Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Előzmény Furcsa kettősség tombol bennem, hiszen mennék már, meg nem is. Sose tettem még semmit, ami igazán nagy kihágás és most épp erre készülök, ami izgalommal tölt el és persze félek is kicsit. Mégis csak ott vannak bennem a kétségek, hogy mi van, ha bajba kerülünk, mi van, ha mégis beüt a baj, és a végén kicsapnak a suliból. Nem tudom, hogy az a jobb, ha megosztom vele ezeket a kétségeket, vagy az, ha inkább megtartom magamnak, de végül a mellett döntök, hogy talán az első lenne a legjobb. Ő már gyakorlottabb az ilyesmiben, talán engem is meg tud nyugtatni, vagy adni valamilyen okos tanácsot, amitől a félelem rész elmúlik és csak a jól eső izgatottság marad meg. Sejtelmem sincs, hogy mi lesz ennek a napnak, vagy inkább a következő napoknak a vége, ami rendkívül új és szokatlan számomra, hiszen eddig minden napomat megtervezetten éltem le. Jó nem én terveztem, de mások helyettem igen. Meg volt minden napi rutin időpontja, mikor van reggeli, vagy épp takaródó és ez alól nem igazán akadt soha kivétel, most viszont pont hogy minden létező szabályt végképp fel fogok rúgni és örülök neki, hogy ez következik, nagyon is örülök! A szavaira végül elmosolyodom és az a hatalmas és súlyos kődarab is leesik a szívemről, ami eddig próbálta nyomni. - Az hiszem igazad lehet. Kedvesek voltak velem és úgy is idehívtak, hogy nincsenek szüleim, akik ki tudnák fizetni ezt az egészet. - még bólintok is egy aprót a szavaim után, azt hiszem azért is, hogy magamat is még inkább megerősítsem, hogy jól mondta és hogy nekem sem kell semmitől sem tartanom. Az a helyzet, hogy a legtöbb dologban igaza van, tényleg lehet hogy szükség lesz hamis útlevélre és arra, hogy ne a saját nevemet használjam, mert igenis megtalálhatnak. Félek tőle egy kicsit még most is, hogy mi van, ha megint visszavisznek oda. Nem biztos, hogy olyan gyorsan ki tudnék jutni és nem akarom azt csinálni többet, amit kell. Legalábbis nem mindig, végre lehetnek saját döntéseim is, mint ez a mostani és nem csak abban merül ez ki, hogy kétféle ebéd közül mit választok. Most én döntöttem el, hogy segítek Liamnek és azt is, hogy vele tartok egy messzi városba, ahol még soha életemben nem jártam és még csak azt sem tudom, hogy milyen messze van, arról nem is beszélve, hogy életemben először fogok majd repülőn ülni, ami szintén nem kis dolog számomra. - Tudom, és menni fog, bár sejtelmem sincs, hogy milyen nevet tudnék elképzelni magamnak a sajátomon kívül. Tudod vannak nevek, amik valahogy úgy nem illenek annyira a gazdájukhoz, szerinted... nekem mi lenne jó? - nem vagyok jó ebben, hogy álnevet találjak ki, örülnék, ha tudna segíteni. Valami olyan kell, ami tényleg illik is hozzám, amit úgy tudok használni, hogy nem kell rajta sokat gondolkodni és nem utolsó sorban nem látszik azonnal, hogy ez nem az enyém. Mert ha a név nem passzol, akkor minden bizonnyal úgy ejtem ki, hogy közben zavarban vagyok, vagy talán még eszembe sem fog jutni azonnal, ha csak nem koncentrálok rá eléggé. Viszont az biztos, hogy most akarok menni, így hamarosan már el is indulok felfelé, hogy összeszedjek pár cuccot. Félek, hogy holnapra meggondolnám magam, vagy elmondom véletlenül valakinek, aki lebeszél, vagy még rosszabb elmondja az alapítóknak. Nem, az a biztos, ha most azonnal indulunk, vagyis az összepakolás után. A kis kézitáskát szépen bedobom hátra, és már bent is ülök az előbbi helyemen. Már tényleg nincs más hátra, mint izgulni. Komolyan majd kiugrik a szívem a helyéről, pedig még csak el sem indultunk. Biztosan csökkenni fog majd ez, ha már úton vagyunk, de most még így az egész kezdetén, és most hogy már eldőlt és biztosan megyek erősen dobol a vér a fülemben és először még a szavait is alig hallom meg. Végül visszatér a mosoly az arcomra és pár perc múlva már nyugodtabban dőlök hátra. - Liam... szerinted mi történt anyukáddal? Miért tűnt el? Vay még csak ötleted sincs? - kérdezhettem volna előre is tőle többet, de úgy gondoltam, hogy ráér ez útközben. Naiv dolog azt hinni, hogy nem valaki olyanról van szó, aki mit tudom én ártani akar nekem? Diák, legalábbis elvileg, habár az udvaron találkoztam vele, de... Nem, nem most kell elbizonytalanodni, hiszen már elindultunk. Bízom benne, bízni akarok benne, akkor is, ha nem szinte még nem is ismerem.
A hozzászólást Scarlett Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. 21 Május - 15:56-kor.
Tudjátok van az az érzés, amikor tudod, hogy ez a nap egyáltalán nem biztos, hogy olyan véget fog érni, mint amilyet te szeretnél, mégse félsz a csalódástól, a fájdalomtól. Azt mondod, hogy kibírhatatlan és kibírod. Nem feltétlen azért, mert olyan erős és kitartó vagy, hanem mert van melletted valaki, valaki, aki egyetlen szavával képes életet lehelni beléd, akinek fontos az, hogy ne sérülj meg, miközben az ismeretlen kutatod. Nem ígérhetem meg azt, hogy nem sérülök meg, hogy nem leszek csalódott és nem érzem majd végtelenül üresnek magamat, de most már mindegy mi történik, célba értem. Nehéz volt, kőkemény, sokat szenvedtem, de a forráshoz csakis az árral szemben lehet eljutni, én pedig itt vagyok, történjen bármi, eljutottam idáig, nem fogok úgy hátat fordítani, hogy ne zárjam ezt itt most le. Pontot rakok ennek az egésznek a végére, új fejezetet kezdek az életemben, magam mögött hagyom azt, amit már évek óta cipelek. Most, hogy itt van velem Scarlett, már van értelme az újrakezdésnek, nem fogok céltalanul és magányosan bóklászni, röghöz kötöm magam, Scarletthez láncolom magam, hogy történjen is bármi, soha ne szakadjak el tőle végleg, valahogy megfogom találni a lehetőségét annak, hogy visszataláljak hozzá. Most viszont feszült vagyok, feszült, mert nem azt érzem, amit éreznem kéne. Dühösnek kéne lennem, amiért valaki csak így ellopta az életem, de én inkább szomorú vagyok. Ebben a pillanatban talán több millió ember adta fel azt, amiben hitt. Nem tesznek semmit sem, nem dühöngnek, csak ülnek egy helyben, és várják, hogy teljen az idő. Nem reagálnak, nem harcolnak, nem éreznek semmit, elfelejtették, hogy miért mit tettek. Én viszont szomorú vagyok. Ez azt jelenti, hogy még élek, érzek és nem adtam fel, de mégis mit nyerek ezzel, ha összetörök magamban mindent, amit régebben sikerült megóvnom? Szorosan átölelem Scarlettet, nem akarom kimondani, de talán így is tudja. Annyi kétség van bennem, mint vízcsepp a tengerben. Mi van akkor, ha ott van az a pasas? Neki fogok menni? Mi van akkor, ha anyám be se enged, ha beszélni sem lehet vele. Hogyan tudsz meggyőzni valakit arról, hogy nem az, aki? Nem hoztam magammal fotót vagy hasonlót, mert erre nem számítottam, a gyűrűje pedig édeskevés ahhoz, hogy elhiggye nekem, egykor az élete fontos részét képeztem. Nincs tervem, nem tudom, hogy mit fogok tenni, ha ajtót nyit majd. Talán kezdhetném egy bocsánatkéréssel, vagy valami hasonlóval, aztán talán sikerül rábírnom, hogy meséljen arról, amit az életének hisz. Charles talán tudna valamit kezdeni vele, de mégsem rabolhatom el az anyámat nem igaz? Tudtommal pedig emlékeket csak az adhat vissza, aki elvette. Legalábbis így lenne értelme a dolognak. Bárki is vette el az emlékeit, az nem fogja visszaadni neki, önmagától biztos, hogy nem. Kíváncsian nézem, ahogy a haját szedi éppen rendbe. Mindig is szeretem a hosszú hajú lányokat, nekem az valahogy sokkalta nőiesebb. Igaz, hogy többet kell vele talán vacakolni, de engem aztán nem zavar, minél tovább nézhetem őt, annál jobban feledkezek meg a gondjaimról. – Szuper. – mondom neki mosolyogva és odafekszem a lábai mellé és hol rá, hol a plafonra nézek. Érzem rajta, hogy feszült, és meg is értem, én is az vagyok. Túl sok a kétely bennem, túlságosan is sok mindent nem ismerek, semmire nem kaptam szinte választ, csak még több kérdés fogalmazódott meg a fejemben. Nem mintha nem lett volna belőlük már éppen elég, unom, hogy kérdésekre csak kérdésekkel válaszolnak nekem, hogy sötétben kell járnom és nem találom a kapcsolót. Köszönöm, elég volt! Egy életre meguntam a válaszok után koslatást. -Nem tudom, de nem is érdekel, ez az út már megérte! – mondom neki mosolyogva. Leharaphatják a fejemet, vagy szobafogságra ítélhetnek, takarításra, mindegy, nem bántam meg és nem is fogom megbánni, hogy eljöttem onnan Scarlettel. Nem kell megérteniük, vagy próbálkozniuk vele, mert tényleg nem érdekel az, hogy mennyire is éreznek együtt velem. A lényeg az, hogy én mit érzek, én pedig odavagyok Scarlettért, ez ellen nem tehetnek semmit, bármilyen büntetést is szabnának ki. Nem hinném, hogy ez lenne a vége, maximum szólnak, hogy legközelebb közöljük velük előre a terveinket, de…Charleson már a múltkor is látszott, hogy nem igazán díjazza azt, hogy így megakarom találni anyámat. Majd belenézhet a fejembe, ha visszaértünk és láthatja, hogy tévedett. Nem a vesztembe rohantam, hanem a szerelembe, és nem gondolom, hogy ez rossz lenne, hogy rosszul kéne éreznem magam amiatt, hogy nem szóltam nekik. Megvan anyám, talán visszahozhatom, és itt van nekem Scarlett. Ezzel az úttal én csak nyertem, ne várják tőlem, hogy rosszul érezzem magam miatta. Vele együtt pattanok fel, gyorsan felveszem a cipőmet és már zárom is magunk után az ajtót. Jó idő van, süt a nap, egyelőre ez a nap tökéletes. Megfogom Scarlett kezét és úgy megyünk ki az utcára keresni valamit, amivel elhallathatjuk korgó gyomrunkat. Kiszúrok egy hot dog standot nem olyan messze, az nekem tökéletesen jó lesz, majd később eszek valami normális kaját. – Azt hiszem én eszek egy hot dogot. És te mit kérsz?
Nem látok ki ugyan a sötétítőn keresztül, de mégis ha oda kéne képzelnem, hogy milyen idő van most, biztos vagyok benne, hogy arra tippelnék, hogy szikrázóan süt a nap, madarak csiripelnek, kellemes virágillat száll a levegőben... Persze elképzelhető, hogy mindezt csak azért gondolom, mert túlságosan jó érzés úgy ébredni, hogy az első, ami a szemed elé kerül olyasvalaki, aki rendkívül fontos lett neked rövid idő alatt. Elképzelhető, hogy odakint esik az eső, de igazából az sem érdekelne, még ennek is simán képes lennék örülni. Most... bárminek. Tudom, hogy tetszem neki, hogy nem látta túl vékonynak a lábaimat, tudom, hogy szeret és, hogy ha szükségem van rá, akkor ott van velem. Valahogy olyan az egész, mintha ma semmi se állhatna az utamba, mintha ma mindennek kötelezően sikerülnie kellene csak azért, mert végtelenül boldog vagyok és mert csodásan indult a reggel. Lehet, hogy lesznek nehézségek, egyáltalán nem biztos, hogy zökkenőmentesen halad majd a napunk, de én akkor is bízom benne, hogy minden rendben lesz. Ne tudom mást, csak egyszerűen megállás nélkül mosolyogni, ahogy nézem, amint ébredezik. Lehetetlennek érzem, hogy megmoccanjak, de egyelőre még nem is muszáj, hiszen egy fürdőszoba van, megvárom, amíg elkészül, addig pedig még nyugodtan pihenhetek. Felkönyökölök kicsit, hogy a csókját viszonozzam és ne kelljen annyira mélyre hajolnia, majd hason fekve ejtem vissza a fejem a párnára. Csak figyelem, ahogy kifelé botorkál. Észre sem veszem, hogy mennyire sikerült rajtafelejteni a pillantásomat a hátán, a széles vállain. Egy ilyen pasi mellett szerintem egy lány sem érzi úgy soha, hogy ne lenne biztonságban, még akkor sem, ha... ma nehéz nap vár ránk. Most majd összehangoljuk a dolgokat és sokkal jobban figyelni, nem lesz semmi baj. Pár pillanatra még lehunyom a szemem, de még akkor is az ő arca kúszik be a gondolataimba és csak akkor nyitom ki újra, amikor hamarosan előkerül. Halkan sóhajtok egyet és feltápászkodom. - Hát jó, fel kéne öltözni. - azért még megelőzöm, mielőtt visszavetődne az ágyba és még útközben kapom el, hogy átölelhessem a nyakát és jól megöleljem. Minden apró érintés fontos, energiát adnak, felkészítenek a napra és segítenek, hogy ne féljek annyira, mi lesz, ha az a fickó esetleg mégis otthon lesz, vagy ha az édesanyja... Nem, rosszra ne gondoljunk! Elengedem végül és felkapva a táskámat a fürdőszobát célzom meg, ahogy egy pillanat alatt rám kerül a farmer, egy egyszerű narancssárga póló és jöhet az arcmosás, meg a gyors fogmosás, aztán már újra elő is kerülök. A hajamat már az ágy szélére huppanva kezdem el megszabadítani a csomóktól és a kóctól. Van, amikor hátrány, hogy túlságosan sok a hajad, bár én szeretem, csak néha tényleg kissé időigényes, míg az ember normálisan rendbe szedi. - Persze, ehetünk út közben. - pillantok hátra a művelet közben egy halvány mosollyal, de azért érezni rajtam, hogy van egy cseppnyi gondterheltség is ott. Elrejtve, megbújva, de akkor is ott van. Kár lenne tagadni, ahogy telnek a percek, úgy leszek feszültebb és ha jól sejtem, akkor ő is. De megoldjuk, ketten majd megoldjuk. - Szerinted nem lesz nagy baj belőle majd a birtokon, hogy eltűntünk két napra? Vagy... három? - két éjszaka telt el, ez végülis már három nap, főleg ha azt is számolom, hogy mikor érünk vissza. Nem tudni, hogy a mai nap mennyire lesz hosszú, még csak sejtelmünk se lehet róla. Végül az utolsó simításokkal is meg vagyok, bedobom a hajkefét a táskámba, és végül nagy levegőt veszek, majd feltápászkodom. - Akkor... kerítsünk valami reggelit, aztán látogassuk meg édesanyádat... újra. - menni fog, a kaja egy kis energiát ad, aztán pedig nem lesz semmi baj. Bízom magunkban, bíznom kell abban, hogy meg fogjuk tudni oldani. Talán könnyen megy majd, talán kiderül, hogy csak az a fickó a hibás, hogy aztán mindent megoldunk együtt.
Soha sem hittem igazán abban, hogy az álmoknak van bármiféle jelentése is. Az álom egy képzelgés, egy világ, amit én alkotok meg és én irányítok, úgymond…a tökéletes világ, ha létezik ilyen. Vannak, akik azt mondják, hogy az álmoknak szerepük van a sorsunk alakulásában, hogy figyelmeztetnek minket, de szerintem ez hülyeség, magadat figyelmeztetni az ismeretlenre nem lehet. Régebben sokat gyötörtek álmok, főként rémálmok. Egy kezemen megtudnám számolni, hogy mikor álmodta szépet vagy, hogy mennyire emlékszem ezekből. Legtöbbször mikor felkelek nem emlékszem arra, amit álmodtam, csak nagyon lassan áll össze a kép. Régebben naponta keltem arra, hogy tiszta izzadság vagyok, és míg én álmaimban vergődtem, addig körülöttem minden megbolondult. Némelyik álmomban meghaltam, vagy épp szenvedtem, kiestem egy repülőből, ütött el autó, és ezekre sajnos mind emlékszem. Ahogy felriadtam és visszafeküdtem, hogy újból meghalhassak. Ez éveken át ment és egy idő után már…megszoktam. Nem ültem fel riadtan az ágyamban, nem verejtékeztem, csak hagytam, hogy megtörténjen, aminek meg kell. Az egyik fickó szerint azért álmodok a halálomról, mert megfogok halni. Ez aztán nagyon kreatív ötlet volt, és itt el is döntöttem magamban, hogy soha nem fogok jelentőséget tulajdonítani az álmaimnak. Igaz, hogy voltak olyan helyzetek, amikor könnyedén meghalhattam volna, de nem tettem, az álmok hazudtak, aztán szépen lassan el is múltak. Én ezt inkább a bűntudatom kivetülésének nevezném. Magamat hibáztatom azért, ami történt, bárhonnan is nézzük miattam kellett anyámnak ”megadnia” magát. Akkoriban kezdtem elhinni magamnak, hogy meghalt, és én csak bosszúhadjáratot vezetek a világ ellen. Részben így is volt, másokat bántottam, mert úgy voltam vele, ha én szenvedek, akkor ők is tegyék azt. Aztán…nem is tudom miért, felébredtem. Mint mikor az ember egy rossz álomból kell fel, olyan érzés volt. Magam mögött hagytam mindent, ami arra a pár évre emlékeztetett volna és elkezdtem élni. Charles és Eric pedig pont jókor érkeztek meg hozzám, nem volt nehéz rábeszélni engem a Birtokra. A hozzám hasonlóak között lehetek, megtanulhatom irányítani a képességemet, és nem kényszerítenek rám semmit. Akkor mehetek el, amikor akarok, addig maradok ameddig csak szeretnék. A Birtok azonban számomra nem azt jelentette, amit másoknak. Nem otthonként tekintenem rá. Nem barátkoztam a többiekkel, sokat voltam távol, én inkább egy menedéknek éreztem a helyet, ahol biztonságban vagyok. Már éppen azon gondolkodtam, hogy továbbállok, mikor Scarlett belépett az életembe, és megszólított azon a padon a szökőkút előtt. Még mindig alig hiszem el, hogy ekkora szerencsém van, mert ismerhetem, és szerethetem őt. A legmagányosabb pillanatban talált rám, aztán még célt is adott nekem. Cserébe pedig semmit nem kért, önzetlenül segített nekem, pedig nem ismert. Aztán eljött velem erre az útra pedig a nevemen kívül szinte semmit nem tudott rólam. Egy nap elegendő volt, hogy beleszeressek. Régen kerestem a szerelmet, de most már tudom, hogy nem lehet keresni, csak találkozni vele. Éreztem, tudtam, hogy van egy pillanat, amikor még dönthetek, hogy szerelmes akarok-e lenni. Tetszett nekem és nagyon kedveltem, mindennél jobban akartam őt, de még mielőtt megcsókoltam volna őt, tudtam, hogy döntés előtt állok. Ha most visszakozok, akkor lemondok arról, amire a legjobban vágyok, csak mert félek. Megtettem, döntöttem, én szerelmes akartam lenni, és az is lettem, már a csók előtt is, de csak annak a pillanatában vallottam ezt be magamnak. Nem bántam meg semmit sem. Azt a sok fájdalmat, amit okoztam nem bántam meg, mert így találkozhattam Scarlettel. És ahogy most átölelem őt, ahogy érzem az érintését, könnyedén elfelejtek mindent, ami velem történt, ami nyomja a vállaimat. El kellett vesznem, hogy rátaláljak arra, akire mindig is vágytam, és ha ez kell ahhoz, hogy szeressem őt, akkor újra és újra elfogok veszni. Nem vagyok még teljesen ébren, amolyan félálomban vagyok, de azt tudom, hogy itt a reggel. Ez egy egyszerű megérzés, de nem lehet hibás. Nem tudnék este felkelni, ahhoz túl fáradt voltam, rosszat álmodni pedig Scarlett mellett lehetetlen, úgyhogy…marad a reggel. Lassan nyitom ki a szememet és azonnal mosolyra is húzódik a szám, mikor meglátom Scarlettet. -Jó reggelt! - ez a nap túl jól indul ahhoz, hogy rossz vége legyen. Legszívesebben visszafeküdnék aludni, de…majd holnap kialszom magam, vagy holnapután, vagy…mikor megoldottuk ezt az egészet már. Sikerül valahogy felülnöm az ágyban és kinyújtózkodnom, majd még mielőtt felkelnék megcsókolom őt, hogy ez a nap ne csak jól, hanem tökéletesen induljon. Fáradtan bólogatok szavaira és kikecmergek az ágyból, hogy célba vegyem a fürdőszobát, talán segít valamit, ha hideg vízzel megmosom az arcom. A kezemet magam elé rakom, hogy nehogy véletlen neki menjek a falnak, vagy valami másnak, mert így reggel nem igazán látok a fáradtságtól. A fürdőben gyorsan felkapom magamra a farmeromat, a táskámból pedig egy fehér trikót veszek fel, ez akad először a kezem ügyébe. Míg ő készülődik, addig én visszafekszem az ágyba, legalább nyerek egy kis bónusz pihenési időt. -Mit szólnál, ha útközben reggeliznénk?
Az önbizalmam talán minden pillanattal nő egy keveset, de persze azért még mindig előbújnak időnként a kétségek. Ha van valamid, ha megkapsz valamit, amire vágysz akkor folyton attól félsz majd, hogy elveszíted? Nem megy ez egy idő után a boldogság rovására? Nem akarok folyton rettegni, hogy esetleg nem tetszem neki, el kéne fogadnom a tényt, hogy a pillantása azt súgja butaság, ami felmerül bennem, a legnagyobb, ami csak létezhet. Talán még jó is, hogy a ruhám kint maradt, talán egy jó teszt, hogy megnézzem mi is a reakciója arra, ha nem vagyok rendesen felöltözve. Ettől még persze megmarad bennem egy kevéske félsz, de jóval kevesebb, mint ami eddig volt, hiszen már az elején eléggé lefagy, de aztán mégis úgy látom, hogy inkább megbabonázva néz, mint döbbenten. Kár lenne tagadni, hogy rendkívül jól esik, hogy már csak a pillantásától is hevesebben ver a szívem, hogy még így szavak nélkül is sejtem, hogy mi járhat a fejében, vagy legalábbis próbálom betippelni. Nem nézne így, ha mást várt volna és persze még mindig rajtam a törölköző, de az mégsem takar annyit, mint a rendes ruha. Nem azt látom rajta, hogy túl vékony a lábam, hanem azt, hogy tényleg elnézegetne még jó ideig, ha rajta múlna. Talán csak nem akar zavarba hozni, pedig most az egyszer ez nincs meg. Jó, persze az elején meg volt, amikor kijöttem és féltem a reakciójától, de már nem, most csak élvezem, ahogy néz és a halvány pír is múlik az arcomról, a helyét a mosoly veszi át, ami nem igazán akar eltűnni onnan még akkor sem, mikor végül átveszi a helyem a fürdőben. Percekig csak ülök az ágyon és nézek magam elé, beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy talán fel kellene öltözni vége. Annyira nehezen szánom rá magam, hogy az elmondhatatlan. Fura de jól érzem magam így, mert neki tetszettem, és csak ez a fontos. De végül csak felöltözöm, hiszen fura lenne, ha a végén mehetnék be utána, hogy befejezzem, amit nem sikerült addig megtenni, amíg kint volt. Hamarosan már csak rá várok, és persze jön részemről a meglepődés, amikor meglátom, hogy nem vitte túlzásba az öltözködést, csak épp ő nem azért, mert kint maradt a pólója. Nem sok értelmes szót sikerült kinyögnöm újfent, pedig én igazán igyekszem, de az a nagy helyzet, hogy nem igazán láttam még főleg nem így közelről félmeztelen pasit. Jó az már, hogy kiskoromban voltunk a szüleimmel strandon, mert már nem vagyok kicsi és mert tudom, hogy ennek a félmeztelen a pasinak én a mellkasán szeretnék aludni, az pedig finoman szólva is nagyon közeli állapot. Naná, hogy zavarban vagyok, de azt hiszem jó értelemben, ha lehet ezt így mondani. Elhelyezkedem, és finoman hozzábújok. Kell pár perc, amíg a szívverésem lassul végre, de még az is, amikor gyors igazából jól esik. Nem olyan zavaróan sok, egyszerűen csak kellemesen izgatott vagyok a helyzettől, hogy a tenyerem a mellkasán pihen, hogy átölel és biztos vagyok benne, hogy nyugodt álmom lesz. Olyan nyugodt, mint tegnap a rémálom után, az első csók után. Most pedig már az utolsó jön, de persze még lesz sok, csak épp vár ránk az alvás. Ki tudja mennyire lesz holnap nehéz napunk. A mozdulat pedig már önkéntelenül jön, ahogy az ujjaim apró köröket írnak le a mellkasán, és lassan csendesedik a légzésem és elalszom, ahogy minden bizonnyal ő is.
Hamar eljön a reggel, bár ezt így butaság mondani, hiszen minden éjszaka ugyanolyan hosszú, kivéve óraátállításkor, de az más tészta. Mégis van, hogy az ember hosszabbnak érzi, mint máskor. Most én inkább rövidnek gondolom, pedig már a sötétítő melletti résen halványan bekukucskál a napsütés is. Oldalra fordulok, hiszen már rég helyezkedtünk annyit, hogy az ágy széle felé fekszem. Keresem a pillantását, azaz inkább csak várom, amíg felébred ő is, ha még alszik, amikor kinyitom a szemem. Óvatosan nyújtózkodom, aztán igazítom vissza gyorsan a felsőmet, aminek sikerült a sok mocorgás és e miatt rendesen felcsúszni és láttatni a hasam nagy részét. - Jó reggelt! - olyan nagyon jó lenne itt maradni, legszívesebben magamra húznám a takarót és belefúrnám a fejem a párnába, de tudom, hogy nem lehet. - Reggeli, aztán szépen utána járunk mindennek, úgyhogy ideje felkelni álomszuszék. - mosolyodom el. Úgy mondom, mintha én nem aludtam volna ugyanolyan sokat, mint ő. Fogalmam sincs, hogy mennyi az idő, végül is nem időpontra megyünk, úgyhogy annyira talán nem is fontos, csak a gyomrom az, ami jelzi, hogy tuti, hogy már elég közel járunk a reggelihez, vagy már távol járunk tőle.
Régen nem akartam megvalósítani az álmaimat. Féltem, hogyha sikerrel járok, akkor már nincs miért küzdenem, hajtanom magam, így a legtöbb dolognál magasra tettem a lécet, hogy nem tudjam megugorni, és megvalósítani őket, de végül csak sikerült, és…nem is tudom, hogy akkor miért így gondolkodtam. Ha egy álom valósággá válik az nem rossz dolog, éppen ellenkezőleg. Kitűzöl magad elé valami más célt, egy másik álmot, vagy beéred azzal amid van, amit mindig akartál. Ez vagyok én, Scarlettel mindent megkaptam, amire valaha vágytam. Lehet, korai ezt így kijelenti, de nem akarok az érzéseim ellen beszélni. Szeretem őt, minden pillantására, érintése emlékszem, örökre a szívembe zártam őt. Mondják, hogy az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér. Másokra nézve, másokat megkérdezve talán azt mondanám, hogy így van, de…én ebben nem hiszek, miért ne történhetne meg, hogy nem ér véget? A szerelem nem változik, nem múlik el. Minden más azonban, az emberrel együtt változik körülötte. A szerelem egyfajta útjelző, amit nem dönt ki a vihar, nem kopik el az idő múlásával. Ez egy örök dolog, bármennyire próbáljuk leplezni vágyunk arra, hogy szeressenek minket, csak vannak akik félnek ettől, félnek az érzéseiktől, a csalódásoktól, ezért inkább álarc mögé rejtik a valójukat, és elhitetik magukkal az összes hazugságukat. Emlékszem az első napra anyám eltűnése után. Olyan hiányérzetem volt, mint még talán soha. Nyomorult egy érzés volt. Lassan keltem fel az ágyból, pár percig csak ültem csendben, hallgattam az ablaknak verődő vízcseppek zörejét, majd az asztal felé nyúltam egy szál cigarettáért. Ott volt és rágyújtottam. Lementem a konyhába és a hűtőben kerestem a tejet. Ott volt. Minden a helyén volt, minden szinte karnyújtásnyira volt tőlem. Csak éppen ő hiányzott nekem, csak éppen őt nem találtam. Hetekig tartott mire megszoktam az egyedüllétet, de…soha nem ment igazán, szeretek olyan emberekkel lenni, akiket kedvelek, csak sajnos…kevés van belőlük, legalábbis egyelőre. És nem tudtam soha elnyomni magamban a magány érzését, soha nem éreztem azt, hogy a seb, amit anyám elvesztése okozott begyógyult volna. Egyszerűen csak vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik otthagyják a nyomot hagynak bennünk, fájó nyomot, mikor kisétálnak az életünkből. Ezt a fájdalmat ellehet nyomni. Bulik, nevetés, kedves emberek akik körül vesznek, de legbelül, a lélekben az a seb soha nem gyógyul be. Egy emlék lesz, egy fájó emlék, hogy emlékez arra, milyen érzés mikor magadra maradsz, mikor elhagynak téged. Én ebből nem tudtam kilábalni, nem tudtam továbblépni, egészen mostanáig. Nem volt miért tovább lépnem, nem volt senki, akiért megérte volna kockáztatni a felejtést. Most azonban itt van Scarlett, itt áll előttem, nála szebbet még soha nem láttam. Szinte érzem, ahogy a bennem lévő gátak leomlanak, érzem, hogy továbbtudok lépni, mert most megint kötődök valakihez, megint van egy fontos ember az életemben. Nem tudok elszakadni másoktól, kell valaki, akiért élhetek, akit mindennél jobban szerethetek, és ez Scarlett. Nem most, hanem örökké. Annyi minden kavarog a fejemben, amit mondhatnék neki, de…nem tudom ezeket kiejteni a számon, inkább csak tovább nézem, csodálom őt. Végül aztán mikor már úgy érzem, hogy mennem kéne, a szemébe nézek, ezt hagyom utoljára. Nem is tudom, talán csak félek attól, hogy elvesznék a szemeiben, hogy összegabalyodnak gondolataim, és elkezdek itt dadogni. Soha egyetlen lánynál sem éreztem ezt. Nem éreztem azt a csodálatot, mert…láttam már, tucatszor, de olyan lányt, mint Scarlett még soha. A legkülönlegesebb és a legszebb lány akivel valaha is találkoztam, és nem akarom, nem fogom őt elengedni soha. Ezt vehetjük is ígéretnek, legyen bármi, akkor is mindent megteszek, hogy visszataláljak hozzá, addig nem nyugszom, míg nem az én karjaimban hajtja majd álomra a fejét. Végül csak sikerül kikerülnöm a fürdőszobába és egészen hamar végzek is. Kifelé jövet kicsit megtorpanok látva azt, hogy miként néz rám, de csak egyetlen pillanatra. Biztos van, akinek jobban ki van dolgozva a teste az enyémnél, de én megvagyok magammal elégedve, és a többség is meg volt. Otthon általában félmeztelenül voltam, sokkal kényelmesebb így lenni, és így van ez az alvással is, ez olyan pasi dolog szerintem. Végül csak elmosolyodom meghallva a…nem is szavait, mert azokat alig értem meg, inkább dadogását, de…ezek szerint nem okoztam csalódást, és azért ez jó érzéssel tölt el. Mosolyogva bólintok egyet, mert…biztos, hogy nem szólnék, ha így lenne. A végén még arrébb húzódna, vagy valami, amit nem akarok, és…valószínűleg elég könnyen elfog nyomni az álom, úgyhogy még csak lehetőségem sem lesz igazán szólni. Azt hiszem…sokkal jobb érzés így lenne vele, mármint, sokkal intenzívebben ráz ki a hideg, és…most csak arra vágyom, hogy újra és újra megtörténjen. – Jó éjszakát! – mondom neki mosolyogva, és persze, hogy viszonzom azt a csókot. Mint valami kisgyerek, nem hinném, hogy álom jönne nélküle a szememre. Pár percig még ébren maradok, ébren akarok maradni, hogy érezzem az érintését, aztán végül csak el nyom az álom, és most először érzem, hogy…nem akarok álmodni, mert a valóság sokkal szebb, mint bármi, amit megálmodhatnék.
Biztos, hogy nem bírnám ki, ha valaki elvenné tőlem az emlékeket, mint Liam édesanyjától. Rémes lenne, ha nem emlékeznék a szüleimre, a boldog pillanatokra, ha el is veszítettem őket, ezek miatt egy kicsit mégis megmaradtak nekem. Persze, ha nem emlékeznék dolgokra nem tudnám, hogy mit veszítettem, így nem is lenne olyan fájdalmas, de... akkor sem akarom, hogy valaha az életben ilyesmi bekövetkezzen. Ezért is félek azt hiszem annyira attól a fickótól. Eleve riasztó a kinézete, e mellett volna még határozottan zavaró is az ahogy egyszerűen csak vizslatja az ember, és a tény, hogy valakinek, aki mellette él nincsenek meg az emlékei. Talán épp miatta. nem akarok ilyen sorsra jutni, túl szép volt ez a két nap, nem veheti el tőlem senki, az lenne a legrosszabb dolog, amit csak elszenvedhetek. Már így is volt épp elég rossz az életemben, nem akarok többet. Egy kicsit csak boldog szeretnék lenni és most az vagyok. Nem akarok gondolkodni azon, hogy mi várhat még rám, hogy milyen rémes dolgokat tartogathat a jövő, csak élvezni szeretném az apró pillanatokat vele. Csak feküdni a mellkasán és hallgatnia szívverésén, vagy csak nézni a szemeit és látni benne, hogy mennyire szeret. Nem akarok semmi mást, csak ennyit. Tudom, hogy ez sem fog örökké tartani, mert jönnek majd rossz napok is, de nekem az is elég, ha tudom, hogy azokat is majd mellette vészelhetem át. Akkor ki fogom bírni, megkeresem a húgomat, és ha mérges lesz rám, akkor már lesz kinek elsírni a bánatomat, lesz aki átölel és megvigasztal. Így minden sokkal elviselhetőbb, ebben tökéletesen biztos vagyok. Mint ahogy abban is, hogy nem fog olyat kérni tőlem soha, amit én nem akarok és nem fog megbántani szándékosan, de mégis félek kissé, amikor kimegyek. Egy szál törölközőben, ami azért nem takar annyit, és frusztráló a tény, hogy nincs is alatta semmi más. Komolyan kész élmény, hogy ennyi hajam van és még pluszban az is sokat takar a vállaimból, a hátamból, bár utóbbit nem látja, mivel szemben állok vele. Nem tehetek róla, de hevesen ver a szívem, miután végül kimerészkedem, és egy pillanatra le is fagyok, amikor meglátom a döbbent arckifejezést. Biztos nem tetszik neki, biztosan túl vékony a lábam, és... és másra számított. Olyan, mintha az a pár pillanat, ami eltelik inkább jó néhány perc lenne. Komolyan attól félek, hogy nem tudja, hogy mit mondjon, talán csak mert nem akar megbántani, talán csak... De végre megszólal, nekem pedig akkora kő esik le a szívemről, hogy simán betörné a padlót, és átzúzná az alattunk lévő emeleteket, ha igazából is létezne. Így csak végül megjelenik egy mosoly az arcomon és legszívesebben a nyakába ugranék, ha nem lennék ennyire hiányosan öltözve, mert a végén még elhagynám a törölközőt és akkor lenne ám olyan vörös az arcom, ami még soha nem volt előtte. - Tényleg igazán? Nem túl...? Vagyis, örülök neki! - nem kell nekem elbeszélni saját magamról, komolyan nem értem, hogy miért csinálom ezt folyton. Elég a mosoly és az, hogy rendkívül jól esik, amit mond és most már az is világos, hogy nem azért nézett pillanatokig szó nélkül mert nem tudta hogy elmondani, hogy nem jön be neki, amit lát, hanem mert igen. Végül eltűnik a fürdőszobában, én pedig pár pillanatig csak valami buta mosollyal ülök az ágy szélén, mire rájövök, hogy el kéne öltözni mire kijön. Csak rászánom magam és belebújok a pizsimbe, ami még mindig úgy érzem, hogy rendkívül béna, de azt mondta, hogy aranyos. Bár... a fene se tudja, egy nőnek aranyosnak kell lennie? Nem inkább... a fene tudja szexinek? Hát ez, ami tuti, hogy nem vagyok, főleg nem ezzel a kinézettel. Az ágy szélén ülve várom be és most azt hiszem rajtam a sor, hogy kissé lefagyjak, amikor előkerül. Akaratlanul is nyelek egyet. Tény és való, hogy már mondtam, hogy jó a hátsója, de ez most mégis csak más. Konkrétan levegőt is alig veszek pár pillanatig, aztán rájövök, hogy talán kéne és a szavai is eljutnak a füleimig. Túl jól néz ki, túl szép hozzám képest. - Nem... dehogy... én... öhm... - sikerült elhabognom négy szót, amiket csoda, ha egyáltalán érteni lehet. És nem marad más, mint mellé a szapora pislogás. Pedig az volt a tervem, hogy... de nem baj, így is lehet ugyanez a tervem. Feljebb kúszom végül, közelebb és hozzá bújok. - Szólj, ha elzsibbad a karod, vagy... csikiz a hajam, vagy bármi. - nem mondom, hogy nem érzem magam egy kicsit feszélyezve az első pár pillanatban, de nem tart sokáig. Megszokható a helyzet, hogy a fejem és a tenyerem a meztelen mellkasán pihen. Ugyanúgy hallom a szívverését, ugyanúgy kellemes az egész, nem rosszabb, mint tegnap este, sőt! - Jó éjt! - pillantok még fel és egy jó éjt csók azért még kötelező, aztán utána helyezkedem vissza, és azt már észre sem veszem, hogy az ujjaim aprócska köröket írnak le a mellkasán, amíg el nem nyom az álom.
Azt mondta egyszer az egyik tanárom, hogy az embernek az emlékek jelentik a legnagyobb kincseit. Emlékezni a szeretteinkre, a boldog pillanatokra, és ugyanakkor a rosszakra is, a hibáinkra. Az érzelmeink tesznek azzá, akik vagyunk, és a tetteink mutatják meg másoknak, hogy milyenek akarjuk magunkat mutatni. Akárhogy is, az emlékeink meghatároznak minket. Lehet, hogy nem emlékeznek az arcunkra, vagy nevünkre, de arra igen, hogy milyen érzést váltunk ki a másikból. Az emlékeink összessége vagyunk, emlékszünk minden egyes kis pillanatra az életünkből, legyen jó, vagy rossz. Mikor eszembe jut, hogy mit vesztetem elszomorodom, és ez mutatja meg nekem azt, hogy tudom mit jelent a veszteség fogalma, hogy nem állt meg az élet, hiába vesztettem el azt, aki akkor a legfontosabb volt nekem. Az emlékek érzéseket váltanak ki belőlünk, az érzések pedig emberé tesznek minket,ettől valakit megfosztani…az emlékeivel együtt a személyiségétől is megfosztják, ehhez pedig senkinek nincsen joga. Ha az illető kéri, még akkor sem, nem tehet ilyen egy ember a másikkal, nem változtathatja meg őt, csak mert fél valamire emlékezni, ez nem így működik. Aki elég bátor és erős az túl él mindent, és rájön, hogy így is tudja élni az életet, nem kellenek hamis emlékek hozzá, hogy boldog legyen. Régen elég beképzelt voltam, és nagyképű, de...sikerült felnőnöm, és bármennyire is rosszul alakult az a pár év, újra és újra megjárnám az utat, mert amiatt lettem az, aki most vagyok. Visszafogottabb lettem, kicsit csendesebb, sokkal jobban odafigyelek másokra, igyekszem nem hibázni, barátokat szerezni, és nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni, abból egy életre elegem lett. Ahhoz, hogy a dolgok megjavuljanak, és megváltozhassak, előbb mindennek égnie kell, amiben régen hittem, amit régen tettem, minden, ami voltam, annak meg kell szűnnie, hogy aztán tisztalappal kezdhessek. Így van ez a bókokkal is, régen nem jöttem ilyen könnyen zavarba, most már elég könnyű zavarba hozni. Elszoktam a bókoktól, nem kerestem a boldogságot, nem törődtem másokkal, hogy is várhatnék így bókokat akkor, nem? Az alaposságom és az elkötelezettségem volt a legnagyobb erényem akkor, és ezt is csak az a sok rohadék dicsérte, akinek dolgoztam. Erről pedig tudomást sem vettem. Nem igazán számított akkoriban mások véleménye a számomra, a magam útját jártam, és jogomnak éreztem, hogy úgy éljek, ahogy akarok. Szerencse, hogy észbe kaptam és magam mögött hagytam mindent. Az is jókor jött, hogy Charlesék felkerestek engem, egy mentőövet dobtak, én pedig éltem vele. Egy suli, ahol hozzám hasonlóak vannak, ahol nem a múltunk és képességeink alapján ítélnek meg minket. A mennyországnak tűnt, és még most is az egyetlen menedéknek érzem, de…egészen Scarlettig semmi nem kötött oda. Nem terveztem, hogy ott maradok, mert félek, hogy nem tudnék beilleszkedni, mint X-Men, vagy tanár. Diák pedig nem lehet örökké, de most már mindent másképpen látok. Maradni szeretnék, maradni addig, míg Scarlett ott van, ha örökre, akkor örökre, nekem mindegy, csak vele lehessek. Nem érdekelnek már az eszmék, a harcok, a szabadság kivívása, mert találtam valamit, ami sokkal kedvesebb a szívemnek, akiért bármit megtennék. Elmosolyodok és megcsókolom mielőtt még kivinném őt a fürdőszobába. Jó hallani azt, hogy szeretnek, hogy nem csak nagy szavakkal dobálóznak, hanem tényleg komolyan gondolják. Scarlett az első lány, akinek azt mondtam, hogy szeretlek. Anyámnak így még soha nem mondtam ki, más lánynak sem, mert…nem is tudom, valami azt súgta, hogy várjak még, és…jól tettem. Egyetlen nap kellett ahhoz, hogy megmondjam Scarlettnek, hogy szeretem. Szívem szerint már sokkal korábban mondtam volna, de elhamarkodottnak éreztem volna, és talán még így is az volt, de nem érdekel, mert komolyan gondoltam, és tudom milyen vagyok. Hűséges típus vagyok, kitartok amellett, akit szeretek, nem bántom meg és csak a legjobbat akarom neki, éppen ezért is élem meg olyan rosszul, ha elvesztek valakit. Akit szeretek, ahhoz nagyon ragaszkodom, jobban, mint bármi máshoz, és mikor elveszik tőlem úgy érzem, hogy az életemtől fosztottak meg. Az ágyon fekszem és az ajtó nyitás hangjára ülök fel. Döbbentem nézek rá, aztán eszembe jut, hogy a ruháit elfelejtettem bevinni, de…gonosz dolog lenne azt mondani, hogy jó ez így? Mármint…nehezen találok szavakat, mert nem számítottam arra, hogy így kijön és…arra sem, hogy így fog tetszeni. Teljesen felesleges volt félnie, és tudom, hogy egy szál törülköző van rajta, de akkor is…most már tudom, hogy nem lesz itt baj, tetszeni fog nekem, imádni fogom. Sok nővel voltam már, de egyik sem tetszett annyira, egyikük sem volt olyan hatással rám, mint Scarlett, és most is csak leesett állal nézem őt. Mondanom kéne valamit, de…nem tudok, mint mikor először láttam őt. Lefagytam, nem akarok megszólalni, csak minél tovább nézni őt. – Azt hittem jobban már nem tetszhetsz nekem. – mondom neki végül mosolyogva, és remélem, hogy nem hoztam őt kellemetlen helyzetbe, de idő mire összeszedem magam ezek után, mert…nem számítottam rá, hogy ennyire fog nekem tetszeni. Végül csak sikerül felállnom és kikötnöm valahogy a fürdőszobában, de még mindig Scarlett hatása alatt vagyok. Remélem, hogy nem érti félre, bár szinte szó szerint leesett az állam, és elégé megbabonázva nézhettem őt, úgyhogy…ezt nem igen lehet félreérteni. Egész gyorsan végzek, és gyorsan fel is kapom magamra a melegítőmet, kinyitom az ajtót és fáradtan dobom le magamat az ágyra. - Remélem nem zavar, csak...melegem van. - elég béna szöveg, de igaz, és amúgy is mindig félmeztelenül szoktam aludni, remélem, hogy ez nem zavarja őt. Maximum felkapok egy trikót, vagy valamit, ha zavarja.
Ha bármi történne - bár remélem, hogy nem fog - nem hiszem, hogy el tudnám őt felejteni. Rendkívül fontos nekem és képtelen lennék kiverni a fejemből bármelyik együtt töltött pillanatot, legyen az csak az első pár szó a padnál az udvaron, vagy az első csók az éjszaka közepén, amivel tökéletesen képes volt megnyugtatni, vagy az első szoros ölelés, amire olyan sokat vágyom még most is. Egyszerűen képtelen lennék ezeket elfelejteni és nem tudom hogy élném túl, ha valaki elvenné tőlem ezeket az emlékeket. Túlságosan megszerettem őt ilyen rövid idő alatt és túl jó érzés az, amikor vele tölthetem az időt. Tudom, hogy nélküle rémes lenne. Arról pedig már nem is beszélek, hogy mennyire kedves. Hiába nincs túl sok önbizalmam, de mellette lehet, hiszen minden pillantásával azt sugallja, hogy pont úgy vagyok jó, ahogy. Persze attól még bennem van az alapvető félsz, hogy ő mégis csak sokkal jobb pasi nálam és persze sokkal nagyobb a tapasztalata is, de remélhetőleg csak valamilyen egészséges mértékben van ez meg és nem esem túlzásba, annyira semmiképp, hogy az már esetleg zavaró legyen neki. - Én csak örülök neki, ha zavarba tudlak hozni, magammal úgyis folyton ezt csinálom. - nevetem el magam. Hát igen, sikerül újra és újra olyan megjegyzéseket tennem, amikről csak utólag esik le, hogy mit is mondtam és onnantól persze már jön a pír az arcorma és legszívesebben elsüllyednék. Az a jó, ha sikerül néha olyat is mondanom, amivel őt is zavarba tudom hozni, már csak azért is, mert ez is mutatja, hogy nem beképzelt, hogy nem mondták még neki sokan, hogy helyes, és ezért nem úgy van vele, hogy ő mennyire tökéletes. Én sem érzem magam annyival bénábbnak mellette. Mint ahogy most is sikerül ezt újra elérnem, pedig simán van rá esély, hogy neki meg sem fordult a fejében semmi olyasmi, hogy bent maradjon a fürdőszobában. Ha én nem mondom, akkor eszébe sem jut, de most már kimondtam, és akkor kénytelen vagyok a magyarázatot is az orrára kötni. Nem tudom megállni, hogy ne adjak egy aprócska csókot az ajkaira miután befejezte. Persze, hogy remek érzés ezt hallani, bár nem mondhatja előre, hogy mi lesz a véleménye, amíg nem látott, de elhiszem neki, hogy sosem mondaná, hogy valami nem tetszik neki rajtam, és persze ettől még ugyanúgy megpróbálhatok dolgozni egy kicsit a külsőmön igaz? - Annyira... annyira szeretlek! - nem is tudom elképzelni, hogy valaha nem volt ennyire kedves, hogy volt időszaka, amikor más volt. Jó tudom láttam, hogy mennyire ideges volt az anyjáéknál, ami teljesen érthető is igazság szerint, de attól még azt, hogy másoknak ártott volna olyan nehéz elhinni, hiszen velem eddig még csak imádni való volt. Minden egyes szava, minden egyes finom érintése. Felsikkantok, amikor hirtelen felkap, és persze át is karolom a nyakát. Jó dolog, ha olyan valaki a párod, akinek nem jelent gondot csak úgy felkapkodni, és kivinni a fürdőszobába, vagy... átvinni a küszöbön. Elmosolyodom a gondolat hatására, de eszem ágában sincs az orrára kötni, hogy mi jutott eszembe. Röviden felnevetek, amikor még meg is pörget, de ennek ellenére is sikerül megtalálom a talajon a biztos pontot. - Jól van, én pedig sietek! - hát naná, hogy sietek, hiszen vele akarok lenni, nem itt egyedül és nem mellesleg azért el is fáradtam, még annak ellenére is, hogy altatót is kaptam ma, vagy talán pont azért. Tényleg nem kell sok mire készen vagyok és csak egyetlen aprócska hiba van a gépezetben. Tényleg minden bepakolt, ami kell, törölköző, szappan, és persze a fogkefém, de a pizsim az kint van a táskámban, gondolom nem akarta az egészet feltúrni, vagy eszébe sem jutott. Pár pillanatig hezitálok. Nem mondom, hogy nem vagyok kicsi frászban, amikor végül nyitom az ajtót, és egy szál magamra csavart törölközőben kerülök elő. Ha jól sejtem az arcom paprika vörös lehet, de azt a meleg vízre is lehet fogni, viszont még ennek ellenére is ott játszik a mosoly a szám szegletében. Talán valahol mélyen kíváncsi vagyok rá, hogy mi lesz a reakciója, hiszen mint már mondtam... egy szál törölköző van rajtam! - Kint maradt a... a pizsim. - bököm ki végül kissé bizonytalanul állva egyik lábamról a másikra, aztán szépen meg is kerülöm az ágyat, hogy magamhoz vegyem a táskámat. Ő jön, majd addig szépen felöltözöm, amíg megfürdik, nem olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek látszik, igaz?
Anyám valamelyik kedvenc filmjében egyszer azt mondták, hogy a szerelemre vágyás még nem szerelem. De a szerelemtől való félelem már az. Mikor azt hiszed, hogy szerelmes vagy, mikor magadat csapod be hamis érzelmekkel valójában nem érzel semmit, csak sóvárogsz utána. Akkor érint meg ez téged, mikor megijedsz attól, hogy mi vár rád, hogy kötődnöd kell máshoz, hogy belegondolsz abba, mi van, ha elveszted. Félted őt, félted magad, félsz attól, hogy hibázol. Emiatt elkövethetsz sok buta hibát, mert nyomás van rajtad, amit te magad helyezel a válladra. Egy idő után azonban már nem érzed ezt, mert az idő bebizonyítja, hogy legyen bármi, kitartotok egymás mellett, hűségesek vagytok. A hűség nem egy érzés, a hűség egy döntés, ami együtt jár a szerelemmel. Azt hiszem, hogy vannak dolgok az életben, amiket soha nem felejtesz el. Mikor megtanítanak biciklizni, mikor úszni tanulsz, olvasni, írni, ezek olyan dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, amik a megfelelő pillanatban újra előjönnek, hiába nem csináltad őket már évek óta. A szerelem is valami hasonló dolog, de…ez inkább emberfüggő. Van, aki könnyebben eltud szakadni másoktól, aki megtud barátkozni a veszteség gondolatával, és van, aki képtelen továbblépni, akinek talán egy élet sem lenne elég ahhoz, hogy kiheverje a csapást. Azonban az első szerelmedre, az első olyan emberre, akit kívül-belül csodáltál, aki mellett önmagad lehettél, azt soha nem fogod elfelejteni. Talán nem emlékszel majd az arcára, vagy a nevére, de pontosan tudni fogod, hogy milyen érzés volt először megtapasztalni mindezt. Én először tapasztalom, de úgy érzem, hogy soha többet nem fogom, és tudom, nem fogom elfelejteni, se az arcát, se a nevét, úgy emlékszem rá, ahogy először megláttam, nem tudják ezt elvenni tőlem. Legyek bárhol, elég rá gondolnom, hogy jó kedvem legyen, érezzem magam bármilyen egyedül is, emlékszem a hangjára, ott szól a fejemben majd, mint a kedvenc dalom újra, és újra. - Nem is baj, hogy tőled hallom először, így sokkal jobban esik, de hagyd abba, mert zavarba hozol! – mosolygok rá, miközben zavartan beletúrok a hajamba. Nem is tudom, hogy miért, de eddig senki nem mondott nekem ilyet. Egészen Scarlettig, egyetlen ember volt, akivel tényleg törődtem, ő pedig az anyám volt. Nem mondta soha, hogy milyen szép szemeim vannak, de azt igen, hogy találjak már magamnak valami normális lányt. Nem is gondoltam eddig bele abba, hogy azért piszkált ezzel olyan sokat, mert tudta, hogy le fog járni az ideje, és talán csak boldogan akart látni. Vagy csak simán zavarta az, hogy ennyire nem kötődök rajta kívül senkire, kitudja, majd…talán megkérdezem tőle, ha sikerül helyrehozni a dolgokat. Most aztán jót mosolyogna rajtam. Emlékszem, hogy régen képes voltam összeveszni vele ezen, valami olyasmit mondtam, hogy semmi szükségem arra, hogy szerelmes legyek, most pedig…majd mondhatja, hogy ő előre szólt. Dereng az, hogy régen haza kellett hoznom őt egy étteremből, mert túl sokat ivott. Azt kérdezte tőlem, hogy minek örülnék jobban. Ha elveszteném azt, akit szeretek, vagy, ha meg sem kapom? Nem nagyon tudtam mire vélni a kérdését, nem is válaszoltam neki egyből, de aztán az unszolására végül belementem a dologba. Én…inkább elvesztenék valakit, minthogy meg se kapjam. Vele lehetek, jól érezhetem magam, megismerhetem azt az érzést, hogy fontos vagyok valakinek. Ha meg sem kaphatom őt, akkor minderről lemaradok, inkább szenvedjek, minthogy tudatlan legyek. Másnap nem emlékezett semmire, így végül nem is tudtam meg, hogy min borult ki annyira, hogy ennyit kellett innia. Elmosolyodok látván, hogy sikerül megint kivörösödnie, már el is felejtettem, hogy milyen aranyos, mikor szinte ég az arca. – Rosszul hiszed. Gyönyörű vagy, sokkal jobban tetszel, mint bárki más, és… és nekem így vagy tökéletes, ahogy vagy. Emiatt ne aggódj! – a nők mindig ilyenek, nem? Mármint, hogy mindig megerősítést várnak a férfitól, hogy neki tetszene-e, vagy…rosszul gondolom? A nők bonyolult jellem, de Scarlett…ő nem egy átlagos lány, nem tudom, hogy megerősítést szeretett volna-e, vagy így is gondolta. Igaz, hogy sok lánnyal voltam együtt, de Scarlett mindnyájuknál jobban tetszik, és nem hinném, hogy lerombolná az illúziómat, ha ruha nélkül látnám meg, emiatt kár aggódnia. Így is tetszik, úgy is fog, mindegy mit csinál, tetszeni fog nekem, ez ellen nem tehet semmit, és nem hagyom, hogy elhiggye magának, hogy nem néz ki jól. – Hát, akkor gyerünk! – mondom neki mosolyogva és felkapom őt, hogy bevihessem abba a fránya fürdőszobába, ha már megígértem neki, hogy én viszem el odáig. Még pörgök is egyet vele az utolsó lépéseknél, majd óvatosan lesegítem a földre, nem tudom, hogy az altatónak van-e még hatása, de az a biztos, ha odafigyelek. – Akkor…én kint várlak. – mondom neki mosolyogva és becsukom az ajtót magam mögött, ahogy kimegyek. Amíg aludt az altató miatt bepakoltam mindent a fürdőszobába, ami oda való, úgyhogy ledobom magam az ágyra és a plafont bámulva várom, hogy végezzen.
Nem hiszem, hogy olyasmit tudna tenni, amitől elveszítene. Jó persze biztosan van olyan, de azért ahhoz valami tényleg nagyon durva kéne, és azt biztosan nem tenné szándékosan. Bízom benne minden téren, hogy figyelni fog magára, hogy ne legyen semmi baj, hogy ez minél tovább tarthasson és minél tovább boldogok lehessünk együtt. Nagyon szeretném, hogy így legyen. Abban biztos vagyok, hogy ha el akarna lökni magától, azt biztosan nem hagynám neki, akkor igenis küzdenék érte. Ha tudnám, hogy valami t azért tesz, hogy direkt akar bántani, hogy akár magamtól menjek el, vagy bármi.. biztosan nem tenném, mert szeretem és a hibáival együtt is ugyanolyan fontos nekem. - Dehogy is, csak feltalálok dolgokat, de azért még nem vagyok annyira okos. De igen, csak az számít. - mosolyodom el végül. Hisz így van, nem az a fontos, hogy ki mennyire okos, vagy kedves, hanem az, hogy ki kit szeret, és ha szeretjük egymást akkor az összes többi teljesen lényegtelen apróság. Ezért nem számítanak a hibák sem, mert akármennyire is azt hiszi nem, igenis nekem is vannak, bár ezt eddig még nem sikerült elhitetnem vele, de lehet hogy idővel majd észreveszi őket. Remélem, hogy azokkal együtt is elfogad majd, ha rossz napok lesznek, vagy ha mégis esetleg összeveszünk valamin. A fürdőszobába kivitel lehetősége viszont tényleg kicsit meglep. Nem is tudom, hogy miért értem félre, vagy gondolok ilyesmire. Biztosan csak túlkombinálom, de mégis csak így van, nem tehetek róla. Inkább elveszek kicsit a szemeiben, hiszen tényleg rendkívül szépek, és most ez a legfontosabb. Nem akarna olyat, amit én nem, ebben teljesen biztos vagyok, sosem ártana nekem szándékosan és még véletlenül sem, hiszen biztosan arra is figyelne. A szemei legalábbis teljesen ezt sugallják. Ha nem mondaná ki, akkor is pontosan tudnám, hogy mennyire szeret, hiszen csak úgy sugárzik a tekintetéből. - Tényleg senki sem mondta? De hát... ez fura, hiszen olyan sokat mondóak és szépek, mint az ég, igazán el lehet merülni bennük. - tényleg meg lep. Ezek szerint még nem volt senkije, aki úgy igazán szerette volna, vagy figyelt volna rá? Ez azért elég rémes dolog, szerintem mindenkinek jár ez. Nekem talán könnyebb, mert nem volt részem előtte még ebben, de nem is igazán jártam emberek között, más boldogságát se kellett látnom, neki viszont igen. Nem is tudom, hogy bírta eddig, én biztos vagyok benne, hogy ha most elveszíteném, vagy akár valaha, akkor sokkal nehezebb lenne kibírnom. Ha már tudod, hogy mit veszíthetsz, ha már valamid egyszer meg volt az életben, akkor a nélkül élni valami rémes lehet. - Tudom, hogy nem erőltetnél semmit. De tudod én... félek is egy kicsit, hogy esetleg... nem tetszem majd neked, mert én... - nagyot nyelek és érzem, hogy finoman szólva is megint kezdek vörösödni, pedig már jó ideje nem sikerült ezt elérnem, de most újfent finoman szólva is érzem, hogy ég az arcom. - Én nem vagyok túlságosan... nem is tudom... nőies, azt hiszem. - mégis hogyan kéne ezt megfogalmazni. Vékony vagyok, néha úgy érzem, hogy túlságosan is az, elég lapos minden tekintetben. Tény, hogy nincs rajtam egy gramm felesleg sem, így viszont éppenséggel mellben sem vagyok valami erős, az pedig mégis csak számít a fiúknak nem? Ezért is félek tőle, hogy ha ruha nélkül látna, akkor nem érezném jól magam, hogy mást várna, többet, ami... jobban tetszik számára és esetleg kívánatosabb. Főleg úgy, hogy tudom, hogy már nem kevés lánnyal volt, biztos látott már pár olyan teste, ami az enyémnél százszor jobb. - Lehet, hogy tényleg jobb lenne az a fürdés. - bököm ki végül egy halvány mosoly kíséretében. Szeret, ez a fontos és ezzel is próbálom nyugtatni magam, nem azt fogja nézni, hogy a testem nem tökéletes.
Nem vagyok valami jó az emberek magam mellett tartásában, éppen ezért félek, hogy valami hülyeséget fogok csinálni, és elvesztem őt. Apám elment, mert megszülettem, anyám elment, mert éltem és…ez így nem hangzik jól, aztán ott van még az is, hogy a régi barátaimat én löktem el magamtól azzal, hogy olyan voltam, amilyen. Nem vagyok valami jó a kapcsolatok terén, és ezen most szeretnék változtatni. Könnyen tudok kapcsolatot kialakítani másokkal, de azt megtartani már nehezebben. Van egy olyan rossz szokásom, hogy néhány felesleges dolgot magamra veszek és ellökök másokat magamtól, aztán csodálkozom, hogy szépen lassan tönkremegyek. Nem tudok elszakadni a számomra fontos emberektől. Anyám eltűnését is vagy 3 év kellett, hogy kiheverjem, és még mindig nem érzem úgy, hogy vége lenne. Scarlettet pedig szeretem, akkor őt mennyi idő lenne kiheverni, ha elveszteném? 5, vagy 10 év? Talán soha nem tudnám, nem is akarok kockáztatni, így jó minden, ahogy van. A bajt ráér akkor megoldani, mikor bekövetkezik, nem? Nem tudom, hogy melyikünk fogja megbántani a másikat, de van egy olyan rosszérzésem, hogy én leszek a baj okozója. Aztán, ha így lesz, akkor…a szokásos dolog lesz. Pár napig dühöngök, aztán rájövök, hogy felesleges volt a vita, aztán bűntudatom van, aztán bocsánatért esedezem. Ez így szokott menni mindenkinél, nem? -Egyszer mindenkivel megesik, de te…neked már a képességed is az, hogy okos vagy. Szeretsz, én is szeretlek, más nem számít, nem? – talán van egy rejtett harmadik képessége is Scarlettnek. Elbűvölés, vagy valami hasonló, elvégre már az első pillanattól fogva tetszett nekem, és nagyon hamar meg is szerettem őt. Persze, nem beszélek komolyan, három képessége senkinek nem lehet, Charles legalábbis azt mondta, hogy még nem találkozott olyannal. Scarlett pedig…ő ilyen. Gyönyörű és percek alatt levesz a lábadról, nem kell neki képesség ehhez. Ő az a különleges lány, aki az első pillantásával elvarázsol és rabul ejt téged. Fura, hogy ő nem nagyon van tisztában azzal, hogy milyen különleges is, de…ez még talán jó is, hiszen a különleges emberek általában elvannak szállva maguktól, de Scarlett két lábbal áll a földön, miközben neked elég ránézned, hogy a fellegekben érezd magad. Kicsit meglep, hogy így meglepődött azon, amit mondtam, de végül csak elmosolyodok látva az arcát. Valami rosszat mondtam volna? Nem nyom engem, nem is olyan nehéz, hogy így tegyen, de azért aranyos, hogy így odafigyel arra, hogy ne okozzon kellemetlenséget, még ha nem is lenne az. A szavai hallatán viszont most én lepődök meg és elég zavartan sikerül elmosolyodnom. Ezt így még senki nem mondta nekem. Sok bókot kaptam régebben, de azokat mind a külsőmre, és…jól esik az, amit Scarlett mond. Azt hiszem sikerül végre legyűrnöm a zavartságot. Nem tudom, hogy mennyire látszik meg rajtam, hogy tényleg ki lehet-e venni ezt a pillantásból, de nagyon szeretem őt, és minden együtt töltött pillanattal csak jobban fogom. Nagyon jó érzés az, hogy valakinek nem csak a testem miatt tetszem, hogy nem egy kalandnak lát csupán, hanem….valami többnek. Jó érzés, hogy nem csak a külsődért van veled valaki, hogy érdekled őt. Az első találkozásunk óta egyre gyakrabban felejtettem rajta a szemem, egyre jobban csak ő járt a fejemben. Kívántam a közelségét, minél közelebb szerettem volna kerülni hozzá. Először csak néztem, aztán meg is érintettem őt, és…először talán kicsit megrémültem, hogy mennyire is vágyok rá. Most pedig rajta kívül nem tudok mást nézni, nem tudok másra gondolni, mást érinteni és félek, hogy mindezt egyszer talán elveszthettem. Addig viszont ébren álmodok, és kiélvezem az időt, amit vele tölthetek el, mert egyszer minden véget ér, és hiába leszek bármennyit is vele, a végén kevésnek érzem majd. Kicsit közelebb hajolok és megcsókolom, most rajtam a sor, hogy megköszönjem neki ezt a bókot. – Te vagy az első, aki ezt mondja. – mondom neki mosolyogva, és kicsit hátradőlök, hogy láthassam az arcát. Csak a kérdése után értem meg végre, hogy miért is lepődött meg annyira. Basszus, nem célozgattam vagy hasonló, persze szívesen ott maradnék ,de én nem így akartam, csak ilyen hülyén jött ez most le. - Bocsi, nem így akartam, én nem…én itt kint megvárlak majd, ahogy mondtad. – sikerült elég zavartan és talán kicsit hadarva elmondani ezt, de pont azon gondolkodtam nem rég, hogy nem akarom őt semmivel se sürgetni, nem akarom, hogy félreértse a dolgokat. Persze, szívesen ott maradnék, tagadni is kár lenne, de…áh, csak még jobban beleásom magam így a dolgokba, inkább hagyjuk. Nem így akartam, hogy lejöjjön a dolog, de… most már mindegy.
Fogalmam sincs, hogy ha választanom kéne közte és a húgom között, akkor mit tennék, de... jelenleg olyan nagyon szerelmes vagyok, hogy képtelen lennék nélküle lenni. Azt hiszem igenis mellette döntenék, mert úgy akarom, mert a húgommal rég nem láttuk egymást és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán kíváncsi rám. Lehet, hogy nem is akar velem találkozni, és úgy érzi többet kellett volna tennem azért, hogy együtt lehessünk. Attól félek, hogy hiába voltunk jó testvérek kiskorunkban, azóta túl sok idő telt el és külön nőttünk el. Már sokat változunk mind a ketten, és nem hiszem, hogy pótolni lehet azt a kimaradt kilenc évet. Nem is ismerem már a testvéremet, nem tudok róla semmit, nem tudom mi a kedvenc színe, hogy szereti-e még a mogyoró tortát, hogy nem változott-e meg egészen a jelleme a miatt, hogy... hogy nem is tudom, hogy milyen élete volt. Lehet, hogy nem is jönnénk ki jól, attól hogy testvérek vagyunk még nem egyértelműen kell megértenünk egymást. Vannak sokan, akiknél ott a vérségi kötelék, de ennyi, mások pedig remek viszonyt ápolnak. Ez nagyon változó és én nem tudom, hogy melyik csoportba tartozom, főleg úgy, hogy nem is ismerem őt. - Nem is tudod, hogy okos vagyok-e, az se volt valami okos lépés, hogy beleittam a kávéba nem? De az biztos, hogy... szeretlek. - mosolyodom el a végén és még finoman végig is simítok az arcán. Amúgy sem ugráltatnám csak azért, mert lehetőségem van rá. Annál sokkal fontosabb nekem, és nem vagyok lusta, hogy ne tegyem meg én magam azt, amire szükségem van. De persze az, hogy időnként segít valamiben az belefér, én is megtenném érte. Ha megkér valamit, vagy csak simán felajánlom, ahogy odaadtam neki a maradék csokimat is gondolkodás nélkül. Igaza van abban, hogy ha szeretünk valakit, akkor biztosan gondolkodás nélkül megteszünk érte bármit, amit csak kér, még azt is, amit nem, de tudjuk, hogy neki fontos. - Kiviszel? - kerekedik el kicsit a szemem, és még fel is tápászkodom kicsit. Egyszerűen csak a mellkasára támaszkodom, a két alkaromra behajlítva, hogy véletlenül se nyomjam őt. Nem vagyok valami nehéz, szóval erről nem hiszem, hogy szó lenne, de legalább látom azokat a meseszép kék szemeit jó közelről, és ő is láthatja a meglepettséget az arcomon. - Eszméletlenül szép szemeid vannak, mondtam már? - egy kicsit erről a fürdőszobába vitelről is elterelem a saját gondolataimat ezzel, pedig még mindig kicsit meg vagyok lepve. Nem is tudom, hogy miért, talán a ténytől, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, pedig ki tudok menni a saját lábamon is, de tény, hogy én se szívesen szakadnék el tőle. - Szóval akkor... felkapsz és kiviszel, és aztán kijössz és én meg gyorsan megfürdöm, hogy ne kelljen sokáig hiányolnod igaz? - nem is tudom, talán egy kicsit a ténytől vagyok zavarban, hogy ő esetleg ezt nem így gondolta? Nem hiszem, hogy lenne bátorságom előtte levetkőzni, vagy bármi ilyesmi, annyira még nagyon nem vagyok bátor, de biztosan nem úgy gondolta, hogy ott marad, hanem hogy aztán szépen megvár itt és addig nézi ezt a Dallas micsodát, ha addig nem lesz eleve vége.
Jól esik az, amit mond. Hogy jönne velem bárhova is mennék, de…nehéz ez, mert nem tudom, hogy ő akarna is, vagy csak miattam van az egész. Charles nyilván tud a húgáról és keresi, könnyen lehet, hogy már meg is találta. Akkor ez az egész már nem lenne ilyen könnyű döntés. Nem tudnám és nem is szabad elvárnom azt, hogy a húga és köztem válaszon. Szeressen bármennyire is, itt kell vele maradnia, mert…ő a testvére, én pedig nem lehetek olyan fontos, mint ő. A lényeg, hogy a család fontos, és Scarlettnek még van is. Úgyis azt érzi, hogy cserbenhagyta, nem tudnám nézni, hogy ezzel kínozza magát. A család fontos, talán legfontosabb dolog, és ezért meg is értem, hogy a húgával maradna, a húgával kell maradnia. Nem számít, hogy én mit érzek, az számít, hogy ő mit akar és, hogy mi a helyes. Nem ismerem a húgát, de biztos, hogy nem egy álom élete volt. Elvették a szüleit, és a nővérét is tőle, megérdemlik mindketten, hogy végre ott legyenek egymásnak. Nálam ez azért más, mert én…a testvéri kötelék erősebb, mint az anya-fiú kötelék. Valahol talán már döntöttem, ezért is jöttem el onnan Scarlettel és nem anyámmal. Az ő esete viszont teljesen más, nem tudok és nem is akarok fontosabb lenni, mint a testvére, mert…szüksége van rá, talán jobban is, mint rám. Scarlettnek igaza van. Valószínűleg nem örülnének annak a szobatársai, ha az ő boldogságát kéne nézniük, miközben ők boldogtalanok. Ezt tökéletesen megtudom érteni, és…fura, hogy rosszul kell éreznem magam, mert boldog vagyok, mert így másokat bántok. Régen én is rosszul éreztem magam, mikor megláttam, hogy mások mennyire élvezik egymás társaságát, én pedig egyedül gubbasztok itt és írom a naplómat. Irigy voltam, mert nekik megadatott az, ami után én már évek óta epekedtem. Nem esik jól az, ha a szemeid előtt az lebeg, ami neked nincs meg. Pár év múlva már könnyebb volt, mert bármelyik csajt könnyen feltudtam szedni, aztán anyám eltűnése után ez az egész már nem is izgatott. Mikor egy szerelmespárra néztem, nem érdekelt az, hogy én egyedül vagyok, nem akartam, hogy érdekeljen. Az hiányzott a legkevésbé akkor, hogy sajnáljam magamat. Scarlett mellett viszont most minden más. Már én is boldog vagyok, nem irigykedek másokra és sokkal jobb ember vagyok mellette. Ezek szerint reménykednünk kell abban, hogy a szobatársai boldogak. Ebből a szempontból tényleg a férfiak a toleránsabbak. Őket ez annyira nem zavarja, képesek örülni más boldogságának, vagy éppen nem foglalkozni azzal. A nők féltékenyebbek, mint a pasik, legalábbis ez így szokott lenni általában, nem? -Ha elég ügyes, kedves, okos és gyönyörű, akkor…igen, de bármire csak akkor, ha szeret is. – mondom neki mosolyogva. Hányszor láttam már a gimiben, hogy a sok szerencsétlen mindent megtett a lánynak egyetlen mosolyáért. A szép nőknek van egy ilyen…hatalma egyesek pasik felett. Kár lenne tagadnom, hogy én is így vagyok ezzel, de csak Scarlettel. Neki, vagy érte bármit megteszek, még csak kérnie se kell. Nélküle semmi nem vigasztal, semmi nem dobna úgy fel az életben, mint ő. Ha nem szeretném ennyire, akkor is csak egy mosolyába kerülne, hogy közelebb hozzam Holdat, de így még csak kérnie sem kell. Kitalálom a módját és a csillagokat is elhozom neki az égből, bármit, csak lássam, hogy boldog, hogy mosolyog. Nekem az a legfontosabb, hogy ő jól érezze magát, csak utána jövök én, vagy bárki más. Majd megnézzük a többi filmmel együtt, kíváncsi vagyok, hogy milyen hatással lesz rá. Emlékszem, hogy anyám sírt rajta, és azért néztem meg vele, mert kíváncsi voltam, hogy miért érzékenyült el ennyire, aztán…megértettem. Szívszorító volt látni azt a filmet, komolyan mondom, hogy teljesen beletudtam magam élni. Drukkoltam a szereplőknek, velük együtt voltam boldog és szomorú, kevés film van, ami ennyire magával tud ragadni. Fura, de nem zavar az, hogy többször láttam már a filmet, főleg azért, mert vele először fogom látni, úgyhogy… ez olyan, mintha először látnám. Nem látom, hogy mit csinál, de nem is kell látnom, pont elég az, hogy érzem: itt van mellettem. -Majd…kiviszlek. Addig sem kell elengednem téged. – ha már mindenképpen kell, akkor majd kiviszem a fürdőszobába, és azt a kis időt, míg tusol kibírom, aztán majd megyek utána, és most már van új fogkefés is, úgyhogy…minden rendben lesz, aztán majd holnap belevetjük magunkat a dolgokba, és meg is oldjuk ezt az egész keveredést, de ez majd a holnap. Most itt vagyunk, jól érezzük magunkat és nem foglalkozunk ezzel az egésszel.
- Ha viszont mégis mész, megyek veled, ez nem kérdés. - ha bármi lenne, nem is tudom, ami miatt úgy dönt, hogy elég volt neki a birtok, engem nem érdekel. Tuti, hogy inkább vele tartok, bár persze az úgy már nehezebb döntés lesz, ha megtudom, hogy történetesen a húgom ott van. Sejtelmem sincs, hogy akkor mit tennék, kit választanék. Nem tehetem meg, hogy újra cserben hagyom őt, hiszen most is úgy érzem egyszer már megtettem, amikor hagytam, hogy elszakítsanak tőle és akkor, amikor nem azonnal őt kerestem, miután kijutottam onnan. Most is inkább itt vagyok és önző módon a saját boldogságomon jár az eszem, pedig sejtelmem sincs, hogy vajon neki milyen élete lehet. Simán benne van a pakliban, hogy rémes, hogy nagyon nem alakult jól az utóbbi kilenc éve. Nekem sem, de ki tudja neki nem volt-e rosszabb. Én vagyok a nővére, nekem lett volna a dolgom, hogy megvédjem, vagy lenne most. De túlságosan könnyű egyszerűen csak elmerülni egy kicsit a cseppnyi boldogságban, egy kicsit csak együtt lenni azzal a sráccal, akit ilyen hamar megszerettem, hiszen kedves, és olyan csodásan mesés a mosolya, hogy azt el se tudom mondani. - Én még annyira sem, de állítólag a lányok nagyon tudnak féltékenyek lenni. Tudod, ha nekik nincs senkijük, nem hiszem, hogy jó néven veszik, ha mi meg ott az orruk előtt érezzük jól magunkat együtt. - fura dolog ez. Talán én is így lennék vele fordított esetben, nem jó érzés az, ha egyedül vagy és közben azt kell nézned, hogy mások milyen boldogok együtt. Akkor akármit is teszel, de irigykedsz, hiszen arra vágysz, hogy neked is ugyanolyan jó legyen valakivel. Azt hiszem rendkívül szerencsés vagyok, hogy én ilyen hamar megtaláltam azt, aki mellett tökéletesen érzem magam. Nem tudok betelni vele, és ha ezt más látná, aki magányos, tuti, hogy nem szívesen nézné ahogy épp jól érezzük magunkat. A többi pedig majd kialakul. Igen, persze tartok tőle kellőképpen, de bízom benne annyira, hogy ne ezen aggódjak folyamatosan. No meg eddig az összes többi is csak úgy jött magától. Nem terveztem előre, hogy valami több is lesz ebből, mint hogy megkeressük az édesanyját, aztán mégis máshogy alakult, a csókkal, a kedves szavakkal, aztán az összes többivel. Pont úgy volt ez szép, hogy nem tudhattuk, hogy mikor mi következik. - Bármit, bármikor megköszönök neked, ha csak ezen múlik. - nevetem el magam, hiszen értem pontosan a lényeget. Megteszi, amit kérek, mert fontos vagyok neki, nem kell hálálkodnom érte, de azért nem szívesen utasít vissza egy csókot, bár a nélkül is kaphat akármennyit, hogy megtesz nekem valamit. - De ezek szerint... tényleg úgy van, hogy a srácokat bármire rá lehet venni, ha az ember elég... ügyes? - beharapom az alsó ajkamat, aztán elmosolyodom egészen szélesen. Szóval elég egy csók és bármit megtesz nekem, amit csak kérek? Jó, úgysem fogom ezt kihasználni, nem vagyok az a kihasználós típus. Annál sokkal fontosabb ő nekem és én is megtennék neki bármit, amit csak kér. Az már komolyan meg sem lep, hogy van egy újabb közös pontunk, méghozzá egy csodás romantikus történet. Bár nem a legszebb a vége, de pont ettől annyira megható. - Igen, róla kaptam a nevem, anya imádta azt a filmet mindig is, csak én még elég kicsi voltam hozzá, hogy megnézzem vele, aztán meg már csak könyvben jutottam hozzá, de majd egyszer mindenképpen pótolom. És melletted biztosan nem jutok olyan sorsra. - nevetem el magam, hiszen szinte már hadar. Majd megnézzük együtt azt a filmet is, meg az összes többit. Mi sem jobb, mint egy csodás romantikus sztorit a szerelmed karjaiba zárva végignézni, aki biztos, hogy nem fog megszólni azért, ha közben pár könnycseppet is elhullajtasz, vagy... akár sokat is. Aztán már csak bólogatok, majd a szájába ejtem az utolsó falat csokit. Szorosan hozzábújok, és csak hallgatom a szívverését, amíg meg nem szólal és meg nem töri azt a pillanatnyi beállt csendet. Elmosolyodom, bár ezt most nem látja, de eltelik pár pillanat, mire tényleg válaszra nyitom a számat. - Pedig alvás előtt rám férne egy fürdés, meg egy fogmosás, akkor hogy megyek ki a fürdőszobába, ha nem engedsz el? - bár mondjuk eszem ágában sincs megmoccanni, ez nagyon jól látszik. Túlságosan kényelmes most így, túlságosan biztonságos, hogy tényleg ki akarjak menni a fürdőszobába. Kicsit igazán maradhatok nem?
- Most már nem fogok sehova se menni, így nem tudok. - ha akarnék se tudnék most elmenni. Eddig semmi nem tartott ott, most pedig mindenem ott van. Vagyis inkább lesz, amint visszamegyünk. Megmentjük anyámat, valahogy elintézzük azt a fickót, és közben megteszek mindent, hogy Scarlettnek ne essen semmi baja se. Nem olyan könnyű azért engem eltenni láb alól. Sokan próbálták már régen, minden lehetséges módszerrel, de túléltem mindent. Az viszont már más dolog, hogy akkor egyedül voltam, csak magamra kellett vigyáznom. Most itt van Scarlett, akit nagyon megszeretnék védeni, és meg is fogok tenni ennek érdekében mindent, de…talán kevés leszek. Mutáns túlerő ellen lehet esélyem sincsen, de azért még pár egyenruhással könnyedén elbírok. A fegyveresekkel már gond van, sajnos nem vagyok golyóálló. Mindenesetre az biztos, hogy most felesleges ilyenekkel traktálni magamat, mert…nincsenek itt azok, akiknél Scarlett volt, és nem is követett minket semmi, direkt oda figyeltem. Csak anyám pasija az, aki ellenségnek vehető, de négyszemközt könnyedén elintézném, ha csak nem valami mutáns féle, amiről sajnos nem sikerült megbizonyosodnom, míg ott voltunk. Megint egy újabb hiba, amit vétettem. Ahelyett, hogy próbáltam volna kitalálni mit csinált, inkább csak odaszóltam neki. - Hát…nem ismerem még valami jól a szoba társamat, de nem hinném, hogy zavarna minket. - nem is tudom, szerintem ez nem is nem, hanem inkább emberfüggő. Mármint Stephen jó srácnak tűnt, nem hinném, hogy komolyabb baj lenne abból, ha Scarlett a mi szobánkban aludna, maximum megkérem, hogy hagyjon minket egy kicsit, vagy elküldöm sörözni és ki is fizetem. A csajoknál nem tudom, hogy van, de a nők mindig összetartanak, nem? Nem tudom, hogy kikkel van egy szobában Scarlett, de nem hiszem, hogy kiakadnának, ha engem is ott találnak Scarlett mellett. Nevetnének egy jót és ennyi. Nem olyan nagy dolog, ha azzal vagyok, akit szeretek, és amúgyis, már felnőtt vagyok, és Scarlett se kislány már. Nem fogom hagyni, hogy mások miatt egy perccel is többet kelljen távol lennem tőle, mint ami egyébként szükséges. Legyenek ezek X-Menek, tanárok, vagy éppen az alapítok. Egyre megy mind a három, nekem aztán egyikük sem fogja megmondani, hogy mennyit szabadna Scarlettel lennem. A szex pedig…elég hülyén érzem most magam, mert kár tagadni, hogy ez a pasiknál másképpen van, mint a nőknél. A férfiaknál olyan kicsit, mint az evés. Viszont, ettől függetlenül én nem fogom se sürgetni se erőltetni a dolgot , mert minél többet vársz rá, annál jobb lesz, nem? A kajánál legalább is így van, ha sokáig éhezel, akkor sokkal finomabbnak tűnik, mint amúgy. A lényeg az, hogy pasiból vagyok, és ugyanúgy meg van a sok hülye férfi hibám, de ez nem jelenti azt, hogy erőltetni kell a dolgot. Lesz, ami lesz, megtörténik majd és…jó lesz, nagyon jó. Ha nem tervezünk előre, ha nem izguljuk túl, akkor tökéletes lesz. Remélem, hogy Scarlett tudja, vagy legalábbis sejti azt, hogy nem kötöm ezt időponthoz, nem jelöltem be a naptáramba vagy hasonló. Én jó akarok lenni neki, a legjobb, nem akarom őt valamilyen hülyeség miatt elveszteni, főleg nem egy ilyen butaság miatt. -Ez…csak természetes. – mondom neki mosolyogva, de a csókja után meggondolom magamat. – Na jó, legközelebb is köszönd meg. – ilyen jutalmazást nem hagyok csak úgy elveszni, viszlát önzetlenség! Mindenesetre az természetes dolog, hogy amit kér, megpróbálom valahogy megcsinálni, ez olyan…alap dolog, neki, vagy érte bármit. – Nekem ő a kedvencem, rajta lehet a legtöbbet nevetni. – na igen, eddig jórészt csak Jockey volt képes engem megnevettetni, elképesztő, ahogyan az a fickó ontja magából szót, verbális verőgép. Nem a kedvenceim a rosszfiúk, de azért van egy-két kivétel. Például kiskoromban sok képregényt olvastam, és Jokert imádtam és imádom még most is. Egy őrült, pszichopata, de valószínűleg minden idők egyik, ha nem a legjobban kidolgozott gennyládája. Jockey is valami hasonló, csak nincsen rajta smink és nem mosolyog egyfolytában. Bár mostanában már ő is csak mosolyog. A lényeg, hogy Jockeynak egy elég unszimpatikus figurának kéne lennie, én még se tudom őt utálni. - Anyám imádta a filmet, és néhányszor néztem vele. Nem is csodálkozok, de…lemerem fogadni, hogy innen kaptad a neved, bár…nem hinném, hogy te arra a sorsa jutsz, mint ő. Ha rajtam múlik nem!– mondom neki mosolyogva, bár kicsit zavartan mondtam ezt így el, lehet még el is hadartam, nem figyeltem most oda. Én kedveltem a filmben Scarletett. A nő, aki mindenhol és mindenki mellett kikötött, de képtelen volt élni azzal, akit igazán szeretett. Elég tragikus és nagyon sajnáltam, de így lett jó az egész történet. Az én Scarlettem pedig…sokkal jobb és szebb, mint a regénybeli, vagy filmbeli névrokona, ha rajtam múlik, vele ilyen nem lesz. - Persze, beszerezzük az összest és tartunk egy film maratont. – nem tudom, hogy neki mennyi tetszene, de az biztos, hogy a nagy regénye filmes változata tetszene neki. Az is siker volt, akárcsak a könyv. Nagyra nyitom a számat és még á-zok is, ahogy a számba ejti az utolsó darab csokit, majd magamhoz ölelem és behunyom a szemem. -Ugye tudod, hogy nem foglak elengedni? – igen, azt hiszem képtelen vagyok őt most akárcsak egy pillanatra is elengedni, túlságosan is szeretem őt a karjaim között tudni.
- Akkor örülök, hogy még az előtt találkoztunk, hogy elmentél volna. - mosolyodom el. Nem teszem hozzá, csak gondolatban, hogy remélem most már nem fog, hogy már marad miattam... velem, teljesen mindegy, hogyan fogalmazunk. Bár azt hiszem, ha arról lenne szó, akkor mennék vele szívesen akárhova, csak talán jelenleg számomra a birtok sokkal biztonságosabb, mint máshol, hiszen ki tudja, hogy azok a fickók nem keresnek-e. Bőven van rá esély, és nagyon nem szeretnék újra összefutni velük és oda visszakerülne meg végképp nem. Az életem utóbbi kilenc éve rémes volt, nem szeretném megint megtapasztalni milyen az, ha minden percedet beosztják, ha olyasmit várnak el tőled, amit nem tudsz teljesíteni. Nem is tudom mi lett volna, ha tovább ott maradok, hogy nem próbálnak-e meg idővel más módszerekkel rávenni, hogy tegyem, amit akarnak. Egyszerűen már a gondolat is rémisztő, hogy valaha is újra ilyen helyzetbe kerüljek, és félek, hogy Liam egy személyben nem tudna megvédeni. A szüleim sem tudtak, saját magukat sem tudták megvédeni, nem hogy engem és a húgomat. - Vagy egyszerűen csak úgyis várni fogom, hogy mikor jössz, nem kell majd dobálnod sem, vagy... én mászom be hozzád, az sem kizárt. Lehet, hogy a fiú szobatársak sokkal toleránsabbak e téren. - attól is függ, hogy melyikünk szobája lesz üres, mert az mégis csak kényelmetlen lenne talán, ha nem csak ketten lennénk. Most legalábbis így érzem, de hogy akkor mi lesz nem tudom. Lehet, hogy ezt az apró kényelmetlenséget vállalni tudom, ha ez az ára annak, hogy vele lehessek. Annyira azért nem nagy dolog azt hiszem. Az pedig, hogy együtt alvás von-e valamilyen következményt maga után... nem hiszem, hogy büntetést kapnánk miatta. Liam már felnőtt, és én is lassan annak számítok, hiszen nyáron húsz leszek. Azért már egyikünk sem gyerek, viszont pont e miatt biztos, hogy frászban leszek főleg kezdetben. Már csak azért is, mert biztos vagyok benne... magamban, közben viszont mégis csak félek ettől az egésztől. Nem akarom azt, hogy sokat kelljen várnia rám, hiszen mégis csak pasiból van, minden létező könyvben azt olvastam, hogy a szex a pasiknak sokkal inkább létszükséglet, én pedig nem akarok neki rosszat. Biztos hogy igyekezni fogok arra gondolni minél többet, hogy nem lesz semmi gond, hiszen kedves és figyelmes és biztosan nem tenne olyat, amivel árt nekem, vagy úgy, hogy az a szükségesnél jobban fájjon. Talán nem is fog, olyan is van nem? Nem mindenki ugyanúgy reagál az első alkalomra, nem mindenki egyforma. Milyen jó is lenne előre tudni, hogy ez velem hogy van! Akkor nem kéne kicsit sem izgulnom miatt, viszont akkor talán elveszne a szépsége? Nem tudom, az remélhetőleg sehogy sem fog, viszont addig még tényleg kéne egy kicsit az alakomon is formálni, mert akárhogy is de túlságosan vékonynak érzem magam. Nem akarok mindig csak törékeny kislány lenni, első ránézésre meg se lehet mondani rólam, hogy mindjárt húsz leszek. Inkább a tv-re figyelek, mert megint kezdenek kellemetlen irányba elkalandozni a gondolataim és a szendvics is határozottan jó. - Meg se köszöntem a kaját és a csokit. - mosolyodom el, miközben beszélni kezd. Csak egy pillanatra fojtom belé a szót, miután lenyeltem az aktuális falatot. Nem hiszem, hogy ellenére van egy apró csók, aztán beszélhet tovább bátran a filmről, én pedig okosan bólogatok. - Érdekes lehet, hogy ha ilyen sokan nézik. Gondolom elég fordulatos lehet, de ez a fickó nekem annyira nem szimpatikus. - hát igen, nem az a típus leszek, aki a filmekben a rosszaknak drukkolok, már ha elkezdek filmeket nézni. A jók nekem sokkal jobban bejönnek, a könyvekben is mindig nekik drukkolok. Azért van, hogy ez a Jockey sem tetszik nekem, olyan... sunyi a tekintete és ahogy azt az italt iszogatja. Mintha csak folyton rosszabbnál-rosszabb tervek pörögnének az agyában. Egyáltalán nem lopta be magát a szívembe így elsőre. - Óz, a csodák csodája, na azt olvastam! Biztosan jó lehet filmen is. - mosolyodom el, amikor sikerül az első ismerős címet kihámoznom a listájáról. Aztán miután az utolsó falatot is lenyeltem a csoki bontogatása közben meglepetten fordulok felé. - Komolyan mondod? Imádom azt a könyvet! Nem láttam filmen, de könyvben fantasztikus. Rhett Buttler... ő csodás, de én mégis végig Melanienak drukkoltam. És persze... Scarlett. - nevetem el magam, hiszen a nevünk egyezik. Meg van ennek az oka, édesanyám kedvenc regénye volt, nem csoda, ha ezt a nevet adta nekem, én pedig természetesen, amikor már elég nagy voltam, akkor meg is tudakoltam, hogy hogy találta ki. Aztán már csak arra vártam, hogy elolvassam, csak ugye tíz éves fejjel még nem igazán volt nekem való, de a bázison na ott rongyosra olvastam azt, amit hoztak nekem. - Egyszer majd ugye megmutatod nekem a kedvenc filmjeidet és mindet megnézzük együtt? - az összeset, azt is, ami szerinte nekem nem tetszene, hiszen nem tudhatja. A csoki utolsó falatjánál viszont megállok. - Kéred? - persze csak ha szeretné, nem erőltetem, de ha igen, akkor én magam pottyantom a szájába. Ha nem, akkor viszont elnyúlok kicsit mellette, és a mellkasáról nézem tovább a tv-t. Fürödni kéne, de olyan nehéz rászánni magam, hogy elmozduljak mellőle.
Néha azt hisszük, hogy tudjuk mi történik velünk, aztán kiderül, hogy más írja a forgatókönyvet. Azt hittem, hogy sikerül majd válaszokra lelnem, de nem sikerült. Azt hittem, hogy képes leszek szívből gyűlölni mindent, ami nekem nincs meg, de nem sikerült. Azt hittem, hogy különb vagyok, aztán kiderült, hogy nem vagyok egyedül és, hogy kár siránkoznom, mert van, aki nálam sokkal rosszabbul járt. Viszont vannak olyan dolgok is, amiknek örülök, hogy nem úgy történtek, ahogy elterveztem. -Ha nem is azonnal, de…egy idő után igen. Évek óta keresem már őt, tartozom neki annyival, hogy megteszek érte mindent, hogy visszahozzam. – ha nem találkozunk, akkor is maradtam volna még a birtokon valameddig. Éppen túlvoltam az Evy ellen folytatott sikertelen bosszúhadjáratomon, és nagyon magamba is voltam roskadva. Maradtam volna, hogy nyaldossam a sebeimet, aztán mikor egy új nyom adódik, azonnal ugrottam is volna. Soha nem maradhattam sehol sem sokáig egy helyen, mert vagy menekültem, vagy nem találtam a helyem. Addig, amíg a saját démonjaim kínoznak, amíg nem találom meg azokat válaszokat, amit keresek, soha nem fogok megnyugvást találni. Tudni akarom, hogy miért és mi elől menekültünk, tudni akarom, hogy miért tűnt el az anyám egyik pillanatról a másikra. Azt hittem, hogy mindent megosztott velem, de most rá kellett jönnöm, hogy valójában semmit nem tudtam. Tudatlanul éltem 22 éven keresztül, semmit nem sejtve, csak hittem annak az embernek, akinek köszönhetek mindent. Haragszom rá, amiért mártírt játszott, de…nem tehetem meg, hogy magam mögött hagyjam őt. Nem várom el senkitől sem, hogy megértsen, de érzem, hogy ez a helyes, ezt kell tennem. Egyszerűbb lett volna valami árvaházba dugni engem, de ő inkább felnevelt és példakép volt a szememben. Harcolni, lőni, menekülni, rejtőzni és túlélni is tőle tanultam meg, felnevelt és kiképzett, mellettem volt mikor kiderült az, hogy én más vagyok, nem szörnyet látott bennem, hanem inkább csodát. Akárhonnan is nézem, az élete rólam szólt. Ha másért nem is, de tartozok neki annyival, hogy minden követ megmozgassak annak érdekében, hogy megmentsem őt. - Majd addig dobálom az ablakod míg ki nem nyitod, hogy bemászhassak. – ebbe így fura belegondolni, de simán megtenném, ő érte bármit megmászok. Mikor először léptem át a birtok küszöbét úgy gondoltam, hogy nem maradok sokáig. Rendbe szedem magam és folytatom azt, amit elkezdtem, de most…elbizonytalanodtam. Scarlett itt van, és itt fog maradni, én pedig ez után nem akarok elmenni onnan, ahol ő van. Nem tudom, hogy mihez kezdhetnék magammal a birtokon. Nem lehetek öröké diák, de tanárnak sem vagyok éppen a legjobb, X-Mennek pedig…nem is tudom, biztos van valami alapkövetelmény, valami bizalom kérdése dolog. Nem arról van szó, hogy nem vagyok hálás Erickéknek, csak én…kicsit máshogy látom a dolgokat, mint ők, és átrendeződtek a dolgok a fejemben. Régebben nem volt mit vesztenem, most már van. Most már nem csigáz fel az, hogy vívjuk ki a mutánsok szabadságát meg hasonló. Jó lenne, meg minden, de…inkább élek rejtőzve Scarlett mellett, minthogy végig harcoljam az életemet nélküle. Szeretem, ha fontos vagyok, ha számítok, de elnézve az X-Meneket…a legtöbbjük tapasztalt és van bennük valami plusz, amit nem érzek magamban. Talán az elkötelezettség, vagy tudom is én mi, de bennem ez nincs meg, vannak dolgok, amik jobban foglalkoztatnak. Mindenesetre valamit kifogok találni, ha kell, akkor örökké diák maradok majd. Ez a szobás dolog pedig…nem a középkorban élünk már, szerintem Charlesék nem ennyire maradiak. Ha mégis, akkor pedig ott vannak a diáktársaink. Csak nem rohannak az alapítókhoz, ha látják, hogy nem a saját szobámban töltöttem el az estét. Az pedig, hogy erőltetném ezt az egészet…nos, nem. Nem vagyok se bunkó, se hülye. Ezt nem szabad erőltetni, lesz, ami lesz és a jó dolgokra megéri várni, nem? Már azzal is, hogy van, megad nekem mindent, nem akarom, hogy úgy érezze sietettek bármit, hogy elvárok tőle bármit. Azt tesz, amit szeretne, nem fogom őt elítélni, vagy leszólni, ha éppen nem az én kényem-kedvem szerint van a dolog. Nem kell, és nem is akarom, hogy minden tetsszen nekem. Nem vagyunk egyformák, az aztán borzasztó is lenne. Elég hamar megunnám, vagy megverném saját magamat, nem lennénk haverok. - Ez a…Dallas. Egész jó sorozat, és sokan oda is vannak érte, de én annyira nem követem. – mondom neki miután, és közben sikerül úgy elhelyezkednem úgy, hogy az kényelmes is legyen. Azért én is szoktam nézni időnként, mert érdekes, de annyira nem szeretem a sorozatokat, inkább filmeket nézek, utálom, hogy hetenként kéne leülnöm a tv elé, hogy a kedvenc sorozatomat láthassam. – Az a cowboy kalapos pedig Jockey, a dúsgazdag rosszfiú. – mutatok a képernyő felé, ahol Jockey éppen a whiskyt iszogat. Mikor hallottam a sorozatról azt hittem, hogy utálni fogom, de tévedtem. Jockeyt nem lehet utálni, egy imádnivaló rohadék. - Volt egyszer egy vadnyugat, Star Wars, Indiana Jones, Óz a csodák csodája…elég sok film van, amit szeretek, de egy filmet sem láttam még annyiszor, mint az Elfújta a szélt. – na, az aztán egy romantikus film, anyám odavolt érte és sokszor néztem újra vele, hogy azért mégse egyedül nézze meg. Már kívülről tudom, és…elég nyálas, de azért nem egy rossz film. – De a kedvencem a Keresztapa és a Rocky, bár nem hinném, hogy tetszene neked. – mindkettő egy elég kemény film, bár a Keresztapában azért…igen, nos szerintem az mindenkinek tetszik, a Rocky pedig egy pasi film, bár kitudja, talán a nők titkon szeretik nézni, ahogy a ringben két fickó szétveri egymást, de Scarlett nem szereti az erőszakot, úgyhogy a Rocky-t jobb, ha kihagyja.
Tényleg, végülis talán mondhatjuk, hogy én találtam meg őt, hiszen a parkban keveregve sikerült pont rá akadnom. Örülök neki, hogy így történt. Ki tudja, persze idővel minden bizonnyal így is egymásba botlottunk volna, de lehet hogy minden máshogy alakul, ha közben megtalálja az édesanyját, vagy én már jobban beilleszkedem, vagy netán... elmegy, mert nem találja a helyét, akkor még csak nem is találkoztunk volna sosem, az pedig végképp szörnyű lett volna. - Szerencsére nem kellett túl sokáig keresgélnem téged. Ha nem találkozunk, akkor is elmentél volna keresni édesanyádat egyedül? - tudom, hogy nem számít, de azért mégis csak érdekel, hogy mennyire kötődik az iskolához. Nem is tudom, hogy milyen választ akarok hallani. Attól félek, hogy ha amúgy elment volna és most csak miattam marad majd... nem biztos, hogy az jót tesz neki, ha amúgy nem szeret egy helyben lenni. Vagy szeret, csak talán eddig nem volt miért? Sosem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult lehet valakit szeretni, ennyire sok kérdést vet fel. Vagyis... gondoltam, csak nem hittem, hogy ilyen gyorsan megtörténik velem, de ez nem olyasmi amibe van beleszólásod, vagy ami vár, amíg eljön a megfelelő alkalom. Egyszerűen csak betört az életembe, és nem tudok, sőt nem is akarok tenni ellene. Örülök neki, hogy belé botlottam és egy pillanatra sem bántam meg azt sem, hogy eljöttem vele csak úgy a birtokról. Hajtott az izgalom, hogy olyasmit teszek, amit nem szabad, de most már egészen másba csapott át az egész, egyszerűen csak őrült nagy hiba lett volna, ha kihagyom ezt az utat, ha nem töltöm vele ezt az időt. Az pedig, hogy mit hoz a jövő egyszerűen most nem érdekel. Biztos lesznek majd nehézségek, mert olyan nincs, hogy elsőre minden tökéletes legyen, de most úgy érzem, hogy vele, mellette bármilyen akadályt le tudnék győzni és ez az érzés nem fog elmúlni még hosszú ideig... remélem, hogy soha. - Átszöksz hozzám éjszaka, vagy én hozzád. Az olyan... izgalmas! - nevetem el magam, hiszen ezt így kimondva tényleg eléggé abszurdnak hangzik, hogy ennyire oda vagyok azért, hogy valami kis izgalom legyen az életemben, mikor épp most volt és nem igazán értékeltem a dolgot. De ez azért más, hiszen vele az is felemelő volt, amikor elhoztuk a kocsit, vagy eljöttünk csak úgy szó nélkül. Egyszerűen szinte pezsgett a vérem attól, hogy épp valami olyat teszek, amit nem szabad, és abban biztos vagyok, hogy akkor is így lesz, ha a birtokon valami szabályelleneset követünk el. Mondjuk nyáron, biztos lesznek olyan diákok, akik akkor hazamennek, akár a szobatársaim közül is, de én nem fogok, hiszen nincs hova és Liam sem, akkor pedig senki sem fogja elárulni, ha a lány szobában aludt és nem a saját ágyában. Persze tudom én, hogy ez talán... mással is jár, hogy ő mégis csak idősebb nálam és ha egy pár vagyunk, és együtt alszunk az egy idő után nem merül ki abban, hogy csókolózunk, de nem zavar, mert tudom hogy rendes srác és biztosan megvárja majd azt, amikor felkészülök rá hogy odaadjam magam teljesen. Akarom persze, így lesz majd, de biztos idő kell, hogy ne érezzem magam végtelenül zavarban, ha esetleg lekerül rólam a ruha, vagy ne féljek annyira az egésztől. Azt mondta, hogy attól is függ, hogy másik fél mennyire figyelmes és óvatos, ő biztosan az lesz, de attól még azt hiszem ugyanúgy rendkívül feszült leszek majd. - Azt el is várom! - mosolyodom el. Hát persze, hogy siessen vissza hozzám, hiszen nélküle lenni olyan, mintha nem is lennék igazán. Tudom én, hogy kell ez a kis bolttúra, de mégis csak jobb lett volna talán együtt menni, de a fene tudja, hogy mennyire tett volna jót nekem ennyi altató után. Pár percet kibírok nélküle. Nehezen, de kibírom. Tényleg hamar visszatér és én önkéntelenül is felnevetek, ahogy lerúgja a cipőt és szó szerint bevetődik mellém az ágyba. Lehet valakit még ennél is jobban szeretni? Úgy érzem, hogy minden perccel erősebb bennem ez az érzés, minden egyes tettével. Egészen belefeledkezem, ahogy csak nézem pár pillanatig, de aztán a tv-re kapom a tekintetem. - Nem tudom, igazából csak kapcsolgattam. Nem nagyon szoktam tv-zni. - egy újabb olyan dolog, amihez nem igazán értek, ezért is bizonytalanodom el kicsit. Persze jelen esetben az még kellemetlen, hogy ahhoz hogy kapcsolgass ott kell ülni a tv előtt. - Ez most azt hiszem valamiféle film lehet. - rántom meg bizonytalanul a vállam. Nem ismerem és nem is hallottam még róla, eleve nem ismerek túl sok filmet, de a cowboy kalap alapján minden bizonnyal ilyesmiről lehet szó. Egyébként a Dallas aktuális része megy épp. Annyira nem is figyeltem oda, inkább magamhoz veszem a szendvicset és igyekszem nem túlságosan morzsálni, miközben enni kezdek. Tényleg rémesen éhes voltam! - Van kedvenc filmed? Olyat, amit szerintem mindenképpen meg kellene néznem? - inkább csak pár régebbi filmet láttam, főként fekete-fehéreket, újabbak közül nem sokat, bár láttam már sokféle plakátot az utcán, amíg a birtokra keveredtem. Például az a Vissza a jövőbe elég érdekesen hangzik. Vissza a múltba lehet menni, a jövőbe pedig előre. Már maga a cím is felettébb csavaros.
- Én sem hittem volna, hogy egyszer csak szembejössz velem, de örülök, hogy megtaláltál. – azért mondom így, mert lehet, hogy én hagytam volna őt tovább sétálni, és abba még belegondolni is rossz, hogy minderről lemaradtam volna. Mindenhol azt mondják, hogy keresd a szerelmet, de én nem kerestem…engem csak megtalált. Ez nem pillanatnyi fellángolás, vagy hasonló, én tényleg szeretem őt. Életem legjobb napját töltöttem el vele, és tudom, hogy ez nem elég indok, de…nem tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy így érzem. Úgy érzem, hogy a valóság sokkal szebb annál, mint amit álmodhatok. Ez pedig éppen indok szerintem arra, hogy szerelmes vagyok. A szerelmet nem kell indokolni, hülyeség indoknak hívni ezt, inkább mondjuk…oknak. Ez se a legjobb szó rá, de jobban hangzik, mint az, hogy indok. A szerelmet mindenki másként magyarázza, aztán még ott van az is, hogy eltud-e múlni, vagy sem. Szerintem a szerelem nem egy múlandó dolog. Az akit szerettél örök nyomot hagy benned, nem fogod tudni őt elfelejteni, hiszen valamikor ő jelentette a világot számodra. Ha nem látod, akkor is ott van veled, ha nem ismered, akkor is tudod, hogy létezik, ha otthagy, akkor is tudod, hogy szeret téged. Lehet, hogy soha nem mondta ki, soha nem ért hozzád, soha nem keresett, csak rád talált. Utálja az éltet, ha nem veled eheti, utálja a zenét, ha nem veled táncolhat rá, és a tűz mellett is fázik, ha nem vagy ott mellette. A szerelem létezik és valahol a szíve mélyén mindenki hisz benne. Először vagyok szerelmes, így nem kéne arról beszélnem, hogy ez egy örök dolog, de…én nem tudnám elfelejteni Scarlettet, nem tudnám őt csak úgy elengedni, hogy aztán másnap nélküle ébredjek. Nekem ez nem menne, és lehet, hogy ez emberfüggő, de attól még igaz. És mindenegyes érintése, mosolya csak biztosabbá tesz engem abban, hogy mit érzek. Elég belegondolnom abba, hogy nem láthatom többet az arcát és máris görcsben van a gyomrom. Bármennyi időt is fogok vele tölteni, a végén úgyis kevésnek érzem majd. Nem akarok egy percet sem nélküle lenni, nemhogy egy napot, vagy hetet. Évekig harcoltam saját magam ellen, a szívem ellen, mert féltem a bánattó, a csalódástól és a szenvedéstől. Pedig mindig is tudtam valahol, hogy a szerelem mindenek felett áll és hogy meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. Hittem ebben valahol a lelkem mélyén. Mert ha csupa szenvedés és magány az ára, akkor is megérte, hogy most itt lehessek Scarlettel. - Majd kitalálunk valamit, hogy ne csak az álmainkban találkozhassunk. – mondom neki fülig érő mosollyal. Nem tudom, hogy zavarja-e őt az, hogy mindig én megyek el valamiért, bár…miért zavarná? Anyám utálta ezt, mert nem tudtam soha bevásárolni, de ez most más. Nem szeretek másokat ugráltatni, amit megtudok csinálni én, azt meg is csinálom, nem várom el, hogy mindent megcsináljanak helyettem. Az meg még csak hab a tortán, hogy úgy neveltek, mindent tegyek meg egy nőért, én pedig megteszek mindent akkoris, ha ez csak egy boltba leugrást jelent. - Oké, sietek vissza! – mondom neki, aztán kicsivel később már lent is vagyok az utcán. Elégé kihalt a környék, de Atlanta amúgy sem egy nagyváros, úgyhogy ezen már meg sem kéne lepődnöm. A boltban egyedül vagyok, tehát nem kell sorba állnom azért szendvicsért, csokiért és fogkeféért, ami szerencsére akad. Így most már teljes a készlet. Visszafelé még a recepciósnak még magyarázkodnom kell, mert mikor meglátott engem és Scarlettet a kezemben, egyből a mentőt akarta hívni, de sikerült megnyugtatnom, hogy nincs semmi komoly baj, csak nem tudott aludni és ezért kicsit több altatót vett be, mint kellett volna. Elég béna mese, de jobb nem jutott az eszembe, de az öreg hölgy van olyan kedves, hogy nem kérdezősködik sokat és hamar az utamra enged. Most éppen nem aggódok amiatt, hogy mi lesz holnap, mert…az ráér akkor. Most Scarlettel vagyok és nincs más dolgom, minthogy élvezzem a vele eltöltött időt, az pedig mindennél jobban megy. Majd reggel megkérdezem a recepciós hölgyet, hogy van-e ebben a városban valami olyan különlegesség, ahova elvihetem Scarlettet, amint vége ennek az egésznek. Annyi pénz még van nálam, hogy visszatudjunk menni a birtokra, de…majd keresek valami munkát és összeszedek valahogy annyi pénzt, hogy…elvigyem majd őt mondjuk Párizsba, oda úgyis szeretne elmenni. Messze van ez még tudom, de tervnek azért elmegy. Ahogy belépek az ajtón gyorsan lerúgom magamról a cipőt, majd egy ugrással már az ágyban is vagyok, és Scarlettnek odaadom a szendvicsét és a csokiját is. Nem sok mindent csináltam ma, de attól még nagyon fáradtnak érzem magam. Átfekszem a hátamra, mégis csak sokkal kényelmesebb és a bekapcsolt tévére nézek. Nem gyakran tévézek, bár ha megtehetem, akkor élek a lehetősséggel. - Mit nézünk?
Nem gondoltam volna, hogy az után, hogy kikerülök arról a rémes helyről ilyen gyorsan megint bonyodalomba keveredem. Azt hittem, hogy egy ideig egyszerűen csak nyugis életem lesz, már-már unalmas is, de egyáltalán nem így történt. Pár napot voltam csak a birtokon, és most itt vagyok egy idegen városban egy sráccal, akit fogalmam sincs hogyan, de megszerettem egészen rövid idő alatt. Akivel gondolkodás nélkül eljöttem ide, meg sem fordult a fejemben, hogy ne segítsek neki és most sem akarok mást. Megígértem, hogy így lesz, hogy megkeresem az édesanyját és ha egyszer meg lett akkor nem tehetem meg azt, hogy visszakozzam, akkor sem, ha veszélyes, akkor sem, ha az a fickó kifejezetten ijesztő. Tudom, hogy baj lehet ebből, hogy rosszat is megtudhatunk, hogy bajunk eshet, és hogy Liam... olyasmiket is tehet, amiket nem akarok látni, amikről nem akarok tudni. Elmesélte milyen volt régen, de egészen más valamiről hallani mint tényleg meg is tapasztalni. Ezt nagyon nem szeretném, de meglátjuk, hogy mi lesz. Nem lenne értelme már előre azon agyalnom, hogy mik történhetnek rosszul igaz? Egyszerűen csak arra kell figyelni, hogy jó legyen a terv és most ne veszítse el a fejét senki sem. Ő sem, azzal hogy egyedül hagy és én sem, hogy túlságosan félek és beleiszom abba, amiről nem tudom, hogy mi van benne. Másodjára ügyesebbek leszünk, ebben biztos vagyok, addig pedig szépen kipihenjük magunkat. - Én hittem, hiszen olyan sok könyv szól róla, akkor csak van alapjuk, csak azt nem hittem, hogy ilyen könnyen megtalálom azt az egy valakit, aki ilyen fontos lehet. - na igen, sokan hosszú ideig keresgélnek, próbálkoznak, újabb és újabb csalódások érik őket. Én pedig akár még lelkiismeret-furdalást is érezhetek, mert nekem csak úgy az ölembe pottyant. Vajon ez azért van, mert tényleg szeretjük egymást, mert passzolunk? Vagy egyszerűen csak a helyzet adta magát? Sose tudtam, hogy a szerelem pontosan mit is jelent. Egy érzés, amit nem tudsz megmagyarázni, de akkor honnan tudod, hogy érzed, vagy hogy nem múlik-e el, netán azt, hogy elmúlt-e? Én most tényleg csak abban vagyok biztos, hogy minden érintése bizserget, hogy minden mosolya boldogsággal tölt el, és minden csókjától el tudnék olvadni itt helyben. Komolyan rémes lesz a birtokon majd a külön töltött idő, pár óra is, vagy... vagy az alvás, de remélem majd olyankor is betolakszik az álmaimba. Az viszont biztos, hogy az édesanyjára nem haragszom. Talán még akkor sem tenném, ha tudatában volt annak, amit tett. Végülis csak altató volt, és én azért igazán hálás lehetek neki, hogy felnevelte a fiát. Lehet, hogy volt rossz időszaka, lehet hogy elkallódott kicsit, meg megtörte az élet, de akkor is nagyon kedves srác és magától senki sem lesz ilyen, csak akkor, ha úgy nevelik. Ebben pedig csak még jobban megerősít, amikor végre rászánom magam, hogy a beszélgetés helyett egészen mással foglaljam le a számat. Azóta erre várok, hogy felébredtem, nem is tudom, hogy bírtam eddig. Fel sem tűnik, hogy korog a gyomrom, az most egy teljesen lényegtelen apróság csupán. Aztán már csak azt veszem észre, hogy a hátam újra a puha matracra kerül, az arcomon pedig széles mosoly pihen, miközben az egyik kezem az ő arcán időzik el. - Nem is tudom, mi lesz majd a birtokon, ott külön szobák vannak a lányoknak, meg a fiúknak. Az biztos, hogy... minden éjjel veled fogok álmodni. - elnevetem magam, miután még egy újabb csókot kapok, amit persze viszonozok is, aztán én is felülök szépen. Törökülésben húzom fel a lábaimat. Úgy fest, hogy ez már csak ilyen, folyton ő mászkál a boltba, de ez is mutatja, hogy nagyon figyelmes. Nem hiszem, hogy valaha is attól kéne tartanom, hogy azt várná el tőlem, hogy azért, mert én vagyok a nő kiszolgáljam mindenben. - Azt hiszem egy szendvics jól esne, és... egy csoki! Most belefér, aztán majd eljárok veled edzeni. - szélesedik ki a mosolyom. Bár rajtam egy csoki aztán nem fog meglátszani, így is eléggé lapos vagyok, nem ettől fogok hirtelen elhízni. A gyomrom újabbat korran, már csak attól is, hogy a kajára gondolok. - Addig én... nem is tudom, tv-t fogok nézni. - őszintén szólva nem sokat néztem tv-t eddig. Nem nagyon voltak élő műsorok, csak időnként egy-egy videó, hogy az se terelje el a figyelmemet, no meg ha jól sejtem nem akarták, hogy híreket kapjak a világból, az csak arra ösztönöz, hogy el akarjak menni. Nem mintha így nem akartam volna ugyanannyira.
Nem tudom, hogy meddig mennék el annak érdekében, hogy visszaszerezem az anyámat, nem tudom, hogy mennyit érné meg veszteni. Kötelességem az, hogy minden követ megmozgassak, mindent megtegyek, legyen az jó, vagy rossz, hogy anyám ismét önmaga legyen. Ez lenne a kötelességem, de én ezt nem akarom. Egyetlen dolog van, amit elveszthetek, őt pedig semmiképpen nem akarom odadobni, akkor már inkább elmegyek innen, de Scarlettet nem fogom elveszteni. Anyám is így akarná. Repesne az örömtől, hogy van végre valakim, hát még, hogy ennyire…tökéletes. Megértené, hogy nem akarom őt elveszteni emiatt az egész miatt, de…én nem érteném meg. Úgy érzem, hogy kelepcébe kerültem, mert nagyon szeretném, hogy anyám emlékezzen rám, de félek, hogy ez csak úgy lehetséges, ha az leszek, aki nem akarok. Semmi kedvem ismét megjárni a múltat, még részben sem, mert…bármennyire is utáltam magamat akkor, azért el kell ismerni, hogy annál szabadabb ritkán voltam. Azt tettem, amit akartam, nem foglalkoztam mások érzelmeivel, így még csak komolyabb bajom se volt. Veszélyes szabadság volt, de tényleg a magam ura voltam, nem kötöttek szabályok és elvek, nem tartoztam sehova, csak mentem a fejem után és az életem minden részletéről én dönthettem. Könnyű úgy élni, hogy nem foglalkozol semmivel, úgymond ez a könnyebb út. Viszont, ahogy mindig is lenni szokott, akkor sem a könnyebb út volt a helyes út. Bele tellett egy kis időbe mire átálltam és elkezdtem újra foglalkozni másokkal, de azért pokolian rossz volt ez. Mintha megvontam volna magamtól a szabadságot, de muszáj volt így tennem, és ezt a lelkem mélyén tudtam is, de minden porcikám a változás ellen volt. Ezért nem akarok részben sem az lenni, aki voltam, mert félek, hogy olyan ez, mint az alkohol. Elég egy kicsi, hogy visszarántson a szakadék szélére. Itt van Scarlett, és biztos vagyok abban, hogy ő visszatartana engem, és már csak miatta én is tartanám magam, de…inkább nem akarom megkockáztatni a dolgot. -Egyszerűbb mások butaságának mondani ezt, mint a saját reménykedésünknek. Én sem hittem ebben, míg meg nem láttalak. – régen hittem benne, tényleg elhitte, hogy van egy lelkitársam, vagy akárkim, akivel mindennél jobban érzem majd magam, aki mellett szabad lehettek. Aztán a reménykedéssel töltött évek rám nyomták a bélyeget, és már nem hittem a mesékben, nem hittem abban, hogy majd szembejön velem ez a valaki, egyszerűbb volt tudomást sem venni róla, így legalább nem vágytam olyan után, ami elérhetetlen. Aztán jött Scarlett, már az első pillanatban megbabonázott, meg se tudtam szólani hosszú másodpercekig. Aztán azon kaptam magam, hogy boldog vagyok. Semmi okom nem lenne rá, mert minden rossz dolog összejött az életemben, de Scarlett mellett ezt nem éreztem, egy teljesen más ember vagyok mellette, és ez döbbentett rá arra, hogy megtaláltam, amit kerestem, csak nem volt türelmem kivárni. A legtöbb ember nem hisz az ilyenekben, mert egyszerűen túl szép, ahhoz hogy igaz legyen, és túl nagy fájdalommal jár, mikor csalódnunk kell benne. Egyszerűbb elzárnunk magunkat az érzés elől, mert így megvédhetjük a csalódásoktól a lelkünket, és nem kell feleslegesen reménykedünk. Aztán ott van még az is, hogy megijedünk a kötődéstől. Ijesztő a felismerés, hogy valakitől ennyire függsz, hogy ennyire sokat jelent neked, és félsz, hogy mi lesz, ha elveszted. Ekkor mondod azt, hogy túl jó hozzád, és a saját hülyeségednek köszönhetően ezt el is hiszed. Senkinek nem szabad elhinni, hogy nem érdemled meg azt, akit akarsz! Persze azért jól hangzik, és valahol van benne igazság, de akkor sem szabad hagyni, hogy elbizonytalanítsanak. Igaza van abban, hogy anyám semmiképpen nem tenne ilyet, ha önmaga lenne. Borzasztóan érezné magát emiatt, de…végülis igaza van Scarlettnek, nem ő tehet róla. Nagyon remélem, hogy sikerül ennek az egésznek jó véget érnie, de…nem is tudom, rosszelőérzetem van. Az áldozat attól áldozat, hogy nem lehet visszafordítani, hogy egy életre szól. Mi van, ha itt sem lehet? Mi van, ha nekem is hoznom kéne egyet, de habozni fogok, mert…anyám és Scarlett között nem akarok választani. Tudnék, de nem akarok. Én csak visszaakarom őt kapni, jól lehordani, amiért helyettem döntött. Visszaszerezni azt a kevés jót, amit a múltban magaménak tudhattam. Nem hallom a gyomra korgását, igazándiból semmit nem hallok, teljesen kizárom a külvilágot, mintha megállna az idő. Csak élvezem a csókját, elmerülök benne és a pillanatnak élek. Amik eddig voltak bennem aggodalmak , kétségek és fenntartások, azoknak már nyoma sincsen. Ami szavakkal nem ment, az tettekkel igen. Ebben a pillanatban, neki, elhiszem, hogy minden rendben lesz, nem is kell hallanom, tudom, hogy így lesz. Átölelem és egy gyors mozdulattal már az ágyba is döntöm magunkat, majd mosolyogva nézek rá felülről. – Kénytelen? Ha akarnék se tudnék nélküled lenni, és…ezt most megúsztad, de lesz még nap. – gyorsan még szájon csókolom őt, aztán lekászálódom az ágyról, és így legalább ő is feltud majd kelni, nincsen már ”fogságomban”. Gyorsan felveszem a cipőmet és magamra húzom a pulóveremet, mert fura módon, elég hűvös van odakint, pedig mostanában egész jó idő szokott lenni éjszaka. -Mindjárt jövök vissza, csak leugrok a boltba egy normális fogkeféért magamnak. Hozzak neked is valamit? – ide fele jövet láttam, hogy van itt egy kisbolt, ahol mindent lehet kapni, így gondolom egy fogkefe is akad majd nekem. Megvárom míg válaszol, aztán elindulok, talán két perc alatt meg is járom, itt van egy utcával arrébb a szobánktól.
Úgy érzem, hogy muszáj optimistának lennem, már csak miatta is, hiszen fontos nekem és akkor lehet boldog, ha én azt sugárzom felé, ha minden rendben lesz. Ha mindketten kételkedni kezdenénk annak biztosan nem lenne jó vége, és nem is akarok. Remélem, hogy rendben lesz minden, mint ahogyan azt is, hogy a húgomat is megtalálom majd. Minden csak idő kérdése, bár most jó eséllyel a pihenésre fogjuk fordítani az időnket, de arra is szükség van, hogy holnap újult erővel kezdhessünk mindent szépen előröl. Elmosolyodom, amikor egyetért velem. Ez a lényeg, hiába bizonytalan a hangja, de igyekszik hinni benne, hogy minden rendben lesz, én pedig nem fogok mást mondani neki, csak ezt. Az a fickó veszélyes és felettébb félelmetes, de lehetséges, hogy csak valamivel sakkban tartja az édesanyját, hogy amit tett vele az visszafordítható. Ha pedig így van, akkor mi mindent meg forgunk tenni azért, hogy ezt elérjük. Szeretném megismerni az édesanyját rendesen is, nem csak azt, aki altatót tett a kávémra. Láttam a mosolygós képeket és Liam is szereti, szóval biztos rendes és remélem, hogy azt az oldalát is megláthatom majd én is. - Rendben, igyekezni fogok. - csak ne legyek annyira betojva, hogy nem merek szólni neki, ha elkapja a paprika méreg. De nem szabad erre gondolni, továbbra is csak azt ismételgetem magamban, hogy nem lesz semmi baj. Az biztos, hogy nem akarom látni, hogy nekitámad annak a fickónak, akkor sem, ha esetleg megérdemelné. Az nagyon erőszakos dolog és nem illik hozzá. Én úgy szeretem, hogy kedves, és minden más olyasmi, amivel kifordul önmagából, az pedig szerintem neki sem jó, hiszen nem szerette azt, aki régebben volt, akkor nem is akarhat újra olyan lenni. - Igen, különleges, és miért ne létezhetne ilyesmi? Aki... aki nem hiszi el, vagy szól miatta az egyszerűen csak féltékeny! - még talán kicsit meg is emelem a hangom, pedig nem szándékos, de az emberek nem hajlamosak hinni a szép dolgokban. Eddig legalábbis a bázison nem ezt tapasztaltam, ott a legtöbben elég komolyak voltak és biztosan nem hinnék el, ha azt mondanám, hogy találkoztam egy sráccal, akibe egyszerűen csak beleszerettem ilyen rövid idő után. Bár, ha azt nézzük vannak, akik újabb és újabb randikra mennek el, mi viszont folyamatosan együtt töltöttük az időt második napja és előttünk van egy újabb éjszaka, amit átbeszélgethetünk, vagy egyszerűen csak kipihenhetjük a nap fáradalmait, de a lényeg, hogy együtt. Ez szerintem bőven elég együtt töltött idő, nekem legalábbis pont megfelelő. Biztosan lesz majd olyan, hogy a hátunk közepére sem kívánjuk a másikat, hogy összeveszünk, bár ezt most nagyon nehéz elképzelni, de... tudom, hogy azt is megoldjuk majd, mert ha valaki fontos neked, akkor sok mindent el tudsz néni neki, maximum néha egy kicsit több idő kell. - De hát én nem haragszom rá, hiszen nem tehet róla. - mosolyodom el. Nem hiszem, hogy szükség lesz bocsánatkérésre. Nem úgy gondolom, hogy Liam édesanyja tette ezt, inkább a körülmények késztették rá, vagy nem is volt önmaga. Teljesen mindegy, a fő hogy bennem nincs tüske és nem is várom,hogy bármit is mondjon erre. Én csak azt szeretném már látni, hogy jól van és hogy megöleli a fiát, aki biztosan a legboldogabb ember lesz ettől a világon. Nem érdekel ha naiv elképzelés már most ebben a hitben ringatni magam, de akkor minden rendben lesz. - Jól van, akkor ezek szerint kénytelen leszel megint velem aludni, de... mivel altatót is kaptam, nem fogok horkolni, ez biztos! - szélesen elmosolyodom, majd kicsit előre hajolok és megcsókolom. Az ébredés óta ez hiányzott már nekem, nem csak egy ölelés, nem csak egy röpke puszi, vagy bármi egyéb, hanem egy rendes hosszú csók. Azt hiszem most már semmi kétség sem fér hozzá, hogy egyértelműen függő lettem. Az se nagyon érdekel, hogy megkorran közben a gyomrom, hiszen túl sok időt nem szántunk az evésre az utóbbi nem kevés órában. De ez most huszad rangú, teljesen ki tudom zárni, és így talán ő is elfelejti kicsit az aggodalmat és a kétségeket, amik biztos vagyok benne, hogy ott motoszkálnak folyamatosan a fejében.
Már azzal segít nekem, hogy itt van mellettem. Visszatart attól amit nem szeretnék és, ahogy a szemeibe nézek látom, hogy ki szeretnék lenni. Ő az egyetlen olyan szép álom az életemben, ami nem lett semmivé abban a pillanatban, hogy valóra vált. Nem tudom, hogy mi mást kérhetnék az élettől, mert…megadott nekem mindent. Először elvett tőlem mindent, aztán vissza is adta, csak más formában, egy…sokkal szebb formában. Kicsit árulásnak érzem, de…sokkal jobban érzem magam Scarlettel, mint életem során eddig bármikor. És igen, nem esik jól, hogy anyám nem emlékszik rám, de biztos van rá valami magyarázat, és mi megfogjuk találni azt a magyarázatot. A szenvedés megtöri, vagy megteremti az embert. Ha eddig nem törtem meg, akkor ezt is kifogom most bírni. Mindent elkövetek, hogy megmentsem anyámat, és ezalatt nem feltétlen értem azt, hogy vissza kell találjon hozzám. Az ő érdekét kell néznem, eleget szenvedett már miattam, ennek most itt az ideje, hogy vége legyen. -Igen…biztos sikerülni fog. – mosolygok rá, bár kissé bizonytalanul. Jó, hogy Scarlett ilyen bizakodó és optimista, mert én elég gyakran inkább a rosszat látom a dolgokban, és jó hallani azt, hogy minden rendben lesz, főleg az ő szájából. Fogalmam sincsen, hogyan hozhatnám vissza anyám emlékeit. Talán az egyetlen út, hogy a fickót rábírjuk arra, hogy adja vissza az emlékeket. Bár…mi van akkor, ha nem tudja? Hallottam olyan mutánsokról, akik tudják irányítani a tüzet, de nem képesek valami csak úgy lángra lobbantani. Mi van akkor, ha ez most is így van? Ha nem tud emlékeket adni, csak elvenni? Megmagyarázná azt a sok képet, hiszen anyámnak kellettek új emlékek a régi helyet és…nem, ez közel sem biztos, lehet, hogy megint csak rémeket látok. Abba kéne hagynom a dolgok túlkombinálását, de nehéz mert…könnyen a legrosszabbat feltételezem mindenről. Ilyen a jellemem, vagy a körülmények teszik, nem tudom, de jó lenne olyan optimistának lenni,mint Scarlett. - Igen, de…akkor sem akarom, hogy még egyszer így láss, úgyhogy nyugodtan szólj rám, ha legközelebb ez lenne, oké? – húzom mosolyra a számat. Azért ez még messze nem volt olyan rossz, mint amit régen csináltam, régebben nem beszéltem ennyit, azonnal ütöttem és sokkoltam, nem vártam választ, az egyetlen út a megadás volt ellenem. Lehet, hogy a helyzetem meglehet érteni, de megígértem magamnak, hogy nem leszek még részben sem olyan, mint régen, de félek, hogy előbb-utóbb meg kell szegnem az ígéretemet, mert…nehezen tudom kontrollálni az érzelmeimet, ebből a szempontból elég defektes vagyok. Örülök annak, hogy nem akarja megkínozni, mert…egy részem nem akarja, de a másik szemrebbenés nélkül megtenné. Régebben bevett szokásom volt, hogy áramot vezettem az emberekbe, de voltak azért keménylegények, akik inkább meghaltak volna mintsem, hogy beszéljenek. Így megesett, hogy nem elektromos energiát vetettem be, hanem radioaktívat. Ekkor már azonnal beszéltek, egyikük sem akart rákos lenni, és nem is tudom, hogy végül lett-e bármelyikük az, nem nagyon követtem az életüket, ezek rövid találkozások voltak, amíg gyorsan véget is értek. Értettem a dolgomat. Még egyszer pedig semmi kedvem ezt megjárni. Nem mondom, hogy nem sajnálnám, ha eltörne a fickónak egy-két csontja, de…mint mondtam nem akarok részben sem hasonlítani arra a srácra, aki a múltban voltam. A hideg is kiráz, mikor végighúzza a kezét arcomon. Nem úgy kiráz a hideg, mint mikor megláttam anyámat azzal a pasassal, hanem úgy, mint…mikor valami nagyon jó dolog történik. Nem tudom ezt ennél jobban megmagyarázni, csak érzem minden porcikámban, hogy ő kell nekem, másra se akarok nézni, csak rá. -Hát, akkor már kettőnket néznék butának. Nem is baj, hogy ilyen gyorsan történt, mert ez így…különleges. – tökéletes. Mondanám, hogy könnyen szerelembe esek, de nem így van, mert eddig nem tudtam, pedig nagyon akartam, és most…csak a megfelelő személy kellett hozzá. Nem is hazudnak olyan nagyot a könyvek és filmek. Az viszont biztos, hogy nem marad minden ilyen jó. Veszekedni fogunk, miatta, miattam mindegy, de fogunk és szerettem volna, ha tudja, hogy bármekkora baromságot is teszek, szeretni fogom őt. Nem vagyok valami jó a párkapcsolatok terén, pedig volt bőven lehetőségem gyakorolni, de nem maradtam senkivel sem együtt huzamosabb ideig. Nem fogtak meg, nem éreztem mellettük azt, amit most Scarlettel érzek minden másodpercben. Nem szerettem egyiküket sem annyira, mint őt. Talán lesznek mosolyszünetek, vagy időszakok mikor egymásra se akarunk nézni, de…akkor sem akarom őt elveszteni, ha kell vezeklek, zarándokolok, bármit megteszek. - Igen, elég rosszul indított, nem fogod győzni majd a bocsánatkéréseket. – ha sikerül visszaszereznem anyámat, biztos, hogy nagyon rosszul fogja érezni magát amiatt, hogy így elbánt a barátnőmmel. Sokszor poénkodott hasonlókkal, de most…muszáj lesz elnyernie majd Scarlett kegyeit, és még nekem is felelnie kell a hősködése miatt. Lesz miből kimagyaráznia magát nem fog unatkozni. - Holnap. Este már nem fognak sehova se menni, de…majd reggel visszamegyünk és kivárjuk, hogy tiszta legyen a terep, oké? Most így elég volt ebből a napból. – igen, azt hiszem ezt meglehet érteni. Picit sok volt ez így egyszerre, aludnom kell rá egyet. Holnap majd megvárjuk míg a fickó elmegy, remélhetőleg anyám egyedül lesz az otthonába, és tudunk vele beszélgetni, elvégre…ismerős voltam neki, ez is valami, nem?
Fogalmam sincs, hogy mit érezhet most, de abban biztos vagyok, hogy ha bármivel segíteni tudnék neki, akkor azonnal megtenném. Olyan rémes, hogy nem tehetek többet érte azon kívül, hogy bocsánatot kérek, mert elszúrtam, vagy hogy megölelem. Sosem történt velem ilyesmi, legalább az életem tiszta, még ha nem is volt tökéletes, de legalább tudom, hogy mi miért történt. A szüleim sosem vertek át és a gyerekkorom, amíg velük voltam igazából teljesen rendben volt. Kár, hogy olyan kevésre emlékszem belőle, hiszen az egész picit kor az olyasmi, amiről nem sok emléked marad. Nekem pedig még csak képeim sincsenek, vagy olyan rokonok, akik elmesélnék azokat a momentumokat, amire én nem emlékszem. De azt hiszem ez még mindig jobb, mint ami neki jutott, hogy eleve az apja egy szörnyű alak lehet, az anyja pedig nem tudjuk hogy mit is csinált, vagy miért nem ismeri most meg. - Azaz már most, hiszen hamar lesz a legközelebb. Kiderítjük mi is történt és biztos valami jó válasz kapunk, és visszaszerezzük édesanyád emlékeit! - még mindig bizakodó vagyok, bár ezt sikerült előzőleg is elszúrni, hiszen a repülőn is azt mondtam, nem lesz semmi baj, ennek ellenére nagyon is lett. De akkor is fő az optimizmus, a nélkül nem is lenne értelme nekivágni. Viszont az tényleg fontos, hogy egy kicsit ő is próbáljon gondolkodni. Nehéz, ha direkt fel akarják húzni és az a fickó és biztos vagyok benne, hogy következő alkalommal is így lenne, ha találkoznánk vele, ezért is lesz jó, ha megoldjuk, hogy el lehessen kerülni. Akkor nem lesz semmi baj, legalábbis szerintem. De hiába tervezünk, ha aztán felrúgja azzal, hogy nem követi, mert mondjuk képtelen koncentrálni. Bíznom kell benne annyira, hogy nem lesz ilyen gond. - Semmi baj. Furcsa volt így látni, de megértem, hogy mérges voltál, mert annyira zavaros volt az egész. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Tényleg nem volt jó látni, amilyen ott volt, de az indokokat is megértem. Attól még ugyanolyannak látom most, hogy egy picit talán megijedtem attól az oldalától. De nem lehet mindig mindenki ugyanolyan, és ő maga mesélte, hogy régen azért nem volt ennyire kedves. - Nem, nem kínozhatjuk meg, azt... tényleg nem szabad. - rázom meg a fejem egészen hevesen. Azt biztosan nem tudnám végignézni, hogy nem is tudom, áramot vezet valakibe addig, amíg nem mondja el, amire kíváncsiak vagyunk. Nem tudnám végignézni, sem azt, hogy valaki szenved, sem azt, hogy mindezt Liam okozza. Nem kérdés, hogy mennyire fontos lett nekem ez a srác rövid idő alatt, és nem szabad visszasüllyednie arra a szintre, ahol régen volt, csak azért, mert most rosszak a körülmények. Azt pedig főleg nem akarom, hogy részben ez miattam legyen, mert első alkalommal nem voltam ügyesebb. Elmondhatatlanul jó érzés végre a karjai között lenni. Egyszerűen megnyugtató érzés, ahogy átölel és már kicsit sem érzem, hogy mennyire féltem ott az anyjáéknál és már azt sem, hogy bűntudatom lenne, mert rosszul cselekedtem. Az a fontos, hogy ő nem haragszik, semmi más nem számít most. Arra pedig már csak mosolyogni tudok, amikor meghallom, amit mond. Kár lenne tagadni, hogy még a szívverésem is gyorsul a vallomásának hála. Kicsit hátrébb húzódom, hogy lássa az arcomat, és finoman végigsimíthassak az övén. - Én is nagyon szeretlek. Nem is tudom, hogy lehet ez, hiszen olyan gyorsan történt minden, de... akkor is így van. Biztos, hogy mindenki butának nézne e miatt, de kicsit sem érdekel, nekem így tökéletes. - tudom én, hogy nem azért volt ideges ott sem, hogy engem ijesszen meg. Attól még persze nem volt jó érzés. És biztos vagyok abban is, hogy lesz még majd példa rá, hogy valamiben nem értünk egyet, hogy összezördülünk, vagy megbánt, netán én őt. Nem vagyok otthon ebben, a kapcsolatokban, de ezt még én is tudom. Ha más nem, hát ott van az a nem kevés könyv, amit olvastam. Tudom, hogy az azért nem egyezik a valósággal, de legalább valamelyest ad egy kis támpontot, az is valami. Aztán majd kitapasztalom szépen, csak az a fontos, hogy erre a nagy tapasztalásra nehogy rámenjen a hirtelen kialakult szerelmünk. - Én inkább úgy mondanám, hogy ő nem tett jó benyomást rám. - nevetem el magam, de közben is a kezét szorongatom, mintha csak soha többé el sem akarnám engedni. Végülis valahol így is van ez, nem igazán szeretném, ami annyit tesz, hogy nem akarok távol lenni tőle még rövid időre sem. Persze tudom, hogy muszáj lesz, nem lóghatunk folyton egymáson. - Szóval akkor... megfigyelés... holnap, vagy még ma? - pillantok az ablak felé, de odakint már egyértelműen sötétedik, nem vagyok benne biztos, hogy ma kéne elindulni, nagyobb rá talán az esély, hogy napközben nincsenek otthon, ha mondjuk dolgozni mennek.
Nem egyszer fogott el az az érzés, hogy az egész életem egy átverés, egy szemfényvesztés. Már kiskorom óta menekültünk valami elől, amiről anyám soha nem mesélt, bármennyire is kérleltem őt. Minden helyen más nevet, más életet, más adatokat kellett bemagolnom, mindig más embernek mutattam magam, esélyem sem volt arra, hogy megtaláljam az igazi Liamet. Anyám szerint azért volt erre szükség, mert figyelnek minket lépten-nyomon. Kicsit utánanéztem, és arra jutottam, hogy a CIA elől menekülünk úgy nagyon, de mikor anyámnál rákérdeztem erre, ő annyit mondott, hogy ezt hagyjam rá, én csak vigyázzak magamra. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a Mason az eredeti családnevem. Persze, utánanéztem és minden hivatalos első papíromon ez volt, de…anyámnak a CIA-nál volt ideje megtanulni azt, hogyan kell egy teljesen tökéletes hamisítványt csinálni nem? A Liamben biztos vagyok, arra még esküdött is anyám. Azért fájt ennyire őt elveszteni, mert az életemben semmi nem volt állandó rajta kívül. Ő tanított meg harcolni, lőni, hamisítani, elvegyülni és túlélni. Még a képességem irányításában is segített. Annyi mindent köszönhetek neki, de én oly keveset adtam neki cserébe. És ez a biztos pont tűnt el egyik napról a másikra. Most pedig csak Scarlett iránti érzéseimben vagyok csak biztos. Bizonytalan vagyok a jövőmben, nem tudom, hogy mit akarok az élettől, csak azt tudom, hogy legyek bármekkora barom, csináljak akármekkora hülyeséget is, szeretni fogom Scarlettet, és ezt meg is fogom mondani neki, mert minél többször mondom, annál jobban érzem magam. -Kellett volna egy terv az biztos, de…ebből tanultunk, legközelebb előbb tervezünk aztán élvezzük az életet, vagy fordítva, de mindenképp kell egy terv. – na igen, egy terv nagyon el kellett volna, bár…nehéz úgy tervezni, hogy semmi nem biztos. Egyáltalán nem bánom, hogy benne merültem el a tervezés helyett, de…mentségemre szóljon, hogy nagyon tetszik nekem és szeretem is őt. Legközelebb majd előre megbeszéljük ezeket, hogy aztán már semmi ne jöhessen közbe. Igen, így lesz a legjobb, a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük, elég bénának kell lennünk ahhoz, hogy ugyanazt a hibát kétszer elkövessük. Ő nem iszik majd kávét, én mellette maradok, ahelyett, hogy egy teljesen értelmetlen beszélgetést bonyolítok le, és minden rendben lesz. A hibákat úgy lehet elkerülni, hogy tapasztalatot szerzünk, de tapasztalatot csak a hibák útján szerezhetünk. Most már tapasztaltabbak vagyunk, és felkészültek leszünk a következő próbálkozásnál. - Igen, higgadtan…bocs, hogy olyan…kemény voltam, de nagyon rossz volt ezt látni, hallani. – szegem le a fejem és aprókat bólintok. Igen, elégé nagy hülye voltam, hogy csak úgy berontottam oda, nem gondolkodtam előre, csak cselekedtem. Ez még egyszer nem fordulhat elő, hallgatni fogok Scarlettre, és nem leszek ilyen hülye. – Elkaphatjuk és addig sem tud belerondítani a dolgokba, de…ő nem fog beszélni egykönnyen, pedig a válaszok nála vannak, és nem szívesen kínoznám meg. Várjuk meg, hogy elmenjen, biztos van valami munkája, és addig gyorsan körbepuhatolózunk, hogy mégis mi a helyzet körülöttük. – egy kicsit azért füllentetem. Örömmel látnám, hogy szenved a férfi, és még jobb lenne, ha a kezeim által történne ez meg. Régen elég sokszor kellett, hogy valakiből válaszokat nyerjek ki, rendszerint kínoztam őket, tehát elég jó vagyok a dologban, de ennek nem akarok kitenni Scarlettet, próbáljuk először inkább értelmesen, erőszakmentesen megoldani a dolgot. Ha úgy nem megy, akkor majd drasztikusabbak leszünk, de ahogy Scarlett is mondta higgadtan kell maradnom, előbb kell gondolkodnom, minthogy a kezem mozdul. Egy pillanatra hunyom le a szemem, a másikban pedig már őt ölelem át. Megértem őt, én is így érzek, csak én őt féltem. A fizikai fájdalmat elviselem, elég sok csontom törték, vertek már meg elég csúnyán, meg is lőttek párszor, ennek sajnos megvannak a nyomai, van pár heg rajtam, tehát a fizikai fájdalom már úgymond a puszipajtásom, azt még kibírom, de…nos lelkiekben ezt már nem nagyon bírom. Alapjaiban is elégé érzékeny lelkem van, magamra veszek dolgokat, elégé lelkiismeretes vagyok, és felemésztenek a saját démonjaim. Ezért is viseltem olyan rosszul, és ezért nem emlékszem szívesen vissza a múltra. Gyötör az, hogy olyan sok fájdalmat okoztam ok nélkül, nem bírom túlzottan jól a csalódásokat, de…most minden más, itt van Scarlett, nem áll meg az élet, ha nem találom meg amit keresek. Nem is tudom mit mondhatnék Scarlettnek. Nem köszönhetem neki minden percben meg, hogy itt van nekem, pedig legszívesebben megtenném. Minden perccel jobban szeretem őt, és legszívesebben elfelejtenék mindent rajta kívül. -Bármi lesz is, veled kibírom. – igen, Scarlett a gyógyír minden bajomra, ha ő velem van, akkor kibírok mindent bármennyire is fájjon. – Nem kéne, tudom, de el kell mondanom. Tegyek, vagy mondjak bármit, amivel megbánthatlak, tudd, hogy attól még őrülten szeretlek, csak néha elragadnak az indulatok, és...jobb ha ezt tudod.– kicsit azért most jobban belegondoltam a dolgokba, mert valószínű, hogy előbb-utóbb tenni fogok valami hülyeséget, amivel megbántom őt, de tudnia kell, hogy nem gondolom komolyan, mármint sokszor csinálok olyat, amit amúgy nem akarok. Ha már a bajoknál tartunk, akaratlanul is elkezdek nevetni. Igen, azt hiszem van itt egy apró kis bökkenő, amiben elég nagyot tévedtem. – Nem tettél valami jó benyomás anyámra. – viccelek csak, ha nem lenne ilyen…agymosott az anyám, akkor imádná Scarlettet, de így elégé hadilábon állnak egymással. Mégis hányan mondhatják el magukról, hogy a pasijuk anyja már az első találkozáskor altatót rakott a kávéjukba?
Kezdőlap 
by 
