Volunteers Park

- Hát nem hiszem, hogy erről beszélhetnék, mert kérte, hogy ne tegyem - jelentem ki határozottan, hiszen nem tudom, hogy ez a lány az lenne, akiről az a Gabriel beszélt. Akibe szerelmes és aki elcsavarta a fejét. Vajon hány Gabriel élhet ebben a városban? Ki tudja, mindenesetre nem használnám feleslegesen az erőmet, hiszen néha balul sül el. Legalábbis a kialvatlanság okozza szerintem, de nem szeretném bántani ezt a lányt. Megkedveltem. Épp annyira, amennyi elég ahhoz, hogy az a férfi esetleg bántsa.
- Sosem tartózkodtam annyi ideig egy helyen, hogy megcsodálhassam az éjszakai arcát. És bevallom, néha a sötétség túl ijesztő volt ahhoz, hogy kimozduljak. De itt változtatni szeretnék... - szólalok meg mosolyogva, majd lehajtom a fejem, és elgondolkodom, vajon ő miért nem látja azt, amit én igen? Bár többször gondolkodtam már ezen, mégsem jutottam értelmes válaszig. Lehet, hogy csak jobb a szemem, hiszen sosem kellett szemüveg. De a megjegyzéséből arra következtetek, hogy ő sem szeretne hordani... Nem csodálom.
- Hát igazából nem tudom, hogy végeznék-e valamilyen munkát. Lehet, hogy rám férne, de eddig csak gondolat maradt - beszéd közben elfogadom a cigit és a tüzet is, majd az első slukkot mélyen letüdőzöm, majd lassan fújom ki, mintha ki akarnám élvezni, mintha az utolsó lenne az est folyamán. Ahogy visszakanyarodik a témához, először nem esik le, s reméltem, hogy nem kerül ismét szóba, de lassan forog az agyam, és rá kell jönnöm, hogy talán ismét Gabrielről beszél. Ismét csak szívok egyet a cigarettából, majd miközben kifújom a füstöt, úgy válaszolok.
- Mármint Gabriel? Ha egyazon emberről beszélünk... Maradandó élmény igen - jegyzem meg alig hallhatóan, hiszen azért nem szeretnék bakot lőni. Bár egyértelmű, hogy kerülgetjük azt a bizonyos kását, de nekem valahogy nem esik le. Talán a fáradtság teszi...

- Eddig én se gondoltam magamról. De most valahogy ezt hozta az élet - nevetek rá vidáman, boldogan. Azt hiszem, a szerelmes alakok kiváltsága ez az öröm és boldogság. És hogy szerelmes lennék-e? Azt hiszem, igen, bár elég sorsdöntő ezt így kijelenteni. De az kétségtelen, hogy Gabriel igen különleges számomra...
- Gyomorforgató? Mármint hogy, ha nem az arca terén? - kérdezek vissza mosolyogva, bár már egy csöppet már valahogy másként tekintve rá. Igen, Gabrielre tökéletesen illik ez a jelző, már ha bemutatta, mire képes. De mivel a térugrás nem épp szokványos, hétköznapi dolog, így nem hiszem, hogy csak úgy, bárkinek mutogatná. Tehát.. lehetőség egy: Jo is közülünk való. Lehetőség kettő: nem egy Gabrielről beszélünk. De hány lehet még ebben a városban?
- Valamivel el kell ütni az időt. És este munden város szép, főleg egy ilyen parkban. Legalább is ez az én véleményem...- vigyorodom el, néhány szóköz erejéig ahnyagolva a Gabriel-témát, némi időt, teret hagyva a gondolkodásra.
- Akkor jó, a szemüveg nem állna jól - mosolyodom el, újfent a büfések felé kémlelve, miközben megrázom a kiürült kólásdobozt.
- Hát, nekem annyira nem értékelnék a tanárok, ha nappal aludnék. Bár aki éjjel melózik, annak gondolom egyértelmű ez a fajta átállás - jegyzem még meg mosolyogva, tekintetem végigfuttatva a környéken, miközben zsebembe nyúlva újabb cigit veszek elő. Nem is iagzán azért, mert annyira kell, inkább csak időhúzás és elfoglaltság céljából. A dobozt első körben Jo felé kínálom, majd magamnak veszek egy szálat és újfent tüzet csiholok a gyújtómból.
- Bár kétségtelen, utazni azt tud - mosolyodom el egy hirtelen vágással visszakanyarodva a témához, várva a hatást. Mert vagy csak szimplán furán pislog, vagy a végén valóban egy hullámhosszra kerülünk. De legalább tudom, hnyadán kell állnunk...

- Hm... Sosem tapasztaltam olyat... Biztos durva lehet, én nem vagyok romantikus alkat... - jelentem ki, miközben egy mosoly jelenik meg az arcomon. Amolyan furcsa mosoly, amiben egy kis hitetlenkedés játszik. Van ilyen? Bár anyáék is nagyon szerették egymást, amolyan rózsaszín ködös dolog lehetett. Nem tudom. A nevére fogalmam sincs, hogy miért kérdeztem rá, viszont megragad, és magamban többször elismétlem, hallottam már, és lassan be is kúszik lelki szemeim elé a vicces srác arca. Vajon ő lenne?
- Találkoztam egy Gabriel nevű sráccal, gyomorforgató meglepetés volt... Mármint nem az arca, ha érted - helyesbítek. Akkor lehet, hogy ő és a srác egy pár? Mert akkor ha ez így van, akkor ez a lány is olyan mint én. Érdekes, hogy ebben a városban sok olyan van mint én. Különcök, vagy mutánsok vagy hogy hívják őket. Persze lehet, hogy ez a lány másik Gabriel-t ismer, és most csak beégetem itt azt a szerencsétlen ismeretlent, de az a fickó is nagyon szerelmes volt. Ki tudja? Én már meg sem lepődök semmin.
- Na jó, minden este kijövök ide, és ezek az alakok mindig itt vannak. Szeretek itt lenni, nyugodt. Néha túlságosan is, és a büfések szeretnek beszélni - hajtom le a fejem, mint aki zavarban van, de ez egy cseppet sem igaz. Csak egy gúnyos mosolyt rejtek el a hajzuhatagommal, majd egy utolsót szívok a cigimből, és utána elejtem, és rátaposok. El kellene vigyem a kukáig, de valahogy most nem akarok addig sétálni. Amióta itt vagyok, több emberrel beszélgettem, mint eddigi utamon, és Gabrielnek sem töröltem ki az elméjét, pedig akartam. De valami miatt mégsem tettem.
- Őszintén? Az én szemem éjszaka is valamiért nagyon jó. Ami sokszor jön jól, mivel sokat vagyok kinn éjjel. Nagyon szarul alszom... -vonom meg a vállam egykedvűen, miközben a néni kikéri a két hotdogot. A kutyás férfi már rég eltűnt, és nem is nagyon érdekel, hová ment. Majd talán nemsokára vissza is láthatjuk. Lehet megáll egy hambiért.
- Éjjeli meló? Tökéletes, nappal úgy is jobb aludni - bólintok, mint aki tényleg elmenne dolgozni. Nem a diszkók azok inkább bulizni jók, de nem hiszem, hogy dolgoznék ilyen helyen...Bár, ki tudja...

- Így is mondhatjuk - nevetek rá, hisz egyáltalán nem zavar, hogy erről kérdez. Mert nem nagy titkokat akar tudni és nem is a legszemélyesebb részleteket. Én pedig.. mint a legtöbb boldog, szívesen beszélek a boldogságomról.
- Még csak nemrég ismerjük egymást. Azt hiszem, ez még az a fázis, mikor nehéz a másikról leszakadni - teszem még hozzá, amolyan lányos szavarral pislantva körbe. Mert azért ezt így bevallani még a legedzettebb embernek is okoz némi zavart.
- Semmi gond. Gabrielnek hívják - intek egyet Jo felé. Mindenért mentegetőzik és bocsánatot kér. Ez olyan aranyos. Mintha a legmélyebb bugyraimat akarná kifirtatni, aztán ráeszmél, hogy ilyet nem illik. pedig eddig nem kérdezett semmi durvát.
Aztán hagyom, hogy tereljük a témát, ha neki fura az én magánéletemről, vagy legalább is annak igen kicsiny részéről tárgyalni. Hagyom, hogy a járókelőkre emeljük tekintetünk, és míg ő beszél, én aprókat szívok a lassan parázsló cigimből.
- Főleg, ha valami padlócirkáló öreg kutya - mosolyodom ela névválasztáson, de akárhogy meresztgetem a szemem, csak körvonalakat látok, és azok se a legjobban. Remélem nem kell szemészetre mennem, nem állna jól a szemüveg.
- Legalább szereti a cicáját - jegyzem meg az öreg hölgy említésekor, és újfent csak alig valamit létok belőle.
- Még hogy alig jársz ide - nevetek Jo-ra, miközben kissé hitetlenkedve rázom meg a fejem. De nem nézem hülyének, én is szeretem megfigyelni az embereket, hogy mit csinálnak, hogy mozognak, van-e valami rutinjuk, ami vagy érdekes vagy mulatságos.
- Neked aztán jó szemem van. nyugtass meg, hogy a tiéd nagyon jó, és nem az enyém romlik ennyire - kérlelem játékos kétségbeeséssel az utolsókat szívva a kapott szálból. Majd a földre dobom és sarokkal veszem el az utolsó parazsat is. Még véletlenül sem szeretnék köztüzet gyújtani.
- Hát, én csak néhány hete vagyok itt, bár régebben éltem egy keveset New Yorkban. Szórakozási lehetőségnek a Sagitariust tudom ajánlani, az egy disco, mi gyakran járunk oda. Azon kivül egy-két kajálda, de semmi extra. Hogy meló hogy akad.. fogalmam sincs, eddig enm törtem ilyeneken a fejem. De szerintem ahol van mulatóhely, ott van munka is. Talán a diszkóbna kellene megpróbálnod, már ha bírod az ilyen helyeket...

- Monogámság? Akkor odáig vagytok egymásért nem? Mi a neve? Bocs... nem rám tartozik - Csóválom meg a fejem egy kicsit zavartan, mert végül is a magán ügye, hogy kivel mikor mit csinál, ráadásul a szerelmi kérdés mindig magán ügy. És nem is kellett volna feltennem a kérdést, de megtettem. Remélem nem haragszik meg érte. És remélem nem valami olyan lény mint én. Vagy erősebb. Bár én sem vagyok gyenge, és nem akarok senkit bántani, azt hiszem elég agyban jártam az elmúlt héten ahhoz, hogy elég legyen. Az a sok emlék néha úgy érzem felemészt. Látom és átérzem azoknak a fájdalmát, akiknek beleláttam az emlékeibe, és már maga a tudat és az emlékezés fel tud őrölni. Néha alig találom a saját gondolataimat, a saját emlékeimet. Egyszerűen csak nehéz.
- Alig voltam itt párszor... De például az a fickó minden este sétáltatja a kutyáját. Gyilkos a neve a kutyának, elég morbid nem? -mutatok a távolba, ahol a lány már nem biztos hogy lát, hiszen a fények eléggé rosszak, szóval csoda ha látja, én viszont élesen látom a köpcös kopasz fickót a labradorjával együtt. Sosem gondoltam arra, hogy más képtelen olyan jól látni a sötétben mint én, de sokszor csak ez mentette meg az életem, vagy a ruhámat a pofára eséstől.
- Vagy ott az a néni... Nemsokára ideér és kér két hotdogot és egy narancslét, az egyik hotdogot a macskájának viszi - Nevetem el magam. A néni is alig látszik, talán csak a kabátjára tűzött bross villan fel, de én látom az ősz hajszálait, a szomorú tekintetét és a mintás táskát, amit a bal kezén cipel. Percek múlva Tatjana is láthatja őt. - Tudom, furcsa vagyok, de ha már nincs senkim, akkor figyelem az embereket - mosolyodom el, majd csendben maradok, amíg a cigimből szívok egyet. - És te? Ismered ezt a várost? Mert én alig. Csoda, hogy eddig nem tévedtem el. Van itt valami szórakozási lehetőség? Vagy munka? - kérdezem, hátha ő többet tud, de nem reménykedek, csak valamit kell mondanom.

Egy röpke pillanatig meglepetten pislogok, ahogy rákontráz incselkedésemre, majd csatlakozom a nevetéshez. Mert van humorom, szerencsére.
- Nekem ilyen problémám nincs, viszont az elmúlt napokban rájöttem, épp a monogámság életérzése kerített hatalmába - vigyorgok rá, újabb és újabbharapásokkal nyelve az egész ehetőre sikerült hamburgert. Persze nem úgy értem, hogy minden lánnyla kikezdtem volna eddig, vagy hogy csak hozzájuk vonzódnék. De azt hiszem, ilyen téren, ahogy minden egyéb téren is elég nyitott vagyok. Bár most.. most épp zárt, hisz ott van nekem Gabriel...
A pénz és a család vonzatára csak bólintok, mert azért teli szájjal nem illő beszélni. De igazából ehhez nem is nagyon lehet mit hozzáfűzni. Persze hogy jobb a acsalád, mint a vagon pénz. Nem mondom, hogy az én szüleimet felveti, vagy úgy éltünk volna, mint valami olajmágnás. Megvolt, amire kellett. De soha nem jutott eszembe, hogy inkább több pénzem lenne, mint a családom. Nem, velük volt boldog az életem.
- Azért nekem se azt tanították, hogy mindenkiben vakon bízzak meg - mosolyodom el a szavaira, miközben magam is összegyűröm a kiüresedett papírt. A mellékelt szalvétával megtörlöm a szám, nem szeretnék ketchup-mosollyal üldögélni egy nyilvános parkban, majd a papírt magam mellé téve iszok a kólából. Majd ha megindulok, beledobom a kukába.
- Kösz - bólintok, elvéve egy szálat a felkínált cigiből, és egy pillanatig várva a tűzre is. Majd csak elnevetem magam, ahogy leesik, beszélgetésünk azzal kezdődött, hogy nem volt tüze. Még mindig nevetve kotrom elő a zsebemből a gyújtom és előbb neki, majd magamnak izzítom fel a cigit. Aprót szívva belőle dőlök hátra a padon, élvezve a jóllakottságot, a laza életet. Hisz nem kell melóba rohannom, nem fáj a fejem a holnaptól. Tiszta szép az életem.
- Gyakran jársz amúgy ebbe a parkba? - kérdem, csak úgy, csak a társalgás fenntartása érdekében.

Egy pillanatig csak gondolkodom, valahogy mindig ez jut nekem, mindenről eszembe jut valami. Már túl kellene lépnem a problémáimon, de ha egyszer üldöznek, akkor nem tudok ellene tenni semmit. Szerencsére ez a lány elég kedves, mintha nem lenne más dolga. De vajon tényleg ilyen, vagy csak az újdonság varázsa? Nem sok időm van ezen gondolkodni, mert Tatjana ismét megszólal, viszont most kedvem támad felnevetni.
- Kár, pedig pont az esetem vagy, és felszednélek - Nevetek fel, bár elég furcsa lenne egy nővel kikezdeni, meg amúgy is... - Nyugi, férfipárti vagyok - Jelentem ki komolyra vált arccal, és kicsit hálás is vagyok ennek a lánynak, hiszen kábé évek óta nem nevettem őszintén. Jól esett, bár nem hiszem, hogy rendszer lesz belőle. Lassan eszem meg a hamburgeremet, mintha valami hétfogásos vacsora lenne, de igazából szeretek lassan enni, sosem siettem el ezt a részét a dolgoknak. De nem is érdemes. Valahogy örülök is, hogy egy valami állandó az életemben, ha már a lakhelyek folyton változnak.
- Őszintén jobb lenne család, és barátok... Meg persze nincs annyira sok pénzem, de legalább van - Vallom be az igazat. Ki ne álmodna sok pénzről? Nekem is csak azért van, mert megszerzem magamnak a képességemet felhasználva, semmi másért. Csak ezt nem fogom egy ismeretlen lány orrára kötni. És mindemellett szeretném, ha anya emlékezne rám, ha apám nem halt volna meg és még sorolhatnám. Talán nem itt ücsörögnék, hanem otthon a családommal. De ezek olyan dolgok, amiről nem tudok senkinek beszélni, és amivel mind a mai napig nem tudtam megbékélni.
- Rendes emberek a szüleid... Lehet, hogy nekem is meg kellene fogadnom, de sajnos bizalmi problémáim vannak - Húzom el a számat, majd összegyűröm a hamburger csomagolását, és jó pár kortyot iszok a kólámból, majd a táskámban kutatva rálelek a cigimre, és kinyitva kínálom meg Tatjana-t, ha befejezte az evést, majd a saját magamnak is kiveszek egyet, de működő öngyújtó híján szívhatnám a végtelenségig. - Ismét tűz hiányában szenvedek, kérhetek? - Kérdezem egy bocsánatkérő tekintettel, és csak akkor emelem a szám elé a cigarettát, amikor ég a gyújtó.

A nincs családom megjegyzésnél némi sajnálat ébred bennem a csaj iránt. Tök egyedül lenni a világban nem épp a legjobb érzés. Bár a birtokon, a barátaim között is van olyan, akiknek a szülei már nem élnek, de nekik legalább ott vagyunk mi, a barátok, sorstársak a mutáns világban. De úgy tűnik, Jo tényleg egy különálló kisujj.
Egy pillanat csak míg elkap a gazdagság bűvös érzete. Nem, nem pénzügyileg vagyok gazdag, hanem más módon, fontosabb módon. Élnek a szüleim, szeretnek, és tudják a legmélyebb titkom, így valóban ismernek. Vannak barátaim a suliban, a szobatársaimmal pedig különösen szoros ez a barátság, míg Leah szinte a fogadott húgom. És persze ott van Gabriel el, egy barát, egy társ, egy különleges ember, aki igen különleges helyet foglal el a szívemben. Szerencsés vagyok...
- A diszkókban a srácok se ismernek, még is hagyom, hogy meghívjanak valamire. De azt azért szögezzük le előre, nem akarlak felcsípni. Foglalt vagyok - kacsintok rá nevetve, apró harapásokkal tüntetve el lassan a hamburgeremet immár a padon ülve.
- Azért legalább némi öröm az ürömben, hogy anyagilag nincsenek gondjaid. Mert ha az utolsó centet is úgy kéne kapargatnod, akkor tényleg igazán keserű lenne minden - jegyzem meg két falat között. Nem rossz, ha az ember kicsit kedve szerint élhet, utazhat, avagy menekülhet, ha neki így jobban tetszik a megfogalmazás. Sokan pont az anyagi rész miatt ragadnak le keserű posványukba és kilátásuk sincs a menekülésre vagy újrakezdésre.
- North Salem teli van fura figurákkal - nevetem el magam a szavaira. És igazából.. milyen igazak is sajátjaim, bár nem hinném, hogy ő is arra gondol, amire én. A birtok mint egy gyűjtőhely, mint egy találkahely a mutánsoknak. És a normális emberek szemében, ha felfednénk magunk, mi mind különös figurák lennénk.
- Tudod a sok utazás, a rengeteg új hely és a rengeteg különböző ember.. A szüleim arra tanítottak, hogy legyek nyitott mások felé, ne rettentsen el az első mogorva szó vagy ne kerüljem azt, aki szomorúnak tűnik. Mert lehet, mindannyiuknak csak egy kedves szóra egy mosolyra van szükségük, hogy az ő napjuk is jobb legyen - vonom meg a vállam. Meglehet, sokan naivnak vagy bugyutának gondolnának ezzel a felfogással. De én jól érzem magam a bőrömben így.

- Követünk el hibákat, n éppen az egyiket szeretném lerázni... - Jut eszembe az a férfi, aki üldöz, de még a nevét sem tudom. Nem is érdekel. csak azt tudom, hogy le akarom rázni mindörökre. Nem akarom látni sehol, és semmikor. Félek tőle, hiszen elég ijesztően nekem rontott akkor és ott... Szerintem más is ugyanígy tenne. A rendőrségre nem mehettem, hiszen ő meg tudja, mire vagyok képes.
- Fél év? Akkor te jobb vagy... Nyolc hónap volt a leghosszabb egy helyen. Remélem, most már maradhatok, habár családom nincs... Hosszú történet - Legyintek, majd csak nézem, ahogy a hamburgerek készülnek. Már amennyit látok belőle, hiszen azért magasabban vannak. Mégis olyan gyorsan mozognak, hogy időm sincs nyomon követni. Lehet, sőt biztos, hogy már évek óta csinálják. Nem tudom elképzelni magam egy pult mögött. - De ez nem járja, nem is ismersz... - Tiltakozok, de ismét megszólal, ráadásul fizet is, szóval ezt buktam. Persze nem mintha annyira jól esett volna kiadni a pénzem, bár nem kerül sokba, szóval túléltem volna. Ráadásul nem akartam elsőre rossz benyomást kelteni, így magamra vállaltam volna. Jó néha valakivel beszélgetni, sőt már a bor is kiment, csak az éhség, ami mardos. - Rendben, akkor meghívlak - Engedek meg magamnak egy kedves mosolyt, ami most tényleg őszinte. Furcsa, hiszen ritkán vannak őszinte reakcióim, a paranoia nem engedi, hogy bárki láthasson belőlem bármit, így maradok a kitalált sztorijaim egyikénél, amit mindig be is vesznek. Hiszen legtöbbjükkel nem is találkozom még egyszer. Csak egy csevej, hogy ne némuljak bele a magányba, semmi több.
- Hivatásos naplopó vagyok. Az örökségemből élek, habár pincérnő lennék eredetileg, de valahogy nem sikerült sokáig maradnom. Alig pár napja érkeztem, szóval még nem volt kedvem állás után nézni - Örökség? Ez a legújabb koholmány, de végül is belefér. Nyitnom kéne egy számlát az összeszedett pénzemnek, hogy biztonságban legyen, de nem érzem még szükségességét. Az sem biztos, hogy egy hónapnál tovább maradok. Felesleges. Majd, ha egy év után sem követ engem az a fickó, akkor halkan el merem suttogni, hogy biztonságban vagyok. A hamburgeremre nézek, majd enni kezdek, és egy nagyot sóhajtok. - Tudod te vagy az első, aki normális velem... Már kezdtem félni, hogy itt North Salemben csak mogorva emberek vannak - Mosolyodom el, majd kinyitom a kólát és iszok belőle egy kortyot, majd tovább folytatom az evést.

- Az erős egy túra lehet - bólintok együttérzőn. Fogalmam sincs, mi az, ami elől úgy érzi, menekülnie kell. És azt hiszem, nem is az én dolgom. De ha ő úgy érzi, a saját sorsa elől kell menekülnie az nem lehet kellemes.
- Ó, ez ismerős - mosolyodom el a gyakori váltásokat hallva. Talán még is csak van közös pontunk ezzel a nővel, még ha nem is olyan, ami valaha is találkozott.
- Minden évet más és más suliban végeztem, volt, hogy egy évet két különbözőben. Apám utazóügynök és nem akarták anyámmal, hogy félévente csak néhány napot töltsünk együtt, így vándorolt az egész család.Hogy ez az élet szép-e vagy jó? Nem tudom, nekem nem volt másik, és megszoktam, megszerettem. Legalább elmondhatom magamról, hogy beutaztam fél amerikát, hogy jártam sok városba, láttam sok szépet és persze azért némi csúfat is.
- Hagyd csak - legyintek, ahogy a táskájában kezd kotorászni. A zsebembe nyúlva veszek elő egy bankót, és míg a tulaj kiszámolja a visszajárót, addig Jonak nyújtam az ő adagját. Aztán zsebre vágom az aprót és elveszem a sajátom is.
- Majd kaja után meghívhatsz egy szál cigire - jegyzem meg, mielőtt ellenkezni kezdene. Nem egy olyan nagy összeg egy hamburger és egy doboz kóla, meg amúgy se sok mindenre kell költenem, apámék meg azért arra figyeltek, hogy ne maradjak pénz nélkül.
És kiszúrok egy üres padon, közel a kajáldához, arra irányzom lépteim. Állva azért nem szeretek enni. És persze remélem, hogy Jo is velem tart. Nem mintha azért aggódnék, hogy meglóg a kajával és cigi nélkül maradok. Egyszerűen csak fura lenne, ha ezek után hirtelen lelépni, nem is hiszem, hogy fennáll a veszélye.
- És te? Dolgozol valamit? - kérdem két harapás között, a kólám magam mellett pihentetve a padon.

Őszintén csoda, hogy nem menekült el tőlem. Sőt. Meglep, hiszen a stílusom néhol hagy némi kivetnivalót maga után, de nem szoktam hozzá ilyen hosszú csevejhez. Legalábbis ami nem szolgálja az érdekeimet. Nem szoktam csak úgy a padon ücsörögve kiadni egy ismeretlennek, hogy szar az életem. Átkozott bor! Még szerencse, hogy nem kezdtem el itt ecsetelni, hogy van egy képességem, ami miatt egy eszelős őrült üldöz, és meg akar ölni, mert szerintem már maga a képesség elijesztené, amit nem akarok. Ki tudja? Még az is megeshet, hogy elmegy a rendőrségre és feljelent, vagy ki tudja milyen szervnél, és akkor egy laborban kísérleteznének rajtam életem végéig. Vagy ameddig megszököm. Mindenesetre a paranoiám már szinte alakot ölt, olyan nagy, csoda, hogy még nem kezdtem el magamban beszélni... Azt hiszem.
- Menekülni? Ha lehet a végzetem elől menekülni, akkor igen ráfoghatjuk. Nem a legszebb az életem, szóval nem traktálnálak vele - Húzom el a számat, nem tudnék olyat mondani, ami nem ijesztené el. Apám meghalt, öcsémnek kitöröltem az emlékeiből, majd magamat anyáméból mindezt puszta véletlenségből... Na jó már rá gondolni is vicces. Lehet, hogy könyvet kéne írjak, mert úgy még eladható sztori lenne. Sőt talán még bestseller listára is kerülne, ha jól meg van írva. De nem hiszem, hogy az az én műfajom, mindenesetre megmosolyogtat a gondolat, hogy mennyire egyszerűen pénzt kereshetnék, ha nem lenne a nyomomban az az őrült...
- Magánsuli... Biztos jó lehet... Én mindig máshol voltam, és csoda, hogy van érettségim... - Hiszen nem volt lehetőségem egy helyen mindent befejezni, de azért tanult vagyok. Szóval nem nézek bambán, mint valami idióta, hogy még számolni sem tudok. - Nekem tökéletes - Jelentem ki a kérdésére, hiszen szinte ezen élek. Gyorskajákon. Ennyi. Semmi több. De már megszoktam a pocsék ízüket, de persze ez a kis hamburgeres finom. Párszor már vásároltam tőlük, és erre megéri idejönni. Már csak az a kérdés, hogy ki fizet. Hiszen nem tudom használni a képességemet, hogy ne kelljen egy fillért se kiadni ezért a kajáért, szóval szerintem mindenki fizeti a magáét. Vagy mi a szösz, így a táskámban kezdek kutatni, mert persze ilyenkor biztos, hogy a legalján lesz az az átkozott tárca...

- Mindenkinek vannak rossz szokásai. Látod, én se tudok végleg lemondani róla - mosolyodom el, lassan lépkedve Jo mellett. Mindketten tudjuk, hogy pocsék szokás, de emberek vagyunk, esendők. És inkább ez, mint valami tabletta. Ez legalább a tudatom tisztán tartja, és nekem nagyon fontos az.
- Menekülsz? - pislantok rá meglepetten, és bár igazán felkelti a kíváncsiságom, nem hagy időt a faggatózásra. És igazság szerint nem is tudom, volna-e jogom, röpke pár perces ismerettségünk feljogosít-e arra, hogy az életébe turkáljak, olyan dolgokat szakítva fel, amiről talán nem szívesen beszél.
- Engem nem lomboztál le - nevetek rá kedvesen, vidáman, nem csak szavakkal erősítve véleményem. Lelombozni egyáltalán nemlombozott le, csak kíváncsivá tett.
- Éljen, már kilyukad a gyomrom - sóhajtok fel elégedetten, ahogy megpillantjuk a lakóautóhoz hasonló bádogbüfét. Persze egy parkban mire számít az ember? De a lényeg hogy itt van, kaja van, innivaló van. Éhes gyomor ne válogasson.
- Csak a szokásosat...A sulikérdés kissé megingat. Még se mondhatom, hogy a normál törióra után épp a víziós képességem túráztatjuk, hogy mindenféle különös dolgokat láttatok az emberekkel. Akkor az ő kíváncsisága nagyobb lenne, mint az enyém. Vagy hülyének nézne...
- Utolsó éves vagyok egy magánsuliban. Az utána lévő dolgokról még fogalmam sincs. Még ráérek gondolkodni.Nem hazudok, de nem is fedem fel magam. Igazi diplomata válasz. Talán diplomatának kéne mennem.
- Két hamburgert és két kólát - fordulok a büféshez, ahogy odérünk, majd ahogy az a kaja után lép visszafordulok Johoz.
- Remélem jó lesz - kérdem bocsánatkérőn, hisz meg se kérdeztem, ő mit enne. De igazából nem nagy a választék.

- A cigi? Na igen, erről már egyszer leszoktam, de az ismételt költözés hozta magával ezt a pótcselekvést - Nézem meredten a csikket, majd felállok én is, ahogy a lány is feláll, bár egy picit meginog alattam a talaj, talán nem volt olyan feltűnő, hogy Tatjana észre is vegye. Lassan indulok meg a hamburgeres vélt irányába, és remélem, nem tévedek el, mert akkor idiótát csinálok magamból.Bár nem hiszem, hogy ennél jobban menne, de szerintem össze tudom hozni. Persze nem arra hajtok, csak akármennyire is próbálkozom, magam alatt vágom a fát.
- Folyton költözni szívás, főleg, ha a múltad elől menekülsz. Mert az mindig utol fog érni - Jelentem ki határozottan, majd egy pillanat törtrésze alatt meg is bánom, amit kimondok. Még szerencse, hogy nem avattam be rögtön mindenbe. Elég érdekesen nézett volna rám, ha elkezdem ecsetelni, miért üldöz az az idióta, akitől őszintén szólva félek, mert lepattan róla az én képességem. - Bocsi, nem akartam lelombozni a hangulatot... De a hamburgeres megvan - Mutatok a kocsi felé, ami inkább egy lakóbusz, vagy mi, és bent pedig két ember várja a vendégeket, akik éjszaka éheznek meg. Még talán kétszáz métert kell odáig sétálnunk.
- Suli? És mit tanulsz? - Teszek fel egy ártatlan kérdést, miközben oldalra fordítom a fejem, hogy láthassam az arcát. Kíváncsi vagyok, és így legalább elterelem magamról a figyelmet.

- Én inkább a cigire fognám az éhséget - vigyorodom el, lábfejjel a saját eldobott csikkem felé bökve. Én nem ittam, még is éhes vagyok. Bár lehet, csak rég volt már ebéd, és ez az oka. De végül is mindegy. A lényeg, hogy a gyomor követeli a magának valót.
- Hamburgeres? Nekem jó - vonom meg a vállam, nem is ötcsillagos étteremre gondoltam. És állok is fel a padról, könnyű szerrel fordítva hátat az üvegháznak. Bár oda indultam, azt hiszem, lesz még bőven alkalmam meglesni, és legközelebb talán már nem is egyedül jövök.
- Oh.. állandóan költözni nem kellemes, tudom milyen - bólintok együtt érzőn, bár az ő valós okairól fogalmam sincs. Lehet meghalt a családja, lehet elvált és új életet próbál kezdeni. Teljesen mindegy, mi is az ok, a lényeg, hogy az új helyen mindig nehéz. Vagy bejön vagy nem.
- Nekem eddig bejön a hely - nevetek fel, állva a tekintetét. Még semmi olyan nem merült fel, amiben hazudnom kellett volna, ami arra kényszerített volna, hogy elkapjam a pillantásom.
- Úgy tűnik, egy évet végre egy suliban fejezek be, és a társaság is kellemes. Kell-e ennél több? - kérdem vigyorogva, lassú tempóban sétálva a Jo által mutatott irányba. Végül is ő tudja, hol is van pontosan az a hotdogos.

- Szerintem első és utolsó alkalom volt, bár már legalább nem szédülök, viszont éhes lettem tőle - Mosolyodom el, miközben lassan szívom a cigarettát, amely már hamarosan a semmivé porlad szó szerint. Ahogy az életem. Egy nap senki nem fog rám emlékezni, mivel nincsenek barátaim, a rokonomhoz meg képtelen vagyok becsöngetni, szóval egyedül halok meg. De persze remélem ez még sokára lesz, mert még nem láttam az egész világot. Még nem találtam meg azt a helyet, ahol letelepedhetek. Jelen helyzetben North Salem is csak egy fejezet az életemben, ahonnan majd elüldöz az az idióta, miközben mindent felforgat körülöttem. Hogy még véletlenül se legyen kedvem visszatérni ide. Mindig ezt teszi. Már a szülőföldemet is gyűlölöm, amióta üldözött. Ott nem volt menekvés, talán itt el tudok rejtőzni. Talán itt nem csak egy-két hetet leszek. És ahhoz elvileg ismerősök is kellenek, vagy majdnem barátok. Akik sebezhetővé tehetnek, és ez az ami visszatart. Most itt mégis meg akarom próbálni, bár a beszélgetések elindításában nem mindig jeleskedtem. Többnyire az arroganciám elüldözött mindenkit. Vagy a lenéz stílusom? Bár az alkohol miatt valahogy most kedvesebb vagyok.
- Őszintén? Nem rég érkeztem a városba, de a sarkon láttam egy hamburgerest, és egész jó, ha akarod? - Kérdezem, mert nem akarok nagyon tapadós sem lenni, de valahogy nem tudom befogni a szám, csak jönnek a szavak, és én pedig csak nézem a lassan kihunyó parazsat a cigim végén, majd eloltom, és megválok tőle.
- Muszáj volt elhagynom a helyet, ahol eddig laktam, nem maradt senkim, és most remélem, hogy majd máshogy lesz - Jelentem ki nagy elhatározottsággal, majd szemkontaktust próbálok elkapni. Szeretek annak az embernek a szemébe nézni, akivel éppen beszélek. Ráadásul szimpatikus is a lány, persze a névmemóriám rosszabb, mint gondoltam, de remélem nem kell a nevén szólítanom őt...

- Azért van, amiről le kell tudni mondani - vigyorgom vissza rá, és ez csak szélesedik a következő szavaitól. Azért nem olyan könnyű elüldözni engem, viszonylag könnyen alkalmazkodom mindenféle szituhoz, az előéletem megadta hozzá az alapokat. Mindig más város, más emberek, más szokások. Muszáj volt alkalmazkodni és megtanulni vigyorogva venni az újabb akadályokat. Mára profivá váltam benne.
- Semmi gond. Igen, úgy egy félóra séta. De az nem sok - vonom meg a vállam, kissé talán biztatólag. Semmi extrát nem kérdezett, ez alap egy beszélgetés megindításánál. Bár azért a birtokról nem beszélek neki, nem is tudom, miként kezelik az itteniek, és milyen mesét adnak be Charlesék. Azt tudom, hogy elv egy elit magániskola vagyunk, de hogy azon kívül...
- Kaja és kávé.. Van itt valahol valami jó hely, ahol ilyeneket lehet kapni? Rég voltam erre, sokat változott a környék - vallom be, szinte már adva a felhívás, meghívás lehetőségét. Nem mintha szokásom lenne vadidegen enyhén csiccsentett nőkkel barátkozni. De talán ígéretesebb program lesz, mint az üvegház, amit bármely délután megnézhetek. És igazság szerint.. kevés félelemérzet van bennem, hisz még is csak egy mutáns vagyok. Még ha nem is dicsekszem vele, azért jobban meg tudom magam védeni baj esetén, mint bármely átlagos ember...

- Egyszer ki kell mindent próbálni, nem igaz? - Nevetem el magam, bár cseppet sem érzem magam vidámnak, mégis valahogy kell valami kis társaság. Ha mást nem, majd kitörlöm magam az emlékeiből, jobbat nem tudok. Vagy... Mindegy, felesleges azt hinnem, hogy majd milyen jóban leszünk. Nincsenek is barátaim. Az az idióta elüldözte, vagy nem tudom, mit csinált velük. Egy-egy ismerősöm talán lézeng valahol a világban, de nem mehetek csak úgy hozzájuk. Túl egyértelmű lenne. így csak élem a világom, és igyekszem nem túl közel engedni magamhoz embereket. Mint ez a lány. Kedvesnek tűnik, tényleg, vagy csak beadta a kulcsot az emberismerő képességem, nem tudom, csak szeretném azt hinni, hogy léteznek kedves emberek. Semmi kedvem megint költözködni.
- Egy kis égési seb, mit számít? Örülök, hogy nem üldöztelek el - Felelem, majd megnézem az arcát magamnak. Szép lány, bár többet nem árul el nekem az arca. Talán nem is akarom.
- Az üvegházba? Én pedig egy kicsit kikapcsolódni... Vagy enni... Vagy kávézni, már nem tudom, csak unatkoztam - Nyílok meg egy kicsit jobban a kelleténél, de valamiért nem érzem, hogy tartanom kéne tőle. Legalábbis nem hinném, hogy emberevő szörnyeteggé változna át. Bár a paranoiám eléggé túlcsap a megengedett határon, most mégis itt cseverészek egy park közepén, ahol szabad préda vagyok.
- Itt laksz a közelben? Bocs, nem rám tartozik... - Csóválom meg a fejem, majd szívok egyet a cigarettámból, és lassan fújom ki a füstöt.

- Semmi gond. Futottam már nagyobba is - legyintek kezemmel, míg egy mosolyt is toldok szavaimhoz. Legalább észrevette és bocsánatot is kért. Ez már egy apró lépcsőfok az emberség felé, mi elválasztja a masszív alkesztől.
- Vannak olyan pillanatok, mikor úgy hisszük, jobb esz tőle. Pedig szerintem csak hisszük, és a másnap fájón belerondít ebbe a hitbe - nevetek fel. Nem mintha én olykor egy-egy buli alkalmával ne csusszantanék be egy kis alkoholt a vérembe. Olykor kell, egy kis lazítás, kiereszteni a gőzt, bár én akkor többnyire kitáncolom magamból. De kinek mi jut. Úgy tűnik, ennek a nőnek a park jutott és az én élvezetes társaságom.
- Tatjana vagyok és mindig ilyen - vigyorgok rá, már épp nyújtanám baráti jobbom, mikor észbe kapok, hogy a szinte telejsen leégett csikkem is ott leledzik.
- Bocs, még a végén megégetlek - mentegetőzök most én visszahúzva a kezem, lábam elé hajítva a kárba ment szálat és a biztonság kedvéért azért rá is taposok. Nem akarok parktüzet, túl szép ez a hely.
- Az üvegházba készültem - magyarázom, mintha elszámolnivalóm lenne felé. Nem is tudom miért mondom, talán csak hogy ne süllyedjünk megint a némaságba.

Elég figyelmetlen voltam. Persze nem minden nap teszem ezt, de ma valahogy más. Talán mert közeledik a születésnapom, vagy nem tudom. Csak egyszerűen volt otthon alkohol, és így keltem. Ez az egész annyira elkeserítő néha. Próbálok határozottságot erőltetni magamra, de ahhoz ki kellene menjen az alkoholnak. Vagy le kellene tisztáznom, miért vagyok stresszes egyáltalán, bár ez is egyértelmű.
- Sajnálom a bunkóságomat.. - Nyögöm ki, még mielőtt bármi mást mondanék, és azon gondolkodom, vajon adjak neki egy napsugaras szép délutáni emléket, vagy hagyjam meg ezt az egész beégést.
- Rossz nap, rossz élet... Soha nem iszok. Most, nem tudom, mi lett velem - Vonom meg a vállam, majd egy bocsánatkérő mosolyt intézek felé. Talán megérti, talán nem. Ha nem, akkor valami szép mesét kap. Egy percig csak élvezem a füstöt, ahogy az egész tüdőmben elterjed, majd kifújom, lassan, mintha egy felvétel lenne. Kínos a csend, de majd csak megtörik.
- Jo vagyok, és nem vagyok mindig ilyen... - Mutatkozom be, bár elég gáz volt az eddigi viselkedésem, csoda, hogy még nem menekült el, vagy ilyesmi. Egy ittas nő nem a legszebb, habár igyekeztem kontrollálni, de nem ittam sokat. És még részeg sem vagyok. Csak egyszerűen nem találom a helyem...

Láthatatlannak csak necces helyzetbe generálom magam, így észrevétlenségem betudom a nő bambaságának. Mert nekem már érkezésekor feltűnik, kissé bizonytalan járása, cigi majd gyújtó után matató keze. És míg ő kínlódik, én komótosan szippantok bele újra a saját, már félig égett szálamba.
Enyhe ingert érzek, hogy láttassam vele a fellobanó lángot, de tudom, hogy nyílt terepen, ennyi ismeretlen és gyanutlan járókelő előtt csak óvatosan szórakozhatom. Márpedig egy meggyújtatlan cigit szipákozó nő egy idő után feltűnik másnak is, ha más nem, hát közröhely tárgyaként. Így inkább hagyom, hogy szenvedjen, majd szükségszerűen körbepiallantson segítség okán.
- Üdv - mosolygok rá barátsáogan, bár azért némiképp sértve érzem magam a bakugrástól. Nem elég hogy elsőre átnéz rajtam, másodjára majdnem infarktust kap. Pedig megfésülködtem reggel, tényleg.
- Hogyne - bólintok és már szedem is elő újfent a gyújtom, ami szerencsére pöcre szikrázik és kap lángra a belé tunkolt benzin.
- Pocsék nap? - pislantok megértőn a nőre, miközben visszacsúsztatom a gyújtot a kabátzsebembe. Bármenynire leplezi is, az az árulkodó könnycsepp ott volt. Bár hogy tényleg rossz nap-e vagy csak a bekortyolt ital oldja a könnycsatornáit nem tudom. Talán elmondja. És ha nincs szerencsém, az üvegház helyett leshetem egy kezdő alkesz siránkozását.

Napok óta ki sem mozdultam, mióta megérkeztem. Na jó, kimozdultam, de nagyon minimálisan, és akkor is összeakadtam valami fickóval, aki teleportál, vagy mi a szösz. Nem tudom, miért de nem vettem be, hogy bűvész. Én pedig egyedül vagyok, amióta elváltam tőle, és nem segít a tényen az a tudat sem, hogy hatalmába kerített az érzés, hogy az az elmebeteg rám fog találni. Egy üveg bort nyitok meg, pedig nem vall rám, de kezdek belefáradni. Sőt, nagyon elfáradtam. Megvallom ezer éve nem pihentem egy jót, és az erőm sem akar olyan mértékben fejlődni, hogy ne kelljen megérintenem senkit sem. Cigarettát halászok elő, pedig egy éve nem cigiztem. De most kell, valahogy az alkohol kihozza belőlem. Magam sem értem, miért vettem, de jól tettem. Lassan fogy a bor és a cigarettám is, miközben a könyvet olvasom. A könyvet, ami egy kicsit elvonja a figyelmem a hétköznapok fájdalmas magányától. Lassan már érzem a kellemesen langyos bizsergést, ahogy szétárad a testemben, miközben a könyv már nem köt le. A betűk mintha szétúsznának. Nem vagyok részeg, csak kellemesen becsíptem, és rá kell jönnöm, hogy a bor elfogyott, és az utolsó cigimet nyomtam el. Valami más szórakozás kell, mert bekattanok, ha nem kötöm le magam. Egy pillanatra könnyes szemekkel nézek végig magamon az előszoba hatalmas tükrében, majd pillanatok alatt igazítom meg a sminkem, és a kócos hajam. Valami elfogadható öltözetet keresek, majd utána a kulcsomat kutatom, felkapok egy kabátot, és elindulok a közeli trafik felé. Alkonyodik. Alkonyodik. Akkor lennie kell valami szórakozási lehetőségnek, vagy egy táncos helynek, ahol kicsit kikapcsolhatok végre. A bor még mindig dolgozik bennem, mikor magam mögött hagyom az idióta boltost, aki még mindig oda van értem. Kezdek rosszul lenni tőle, de máshogy nem jutok ingyen dolgokhoz, csak hagyom, hogy körülrajongjon. Egy padra huppanok le, miközben nehézkesen próbálom meggyújtani a cigimet, de az öngyújtó kifogyott. Már semmi kedvem visszamenni, majd feltűnik, hogy nem egyedül ülök a padon. Ugrok egyet ijedtemben, majd elmosolyodom.
- Ne haragudj, tudnál adni tüzet? - Kérdezem bágyadt hangon. Ritkán iszok, talán fény évente egyszer, és meg is érzem, hogy kár volt, de mást nem tudok tenni, csak várni, amíg kiürül belőlem. Persze le sem tagadhatnám, de nem akarok magyarázkodni. Egyedül vagyok, és fáj. Nem akarom sajnáltatni sem magam, mégis egy idióta könnycsepp szántja ketté arcom, de hamar letörlöm...

Ha jól emlékszem, mikor New Yorkban laktunk épp tanulmányi kirándulás címen elhoztak minket ebbe az üvegházba. Ki gondolta volna akkor, hogy majd' tíz év múlva alig félórányira fogok lakni és egy mutánsképzőbe járok majd. Ki gondolta volna akkor, ki merte volna egyáltalán kimondani, mutáns vagyok... Még a szüleim is alig-alig...
És most újra itt... Számra halvány, nosztalgikus mosoly ül ki, ahogy feltekintek az akkor igen impozánsnak tűnő, mostmár kevésbé hatalmas üvegépületre. Persze akkor nemigazán a növényzet érdekelt minket, inkább örültünk, hogy elmaradnak az órák és kirándulhatunk egyet.
Most viszont szabad délutánom van, és élvezem, hogy elmászkálhatok, hogy igazából az egész nem is olyan, mint egy bentlakásos suli, hanem mint egy zsúfoltabb albérlet. Valamilyen szinten a magam ura vagyok, csak nem kell költségekbe verni magam. Tiszta Hawaii...
Ám mielőtt bemennék.. Lustán kaparászom farmerdzsekim zsebébe, előkotorva a fél doboz cigim. Nem szép szokás, tudom, anyám már a kezemre is csapna. De nincs itt. Így hát előhalászok egy szálat, majd a farmerzsebből egy amerikazászló mintás gyújtót húzok ki és tenyeremmel szélárnyékot képezve csiholok lángot belőle. Nem is tudom, mikor és miért kaptam rá a cigire. Szerencsére nem vagyok láncbagós, ha egy fél napig nem gyújthatok rá, nem akparom a falat. De most jólesik, és addig is halogatom a befelé áramló tömeghez való csatlakozást. Inkább egy padra telepszem, jobb kezembe a parázsló cigival, ballal a fekete pólóm alját birizgálom, csak úgy. Lábamon bakancs, hajam lófarokba. Semmiben sem különbözöm a sétálóktól, az itteni fiataloktól. Látszólag, és egy így van jól.

Éreztem azt a jellegzetes utolsó lökést amivel végül beadta a kulcsot a túlvilágra vezető útra. Lecuppantam róla és számat törölgetve felegyenesedtem. A szirénák és a hamarosan csaholni kezdő kutyák hangja felé kaptam a tekintetem. Onnét csillogó szemekkel Creed felé, de ő már takarodót fújt. Tanácstalanság borult rám. Hol a szirénák, hol Victor felé néztem. Az érkező tömeg csábítónak tűnt vadászat szempontjából, ugyan akkor Victor távozása aggasztott. Ha ő nem akkor tán nekem sem kéne. Hatalmas véres válla menedéket sugallt, jellem pedig veszélyt. Ez a kettősség hatványozottan elég kellemetlen szituációba kevert. Végül összehúztam magam és nekiiramodtam egy 3. iránynak a sötétben.

//Én is köszönöm, élmény volt //