Volunteers Park

- Ennek örülök. - teszem még hozzá a témát illetően,  miközben nekem is zavart mosolyra húzódik a szám. Pláne, amikor látom, hogy a fickó (ebben a megvilágításban nekem úgy tűnik, hogy) fesztelen ül le a hintába, és meglöki magát benne. Nagyot sóhajtok,  és a vállaim is elernyednek, szóval látványosan megkönnyebbülök. Eddig tartott a kislányos zavarom, vagy az a kényelmetlen érzés, mintha rajtakaptak volna valamin, így amikor újfent megszólalok, már megint önmagam vagyok. Retardáltnak éppen nem tartom magam, de ez úgyis a társaságom reszortja eldönteni.
- Rosszul kezdtem. Azt akartam mondani, hogy kifújom magam, aztán itt sem vagyok. Megzavart, hogy nem láttam kihez beszélek.  -  mutatok a lámpa felé, ami immár az ő szemét is égetheti ha arra pillant, nem csak az enyémet. Ő pedig majdnem arról érkezett, szóval tessék egy magyarázat arra, hogy miért vagyok totál idióta.
- Ha rablógyilkos lennél, akkor már rátértél volna a lényegre, úgyhogy elnézést kérek az előbbiért. Meg se szólalok többet.

Sikerül úgy elvesznem a gyermeki örömökben, hogy tökéletesen kizárjak minden mást a fejemből. Az idegen lépteinek neszezése sem tűnik fel csak mikor már az egyik lámpa gyér fényei rajzolja meg körvonalait.
Lassítok. Bár eleve nem akkora a lendület, hogy elrepüljek, de legalább ugrani már biztonságos, ha egy részeg csavargó az idegen, aki éppen felém tart. A közvilágítás valahogy jobbra-mögötte helyezkedik, így én tényleg csak a körvonalait látom, mígnem egészen közel hozzám. Leteszem a lábamat, hogy teljesen lefékezzem a hintát, és a kezeimet is kifűzöm a széket rögzítő láncokból. Még mindig nem tudom, hogy menjek vagy maradjak.
Megszólít. A hangja kellemesen mély, és nem hallok ki belőle semmi... nem is tudom... Semmi olyan "rossz fiúsat", mint amikor valami rosszban sántikálnak, ígyhát én se érzek késztetést arra, hogy hanyatt-homlok kezdjek menekülni innen. Akkor sem, mikor elakad a szava miután rám nézett, mert habár így hirtelen nem tudom hova rendezni magamban a dolgot, annyi bizonyos, hogy nem az a "most leütlek és kirabollak" típusú hallgatás volt, és ennyit éppen elég tudnom.
- Öhm. Nem. Nem gond.- rázom meg a fejem az illendő mértéknél kicsit élénkebben. Le is vonok hirtelen egy -rám nézve nem túl hízelgő- párhuzamot jómagam és egy hálás kölyökkutya között.
-Tudok aludni. Vagyis, hogy nem.. nem tudok. Szóval nincs hintafétisem, vagy valami...- ha eddig nem is volt fura, hogy egy felnőtt nő gyermeki mosollyal az arcán palincol a hintában, akkor egy ilyen megszólalás után már nem kell aggódjak ezen. Mit nekem hinta-fétis?! (Van  olyan egyáltalán?) Beégetem én magam máshogyan is. Meg is lököm magam mintegy végszóra...

Nem tudok aludni. Nem ez az első alkalom, mert időről időre bizony megesik, hogy fel-alá rángatózik bennem az ideg és élni sem hagy, nemhogy aludni. A futás általában segít, vagy bármi más sport, mondjuk a foci, vagy a gyeplabda.  Csakhogy ilyenkor már mindenki alszik, szóval ha le akarom vezetni a feszültséget, akkor marad az első opció: elmegyek kocogni.
Piros mellényt viselek a melegítőm felett, a hajamat pedig egy fekete kötött sapkával próbálom megzabolázni, máskülönben önálló életre kel a csípős őszi szélben. Egészen hűvös van. Úgy öt fokot jósoltak a televízióban, ám az első fél mérföld után már csak az áttetsző szürke leheletem emlékeztet arra, hogy már nincsen nyár, úgy kimelegedek.
Szinte már automatikusan a parkba visz a lábam. Ha kicsit nagyobb arcom lenne, bevállalnám, hogy én tapostam ki az idevezető ösvényeket is, hisz mindig erre járok. Mondhatni  a szokások rabja lettem. Ugyanaz az útvonalon járok, ugyanazon a környéken, és kezd már kicsi deja vu-m lenni az öltözékemet illetően is, mert felsejlik bennem a gondolat, hogy pont ugyanebben a hacukában kocogtam erre a legutóbb is. Noha azóta túlélt egy mosást, mert a szárítóról kaptam le.
Az időm romlott a legutóbbihoz viszonyítva, mert most 12 percig tartott elérni a park bejáratát, és saccra még négy, hogy a hintákig robogjak, ahol előre hajolok, a térdemre támaszkodok és nagy szürke felhőket lihegek ki a számon át ahogy levegő után kapkodok. Alig egy percig maradok ebben a pózban, mikor megérzem az ismerős zúgást a végtagjaimban. Nagyot nyújtózok, hogy még egy kicsit fokozzam az érzetet mielőtt teljesen eltűnik és rájövök, hogy máris kifulladtam. Le is ülök egy percre a bal szélső hintába, amit már rég kisajátítottam magamnak. Úgy négy évvel ez előtt vettem is a bátorságot, hogy belekarcoljam a nevemet a (nekem már kicsit alacsony) háttámlába.
Először csak pihenni akartam a visszaút előtt, de mire észbe kapok, már nem az ideg rángat, hanem a mozgási erő meg a gravitáció. Ez még ennyi idősen is nagy buli. Levakarhatatlan vigyor ül a képemen.

//Elnézést, X! Legközelebb már tudni fogom ^^ //