöm, ilyet azért nem mondtak még nekem. – mondom neki nevetve, miközben próbálom nem félrenyelni a palacsintát. Aztán mikor sikerül abbahagynom a nevetést és már csak mosolygok, úgy döntök, hogy megkérdezem és akkor, ha nem volt eddig biztos, akkor legalább biztos lesz benne, remélhetőleg nem fog hülyén hatni. – Ugye tudod, hogy nagyon tetszel nekem?
Tényleg remélem, hogy tetszem neki, bár azt hiszem, ha nem így lenne, akkor biztosan nem csókol meg, és nem néz rám úgy, mint aki... mint akinek tetszem. Nem bonyolítom ezt túl és nem mondok, vagy gondolok olyanra, hogy szerelmes belém. Az hirtelen sok lenne. Nekem még csak pasim se volt soha, és most egyből azt venni, hogy szeret, vagy én őt. Nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy ezt csak úgy hirtelen kimondjam. Nem most elég ennyi, csak ami történt ez idő alatt. Alig egy napja sem ismerem és még ki tudja, hogy mit hoz a jövő, az anyukája keresése, meg minden. Meglátjuk majd, hogy mi lesz estére, vagy holnapra, netán hetek múlva. Azt hiszem a szeretlek egy olyan szó, amit nem szabad túl hirtelen kimondani, akkor legalább meg van a varázsa. Mint ahogyan az első csóknak, és a másiknak és... Oh minél többet akarok! Tényleg úgy érzem, hogy nem tudok betelni vele, mint valami kiskamasz... végül is valahol ez stimmel is. Olyan vagyok, mint egy gyerek, aki először szabadult be a cukrászdába, és először kapott életében csokitortát, és ha tehetné, akkor innentől csak azt enne minden egyes étkezésre és az étkezések között is. Elmosolyodom a szavaira és beharapott szájjal nézek utána, ahogy elindul az úton. Kell pár pillanat, mire becsukom az ajtót, újfent kissé zavarban, bár legalább nem látja, hiszen már megint azt csináltam, már megint a hátsóját néztem, amit nem tudom, hogy illik-e egyáltalán. Tudom én, hogy szoktak ilyet, de... ilyen feltűnően tenni... Nagy levegőt veszek és inkább teszem a dolgom és rendet rakok, az sokkal nyugisabb, mint ilyesmin agyalni. Csak hát olyan soká jön, én pedig kicsit körülnézek, ezért találom meg albumot. Nem akarom, hogy baj legyen belőle, ugye nem lesz? - Szóval téged is zavarba lehet hozni, csak annyival, hogy... aranyos vagy? Pedig az vagy, és kedves is, nem is csak kiskorodban. Miért érint ez furán? - buta kérdés lehet, de mégis felmerül bennem. Más nem mondta még neki, hogy aranyos? Én is zavarban vagyok, ha azt mondja szép vagyok, de hát nem is nagyon mondott nekem még más ilyet, talán ő is így van ezzel? Az tény és való, hogy állati helyes pasi, azt már tuti, hogy sokszor a tudtára adták, hogy a külseje nem hagy semmilyen kivetnivalót maga után. Ha csak egy szakadt farmer és egy póló lenne rajta, akkor is bárkinek bejönne, szerintem, vagy csak én vagyok elfogult? A kaja pedig tényleg sok, de legalább lesz mit az útra is elvinni, szóval engem kicsit sem zavar, hogy ennyi minden van, amíg nem kell mindent megennem, vagy végigkóstolnom a menüt. - Tudod... az a képességem, hogy jó ötleteim vannak. - mosolyodom el. Persze nem szó szerint erről van szó, feltalálok, de az is végeredményében egy jó ötletből indul. Igaz nem pont a sok kajára való megoldásról szó, mert arra bárki magától is rájön, hogy a maradékot érdemes elvinni, de... szóval csak viccelek ez a lényeg. A kérdésem pedig tudom én, hogy hirtelen jött, de szeretném megismerni, minél többet tudni róla. Nem akarom, hogy olyan pár legyünk, akik egy idő után már nem tudnak miről beszélni, akiknél a kínos csendet a folyamatos csókolózás töri meg. Oké, szívesen venném a folyamatos csókolózást is, de... Ki kéne már ezt verni a fejemből, másra is lehet gondolni, másra is! - Bután fog hangzani, de én... nem akarom egyik színt sem előnyben részesíteni a másikkal szemben, szóval igazából nincs kedvencem. Sok mindent szeretek, sőt leginkább a színes dolgokat. - kicsit kihúzom magam, hogy most is egy színesebb, virágos első van rajtam, enyhe kivágással. Nem igazán van olyan ruhám, ami nagyon divatos, talán ez az egyik legszebb felsőm és a legdekoltáltabb. Hát naná, hogy ezt veszem fel reggel azok után, ami éjszaka volt. A másik kérdés viszont tényleg nehezebb. Hobbi... nem is tudom. - Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, szerettem a kirakót, meg persze építeni mindig, alkotni valamit. Anya mindig azt mondta, hogy jól rajzolok, de tudod egy szülő mindig elfogult, és azóta inkább csak kötelező tervrajzokkal foglalkoztam. Azt hiszem... ki kéne próbálnom minél több mindent, és akkor el tudom dönteni, hogy mi az, ami igazán tetszik. - bólintok, talán magamat is megerősítve ezzel. Igen, azt hiszem ez lesz, sok mindent kipróbálni. - De az nem lep meg, hogy szerettél edzeni, az... látszik rajtad. Én... én már többször rajtafelejtettem a pillantásomat a... fenekeden. - bököm ki nagy nehezen, és persze a végére már kb. paprika vörös a fejem. Most ezt komolyan képes voltam kimondani, komolyan? Határozottan a reggelimet szuggerálom és eszem ágában sincs felemelni a fejem, és ránézni ezek után. Nem merek.
Persze, hogy tetszik nekem Scarlett, még a vak is tudná, hogy milyen szép. Van, hogy nem nézel rá valakire, csak hallgatod őt és elképzeled milyen is lehet. Scarlett hangja olyan, mint a bársony, már a hangja alapján megmondaná bárki, hogy nem mindennapi teremtés ő. Valószínű, hogy ahol eddig volt nem bókoltak neki, pedig ha normális élete lett volna, biztos, hogy naponta kapja a bókokat és szerelmes leveleket. Érdekes belegondolni abba, hogy milyen élete is lehetett volna, ha nem viszik el őt. Biztos, hogy szebbek lettek volna a mindennapjai, de én örülök, hogy így történt, mert így találkozhattam vele. Tudom, hogy nem valami kedves dolog ezt mondani, de...ő a legjobb dolog ami az elmúlt években történt velem. Önző vagyok, inkább azt kéne gondolnom, hogy bárcsak lehetett volna rendes kamaszkora, mert jobbat érdemelt volna. Akkor mégis csak elsiettem ezt az egészet. Mindig úgy gondoltam, hogy mikor szerelmes, akkor a másik érdeke fontosabb, mint a sajátod, én mégis örülök annak, hogy így alakultak a dolgok, ,mert így találkozhattam vele. Rossz érzés, hogy így látom, de ezt aligha fogom elmondani neki, nem hinném, hogy jólesne ez bárkinek is. Komolyan mondom, ennyire még soha nem voltam bizonytalan. Magabiztosnak akarok látszani, de nagyon messze állok ettől. Nem tudom, hogy mit érzek iránta, és mit akarok. Vagy már megint tévedek? Kivételes lány és nagyon tetszik nekem, ő az a fajta lány, akiért megtennél bármit, pedig nem is ismered. Képes megnevettetni mikor úgy érzed egy világ készül összedőlni benned, megment saját magadtól. Nem akarom ezt elszúrni. Úgy érzem kaptam egy esélyt, hogy megtaláljam azt, amire annyira vágytam, és mégis félek tőle. Félek ettől az egésztől, mert nem tudom hova tartok. Előttem az élet és nem láttok tőle semmit sem. Máskor azt mondom, hogy igenis jó dolog, nem látni előre a dolgok végkifejletét, de most ezt az egészet felrúgnám, mert más dolog átélni és prédikálni róla. - Akkor tegyünk róla, hogy ez így is maradjon. - mondom neki mosolyogva és még mielőtt elmegyek csókot váltok vele. Jó érzés, hogy ezt mondja Scarlett, nem igazán szoktam hozzá, hogy ilyeneket mondanak nekem. Elég népszerű voltam kamaszkoromban, de csak a külsőmet díjazták, az ami belül van hidegen hagyta őket. Nem mondom, hogy ez annyira érdekelt akkor, de most így visszagondolva rá, elég bántó. Persze, azért erről én is tehetek mert nem nagyon villogtattam a belső értékeimet, de felesleges is lett volna, mint valami próbababa olyan voltam. Mindenki kipróbált aztán továbbadtak. Elég szánalmas és....undorító is, az biztos, hogy ezen szívesen változtatnék. Lettem volna inkább kocka, vagy stréber hosszabb távon még jobban is járhattam volna, de én inkább az aranyifjú akartam lenni, vajon annyira nevetséges voltam akkor, mint amilyennek most képzelem magam? Szerencse, hogy nem akkor találkoztam Scarlettel, hanem most. Elég nagy barom voltam, most....normális vagyok, átlagos pasi. Ahogy hazaérek kicsit meglepődve látom, hogy mit nézeget, de nem zavar, csak nem szívesen nézném át. - Öhm, köszönöm, azt hiszem! - kicsit zavartan mosolygok, nem szoktak gyakran az aranyos jelzővel illetni, de üdítő érzés, hogy most aranyos vagyok, nem pedig egy csődör. Minden képre emlékszem és mindegyikről tudnék sokat mesélni, de nem akarok még. Ezeket a képeket a születésemtől gyűjtötte anyám, hogy majd megmutathassa a barátnőimnek milyen kis aranyos volt az ő fia még pelenkás korában. Nos ez, most nélküle is megvolt, már ha Scarlett a barátnőm, de nem tudom, hogy van ez, inkább nem nyilatkozok magamnak erről. A lényeg, hogy szép emlékeim vannak arról az albumról, csak nem szívesen idézem fel őket, mert nem tudnék őszinte jókedvvel beszélni róluk. Tényleg, elég sok mindent hoztam, de ez nem feltétlenül rossz dolog, legalább nem kell mindig megállni, mikor éhesek vagyunk, de azért legközelebb illene ezt profibban elvégeznem. - Na, ez jó ötlet. - mondom neki mosolyogva és neki kezdek én is az evésnek. Én a palacsinta mellett döntök, most valami édesre fáj a fogam, pedig nem vagyok valami édesszájú, sőt kevés édességet szoktam enni, de néha engedni kell a vágyainknak. A hirtelen jött kérdés kicsit meglep, de teljesen érthető, hiszen alig ismer. Fura azért, hogy ilyen jól elvagyunk, mégis alig ismerjük egymást. - A türkizkéket meg a feketét szeretem a legjobban, de a mélyzöldet is kedvelem. - nem igazán gondolkodtam el azon soha, hogy mi is a kedvenc színem. Sok nagyon szép szín van, én pedig nem tartottam soha fontosnak, hogy ezek közül kiválasszam a számomra legszebbeket. - Régen sokat edzettem, de mostanában szeretek barkácsolni is, meg rajongok az autókért. Kiskoromban meg fanatikus képregénygyűjtő voltam. Na és te, hogy vagy ezekkel? - kérdezem tőle mosolyogva. Talán butaság ilyet kérdezni, mert azon a támaszponton nem lehetett igazán hobbiból bármit is csinálni. Legalábbis én így gondolkodok, ha egy katonai létesítményről van szó, de lehet, hogy nem volt olyan szigorú, mint amilyen én elképzelem.
Igen, ellenkezem, de attól még nagyon is jól esik, hogy még így is tetszik neki a hajam. Azért ez tényleg jó dolog. Vajon azért van, mert úgy teljes egészében tetszem neki? Nem mernék erre most így nyíltan rákérdezni, vagy már esetleg eleve mondta is? Akkor elhinném? Valahogy sose volt senki, aki azt mondta volna, hogy szép vagyok, csak a szüleim még régen, de azért az nem az igazi, azt az ember nem veszi készpénznek, hiszen egy szülő számára persze, hogy csodás a gyereke minden esetben, ez azért nem olyan nagy dolog, mint ha egy srác mondja ugyanezt. Attól még persze tuti, hogy rendesen ki fogom fésülni a hajam, hogy rendesen nézzen ki, mert a mostani azért tényleg nem olyan, amivel utcára lehet menni, vagy akár repülőre ülni. Tényleg vajon az milyen lesz? Főleg ezek után, főleg úgy, hogy őszintén szólva folyton újra és újra szeretné megcsókolni, vagy hogy ő csókoljon engem. Az újdonság varázsa, vagy ez miatta van? Olyan sok a kérdés bennem és nem tudom, hogy kivel tudnám ezt egyáltalán megbeszélni. Olyan jó lenne anyu, vagy akár a húgom, akinek elmesélhetném ezt az egészet. Jó lenne kiadni magamból mindent, ami a fejemben motoszkál, elmesélni, megosztani, tanácsot kérni azt hiszem. Helyes srác, és nekem tényleg nagyon tetszik, hogy ezen kívül mit érzek azt még nem is tudom elsőre. Nem hisze, hogy egyik pillanatról a másikra szerelembe lehet esni, vagy mégis? Tudom persze a könyvekben létezik olyan, hogy szerelem első látásra, de azok mégis csak könyvek, ez pedig a valóság. Majd idővel rájövök igaz? Lehet azt tudni, hogy szerelmes vagy-e? Van erre valami útmutató, amiből könnyen le tudod szűrni? Az apró jelek ezt jelentik? Folyton szeretnék vele lenni, folyton érezni az érintését, a csókját, beszélni vele, vagy csak nézni az arcát. Halkan sóhajtok egyet, miközben az utolsó simítást is elvégzem a hajamon és indulok el lefelé. Ő már ott van és még éppen elérem. Muszáj még egyszer éreznem az ajkait mielőtt elmegy. - Hát akkor azt hiszem én menthetetlenül függő lettem... rád szoktam. - mosolyodom el enyhe pírral az arcomon, és még egy utolsó puszira is utána hajolok, hát persze, hogy a szájára. Miért ennyire jó ez az egész? És... mikor jön már vissza? Komolyan hiányozni kezd, annak ellenére, hogy elfoglalom magam. Összepakolok, rendet teszek, de mégis sok idő telik el, ezért kezdek el kicsit körülnézni a lakásban és... hát nem arról van szó, hogy kutakodok, egyszerűen csak valami kell, amivel lefoglalom magam. Amikor viszont megjön talán egy kicsit csalódott vagyok, hogy nem egyből egy csókkal nyitunk, de az is igaz, hogy eléggé megszeppenten nézhetek rá ahhoz, hogy ne ez jusson először eszébe. Nem tudom, hogy nem gond-e neki, hogy az albumot nézegetem. Ez mégis csak az övé, és nem biztos, hogy sok közöm van hozzá, arról nem is beszélve, hogy talán a látványa is rossz emlékeket idézhet fel benne, amit pedig igazán nem szeretnék. - Jól van, csak... olyan aranyos vagy benne kicsiként. Mármint most is az vagy, de érted. - de látom az arcán, hogyan érinti ez az egész. Így aztán végül csak a magamhoz szorított albummal együtt fordítok hátat, hogy megkeressem a fiókot, ahol volt és szépen ugyanoda a többi holmi alá tolom vissza. Nem akarom előtte nézegetni és volt időm már rendesen átfutni, sőt talán ha előkerül az édesanyja akkor majd magától is szívesen megmutatja nekem, és mesél is róla, hogy milyen volt régen. Kíváncsi lennék rá, szeretném még egy kicsit jobban megismerni, hiszen most még alig ismerem. Visszatérek és az asztalra könyökölve figyelem, ahogy pakol elő. Tény, hogy sok mindent hozott, de nem zavar, majd elvisszük a felesleget és kész. - Nem baj, mind jól néz ki, a többit meg megesszük útközben, vagy majd ott. - mosolyodom el, miközben végül ellököm magam és mellé lépdelek. Egyszerű megoldást válaszok, péksüteményt, vajat, felvágottat. Egész jó lenne még egy kis paradicsom is, de nem vagyok telhetetlen. A hamburger meg jó lesz majd ebédnek is akár. Amíg pakolászok lopva oldalra pillantok. - Mi a kedvenc színed? Van... valami hobbid? - tudom, hogy ez most csak úgy a semmiből jött, de akkor is érdekel, szeretném egy kicsit megismerni, és nem biztos, hogy az elég erre, hogy minél többször tapadok az ajkaira, és most igyekszem is úgy tenni, mint akinek nem csak ezen jár az esze, csak a tekintetem árulja el, hogy komolyan küzdenem kell magam ellen. Tiszta ciki!
Néha a legváratlanabb pillanatokban fordul velünk a világ és belecsöppenünk valami újba, amit nem ismerünk, és csak tőlünk függ, hogy miként éljük meg. Sok minden közbeszól az életben, de ezekről tudomást kell venni, mert ha harcolsz az elkerülhetetlen ellen, soha nem fogsz győzni. Kezdem megtanulni, kezdem megérteni ezt az egészet. Nem is olyan rég még egy padon gubbasztottam magamba fordulva és a kudarcaimat elemezgettem, próbáltam valamit tanulni a hibáimból. Most pedig itt vagyok Scarlettel és teljesen más embernek érzem magam mellette. Nem tudom mi ez az egész, hogy mi sülhet ki ebből, de nekem ez az út máris megérte. Nem hittem igazán abban, hogy egyetlen ember képes gyökerestül megváltoztatni a másikat, legyenek szerelmesek, vagy csak nagyon jó barátok. Most viszont a saját bőrömön tapasztalom ezt meg percről percre. Talán amiatt van, hogy próbálsz tetszeni a másiknak, vagy tényleg van akinek a társaságában más ember vagy. - Ahogy gondolod. - mondom mosolyogva miközben a haját nézem. Ez ilyen általános dolog, hogy a nők mindig a hajuk miatt aggódnak, nem? Legalábbis emlékszem még a gimiből, hogy mennyire ki voltak akadva, mikor csak egyetlen hajszál kiállt, akkor már semmi nem volt jó. Mondhattad neki, hogy nyugodjanak meg, nem olyan nagy baj ez, ők ennek a jelentőségét már-már a világháborúkhoz hasonlították. Komolyan nem értettem őket, de aztán szép lassan rájöttem, hogy sokan csinálják ezt, csak nem ugyanolyan mértékben. Van aki kibírja, hogy a szél tönkreteszi a haját, és van, aki idegbeteg lesz. Nálunk pasiknál is biztos van valami hasonló problémaforrás, de most így egy se jut eszembe. Ja, de például az egónk. Na az biztos, hogy a sztratoszférát verdesi nagyjából minden második pasinál. Nem mondom, hogy nálam nem, én is szoktam kissé magabiztosabb lenni a kelleténél, de próbálok kevésbé az lenni, mert nem igazán jön be a nőknek, meg elég kellemetlen is tud lenni, ha valaki nagyon el van szállva magától. Mosolyogva bólintok és felmegyek készülődni. Kedves tőle, hogy ilyen pozitívan áll a dolgokhoz, mert én könnyen pesszimista tudok lenni, ez az egyik legnagyobb bajom is, hogy több hibát látok dolgokban, mint jót. Ez alól talán az egyetlen kivétel eddig Scarlett, akiben még hibát se látok, vagy csak elfogult lennék? Ő is mondta már, hogy kissé túlságosan is tökéletesnek látom, de mit tegyek, ha így van? Nem tett, nem mondott olyat eddig, ami nálam hiba lenne, nagyon remélem, hogy én sem. Próbálom a jobbik arcomat mutatni felé, ami elég könnyű, mert nem is tudok mást a közelében, de azt véletlenül sem akarom, hogy megijesszem őt egy hülye kirohanásommal, kétszer is meggondolom, hogy mit teszek, mielőtt cselekednék. Tudom, ez nem valami spontán, de nem akarom elszúrni, és ha ez azzal jár, hogy fegyelmeznem kell magamat, akkor fegyelmezem magamat. Remélhetőleg nem ütközünk olyan akadályba, amin nagyon feltudnám magam húzni. Gyorsan felöltözöm és bedobálom a ruháimat a táskába. Útközben talán beiktathatnék egy kitérőt egy új fogkeféért, mert mégis csak egyszerűbb lenne most megvenni, mint később. Nem büdös a szám, legalábbis nem szokott az lenni reggelente, de nem lenne valami szerencsés, ha tévednék Scarlett pedig elájulna tőle. Ez a csók semmivel sem rosszabb, mint az első volt az éjjel, sőt talán még jobb, mert tisztában vagyunk a másikkal mindketten. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem voltam béna este, de ha így is van, akkor most javítok. Megfordul a fejemben, hogy felkapom őt, de végül elvetem magamban az ötletet. - Az elsőt nem akartam megismételni, de az igaz, hogy könnyű rászokni. - mondom neki mosolyogva, majd elindulok reggelit szerezni. Tegnap délután óta először vagyok Scarlett nélkül, és őszintén szólva megáll eddig azon elméletem, hogy vele valamiért sokkal jobban élvezek mindent. Legyen az csók, sétálás, vagy bármi más. Egyszerűen csak jobban érzem magam vele. Sietek, mert gondolom ő is éhes már, meg amúgy is jobb minden frissen. Elég sok dolgot vettem, de nem igazán tudtam, hogy mégis mire vágyik, mit enne a legszívesebben. Semmi gomba, sok minden. Lehet, hogy nem fog örülni, hogy ilyen sok dologgal állítok be, de elég béna vagyok kajavásárlásban és sajnos a választék is túl nagy volt. Sietek mégis egy órába telik mire visszaérek. Félórát álltam, mert a sor hosszú volt és még valami galiba is közbejött, úgyhogy valószínűleg éhes farkasként fogok ennek neki ugrani. Ahogy beérek a lakásba először észre sem veszem Scarlettet, csak miután kissé ijedten kérdez rá, hogy megnézheti-e a fotóalbumot. Nem is tudtam, hogy megvan még, mert nem találtam régebben, de ezek szerint csak nem sikerült rendesen körbenéznem. Felemás érzéseim vannak, de nem amiatt, hogy belenézett. Végül is nem olyan nagy titok ez a családi fotóalbum, bár a családi azért elég erős jelző rá, mert csak anyám és én vagyunk rajta, apámmal csak csecsemőkoromból van fénykép, azokat meg elégettem már. Inkább személyesen, nekem nem valami jó dolog ez, mert sok szép emlékem van anyámról, és ezekre gondolni elég rossz érzés, de az nem zavar, hogy megnézte, csak nekem ne kelljen. - Semmi gond, nézegesd nyugodtan, csak....ne mutasd meg nekem, nem akarok belenézni. - mondom bocsánatkérő arccal, bár azt nem tudom, hogy miért érzem úgy magam, hogy bocsánatot kell kérnem. Tényleg nem zavar, ha nézegeti, vagy nézegette, legalább tudja, hogy néz ki anyám és lehet kiszúrja majd. Én viszont nem szívesen nézek bele, mert lezártam ezt magamban, ha nem is teljesen, de akkor is, nem szeretnék belenézni abba az albumba. - Sajnálom, de olyan sok minden volt ott, és nem tudtam, hogy mire vágysz a legjobban. - na most viszont én eresztek meg egy bocsánatkérő mosolyt felé. Soha nem voltam jó bevásárlásban. Vagy sokat, vagy túl keveset veszek. Valahogy ebbe azért bele kéne tanulni.
Sose gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt így alakulhat az életem pozitív irányban. Pár hete még ott voltam bezárva és úgy éreztem, hogy nem sok lehetőségem van már az élben túl sok mindenre, és most hirtelen kölcsön vettünk egy kocsit, elszöktünk a birtokról, egész kis kalandba bonyolódtam egy sráccal, aki nagyon kedves és határozottan tetszik és a tetejében az éjszaka csendje és békés leple alatt még egy csókot is lopott tőlem. Ennél nem is vágyhattam volna többre, amikor néztem éjszakánként a plafont és próbáltam nem folyamatosan arra gondolni, hogy milyen szörnyű minden, hanem hogy majd egyszer jobbra fordulnak a dolgok. Végül is talán ez is meghozta az eredményét, mert jobbra fordultak. Nem túl gyorsan, de igen, és ez a legfontosabb, én pedig most úgy érzem, hogy olyan hosszú idő után végre boldog lehetek kicsit és nagyon remélem, hogy ez még jó ideig nem is szakad meg. - Komolyan? Azért azt hiszem nem marad így, hanem kezdek vele valamit. - bár gondolom a pasik már csak egy dolog miatt is szeretik a zilált hajú nőket látni az ágyukban, annak ellenére, hogy esetünkben nem történt semmi ilyesmi, bár gondolom az ő ágyából szálltak már ki e miatt zilált hajú nők... lányok... hölgyek, fene tudja. Attól persze újfent kellőképpen zavarba jövök, hogy ilyen gondolatok után még arra is képes vagyok, hogy a hátsóját lessem, amikor felveszi az órát. Kis torok köszörülés kell is, mikor elindul felfelé, hogy legyen hangom legalább válaszolni. Őszintén szólva már határozottan éhes is vagyok, szóval jól fog jönni az a reggeli, ami nem sokára érkezik majd, vagy hát meglátjuk, hogy mennyi idő alatt járja meg majd az utat. - Jól van, én meg addig összepakolok, hogy amikor anyukád visszajön, akkor szép állapotban várja a nyaraló. - csak legyünk pozitívak igaz? Én legalábbis mindig igyekszem az lenni, sikerülni fog, megtaláljuk anyukáját és szépen visszahozzuk ide, vagy visszajön a saját lábán, ez már teljesen részlet kérdés azt hiszem. Én is hamarosan felfelé indulok. Az öltözés egészen gyorsan meg van és persze fogmosást is beiktatok, mert szeretnék tőle még egy búcsú csókot, mielőtt elindul. Vajon csak az újdonság élménye miatt van, vagy ez sokáig nem múlik még el, hogy ha tehetném, akkor folyton az ajkain csüngnék? Látom a tükörben, ahogy már ettől is sikerül kissé elpirulnom, így inkább folytatom a hajam fésülését, lehetőleg nem sokat agyalva máson, és aztán irány lefelé, hogy még mindenképpen elérjem, mielőtt indul. A rendelést leadom kb. végülis csak az a fontos, hogy mit nem kérek, aztán a csók. Határozottan bizsergető, ahogy még végig is simít az arcomon közben. Finoman átkarolom a nyakát, talán már nem olyan esetlenül, mint éjszaka és egy kicsit hagyom magam elmerülni a pillanatban. - Neked is így volt az első után? Nehéz... abbahagyni. - mosolyodom el kissé újfent zavarban. A hajamat a fülem mögé tűröm, aztán szépen becsukom mögötte az ajtót, miután még kicsit követtem a lépteit elfelé. Jól érzem magam, még az se zavarna, ha itt kellene maradnunk, de tudom, hogy a cél Atlanta. Oda megyünk, megkeresni az édesanyját. Szépen rendbe rakom az ágyat, no meg elpakolom a ruháimat is, és mindent vissza a táskába. Kelleni fognak ezek még, mert lehet, hogy holnap jövünk vissza, vagy még ma, de az is lehet hogy nem, tehát jobb minden eshetőségre felkészülni. És még így is viszonylag soká érezik, amikor pedig betoppan én már a rendbe tett kanapé előtt ülök, és éppenséggel egy fotóalbumot lapozgatok. Találtam az egyik fiókban a nappaliban. Nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal és gondoltam... Oh, egyáltalán nem biztos, hogy ennem örülni fog, ezért is rezzenek össze, amikor nyílik az ajtó, mint egy rossz gyerek, ha tudja hogy olyat csinált, amit nem kellett volna. - Szia! Én... Ugye nem baj? - komolyan kissé talán ijedten szorítom magamhoz az albumot, miközben a konyha felé közelítek, ahol épp az asztalra pakol ki. Nem tudom, hogy nincs-e olyasmi benne, ami nem rám tartozik, vagy egyszerűen csak nem akar emlékeket felszakítani. De nem is kell, gyorsan eltehetem és kész, igaz? Azért igyekszem egy elnézést kérő mosolyt megejteni. - Azért nagyon ne hizlalj fel. - tényleg sok mindent hozott, de a maradékot elvihetjük, jó lesz a gépre, vagy majd oda és akkor nem kell újfent kajalehetőség után kutatni.
Azon még nem gondolkodtam, hogy mit válaszolnék arra, ha rákérdezne bárki is arra, hogy akkor most járunk-e. Remélem, hogy ilyen nem lesz, mert....nem igen lehet ebből nagyon jól kijönni, ha nem vagy biztos a dolgodban, már pedig én sajnos nem vagyok az. Régebben nagyon magabiztos voltam, de ez azzal is járt, hogy egyfolytában a figyelemközéppontjában voltam és ezt egy idő után megunja az ember, én legalábbis meguntam. Ha pedig megkérdezik és néma csendben állunk az elég kínos és meg is lehet vele bántani a másikat. Fura, hogy ez az egész ilyen komplikált, az ember azt hinné, hogy ez olyan könnyű dolog. Biztos van aki ezt elég könnyen letudja kezelni, de én nem ezek közé tartozom. Az a sok könyv és film néha szólhatna azért a csók utánról is, hátha van ennek valami szabálya, vagy valami más, amiről eddig nem hallottam. Ennek valahogy utána kéne járni. Fogalmam sincs, hogy mi vár rám, ránk a birtokon, ha visszaérünk. Nagyon sok diák van, talán fel se tűnik a hiányunk, csak az autóé, amit elhoztunk. Ebben az esetben pedig nem kell magyarázkodni, hogy hol voltunk, aminek azért örülnék, mert nem vagyok már kölyök, hogy beszámoljak minden lépésemről. Kevés időt töltöttem el a birtokon eddig, nem is nagyon van barátom ott még. Az viszont tényleg nehézséget jelenthet, hogy saját szobák vannak, bár ez nem egy legyőzhetetlen akadály. Végszükség esetére ott van az ablak, amin betudok mászni, de gondolom azért Eric és Charles nem olyan maradi, hogy ilyenek miatt szóljanak oda a másiknak. Elvégre a többség már felnőtt, vagy legalábbis már elég nagy, nem hinném, hogy olyan nagy gond lenne, ha én együtt lennék Scarlettel. - Nekem így is tetszik! - mondom vele nevetve. Szép lassan azért sikerül felkelnem az ágyból. Emlékszem még kamaszkoromban anyám egyszer egy vödör vízzel öntött le, hogy felébredjek, mert álmos voltam és semmi kedvem nem volt iskolába menni. Szerencsére ez csak egyszer történt meg, az eset után magamra zártam az ajtót éjszakára és nem tudott bejönni reggel, hogy felébresszen. Ilyenkor addig dörömbölt, míg fel nem keltem, soha nem tudtam igazán jó megoldást találni arra, hogy ne ébresszen fel reggel. Később már ez nem jelentett problémát, mert kora reggel én már a garázsban edzettem és csak órák múlva jöttem ki onnan. Imádtam edzeni régen és most is szeretek súlyokat emelgetni, de az izmaimat karbantartani mindig is utáltam. Hülyén hangzik, hogy utáltam és közben mégis szeretem edzeni, de így van. A lányoknak bejött, ha valaki jól néz ki én pedig nem panaszkodtam meg voltam és most is meg vagyok elégedve a testemmel, de az izmok olyanok, mint a háziállatok. Ha nem gondoskodsz róluk, akkor elhagynak téged. - De még mennyire! Rendben, akkor gyorsan összedobom a cuccaimat és megyek is. - mondom neki mosolyogva és elindulok a szobám felé. Óvatosan nyitom ki az ajtót és elég lassan mozogva lépem át a küszöböt, de....elmarad az emlék áradat amire számítok. Mintha a birtokon lévő szobába lennék. Talán ez az egész helyzet, ami most köztünk van Scarletttel leárnyékolja ezt az emlékbúvár énem. Nincs olyan rendetlenség, mint amire emlékeztem, persze azért itt is áll a por, de ahogy bekukkantok a szekrényembe örömmel veszem észre, hogy a ruhákat nem kezdte ki. Az ágyra dobom a szekrényaljában lévő sporttáskát, és elkezdek bepakolni. Egy másik farmert, egy rakás pólót, alsóneműt és zoknit dobálok be a táskába. Ahogy ezzel készen vagyok gyorsan felkapok magamra egy pólót, majd arra egy vékony pulóvert, biztos ami biztos. Már mennék is le, de ekkor észreveszem a polcon lévő képet anyámról és rólam. Az eltűnése előtt pár hónappal készült, jól emlékszem rá. Jó érzés, hogy hamarosan már nem fogok ilyenek rágódni. Szerintem anyám jól kijönne Scarlettel és meg is dicsérne, hogy milyen szép lányt találtam. Nagy nehezen elszakítom a tekintetem a képtől, nem akarok elmélázni az emlékeken. Pár nap múlva már nem is lesz teher nekem ez az egész, már csak belegondolni is fantasztikus. Lemegyek a lépcsőn a táskával a vállamon, amit le is dobok a földre, miközben a cipőmet próbálom felügyeskedni a lábamra. Már éppen felszólnék, hogy mit hozzak neki, de pont ekkor libben le. - Bármi, gomba nélkül rendel. - mondom neki mosolyogva és végigsimítok az arcán, miközben visszacsókolom. Valami eszméleten, amit érzek, mikor megérintem őt.Egyre biztosabb vagyok abban, hogy ez életem legjobb időszaka, bármilyen rövid eddig. - Sietek vissza! - mondom neki még mosolyogva búcsúzóul és kilépek az ajtón. Van egy nagyon jó kis reggeliző a közelben, talán negyed óra gyalog, úgyhogy úgy döntök inkább elsétálok odáig. Talán egy órát voltam távol, siettem, ahogy tudtam és hoztam amit csak tudtam, de valamiért nagyon sokan voltak. Van nálam palacsinta, péksütemény, tej és müzli, sőt még hamburgert is vettem biztos ami biztos. A palacsintához juharszirupot hoztam, a péksüteményhez vajat, felvágottat, megvettem mindent amit csak tudtam, mert féltem, hogy valami olyat veszek, amit Scarlett nem szeret. Hoztam még teát, kávét és kakaót is a reggeli mellé, úgyhogy rendesen felpakoltam magam. Az egyik kezemben egy zacskó tele az étellel a másikban pedig egy karton italtartó vagy mifene, tudjátok olyan, mint amit a McDonald's-ban adnak, hogy elvid a kólád. Sikerül valahogy beügyeskednem magam az ajtón és gyorsan le is pakolok az asztalra mindent. - Nem tudtam, hogy mit ennél igazán, úgyhogy hoztam mindent. - mondom mosolyogva és megvakarom a fejem. Tudom, elég nagy pénzpazarlás ez, de amit nem eszünk meg, azt eltudjuk rakni, nem?
Egyáltalán nem akarom ezt túlgondolni, vagy túlkomplikálni. Nem lenne azt hiszem semmi értelme. Egyszerűen csak jobb élvezni az egészet és elfogadni, hogy megtörtént. Szeretném, ha így maradhatnánk, de tudom, hogy nincs rá lehetőség. Viszont talán még jobb is kisülhet ebből, ha hagyjuk, hogy idővel magától alakuljanak a dolgok. Nem tudom, hogy azt mondhatjuk-e, hogy ez már valami. Csak egy csók volt. Egy csodás, romantikus csók az estei csendben, ami teljesen megnyugtatott, de most akkor azt is jelenti, hogy egy pár lettünk? Ő vajon ezt szeretné? És egyáltalán ki kell ezt mondani nyíltan, mondjuk úgy hivatalos formában, vagy nincs rá szükség csak akkor, ha valaki kérdezi? Mondjuk az édesanyja? Mi van, ha ő megkérdezi? Rávágjuk mindketten, hogy igen, járunk? Vagy zavarban leszünk és egyikünk majd nem meri kimondani és a másiknak fájdalmat okoz? Nagyon bonyolult ez az egész, pedig maga a csók olyan nagyon egyszerűnek tűnt. Azt hiszem az legegyszerűbb, ha nem gondolok bele mindenbe mélyebben, hanem csak tényleg alkalmazkodom a történésekhez és kész. Majd lesz valahogy. Az biztos, hogy csak mosolyogni tudok, ahogy nézem és ahogy látom az ő arcán is a mosolyt, és ennyi most bőven elég nekem. Nem kellenek szavak, csak pár apró elsuttogott, hogy alhassak vele, a mellkasán. Jól esik, megnyugtat és minden létező rémálom lehetőséget távol tart tőlem. Ez így a jó, tényleg jó lenne akár minden éjjel vele együtt aludni, de tudom, hogy erre nincs lehetőség, főleg ha visszatérünk a birtokra, hiszen mindenkinek saját szobája van és akkor hogy venné ki magát ez az egész? Viszont csak eljön a reggel és én határozottan zavarban vagyok, amikor felkel és rájön, hogy én meg néztem. Nem is tudom, el fog ez múlni idővel? Végül is idővel minden bizonnyal, csak még nem azonnal. Mint ahogy az is határozottan zavar, hogy tuti rémes lehet a szájszagom, de igyekszem eltakarni, és majd gyorsan beveszem magam a fürdőbe? - Hogy ez... csini? Jó ég, dehogy! Egy szénakazal a fejem reggel! - nevetem el magam végül. Nem is értem, hogy nézheti csininek a fejemet, amikor tényleg úgy nézek ki, mint aki... hát nem is tudom, hogy mitől nézhet még ki így az ember feje a kiadós alváson kívül. Elmosolyodom, amikor végül is elindul és zavartan harapom be az alsó ajkamat, amikor véletlenül a hátsójára siklik a tekintetem, amíg a óráját veszi fel. Szó se róla, azét határozottan jó pasi, anyunak is biztosan tetszene és szerintem a szüleim kedvelnék. Kár, hogy ezt már soha nem tudhatjuk meg, de bőven elég, ha én így gondolom. - Ahogy neked jobb. Az is jó, ha addig összekapom a lakást, meg rendbe szedem magam és itt eszünk, aztán indulunk. Gondolom már... izgatott vagy. - mosolyodom el, és figyelem ahogy elindul felfelé, majd pár percnyi bamba mosolygás után én is elindulok felfelé, hogy felöltözzek szépen. Sietek igen, mert még el szeretném érni az előtt, hogy elindul, bár tuti, hogy ő gyorsabban lesz kész, ezért végül csak a fogmosásra és a felöltözésre adok magamnak időt. Még zokni se kerül a lábamra, csak úgy mezítláb, farmerben és pólóban sietek le a lépcsőn. Nem hallottam, hogy elköszönt, szóval még itt kell lennie. Gyors körbepillantás, és amikor meglátom irány ő. - Nekem bármit hozhatsz, vagyis... bármit, amiben nincs gomba, de azon kívül bármit, rád bízom. És... - egy pillanatra zavartan harapom be az alsó ajkamat, majd kicsit lábujjhegyre állok, hogy megismételhessem azt az esti csókot. Muszáj így világosban is, mert eddig még nem tettük meg, reggel sem, és túl jó volt ahhoz, hogy ne legyen még sokszor lehetőség rá. - Várlak, addig összepakolok. - nem, azt hiszem nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, odafagyott.
Nem tudom, hogy mi sülhet ki ebből az egészből, de őszintén szólva nem is akarok túl sokat ezen rágódni. Nem kell mindig mindent megtervezni előre, néha csak hagyni kell, hogy vigyen az ár, amúgy sem lehet tudni, hogy mit fog hozni az élet. Ez nem egy matematikai egyenlet, amit letudsz vezetni és kiszámolni. A pillanatnak kell élni, magadnak és a másiknak is egyszerre. Vegyük példának ezt a csókot. Valószínűleg mindketten élveztük, azt nem tudom, hogy ő ebben mennyit látott, de nem is akarok ezzel foglalkozni, mert a vége csak megint az lenne, hogy elhiszem magamnak, hogy több van ebben, mint ami. Visszatérve az eredeti gondolatmenetemre, nem lett volna olyan különleges ez az egész, ha csak az egyikőnk élvezi. Bele fogok ebbe őrülni. Tudom, hogy nem kéne, de csak ezen kattog az agyam. Rajta, rajtunk, ezen az egész helyzeten. Gyávaság lenne azt kívánni, hogy fagyon meg az idő? Örökké így maradni? Talán az lenne, de nincs esélye. A pillanat szépsége abban rejlik, hogy elillan, akkor pedig árulás lenne az időt megállítani nem? Olyan zavaros ez az egész! Kedvesen rámosolygok a sötétben. Nehéz elhinni nekem is, hogy ez az egész velem is megtörténik. Nem hittem volna, hogy most fogom magam először így érezni. Egyszerre csodás és fájdalmas. Soha nem gondoltam át azt, hogy mégis mit fogok tenni ilyen helyzetben, mert olyan képtelenek tűnt az egész. Úgy gondoltam, hogy ha képtelen voltam abból a sok lányból egybe beleszeretni, akkor inkább hagyom, hogy engem találjon meg az egész, mint hogy én hajkurászom. Most pedig...nem tudom mit érezzek. Nem akarok jobban belegondolni abba, hogy szerelmes vagyok, mert nem vagyok magamban biztos. Tény, hogy nagyon tetszik Scarlett és imádok vele lenni, de...túl sok dolog van, ami tüske bennem, amire nincs szükségem, mégse vagyok képes kihúzni magamból. Ha most szerelmet vallanék akkor Scarlett valószínű megijedne ettől az egésztől. Nem lehet ilyen önző, csak most ismerkedik az élettel, nem várhatom el tőle, hogy leragadjon mellettem. Talán csak én tévedek, vagy csak én érzek így nem tudom. Aztán ott van még az is, hogy elhamarkodom. Tévedek és megbántom őt, azzal pedig nehezen tudnék élni. Nem zavar, hogy engem néz miközben ébredezek. Sőt, inkább jó érzés az, hogy néz, mintha vigyázna rám, tudom hogy itt van mellettem, ez a nap pedig akkor már nem lehet olyan rossz. Már csak attól mosolyoghatnékom van, hogy őt látom mosolyogni. - Pedig egész csini! - mondom neki mosolyogva, ahogy a hajára nézek. Nekem mindig is jobban tetszettek a hosszú hajú nők, nem tudom, nekem az valahogy nőiesebb, de ez is ízlés dolga. Annak viszont nagyon tudok örülni, hogy az én hajammal nem kell olyan sokat vacakolni. A lányok képesek órákon át a hajukat fésülni, nekem pedig elég párszor beletúrni és már készen is vagyok. Azt viszont nem tudom, hogy most ez járásnak számít-e. Elég rövid életűek voltak az eddigi párkapcsolataim, főként azért mert nem tudtam a lánnyal normálisan beszélgetni. Viszont nem hinném, hogy annyival idősebb lennék nála, talán két-három év, szerintem egyáltalán nem olyan nagy dolog, engem legalábbis nem zavar, remélem őt sem. Az pedig, hogy mennyire intim valakivel a kapcsolatom....hát lehet, hogy hülyén fog hangzani, de túl sok ilyen volt, túl egy éjszakás kaland, alig volt, hogy rendesen elvoltunk egymás társaságában, úgyhogy a legkevésbé sem zavarna ez. Amúgy sem vagyok a sürgető típus és már kanos tini sem, úgyhogy ez a gond aligha áll fent. - Oké, akkor beüljünk valahova útközben, vagy szaladjak el érte és itt együnk? - kérdezem tőle, miközben a lépcső felé lépdelek őt nézve. Igazából nekem mindegy melyik lehetősége választja. Vannak azért a környéken jó kis helyek, ahol remek reggelik vannak, és még csak nincsenek is messze. Viszont akár ki is futhatok az egyikhez, míg ő készülődik, egy kis testmozgás soha nem árt. Persze azért ehhez előbb át kell öltöznöm, és nagyon remélem, hogy jól emlékeztem és van itt valami ruhám, mert nincs valami nagy kedvem most vásárolgatni magamnak. Nem is tudom mit veszek fel. Bedobálom amit találok a sporttáskába és felkapok magamra egy farmert meg egy pólót és készen is lennék.
Kezdőlap 
by 
