Volunteers Park

//+18//

Dadogás. Levegő után kapkodás, a száj ismételt kinyitása és becsukása, a nyál hangos visszanyelése, gülü szemek. Kifejezetten emlékeztetett egy tátogó halra. Hmm, igen, egy gusztustalan, mégis beteges örömöt okozó főfogásra. Hisz úgyis nemsokára itt a Karácsony, a szeretet ünnepe…
Morfondírozásomat egy apró szív egyre gyorsabb verése akasztotta meg. Nem néztem a kölyök felé, egyre inkább a férfi remegő kezét fixíroztam.
- Úr Isten… - ismételte sokkal erőtlenebbül, miközben a feltápászkodó kölykön felejtette a szemét. Mintha szellemet látott volna. Ch, mit szellemet… démont. Magát az ördögöt. Kedvemre való lett volna még jobban fokozni a reszketését. Túlságosan biztosan állt még a lábán. Ám mikor megszólaltam volna, éreztem a belém kapaszkodó kezeket és a pihekönnyű súlyát a kölyöknek.
- Mi a… - hördültem fel és már lendült a kezem, hogy lekapjam magamról, de a kopó gyorsabb volt és sokkal gyengébb idegileg. A pisztolydördülések messzire elhallatszottak, a közeli házak falai között visszhangot vertek, így olyannak hatott az egész, mintha a fegyver felugatása után nem öt golyó, hanem tíz fúródott volna be a testembe. Hogy a kölyköt mennyi talált el, azt nem tudtam, de a regenerálódásnál tudomásomra jutott minden egyes őt célzó lövés. Az arcomra bosszús grimasz kúszott fel, miközben egy-két másodpercre megtámaszkodtam a térdemen. Megráztam a fejemet, majd mikor hallottam a lövedékek tompa puffanását a fűben, egy nagy sóhajjal felegyenesedtem. Persze nem feledkeztem meg a furcsa mód papagájként rajtam ülő kis görcsről, de míg nem támadott, nem érdekelt. A figyelmemet most sokkal inkább lekötötte ez az izzadó féreg. És különben is… meglőtt.
- Enyje... a végén még megsértődök – mondtam gunyorosan, majd keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt. – Nos, ha már ennyire meg akar ismerni minket, legyen. Ő itt Sátánka… nem igazán értékeli, ha fegyverrel lövöldöznek rá. Igaz? – kérdeztem a kölyök felé sem nézve. Ha egy egyetértő választ adott, még kisebbre szűkült a szemem, miközben kivillantottam az agyaraimat. – Sőt… szerencséje van. Hiszen az olyan csótányoknak, mint maga, szívesen mutatja meg a vendégszeretetét. Igaz Sátánka? – néztem fel a szemem sarkából rá. Ha vette az adást azzal a csökött kis agyával és rátámadt a hátráló, már erősítést hívó férfira, páholyból néztem az elkövetkezendő dolgokat. Ha nem… Heh, akkor én lettem maga a Sátán…
Hmm...
Vagy még rosszabb?

//+18//


A kapálózása és hogy több húscsíkot szántott le a karmaival a lábamról, nem nagyon hatott meg. A visszanövő bőröm és izomszöveteim felett a vértől síkossá vált ruhán néha-néha elcsúsztak a karmai. Tébolyult kíváncsisággal nézegettem tovább. Tudtam mi az a kín. Heh, azokhoz képest ez pihengetés volt egy napos tengerparton. Vagy maga a Mennyország minden pozitívumával. Töretlen vigyorral figyeltem az igyekezetét, szánakozó, lenéző mosolyom ugyanúgy vetült rá, mint ahogy több millió másik áldozatomra vetült már. Kegyelmet és megbánást nem ismerve. A vészben, a káoszban és a kínban fürdőző lélekkel.

De mivel nem beszélt, tényleg itt volt az ideje, hogy megtörjem. Óvatosan haladtam a lélek roncsolásánál, hiszen a kölyöknél tényleg nem volt minden a legnagyobb… rendben. Az izgatottságom egy parányit feljebb kúszott, így már végre éreztem valami enyhe érdeklődést. Lökni akartam a reakciók felé. Hogy mire hogyan reagál…

Éreztem a hosszú veszedelmes karmokban végződő ujjaimra rámarkoló apró fogakat. Ahogy megéreztem a szoruló, egyre növekvő nyomást, a düh felszabadult bennem és ismét átkattant a kapcsoló a negédes, gúnyos Victor Creed-ről Kardfogra, pont olyan gyorsasággal, mint ahogy máskor is váltogattam a hozzáállásomat valamihez… Rühes patkány! Torkomból mellkast remegtető morgás és üvöltéskeverék szabadult fel. Őrjöngve kúsztattam beljebb a szájüregébe az egész öklömet, hogy a garatnak ütközzenek behajlított ujjaim. Bokszkesztyűként használva döntögettem a tűréshatárának gátját.

- Bosszantó kis féreg – üvöltöttem dühösen, párszor az öklömet beleütöttem a földbe és így… hogy is mondjam. Kopogtattam az elméjének ajtaján. A kopogtató a srác feje volt, míg a kapu maga a föld, amelyhez nagy lendülettel csapódott neki ismét, ismét és ismét a kezem. Jó ideig nem hagytam abba, már lyukat ütöttem az ivadék koponyáján és éreztem a kezemet körülölelő melegen túl a fűszálakat, a sáros földdarabokat és a hideg talajt.

Nem tudtam meddig püföltem a földet, a srác koponyája és feje karperecként lifegett a csuklómon. Élvezettel hallgattam minden egyes tompa puffanást és az azt követő kicsi, szilánkos reccsenéseket. Az idő összefolyt a szemem előtt és csak a vörös dühöt láttam mindenhol magam körül. A karizmom lendületesen mozgott. Előre-hátra, előre-hátra. A felfröccsenő húscafatok és a vér az arcomra tapadtak, a közelben álló fák kérgeinek mélyedésébe is pár elszállt. Ch, igen, a moha már kiment a divatból…

- Állj! Emelje fel a kezeit, tegye a tenyerét a tarkójára és forduljon meg! – A hangra megtorpantam és enyhén forgatva a fejemet a vállam felett a szemem sarkából sunyin ránéztem a férfire. Egy kopó volt. – Biztos úr, micsoda meglepetés – dörmögtem nyájas hangon, mire megigazította az ujjaihoz simuló pisztolyt.

- Egy szót se! – mondta parancsolóan. – Ismétlem, forduljon meg feltartott kezekkel! – Ó, azt hiszem, most tényleg megijedtem… Igen, igen, már a lábam is észveszejtően remeg. Így hát egy bosszankodó felhorkantással, a másik kezemmel lecuppantottam a kölyök fejét a karomról és felálltam. Lassan, de ne azért hogy azt érezze, milyen együttműködő vagyok. Egyszerűen adni akartam neki pár percet, míg ráeszmél, hogy nagyon rossz helyre tévedt. Heh, nagyon, nagyon rossz helyre… A hátamat pásztázó zseblámpa fénye megvilágította az öltözetem sötétlő vörösségét, a szakadt cafatokban lógó részeit. Hallottam, ahogy a jól kiképzett rendfenntartó hogyan omlik össze. Ugyan, egy pillanatot sem hagytam ki. Magamban ördögien kuncogva és féloldalas sunyi mosollyal hallgattam gyorsuló szívverését, a benn rekedt lélegzetvételét, amit kapkodó levegővételek követtek. A lábam alatt fekvő kölyök és a pár méterrel arrébb díszelgő hullára is rákúszott a fény.

- Úr Isten… - lehelte remegő, megrökönyödött hangszínen. Kissé begörnyesztett vállakkal felemeltem a fejem vonalába a kezeimet és lassan megfordultam. Mint egy megelevenedett rémálom úgy néztem vele farkasszemet. Tekintetemből sötétség és kegyetlenség szikrázott a férfi felé, miközben a szám elégedett félmosolyra húzódott.

- Upsz… lebuktam - kuncogtam fel mélyen, öblösen.

//+18 ... már kezdem unni, hogy ennyiszer ki kell írnom! XD //



Öröm volt nézni tehetetlen vergődését, azt, ahogy szánalmasan és hiába próbál küzdeni ellenem. Nem tehettem róla, imádtam élettel és halállal játszadozni és ez most sem volt másképp, miközben teltek a másodpercek. Hmm, igazán kár, hogy senki sem ismerte el sohasem, milyen művészien tudok egyensúlyozni a vékony vonalon… Ch, egyszerűen felháborító. Néha erre, néha arra döntött fejjel, pofátlanul őszinte vicsorral figyeltem a tehetetlen kapkodását, a további lét utáni markolását, mintha megszökhetne egy bizonyos végleges haláltól, amit másoknak szoktam osztani. Mintha nem is lett volna tudatában, hogy halhatatlan, mintha azokban a percekben tényleg attól tartott volna, hogy nem lesz következő, sípoló, vérbuggyantó levegővétele.
Gyönyörű látvány volt. Eszembe juttatta, hogy miért is szeretem a kínt és a szenvedést, amely olyasfajta bűvöletet ad egy magamfajtának, hogy egész örökkévalóságában beéri vele. Mindegyik más, mindegyik tortúra egyedi és csodálatraméltó mennyire törékeny egy ember… Vagy jelen esetben egy gyerek. Ha más helyzetben lettem volna, talán még jó pár óráig elszórakoztam volna csak azzal, hogy látom a kínlódását, egészen addig, míg észre nem veszem a tekintetében remegő, borzongató rettegést. Ó, igen a félelem. A másik kis kedvencem. Pici kis lelkecskémet megremegtető pillanat, mikor az áldozat megtörik végleg.
- Csak mert elszórakoztatsz kölyök… Csak mert elszórakoztatsz – kuncogtam fel ördögien és sötéten, enyhítettem a nyomást, hogy érezzem a talpam alatt meggyógyuló csontjait és zsigereit, de ne olyannyira, hogy el tudjon szökni a házi cirmos. Mikor alábbhagyott a dögrovása és lassabb, nyugodtabb tempót vettek fel ránduló végtagjai, ismét erősebben nehezedtem rá a fiúra, csakhogy sakkban tartsam. Nem okoztam neki kárt… egyelőre…
- Rémes, hogy a mai fiatalok milyen neveletlenek – ciccegtem fel aggódó arckifejezéssel és sajnálkozóan megráztam a fejemet. – A nevedet te kis korcs! – Ha nem válaszolt volna, lejjebb hajoltam hozzá. – Vagy elvitte a cica a nyelvedet? – A kérdés után még vártam pár szívdobbanásnyi ideig, aztán elvigyorodtam és egy gyors mozdulattal kinyitottam a száját és tényleg kitéptem a nyelvét, hogy a szeme előtt lóbálva várjam meg, hogy ismét regenerálódjon. – Nos? Még tanulsz egy kis nyelvtant vagy belevertem a leckét abba az üres fejedbe?!

// +18 - véres... még mindig... //


Öntelt felsőbbrendűséggel álltam felette. Némaság vett körül, az az idegtépően hosszúra nyújtott felemelő csend, ami egy harc végeztével körülvesz. Csak a szél fújta félénken, szinte szégyenkezve a leveleket. Kabátomba is belekapott. Nem éreztem megbánást, mikor megöltem a gyereket. Csecsemőket gyilkoltam, árvaházakban is ontottam már vért, hogy a magasabb hangszínű ijedt, rémült sikolyokat halljam. A hideg csípte az arcomat. A szemem alá a bőrömre rászáradó vércseppek közé egy bogár szállt. Bosszankodva összerándult egy arcizmom. Elszállt, eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. Néha azt kívántam bárcsak néhány selejtes, szánalmas homo sapiens-től is ilyen könnyű legyen megszabadulni… ám, aztán mindig eszembe jutott, hogy akkor nem lennének játszó pajtásaim… Ch, meg ha nem volt rájuk időm, tényleg úgy tapostam el őket, mint a csótányokat. Egyre ment mindegyik…
Míg vártam tekintetemet egy pillanatra sem szakítottam el a kölyök hullájától. Pofátlan nyugodtsággal bámultam üveges tekintetét. Ám, ahogy teltek a másodpercek a távolban elhaló, utolsó néhány szerencsés ember menekülő léptei kezdtek egyre inkább lefoglalni. Lesajnáló grimaszra húzódott a szám széle. Felhorkantam, vetettem rá egy utolsó pillantást, aztán elkezdtem megfordulni. Hiába, senki sem lehet olyan tökéletes, mint én… Enyje, enyje, pedig  már kezdtem jól szórakozni – gondoltam, de annyira nem hatott meg a kis alvó Csipkerózsika, hogy megsirassam. Ugyan…
Ráléptem egy kiszáradt ágra. A cipőm nyomán reccsent egyet... Egyidejűleg egy tompa dobbanás... A pupillám kitágult... Megtorpantam... A fülem megrezdült, ahogy félig hátranéztem a vállam felett. Lapos pillantásom a megmozduló Simbára kúszott. Lendült. Lendültem…
Csípőből fordultam, miközben az egyik karommal elsöpörtem az útból a kabátom szárnyát. De mire befejeztem a mozdulatot, a kis kullancs már a mellkasomba fúrta karmait, átszakítva a bőrömet és elcsúszva a bordáimon, rájuk markolt, mintha csak egy madár lett volna, aki faágra szállt. Egy kib*szottul idegesítő, elfajzott holló. Elkáromkodtam magamat, de ez egy mély, őrjöngő és vad morgássá változott, ahogy éreztem a testemen végigfolyni a meleg véremet. A sajátomat, miközben az én dühömmel veteksző tombolással próbált rombolni olyat, ami már több, mint száz éve kitartóan fennmaradt, hogy pusztítson. A kiscica, hogy is mondjam… akaratos volt. És igen kellemetlen. De a lelkem egy részén (heh, ha van olyanom…) elégedetten vigyorgott a vadállat, miközben a groteszk, arcráncoló mosolya alatt a fogai rései között a vörös boldogság és kihívás folyadéka csordult ki, vékony vonalakat hagyva az állán. Kettős érzések.
Az egyik a tombolás volt. Ahogy szinte gyerekjátékként hajítottam el magamról apró, törékeny testét. Hallottam a karcsontjának törését, éreztem ahogy a nyakamból kiszakított egy darabot, amit akaratos harapásával a szájában tartott. Hús, izom, vér, bőr… A nyaki artériámból a vér kispriccelt, hátrébb léptem és az egyik tenyeremet ösztönösen a sebre szorítottam, mintha az segítene, miközben összehúzódtam és a takarásban lévő kezem ujjai görcsösen meggörbültek, hogy a még meg nem száradt vértől színes karmaim felvillanjanak. Felé kaptam a fejemet, az orromat állatiasan felhúztam, felső ajkam alól kivillantak agyaraim, miközben a morgásom mélyebbé vált. Szörnyeteg voltam. És élveztem minden egyes percét.
A másik pedig az a borult öröm, amitől végre éreztem, hogy élek. A fájdalom, ami egy-két röpke pillanat alatt elszállt, a düh, amely végigszánkázott rajtam, az érzékszerveim kiélesedése, a vér savanyú, rozsdás íze, ahogy oldalra kiköptem, a fülem csengése, melyben még mindig ott visszhangzott a kiscica nyávogása. A felhasadt bőrömön a sebek eltűntek, a hibák kijavultak, egyedül a ruhámon látszódott, hogy történt velem valami. Cafatokban lógott rajtam és vér csöpögött az aljából, úgy felszívta magát az alatt az idő alatt, míg leoperáltam magamról a kis görcsöt.
Nem vártam arra, hogy regenerálódjon. Nem vártam még azt se meg, hogy rendesen leessen a földre. Nos… régen volt már az, hogy egy másodpercet is hagyjak valakinek. Ahogy elütöttem magamtól és hátraléptem, már a rá következő tizedmásodpercben löktem magamat előle, hogy felemeljem az egyik lábamat és teljes erőből mellkason rúgjam. Hogy érezzem ahogy eltöröm a fogpiszkáló gyengeségű bordáit és ki tudja, talán átszúrja az egyik a szívét is. Nem érdekelt. A földhöz akartam szögezni a lábammal és ha talán azt kezdte el volna csócsálni, rossz kutyus módjára, adtam neki egy szülői gyengédségű pofont, hogy a karmaim nyomának vonalán látszódjon az arccsontja.
- Fekszik – parancsoltam.
Ó, én türelmes voltam, maga a földre szállt számítóság és gonosz. Ha előnyöm származott belőle, akkor biztosan… Ha lenyugodott valamennyire, behajlítottam a lábamat épp annyira, hogy arra a térdemre tudjak könyökölni mindkét kezemmel, amellyel a mellkasán álltam a fél testsúlyommal. Így előrébb kellett hajolnom, miközben a hanyagul lógó kézfejem végéről és a szakállamról idegesítő módon az arcára csöpögtek a vércseppek.
- Jó kutya – dicsértem meg gúnyosan és levigyorogtam rá, játékosan csillogó szemekkel. – És most mutatkozz be a bácsinak – adtam meg neki a következő utasítást, mély, dörmögő, mégis burkoltan fenyegető hangon… Nagyon reméltem hogy a kis pukkancs tud beszélni értelmesen. Kár lenne érte, ha egy-két pofonnal máris agyalágyultat csináltam volna belőle.

//+18 - véres, halál //

Talán a vadászatnál a vad űzése a legboldogítóbb pillanat… És a reccsenés, ahogy megadod a kegyelemdöfést. Azt a kegyelemdöfést, ami… Amit a kis vakarcs adott meg a kiszemelt féregnek. Gyors volt. Nos, inkább nevezzük szaporának – csak mert kedves vagyok és elismerem mindenki erősségét…

Arcomon azaz állandó, elégedettség és vérszomj között táncoló félmosoly ült, ami mindig, miközben beértem a kölyköt, ráérősen felegyenesedtem, majd odaballagtam a bőrének kipárolását kitartóan folytató tetemhez. Egy ideig elnéztem a vérző testet, tekintetemből szánalom sugárzott… Majd mély hangon, elgondolkozóan felhümmögtem.

- Nocsak, nocsak, nocsak – dörmögtem, majd a tekintetem a vakarcsra villant. - … Érdekes… De mi van, ha… - azzal egy sebes mozdulattal kinyúltam, a markomba fogtam a kölyök fejét és kitörtem a nyakcsigolyáját. Egy apró reccsenés, ahogy megadod a kegyelemdöfést. Azt a kegyelemdöfést, ami megszüntet és előremozdít sok mindent. A teste élettelenül hullott le a másik hulla mellé, koponyája keményen koppant, bábu szerűen, a végtagjai természetellenes pózban terültek el a földön. Hátrébb léptem, a zsebembe süllyesztettem a kezemet, a másik irányba döntöttem a fejemet és vártam.

- Ezt oldd meg Simba...

//+18 - véres //


Sosem értettem a kölykökhöz, főleg nem az ilyen satnya kis dögökhöz, mint ez itt. A legkevésbé sem érdekelt, hogy végignézett egy gyilkosságot. Az ártatlanság és tisztaság (felfordul a gyomrom…) már rég nem érdekelt. Csakúgy, mint annak védelme. Én a valóság voltam, az ártatlan őszinteség és a tiszta igazság. Hát kell ennél több?

Lusta, nyugodt szórakozottsággal figyeltem a kölyök mozdulatát. Ahogy megszólalt, válaszul felkuncogtam és töretlenül vigyorogtam le rá, erre az apró, törékeny gyerekre. Hát nem „aranyos”? Komolyan mondom, a végén még életben hagyom… Természetesen az ellentmondást nem tűrő hangja miatt még elmulattatott. Egy unalmas éjszaka közepén, mégis mi többet kívánhatnék, hmm? Ugyan, ne én legyek valami jó elrontója…

Természetesen nem hagytam figyelmen kívül állatias vonásait. Felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi voltam a határaira, hogy mégis milyen patkánnyal fogok szórakozni az elkövetkezendő órákban. Ugyanannyi érzelemmel figyeltem az én patkányomat, mint egy tudós a fehér laboratóriumi fajtársát. Csudán hideg érdekeltséggel…

- Kölyök van egy jobb ötletem – vakkantottam le rá. – Vadássz le magadnak egyet – körbeintettem egy hanyag mozdulattal, a távolból tökéletesen hallatszottak a káromkodások, lihegések és az avart összetörő siető léptek. Gyorsan megnövesztettem a karmaimat, begörbített ujjaimon néhányat már a vér színe dobott fel, hogy ne legyen olyan „vérszegény”, míg a többi még kínkeservesen vágyott a meleg folyadékra. Megmozgattam a vállamat és a nyakamat, mintha bemelegítenék, majd lepillantottam a szemem sarkából a kölyökre. Lábamat kissé berogyasztottam, hátamon az izmok megfeszültek. Elvigyorodtam. – Aki kapja… - És már futottam is, átugrottam a kerítést és négykézláb ügetve, mint egy ragadozó, az első préda felé vettem az irányt, hogy ráugorjak és kiszakítsam a fogaimmal a torkát... Hogy miért?... Heh...

Nem siettem. Sosem kapkodtam, mindig, mikor szórakoztam a győztesek nyugalmával és magabiztosságával haladtam az áldozatom felé. Mondhatnám azt, hogy ilyenkor kifejezetten jó szívű voltam, hiszen kinek az életére nem lenne egészséges még néhány másodperc, nem igaz? Így hát hajtottam a fickót. Már a számban éreztem a vérét, a húsát a fogaim között. Ölni akartam. Marcangolni, gyilkolni, pusztítani, zabolázatlan dühvel és gyönyörrel. Hogy miért? Mert megtehettem és színesebbé tette a szürke hétköznapokat… Hmm… Vörösebbé. Csak egy játékszer volt nekem, egy a milliárdnyi közül, aki hosszú életem során épp a kezem ügyébe akad. Egy senki, csupán egy ember…
Egy a félelem illatát kibocsájtó, rettegő zsákmány, akinek a kétségbeesett hangja mégis felkeltette az érdeklődésemet. Nem gondoltam volna, hogy meg tud lepni, de micsoda meglepetés… mégis megtette. Ha persze a pillanatnyi furcsállást, amit éreztem,meglepődésnek szokás nevezni. A morgást hallva megrezzent a fejem, egy izom megrezdült az arcomon, miközben tekintetem fürkészővé vált. Megálltam, felemeltem a fejemet és beleszagoltam a levegőbe. Az apró ivadék szívének a dobbanása nem érdekelt, de az a furcsa plusz az illatában, erős volt. Sokkalta, mint a kölyökmacskáéhoz hasonlító vinnyogása.
- Nocsak, nocsak – kuncogtam fel, vállam fel-le emelkedett és süllyedt, majd alábbhagyott. Ám ahogy ott álltam a kabátom zsebébe süllyesztett kezekkel, egyedül, a kietlen, néma, hideg éjszakában, a park élettelenségét felélesztette a mosolyom. Az a tipikus fél vigyor, ami rettegést csalt még a holtakba is.
- Komolyan mondom, mint egy horrorfilmben – jegyeztem meg. Az amúgy is bizonytalan idegekkel rendelkező sz*rzsák jobbra kapta a fejét. Közvetlenül mellette álltam és az én tekintetem is a kölykön pihent. De míg az övében ijedtség, pánik sikoltott, az enyémben életerős szórakozás kacagott a kiscserkész felé. A férfi, ahogy meglátott, azonnal hátrált volna mindkettőnk elől, de én gyorsabban csaptam ki oldalra a kezemet, hogy a markomba szoríthassam a nyakát. Oda sem néztem. A fiú reakcióját figyeltem a szám szélén bujkáló mosollyal. Kissé oldalra is billentettem a fejemet, majd lassan a férfi felé néztem, először csak a szemem sarkából, majd teljesen. Körme belemélyedt a kézfejembe, száját segélykiáltásra nyitotta, de csak hörgés és köhögés keveréke szökött ki rajta. – Komolyan mondom, mint egy kib*szott horrorfilmben – ismételtem meg lassan, ráérősen, miközben a kezemben vergődött szánalmasan. A következő pillanatban, pedig a legkisebb erőfeszítés nélkül szétroppantottam a légcsövét és a nyelőcsövét. Pukkanó hang, reccsenés, a bőr elszakadása, a felsértett erekből kibuggyanó vér. Az elszörnyedt tekintete, kigúvadt szeme, őrült sebességgel, tehetetlenül csapkodó mozdulatok. Könnyedén tartottam, akár egy tollat, lába nem ért földet, de én másodpercek elteltével, mégis elengedtem, mint egy szák szemetet. Leguggoltam, behunyt szemekkel, békésnek tűnő mosollyal hallgattam az egyre gyengébb, lassabb szívdobbanásokat…
Egészen a végéig. Lassan ismét felnéztem, egyenesen az ivadékra.
- És most mit kezdjek veled, hmm? – tettem fel a költői kérdést, sokat mondóan vigyorogva, kivillantva ezzel az agyaraimat.

Egy átlagos éjszaka vette kezdetét egy átlagos „kis” városban. Az átlagos napjuk befejeződött az átlagos kis mókuskerékben futkosó férgeknek, akik átlagosan mentek el csicsikálni haza az ágyukba, abban a hitben, hogy a csukott ajtó egyet jelent a biztonsággal. Bosszantott és egyben megnevettetett az, hogy egy-két fémpöcökkel el tudták ültetni a nyugalom csíráját magukban. Olyan… emberi volt. Heh, pedig védtelenebbek, mint az utcákat járó korcsok, rókák és mosómedvék.
Apropó, védtelenség... Unatkoztam. Nem volt semmi fontosabb dolgom és miután végeztem az utolsó munkámmal, megmozdult bennem a vérszomj. Ó, az a tipikus sikolyok utáni vágy... Heh, mondhatnám azt, hogy a teliholdnak köszönhető, hogy a vadállat erősebben kopogtatott ott bentről, de ahhoz túl önző voltam. Nem hittem a csodákban. Nem hittem a vérfarkasokról szóló dajkamesékben, amikkel egy jobb korban még a gyerekeket ijesztgették. Miért higgyek az ilyenekben? Itt voltam helyette én, teljes életnagyságban. Ch, a csúnya mumus...
Hosszú ballonkabátom zsebébe süllyesztett kézzel jártam az utcákat, egészen addig, míg meg nem akadt a tekintetem a parkban álldogáló bandán. Öten voltak. A hatodiknak a rossz ketyegője néha-néha félrevert a nagy izgalomban… Milyen aranyos…
- Add ide a pénzt, nyanya! – Kiabált az egyik támadó. A mellettem elsuhanó padon csókolózó szerelmespár ügyet sem vetett az üvöltözésre. Nem hallhatták. Túlságosan messze voltak.
- Segítsék! Valaki segítsen!
- Senki sincs itt, aki hallaná! – egy ütés. Felgyorsítottam a lépteimet, a kabátom szárnyként susogott az oldalamon. A végén még az kéne, hogy lemaradok a buliról! Nem, nem... A vér szagát megérezve végigfutott a jól ismert bizsergés a gerincemen.
- Öten nem bírtok el egy öregasszonnyal? Lám, lám, lám, mit látnak szemeim – mondtam lassan, jót szórakozva az arcukon, az egyik fának dőlve. Ahogy megfordultak, mindenre készen állva felém szegezték az egyetlen pisztolyukat a másik pedig a kését. Hevesen vették a levegőt, a szemük tág volt az izgalomtól, az izzadtság a halántékukon futott le… Kezdők voltak. Magamban felsóhajtottam. Micsoda csalódás… nos, de valakikkel csak el kell ütni az időt.
- Maradj ki belőle hapsikám, ha nem akarod hullaként végezni! – fenyegetett meg a pisztolyt markoló. Ráérősen döntöttem oldalra a fejemet, miközben ismét végigmértem a "homo sapiens"-t. Öblös hangon felkuncogtam és ördögien elmosolyodtam. Hmm, valami azt súgta, lesz még itt szórakozás! A magabiztosságomat látva a patkány bizonytalanul a társai felé tekintett. A kapucnit viselő átvette az irányítást és ő is előhúzott egy kést.
- Ha nem lépsz le nagyon gyorsan, nem csak kiraboljuk, hanem kinyírjuk a nyanyát! Ezt akarod?
- Ó, de még mennyire… - húztam szélesebbre a vigyornak látszó vicsoromat és előrébb léptem, ellökve magamat a fától. A mozdulatomra a jajgató, sípoló asszony torkába nyomta a kést, hátha megállok és megesik a szívem rajta. Ostoba... A nő keze még jobban elkezdett remegni.
- Kérem… - cincogta rekedten a nő. Természetesen a kölyök nem gondolta komolyan, hiszen ahogy elindultam feléjük, nyelt egy nagyot, egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, olyan, de olyan nagyon rákészült arra a bizonyos torok elvágásra, de... csak nem oltott ki egy életet. Már-már megsajnáltam, ahogy a lehetőségek között vergődött. Már-már... mivel a következő pillanatban elsült a fegyver és egyenesen a gyomromba fúródott a golyó. A hideg fém éreztem, ahogy átszakítja a bőrömet, majd megállapodott a májam környékén... Aucs...
- TE MEGŐRÜLTÉL?!
- Franky, nem akartam! – dobta el azonnal a fegyvert és a fejéhez kapott mindkét kezével. Kigúvadt szemekkel nézte azt a helyet, ahol eltalált. – Te-teljesen beparáztam! Azt mondtad, hogy sima ügy lesz! Azt mondtad nem lesz ilyen!
- Húzzunk innen!
- Tényleg töltve volt a fegyver?
- A francba, a francba, a francba!
- Jake-nek egy igazi pisztolyt adtál?
- Haver, erről nem volt szó!
Miközben vinnyogtak, lassan a golyó ütötte sebnél felhúztam a pólómat és mire végeztem ezzel a mozdulattal, a töltény készségesen beleesett a tenyerembe. A hüvelyk és a mutatóujjam közé csippentettem, majd látványosan felemeltem. Hiába, sosem ártott egy kis színpadiasság. Csak még inkább mélyítette a félelmet. A veszekedés azonnal elhalkult, a helyét felvette a feszült csend. Most fogalmazódott meg egy bizonyos szó, a sok káromkodások közepette.
- Máskor fejre célozz – köptem felé a szavakat jót szórakozva, és a lába elé dobtam a golyót. – És most – növesztettem meg a karmomat és még szélesebbé vált az arcomon a vigyorom. A szemem csillogott az elkövetkezendő gyönyörűségektől – futás – suttogtam az utolsó szót vészjóslóan. Egy-két dermedt másodperc utána a néhány kölyök megfogadta a tanácsomat. Káromkodva fellökték a társaikat és elfutottak egy-egy irányba - a többi pedig szépen lassan követte ezt a példát. A csorda szellem csodákra volt képes. Egy idő után már egy lélek sem volt körülöttem. Lenéztem a majdnem szívinfarktust kapó öregre a szemem sarkából, aki még mindig a padon ült és a táskáját szorongatta az utcai lámpa fényében. Felemeltem a kezemet és a szám elé raktam a mutatóujjamat. – Sss…
Egy a játszótér felé szaladt. Őrá esett a választásom, pedig nagy volt a dilemma a sok eszeveszetten menekülő korcsok között. Hallottam, ahogy átvág a bokrokon és próbálja megtalálni a beutat. Hallottam a fém kétségbeesett rázkódását. Zene volt füleimnek... Jólesően felkuncogtam és lassan elindultam abba az irányba.
- Erre csörög a dió… - dúdoltam mély hangomon, miközben ráérős léptekkel haladtam a kihalt parkon a játszótér irányába. Ugyan már, legyünk hűek a helyhez. Fogócskázzunk!