Parti sétány

Tárgy: Parti sétány Szomb. 11 Jan. - 17:43

First topic message reminder :

Egyszerű kis utcácska nem olyan messze a tótól, szinte végig azzal párhuzamosan halad. Leginkább egyszerű kertes házak találhatóak meg itt, így éjszaka már határozottan kihalt tud lenni a környék, bár nappal sem olyan vészesen nagy erre a mozgás. Csupán negyed óra innen gyalog leérni a partra.

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 13 Jún. - 22:23

Sebastian & Nique

♬ Cheating ♬

Nem mondom pasinak azt, hogy cuki. Apám egyszer elmagyarázta, hogy ettől mennyire herótja van, mármint hogyha ilyesmit mondanak egy srácra, fiúra, pláne férfire. De ettől még azt gondolom, hogy igenis van cukiság abban, ahogy megfogalmazza ezt a felnégyelést. Nem beteges, egyáltalán. Nagyon is kedves a maga vicces módján. Megrázom hát a fejemet mosolyogva.
- Szerintem nem az, már legalábbis így a te tálalásodban egészen egészségesnek tűnik.
Megint eljöhet az ideje annak, hogy kipöckölje a nem létező magokat a pofazacskómból, ugyanis megint felfújom az arcomat a szavai hallatán. Mondjuk ezúttal egy fokkal komolyabb mögöttes tartalommal az előbbinél.
- Megcsalni valakit undorító dolog és leköpném a tükörképemet, hogyha ezt megtenném valaha, valakivel! – fortyanok fel. Azért persze azt jó hallani, hogy ő sem csalna meg, de ez most nem kúszik elmémbe, sokkal inkább feláháborított, hogy meg merte egyáltalán kérdezni azt, amit.
- Nekem meg komolytalan kapcsolatom sem volt, de azt tudom, hogy senkit nem csalnék meg. Kísérletezni? Minek? Én abban hiszek, hogy nyílt lapokkal kell játszani az életet. Ha nem kellenék már neked, szíved joga lenne elhagyni, nem lenne szükség rá, hogy megcsalj, nem akaszkodnék rád, mint egy pióca. Mindamellett ha kiábrándulnék belőled, én is elhagynálak. Akkor kell újba kezdeni, ha befejezted az előzőt. Ezek nem csaj ostoba dogmák, hanem olyan tények, amelyek alapot kellene adjanak mindenkinek az életvitelváltásra. És itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy közöljem: ha valaha megcsalsz s az kiderül, soha nem bocsátok meg neked!
Komoly szavak és komolyan is gondolom őket. Nem hiszem, hogy tudna mentséget találni olyat, ami miatt elnézném neki – vagy másnak, de jelen esetben ugye nincs más srác az életemben – hogy megcsal valakivel. Ha nem akar már, hagyjon el. Azt meg tudnám bocsátani. De a megcsalás undorít, nem is kicsit.
- Akkor ez el is dőlt! – engedem el a témát vidámabb irányba, mosolyogva nézve megint Sebastianra. - Kölcsönösen megtiszteljük egymást azzal, hogy együtt megyünk buliba.
Örülök, hogy nem kell magyarázzam neki az autós dolgot. Persze, lehetne alap bárki számára a múltam ismeretében, hogy nem bírom az autókat, de azt hiszem, hogy ez a nem bírásnál egy kicsit magasabb szinten van nálam. Talán nekem is sokkterápia kellene, mint annak, aki leesik a lóról. Azt mondják, hogyha azonnal nem ülsz vissza, akkor már sosem fogsz. Nos, vajon én is így lennék az autókkal? Nem tudom. A pír viszont nem kerüli el figyelmemet. Éles szemű vércseként csapok le rá, kis kuncogással kísérve a mondandómat.
- Mire gondoltál, amibe belevörösödtél? – nem akarok tapintatlan lenni, de megszokhatta már tőlem ezt a stílust. Ha engem valami érdekel, arra nagyon konkrétan tudok rákérdezni.
- De gyűlölöm ezt a szót! – húzom el a számat. - Én nem tartom magam mutánsnak és szerintem te sem vagy az. Egyikünk sem az. Egyszerűen csak különlegesek vagyunk, olyan adománnyal élünk, ami nem mindenkinek adatott meg. Az vagy Seb, aminek érzed magad. Te sütöd magadra a bélyeget és nem a társadalom.
Jó, ez lehet, hogy túl komolyra sikeredett egy fagyi mellé, de nagyon markáns véleményem van erről a szóról. Persze témaváltás következik, így nem is ragozom a végtelenségig. Ám alkaromat végigfektetem az asztalon, felé nyúlva ekképp, s ujjaimmal csalogató mozdulatot teszek. Ha értelmezi a jeleket és megfogja a kezemet az asztal fölött úgy, ahogy szeretném, akkor megszorítom enyhén az ujjait. Amolyan biztatón. Tudatva ekképp vele, hogy szerintem nem mutáns. Nem korcs. Nem kell semmivel sem kevesebbnek érezze magát azért bárkinél, mert nem mozog az elit körökben. Persze mindezt nehéz egyetlen mozdulatba sűríteni, de ha már a kedvességet és a mellette állást érezni fogja belőle, nekem az bőven elég.
- Ő. Nos, a megfogalmazásod rettenetesen találó róla. Emlékszel rá, hogy pár napig befáslizott kézzel járkáltam? Az ő hibája volt! - Igen, előjön belőlem az emlék hatására a sértett gyermek. Nem nyávogok hozzá, de azért érezhető a hangomból, hogy meg vagyok sértve a dolog miatt. Egyelőre nem mondom tovább, hagyok neki reakcióra időt. A közben megérkező fagylaltkelyhemhez nem nyúlok még hozzá, épp csak lekapok a tetejéről egy koktélcseresznyét fél kézzel és lopva a számba dobom. Nem illik kézzel enni. Tudom. De a cseresznyét úgy szeretem, hogy nagyon!

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 13 Jún. - 21:07

Nique & Seb

Belecsípek kissé az arcába, hogy ellenőrizzem, nem tárol-e ott magvakat, s jót mulatok, hogy az előző szemöldökugráltatás után már vissza is vág a szivizéssel. – Eddig én sem voltam, de fura módon az elmúlt napokban gondolatban minden hímet felnégyeltem, aki rád köszönt. Beteges, mi? – Csóválom a fejemet, talán a féltékenység már összefügg a szerelemmel? Nincs összehasonlítási alapom, de sosem jutottam el senkivel odáig, hogy ezt fel tudjam mérni. A komoly hangsúlyban vidámság rejlik meg, mégis tudom, hogy mennyire fontos neki, hogy érezze, összetartozunk, még ha nem is tervezünk előre semmit. Magamhoz vonom, lassan tényleg úgy nézhetünk ki, mint valami nászutas pár. Remélem ez a későbbiekben sem csökkenni. Ezúttal nem csókolom meg, mindössze a derekát markolom meg finom mozdulattal.
- Hányszor mondjam már... nem volt még komoly kapcsolatom... Abszolút csúcstartó vagy, így mit ígérgessek, hogy nem csallak meg? Te megcsalnál, csak hogy kísérletezz...? A kiherélést különben sem vállalom, ritka csúnyán néznél ki összevagdosott arccal. – Én tényleg viccelek, aztán komolyra fordítva a szót. – Nem lesz senki más, amíg neked nem lesz más. Ígérem. – Nagy súlyú dolog ez, hogy kimondtam, de inkább vállalom azt, hogy kész tények elé állítom, ha le akarnám zárni, mintsem többen fussanak egyszerre. Ennyire nem vagyok tisztességtelen. Hagyom, hogy egy idő után kibontakozzon, tovább közelítjük a talán fagyizót, amiről lassacskán kiderül, hogy valójában étterem. Ellenben azt látom, hogy teljesen fellelkesül a bulitól, ha csak ezen múlik, akkor menjünk. Ezen nőttem fel, a győztes eurovíziós fesztivál óta imádom az ABBÁt, nagyjából nincsen rossz számuk, úgyhogy ezzel nagyon egymásra találtunk, ha neki is bejön. Azt hiszem ő az a tipusú lány, akire méltán lennék büszke, ha elmennénk.
- Megtiszteltetés lenne veled menni. De tényleg. – Az ölelését viszonzom, megsimogatom az aranyló csigákban omló tincseket, aztán bármilyen bensőséges dolog, de egy puszit nyomok a feje bubjára.
- Most sem kocsival megyünk... Nem vagyok egy lélekbúvár, de ennyi lejött, hogy herótod van tőlük... – Nyilván az apujával kapcsolatban, amit meg is értek, csak azt sajnálom, hogy teljesen kizár egy számomra fontos témát, hiszen az igazi nagy szerelmem – jelenleg – a fekete Porschém, ami a Birtok mélygarázásban áll. Mostanság kihasználatlanul. Shanát sikerült vele megmentenem, akkor elvittem szerelőhöz, azóta csillog-villog, de egyszer sem voltam vele. Niqué mellett még az is lehet, hogy megválok tőle. Csak egy használati tárgy, míg a lány hús vér valójában olyan, aki vissza is tudja mondani, hogy szeretlek. De hogy ez hogy jutott eszembe? Enyhe pír jelenik meg a fülem tövében, amit a témaváltás miatt gyorsan el is tudok engedni. Gyorsan ledarálom a felső tízezerről szóló véleményemet, egyetértésem jeléül bólintok, ahogy kihúzom neki a széket, s én is szembeülök vele.
- Elhiheted, én se. Sosem kellettem annak a körnek, szerintem esélyes azért, mert mutáns vagyok. Nem akartak volna magyarázkodni, vagy... passz. – Rántom meg a vállamat, aztán már rendelünk is. Nincsen szükség az étlapokra, ha már arany hitelkártyám van, akkor azt rendelek, amit akarok, és kötelesek villámgyorsan megoldani, ha mást nem, elküldeni a beszerzőjüket, hogy szerezzen alapanyagokat. Vagy.. lehet, hogy eleve van VIP raktáruk... A kérdése meglep, nem is tudom hirtelen hova tenni.
- A szivaros izomagy, aki mindenkit leugat? Nem. – Vigyorodom el most én kötekedően, aztán csak bólintok, hogy folytassa csak, persze, hogy ismerem, bár nem vagyok róla a legjobb véleménnyel. Érdeklődve méregetem a lánykát, vajon hogy került el Farkas az ő életében? Ki így hívja, ki úgy, azt hiszem mindkettőre hallgat.

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 12 Jún. - 21:51

Sebastian & Nique

♬ Lay all yur love on me ♬

- Féltékenységem? – fújom fel az arcomat, mint valami dühös pocok. - Már megbocsáss, szivi.. - teszem magamévá a becézést, csak azért is, dafke. - ..de a féltékenység az betegség. Én eddig sem voltam féltékeny, csak tudni akartam, hogy van-e esély arra, hogy ki kell heréljelek, ha megcsalsz esetleg miután én halálosan beléd szerettem esetleg, vagy sem.
Nagyon komoly igyekszem lenni, de a végére azért csak felnevetek. Nem voltam féltékeny ez való igaz, ám azért az már erős költői túlzás, hogy kiherélném. Akár őt, akár bárki mást. Herékkel kapcsolatosan nem sok élményem van és nem is szeretnék sokat, legalábbis nem olyan szövegértelmezésben, hogy lenyisszantom, tépegetem, vagy mit tudom én mit csinálok velük. Azért ezen a ponton nagyon remélem, hogy nincsen egy gondolatolvasó sem a közelben, mert szénné égném magam. Herék. Atya isten!
- Vagy a mirelit makaróni! – feszegetem tovább a szemét és a kaják párhuzamát. Mondjuk a mirelit makarónit éppen szeretem, de nincs itt a helye annak, hogy ezt bevalljam. Lerombolnám a renomémat, vagy mimet, azt meg nem venném a lelkemre. Jólesik ilyen vipera-stílusban tetszeleghetel. Vagy inkább vámpírban? Ha jól tudom, azok azok a mitológiai lények, amik vért szívnak. Mindegy, lényegtelen.
Az ABBA emlegetésére egészen extázisba jövök. A bezsongás megüli tekintetemet, s kész csoda, hogy nem kezdek el tapsikolva ugrándozni, mint egy öt éves. Nagyon szeretem a zenéjüket, apámnak a kedven együttese voltak, el nem tudom mondani hány estét tomboltunk át otthon a rádióból bömbölő slágereikre. Emlékszem, egy alkalommal annyira kiabáltunk és énekeltünk, hogy átcsengetett hozzánk a szomszéd. Méghozzá nem is a közvetlen, hanem az utca túloldalán, velünk szemközt lakó. Kicsit ciki volt a helyzet, de Étienne nagyon jól kezelte. Udvarias volt, mint mindig. És meglepő módon utána sem mérgesedett el a kapcsolat az illetővel. Annyira irigyeltem mindig a finom modorát. Az enyém nem ilyen, azt már Sebastian is volt szerencsés megtapasztalni. De nem is lehetünk egyformák.
- Vigyázz, mert szavadon foglak! – kacsintok rá, majd gyorsan átölelem. Amolyan köszönet-ölelés ez, visszacsatolva arra, hogy elvinne buliba. Egyetlen rémképem van csak ezzel kapcsolatosan, s nem tehetek róla, egyszerűen kicsúszik a számon a félős kérdés.
- Ugye.. nem kocsival kellene elmenjünk odáig?
Ülök én buszra, hajóra, repülőre, kábé bármire, de a kocsi ne jöjjön szóba. Még mindig csodaszámba megy nálam, hogy Howlett tanár úr autójában nem sikoltoztam végig hisztirohamban vergődve az utat a legutóbbi küldetés során.
A hitelkártyák színe is legalább olyan szinten hidegen hagy, mint az, hogy színész az apja. Mondjuk próbálok nem nagyon unott arccal figyelni rá, elvégre amit mond, az érdekel, de csak azért, mert az ő életéről szól, s vele kapcsolatosan minden érdekel. Azt hiszem, hogy ez alap dolog a jelen helyzetben. A jövőben meg.. nem érdekes. Nem akarok a jövőbe tekinteni!
- Ha ez jelent valamit, én nem lennék oda meg vissza attól a körtől. – vonom meg a vállamat, megint. Nem vagyok teljesen vak a könyörgésre, mely minden vonásából sugrázik felém, úgyhogy inkább nem feszegetem ezt a dolgot. Viszont témát elég nehezen találok, főképpen azért, mert nagyon is szívesen kérdezgetném az előző témával kapcsolatban, épp csak nem akarok tapló lenni vele.
- Fagylaltkelyhet szeretnék, gyümölcsöset. - rendelek inkább nem túl határozottan, majd amint elseper a pincér mellőlünk, kivágom a rezet az első olyan témával, ami eszembe jut. Illetve hát egy kérdéssel előlegbe a témát illetőn.
- Ismered a tanárt, akinek rozsomák a neve?

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 12 Jún. - 21:09

Nique & Seb

Na jó, a szivi talán túl általános megszólítás, olyanra is lehet használni, akit egy menet után ki akarok dobni, egyértelmű, hogy most nem erről van szó, csak így jött a számra. Na de most mondjam azt, hogy édesem? Lehet, hogy sugárban hányna tőle, amilyen kötekedős. Látom a visszakérdezésből, hogy nem nyerte el a tetszését a dolog, de hát nem is fogok állandóan az elismeréséért nyalni.
- Egy nő mellett? Hova tűnt a legendás féltékenységed? Azt hittem, hogy azt akarod, hogy csak veled legyek, nem? – A szemforgatásán csak mulatok, pajkos vigyorral rántom magamhoz, hogy egy csókot leheljek karcsú ujjaira. Nem szoktam élni a kézcsókkal, még csábításra sem használom, ahhoz túl intim, különben is kiveszett már ebből a korból a lovagiasság, amelyhez köthető volt. Nagyon is bejön, hogy tartja a szikrát kettőnk között, és valami ócska megérzés miatt úgy érzem, hogy nem is akarom már elengedni őt. Lehet, hogy egyszer kinyírom, de rövid úton belül újra is élesztem, mert olyan gyorsan megszoktam, hogy bele sem tudok gondolni, mi a jófenét csinálnék nélküle.
- Szörnyűnek lenni a te szinteden rosszabb, mint a löncshús. – Rezzenéstelen arccal figyelem őt, mintha cseppet sem mulattatna az, amit művel, inkább csak fenyegetően, szinte riasztóan meredek rá, csak a zafírkék szempárban táncol a nevetés, amelyet nem hagyok kitörni. Lassan már megismerhet, tudhatja már, hogy most csak viccelek. Ha nem akar mellettem inni, akkor nem én leszek az, aki ráerőlteti, még Shana esetében is én voltam a nyúl, mert míg ő tequilázni akart, én idegenkedtem a dologtól, csakis nőies pancsokat szeretem, tojáslikőr, sherry-brandy, martini, ilyesmik. A balesetről még alig, a múltjáról pedig szinte semmit nem tudok, csak hogy az édesapjával nőtt fel, teljesen elzártam, nem is igazán értem, de kétlem, hogy olyan kötelék van már köztünk, hogy faggassam.
- Ezen ne múljon. Peekskill-ben minden második csütörtökön 70-es évek est van, csomó Abba Sláger, diszkószámok, amikre tényleg lehet táncolni, és fel szokták dobni latin betétekkel is. Ott a helyünk. – Határozottan örülök, hogy van fantáziája ilyesmikben gondolkozni, tényleg hosszútávra tervez, nem csak arról szólunk egymásnak, hogy csakis a szexre tudunk alapozni, ahogyan korábban mindenkivel tettem, és felém sem volt más elvárás. A tánc pedig különben is a szenvedélyről szól, ez egyfajta főpróbája lenne annak hogy milyen jók vagyunk együtt. Általában ritkaságszámba megy, ha egy srác jól táncol, de ennyi erővel ezt a lányokról is elmondhatjuk, hiszen nehezen találnak partnert, úgy pedig nehéz.
- Éttermekben például igen. Az arany hitelkártya olyan dolog, amely elég sok kaput megnyithat, de fogalmam sincsen, hogy ilyenkor mit remélnek... Talán, hogy majd idehozom az apámat, meg az elitkörét... – A vállvonására én is úgy reagálok, letükrözve őt. Az értetlenségén csak legyintek, túlságosan mélyen érint a téma, hogy magyarázkodni akarjak. Lesüppedek a székemben, jelezve, hogy nem akarok msot erről beszélni. Ha mégis elkapja a tekintetemet, kicsit könyörgőre is fogom, hogy váltsunk témát. És azt ne én találjam ki, mert most hirtelen megszólalni sem akaródzik. Megjön végre a pincér, aki két étlapot hoz, amiben itallap is van, ez kategórikusan utasítom vissza. Nem lesz rá szükség. Niqué-re pillantok, bármit kérhet. Aztán ha megvan, akkor én pillantok fel.
- Egy pepsit kérek, legyen benne vaniliafagylalt, és befőttből készült cseresznye legyen a pohár szélén, mondjuk három. – Hadarom egy szuszra. És persze várom a témát.

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 11 Jún. - 21:40

Sebastian & Nique

♬ Give your all to me
I'll give my all to you
You're my end and my beginning
Even when I lose I'm winning
'Cause I give you all of me
And you give me all of you, oh ♬

- Szivi? – szalad magasba szemöldököm a megszólítás hallatán. Nem rosszalló a visszakérdezésem, egyszerűen csak meglepődött. Nincs ellenemre a megszólítás hangzása, de azért ezt nagy nyilvánosság előtt azért ne erőltessük. Remélem nem jutna eszébe. Azért úgy fura lenne. Bár ezt nem közlöm vele.
- Annak se tudnék örülni, hogyha egy nő mellett ennél ilyen szemetet. Ez az emberiség és az ízlelőbimbók ellen elkövetett vétség, egyszerűen pfujj! - forgatom a szemeimet teljes átéléssel. Nyilván egyre inkább csak az idegeire akarok menni, már nem is annyira a konzervhús a lényeg, hanem az, hogy nevethetek rajta és húzhatom vele. Jólesik és amíg rajta nem látom, hogy konkrétan minden rájátszás nélkül fel akar robbanni a megjegyzéseim keltette méregtől, addig nagyon szívesem piszkálom. Sokkal inkább legyen így, semmint, hogy unalmas legyek vagy nyafogjak, mint egy ostoba liba. Az már megvolt az előbbi rohamommal, amitől még mindig vörösek kissé a szemeim.
- Én vagyok szörnyű? Te eszel undormányokat! – öltök nyelvet rá, majd elmosom a dolog élét egy nevetéssel.
- Leitatni? Na az az, amit nem fogsz megtenni velem! – koppan hangom nagyon határozottan. Igen, ez olyan dolog, amiről nem beszéltem még neki, mert valahogy nem került szóba és picit kínos is nekem. Megvan az oka annak, hogy soha nem ittam még és hogy soha nem is fogok. Nem a korom miatt, egyszerűen azért, mert volt szerencsém látni apámat részegen és nem tetszett, amit láttam. Egyszer fordult elő az életben, de akkor igen folyamatosan egy hónapig tartott nála ez az állapot. Nem tudtam, hogy mi hozta elő belőle a kényszert, hogy a sárga földdel váljon egyenlővé, de tizenkét évesen megfogadtam, hogyha sikerül kirugdossam példaképemet ebből a diliből, akkor én ugyan soha egy korty alkoholt nem fogok elfogyasztani. Sikerült. Hát nem fogom megszegni saját magamnak adott szavam.
Felcsillan a szemem a társastánc emlegetésére. - Mindenképpen el kell vinned egyszer egy ilyen buliba! Majd én megmutatom, hogy lehet ott is vérpezsdítő sambát járni, ha körülötted lötyögnek, akkor is. – kacsintok rá. Egyszer azaz egyszer voltam buliban, ott is apámmal. Nem az én társaságom volt, hanem az ő egyetemi haverjai és azoknak a feleségei, szóval mindenki jóval idősebb volt, mint én. Mégsem zavartattam magam, tizennégy évem minden magabiztosságával perdültem parkettre, hogy megtáncoltattassam magam apámmal. Komolyan, úgy néztek ránk, mintha szellemet látnának. Rettenetesen szórakoztató volt, ahogyan kiürült a parkett, mert mindenki a szélére húzódott, hogy minket nézzen. Nem vagyok egoista, de tudom, hogy jól táncolok. Akkor is tudtam. Van érzékem hozzá és ezt ha tagadnám, akkor sem lenne másként. Szóval innen nézve mindenképpen komolyan gondolom ezt a buli-dolgot. Jó muri lenne, azt hiszem.
Kérdezek és választ is kapok. Elkerekedhetne a szemem és sápítozni is kezdhetnék, hogy hű, meg ha, komolyan egy színész fia vagy? Ám nem teszem. Egyszerűen azért, mert tökéletesen hidegen hagy a dolog. Az embert nem határozzák meg a gyökerei, legyenek azok elnökök, színészek vagy akasztott emberek.
- Egészségedre! – vonom meg a vállamat. - Ez valami menő dolog? Mármint.. errefelé ilyesmiktől ájul el a személyzet?
Nem akarom én az apját sértegetni, sőt Sebastiant sem. Őszinte értetlenség ül hangomban, s az vagyok, ami. Tökéletesen összezavarodott. Nem nagyon tudom feldolgozni a helyzetet, hogy miért olyan nagy szám, ha valakinek színész az apja. Én szeretem az embert látni a nevek mögött, példának okáért nem omlottam Franciaország legnagyobb versenytáncosa lábai elé sem, amikor találkoztunk. Van bennem alázat, tiszteltem a munkásságáért, de nem álltam neki olvadozni a megtiszteltetéstől. Őt is csak anya szülte, miben különbözünk hát?
- Miért zavar téged mindez? – kérdezek rá arra, ami igazán érdekel. Sebastian érzéseire. Arra, hogy miért szívta fel magát azonnal, amint leültünk. Mert ennek biztos oka van, s ha ilyen hangsúllyal ejti az apja nevét, akkor nem is kicsi. És ez az ok számomra fontosabb mindenféle színészi klisénél. Engem nem érdekel az apja. Csak a fiú, akit ennek a világnak adott.

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 11 Jún. - 20:47

Nique & Seb

Képes előttem megnyílni, még ha az első alkalommal ki is hátrált a kérdésem elől, de már a kezdetektől magát adja, semmi felvett álarc, mesterkélt mondat. Ez ő, aki ha kell rámripakodik, ha kell átölel, de mégis, minden igaz, amit mond vagy tesz. Cseppet sem érzem kellemetlennek a helyzetet, csak hagyom, hogy zokogjon, megpróbálva legalább támogatni, ha már átérezni nem tudom a helyzetét. Nem láttam meghalni senkit, ami annak a szegénységi bizonyítványa, hogy mocskosul egyedül voltam, gyakorlatilag egész életemben. Na nem mintha arra vágytam volna, hogy sok szerettem halálát lássam, de mégis... emberi dolog. Az, amit most, ebben a percben tudok nyújtani, csak egy ígéret, egy közös jövőre. Minden, ami fontos lehet számomra, megvan benne, de még alig ismerem. Azt tudom, hogy ha kell, helyre tesz, de egyúttal meghallgat, és a humora sem utolsó, csak a sírásóké jobb.
- Ahogy mondod. Ne tervezzünk feleslegesen. Most itt vagy nekem, élvezzük ki. Vagy mi. – Viszonzom a mosolyát, a felszínen tartom azzal, hogy keménységemmel eltörlöm a szirupot, amely illúziókba kergetné. A saját kiszámíthatatlan jellememnek ezúttal nem esek a csapdájába, sokadszor lepődök meg azon, hogy nem azt mondom, amit hallani akar, hogy leimádkozzam a bugyiját. Egyszerűen.. fontos nekem.
- Pff... a nagyokos... tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani szivi. – Vigyorom nem azt idézi, cseppet is megsértődtem volna, ez most nem az a pillanat. Nem is kezdek el magyarázkodni, elég sok mindenben jó lehetek, és legyen igaza, a nagyzolásban bőven ász vagyok. Kezd visszatérni a jó kedve, mert visszatér a megszokott baszogatós stílusba, amely mellesleg határozottan a számomra előnyös tulajdonságok közé tartozik. Miután ismét letettem a földre, és tovább indulunk, már a főzési tudományomat is lebecsmérli, ebben akár igaza is lehet, de hát nem is vágtam fel.
- Nique... azért tudod, hogy az agyamra tudsz menni? Nem inkább örülnöd kéne, hogy nem halok éhen, ha nincsen a közelemben legalább egy nő... Mindenbe belekötsz, de tényleg... én itt a lelkemet kiteszem érted, feltárom a nagy igazságot, te meg... szörnyű vagy... – Felelek hasonlóan incselkedős stílusban. A mai napban nem igazán fér bele a rosszkedv, legalábbis részemről. Kezdünk már lassan összecsiszolódni, ez mégsem von le semmit abból, még mindig az agyamra tud menni. Ha szerencsém van, talán nem is változik.
- Szimplán leitatlak, nem szarozok az édességgel. De nem, nem tennék veled ilyet, ha nem konzerv, akkor... tudok például olyat, hogy főtt krumplit a héjával együtt megfőzök, kettészelem, és a belsejébe sajtszószt és bacont teszek. Tudom, hogy a hús nem a te világod... de ez így... Na majd meglátod... – Kevés dologhoz értek igazán, ezt pont egy gyorsétteremben láttam, és baromi könnyen. Enyhén elkerekedik a szemem, hogy miután én bevezetem káromlataim világába, mi jön ki a száján...
- Durvulunk édes? – Simogatom meg a haját, én is tudnám fokozni, ha csak a hátsóját méltatva is, de nem, ha még nem volt senkije, nem akarok átesni a ló túloldalára, hogy még megriadjon. Az édesapja mellett nőtt fel, a gyász még túl élénk, nem akarok benne lelkiismeretfurdalást kelteni, főleg ha kiderül, hogy még szalontáncoltak is együtt.
- Azokban a bulikban nem éppen olyan tánc van, amire te gondolsz. Az csak ilyen lötyögés. De még ősrégen, Alice beiratott egy társastánc tanfolyamra, merthogy volt idő, amikor úgy vélte, együtt vehetünk rész az ilyen elit... partykon. Erőteljesen lázadoztam, de a tanfolyamra végül eljártam. – Leülünk, én odaadom a kártyát, és a szokásos megdöbbent fejekkel találkozom. Tényleg mindig ez van. Egy rohadt név miatt. Miután a pincér még távol van, hogy hitelesítse a kártyát, már kapom is egyetlenemtől a számonkérést.
- Oh, igazán semmi. Csak a szokásos. Ja te nem is tudod... Remek. Roy Carlson az apám. A színész. – Hollywood egyik legnagyobb legendájáról beszélünk, aki mindig minden körülmények között barátságos, olyan maszkkal él, mintha ő volna a tökéletes férj, a briliáns színész, és csak nagyon kevesen tudják, hogy nem mellesleg egy önző állat, hogy a karrierjéért cserébe odadobott engem. Az anyámmal együtt tette ezt.

Tárgy: Re: Parti sétány Kedd 10 Jún. - 21:15

Sebastian & Nique

♬ Where do I begin
To tell the story how
greatful love can be ♬

Letörtem, mint a bili füle, kiborultam, tönkrementem. És mindezt Sebastian előtt. Nem vagyok rá büszke, de abban a pillanatban, amikor könnyeim között még levegőt venni is alig tudok nem nagyon vagyok képes visszafogni magam. Utólag fog égni miatta az arcom, de a pillanat most van és nekem most kell megküzdenem vele.
Nem is kívánom, hogy el tudja képzelni. Soha, senkinek nem kívánnék ilyesmit. Egyszerűen förtelmes érzés, hogy csak ülsz és várod a másik halálát, amiről tudod, hogy be fog következni és te nem tehetsz ellene. Elfeledhetetlen a vér szaga, színe, áramlásának bugyborékoló üteme és az a hang, ahogyan a kamion becsapódik a személyautóba. A hab a tortán már csak a bűntudat, hogy mindez a te hibád. Hát csoda, hogy nem ülök autóba azóta, vagy ha igen, akkor közben a nyelvemet harapdálom, hogy legalább lefoglaljam magam, s én érezzem a vér ízét, ne miattam valaki más.
Fél kezemet ölelésében a szám elé kapom, amikor meghallom szavait. Próbálom tompítani a mozdulattal a feltörő újabb hüppögőrohamot, de vállaim remegése elárulja minden igyekezetemet. Azt hiszem, hogy túl vagyok azon a ponton, amikor meg tudom ragadni a kontrollt. Elveszett. Volt. Nincs. Csak Sebastian van, a dögletes múltam után a belőle áradó szép jelen, s ez nem zárja el a könnycsapot. Főleg azért nem, mert amit súg, az nagyon is sokat jelent nekem. Hiszem, hogy nehéz volt ezt kimondania, s hogy ez komolyabb vallomás, mintha valaki azt mondta volna nekem, hogy szeret. Abból, amit Sebastianról tudok egyszerűen nem tudom ledegradálni a megjegyzésének romantikafaktorát.
- Akárhogy lesz.. szép lesz.. Valameddig. Valahogy. – nyelem le könnyeim utolsó keserű priuláit, s a fátylukon át Sebre mosolygok. Ennél mélyebbre már nem süllyedhetek, ez az a gödör, aminek az alján már látott, s akármi is lesz, már nem kell meglepődnie. S nekem sem kell soha többet szégyellnem magam előtte, mert ennél kínosabb helyzetbe érzelmi síkon nehezen kerülhetek.
- A nagyzolásban? – csapok le rá, mint egy vércse, könnytől vörös szemeimben megvillanó pimasz lángokkal. Nem, nem kérdezek még mindig. A képességére nem. De ezt a dolgot nem tudtam kihagyni, eszméletlenül kellemesen leüthető labda volt.
- Agg? Nem, nem tűnt fel! Ügyesen rejtegeted jóöreg kaporszakálladat! – incselkedem tovább, mert ez sokkal kellemesebb, mint kapargatni magam a földről. Azt mondják, hogy a nevetés bármilyen gödörből kiemel. Hát én igyekszem nevetni. Kedélyes lenni. Mert nem esik jól a mélyben. Tisztára olyan, mintha sírgödrömben hevernék.
Felemel, nevetek. Letesz, puszit adok neki átkarolva a nyakát, majd eltávolodom tőle. Épp csak annyira, hogy újra megfoghassam a kezét. Jólesik a közelében lenni, nem mennék messzire.
- Konzervhúsokkal? Pfúj! – húzom el az orromat fintorogva. - Előre szólok, hogyha felmelegített konzervhúsos ételt akarsz nekem feltálalni, akkor ahhoz előtte nagyon be kell lakass édességgel, hogy már nem érezzem a sok csokitól a műhús ízeit. Undorító! – játszom rá a dologra, csak az élvezet kedvéért. Nekem valóban nem kenyerem a mirelit kaja, de az túlzás, hogy nem enném meg. Hadd higgyen viszont ínyencnek, válogatósnak, így legalább magasan lesz neki a lecke feladva ehhez a főzéshez. Egy kis fenékszepegés a lehetséges sikeressége okán igazán nem árt majd meg neki.
Szépszájú faszkalap! – vigyorgok rá. Lám, engem se ma szült világra bárányanyám, ismerem ezeket a szavakat, még ha nem is káromkodom angolul. A francia az én világom, de tanulóképes vagyok, nem szégyellem kimondani a káromkodást. Rászokni nem fogok, de azért ne tűnjek már nebántsvirágnak.
- És ezekben a bulikban táncolni is szoktál? – csillan fel szemem, miután leültem a kihúzott székre. A figyelmességére nem teszek csípős megjegyzést, mert szimpatikus számomra és nem akarom a vérszívással leszoktatni róla.
Nem figyelem, hogy milyen kártyát ad és hova, leköt a lehetséges buli kérdésköre. Egészen addig, amíg morcos sétatársam le nem dobja magát velem szembe. Enyhén oldalra döntött fejjel, felvont szemöldökkel vizslatom vonásait, forgatom magamban a mondatokat, hogy hogy lehet tapintatosan rákérdezni arra, miért is e hangulatváltozás. Végül sutba dobom az egészet, s csak kérdezek úgy, ahogy szoktam. Nyersen, bele a közepébe.
- Most meg mi bajod?

Tárgy: Re: Parti sétány Kedd 10 Jún. - 20:30

Nique & Seb

- Azt észrevettem, elég jól is űzöd. – Dünnyögöm, miközben kézen fogva megyünk, mintha valami tánclépés lenne, megforgatom a karom alatt, egészen romantikus lépés a részemről, de ha itt sokkol a türelmetlenségével, akkor ne lepődjön meg, ha még magam számára is ilyen komfortzónán kívül eső lépéseket teszek irányába. Akár egyet is érthetnék – bár nem kérdezi meg – hogy részemről is kapcsolat, vagy valami olyasmi, csak éppen nem tudom megfogalmazni, hova is tartunk. Alice más volt, nem ide tartozik, de rajta kívül sosem tudtam, hogy mi lesz majd másnap reggel. Egyértelműnek tűnt mindig a hajnali zárás, bárkivel is voltam együtt. Niqué még nem volt úgy a karomban, de őszintén szólva mindenen gondolkoztam, csak ezen nem. Sokkal inkább azon, hogy annyira romantikus, széplelkű lány, fogalmam sincsen, hogy mire vágyik, hiszen oly keveset adhatok, jelenleg még magammal sem vagyok kibékülve, nem hogy gondolatolvasó legyek. Talán többet érdemel egy vacsoránál, vagy mozizásnál, de őszintén szólva nem is tudom, hogyan ismerkednek azok, akik ténylegesen fontosak egymásnak. A beszélgetéseink sokszor komoly témákat érintenek, de vajon ez nem szimpla barátság? Már az is nagy szó részemről, hogy ilyesmikben tudok gondolkozni. Valamit kimondtam, azzal pedig hogy erről kérdezett, mintha egyértelmű lett volna, hogy részéről nagyon is komoly a dolog, másodiknak mégis könnyebb kimondani, hogy nem a semmire mondunk be valamit. Nem is tudom, hogy miért pont a legmélyebb, őt érintő komoly dologról kérdezek, egyszerűen úgy érzem, hogy minden készsége, tapasztalata ebből táplálkozik. Hagyom, hogy fokozatosan barátkozzon meg a kérdéssel, ízlelgesse, nem sietünk sehova. Nem az volt a cél, hogy beletiporjak a lelkébe, hanem hogy egy kicsit magáról is beszéljen. Nyilván nem fogom tudni átérezni, de legalább közelebb jutok ahhoz a képhez, amit egyszer majd elém akar tárni. Miután tudom, hogy autóbaleset volt, vélhetően nem a legszebb történetet fogom hallani.
- Nem. Elképzelni sem tudom. – Vallom be őszinte férfiassággal, és most talán először, félretéve azt, hogy kötekedett velem, vagy olykor kacéran húzta az agyam, érzem, hogy a saját nyűgjeim bőven eltörpülnek amellett, hogy neki valóban felnőttnek kellett lennie ebben a helyzetben, míg én egy gazdag elkényeztetett kölyök vagyok, még annak a búja sem élt, hogy szülők parancsoljanak nekem, mégsem tudtam a jó oldalát nézni. Felsóhajtok, az egyetlen családtagunk halála biztosan megrázó lehet. Még így elmesélve is rémisztő. Nem engedem, hogy letörölje a könnyeit, finom erőszakkal ragadom meg a csuklóit, és aprót intek a fejemmel, ne! Aztán elengedem, hogy az ölelésembe szorítsam. Érzem, ahogyan kitör belőle a zokogás, nehezen tudok megszólalni, de nem hagyom, hogy még ő kérjen bocsánatot. Még mindig ott pihen a mellkasomon, én pedig picit lejjebb hajolok, hogy a fülébe suttogjak.
- Azt nem tudom pontosan, hogy mit is érzek. De azt hiszem... tudnálak szeretni. Egyszer, valahogyan. – Ez is őszinte megnyilvánulás, hiszen talán már most szerelmes vagyok, de őrültség lenne bevallani, komolytalannak érezném, hogy ennyire egy lelki társra találhatok, én, aki a fizikai megtestülések mániákusaként csak a szexre tudtam gondolni éveken át. Ő azt akarja, hogy szeressem, én pedig minden démonom ellenére csak ölelni akarom, a karomban tartani, és miért is ne tehetném meg már most meg? Talán túlságosan is giccses, de nem érdekel. A combja alá nyúlok, a másikkal pedig a hátát ölelem át, hogy a felkapjam őt. Lépdelek vele pár lépést, nem vagyok egy izomember, de azt akarom, hogy érezze, rám bízhatta a titkát, ahogyan én is. Ennek a súlya eltörpül az ő vékonyka teste mellett. Még mindig kissé erőlködve hajolok le hozzá, de ahelyett, hogy csókkal válaszolnék a mondottakra, a homlokához érintem a sajátomat, hogy az elmémmel is vele vagyok. Végül sikerül feloldódnunk, és akár nevethetünk is.
- Hát nekem Niqué nincsenek tökéletes reflexeim. Én másban vagyok jó. – Nem fejtem ki hogy miben, mert az egy másik zsoltár lesz, talán még nem tartunk ott, hogy értelme is legyen tovább boncolgatni az életemet, szóljon ez a mai most csak róla. Leteszem, és végre a házak közé érünk, nem mintha felesleges lett volna a megelőző séta. Néha úgy érzem, igaza van, azt akartam, hogy érzéketlennek tartsanak, most pedig hevesen dobog a szívem már attól is, hogy érzem a séta közben, hogy szinte egyek vagyunk, időnként derűsen rám mosolyog, nehezen ugyan, de engedek a kőfal vastagságából, ahogyan bizonytalanul visszabólintok. Nem tudtam még feloldódni, nem is fogok a közeljövőben, idétlennek érzem azt, hogy ennyire más mindent, mint amit megszoktam, de elszakadni tőle maga volna egy szívkitépés.
- Agglegényként élek már elég régóta, nem tűnt fel? – Kérdezem most én megengedve magamnak egy lehelletnyi kacérságot, aztán sorolni próbálom a listát, ami sajna nem túl hosszú. – Csak egyszerűbbeket, rántotta, rizotto, sajtos-tejfölös tészta, főzelékek, krumplis dolgok, és ezek kombinációja felmelegíthető konzervhúsokkal. Bevallom őszintén, a lecsó... nem az én világom, de tőled még az is ízlett. Azt hiszem nem tudtam volna rád haragudni, bármilyen faszkalap is voltam. Vagyok. – Nem akarom visszafogni, tompítani a szó súlyosságát, nem leszek imádnivaló anyuci kedvence, már nem. Ahhoz anyuci sem ártott volna. Csak próbálok nem hangosan nevetni azokon, amiket mondd, de a fenébe is, miért fogjam magam vissza?
- Buggyantott... kókuszmi? Pont az kell nekem. Elég lesz ha valami üdítőt iszok, már nem ártana leszoknom a sok energiaitalról, de az éjszakai bulikban valahogy hozzámnőtt. - Belépdelünk az üzletsor mellé, ahol a távolban ha nem is cukrászda, de egy étterem tűnik fel. Nem igazán kérdezek rá, hogy mit is kér ő, csak kihúzok egy széket, és az érkező pincérnek átadok egy arannyal bevont hitelkártyát. Az illető hitetlenkedve olvassa el a rajta álló nevet, és azt kérdezi: Csak nem? Bosszúsan bólintok, és ismét rosszkedvűen huppanok le, minden magyarázatot mellőzve.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 9 Jún. - 20:18

Sebastian & Nique

♬ There's two things I know for sure
She was sent here from heaven
And she's daddy's little girl ♬

- Ha még nem tűnt volna fel, én hiszek a sokkterápiában. – kacsintok rá vidoran. Értem én, hogy erőszakos voltam és szégyellem is magam miatta, de nem kell neki tudnia. Vannak olyan titkok, amelyek csak és kizárólag egy nőt illetnek, az ő lelkét, az ő világát. Az önzés, a türelmetlenség legyen bármilyen köntösbe csomagolva, szerintem pont ide tartozik.
Elhatározom, hogy hagyni fogom töprengeni. Én megtudtam, amit tudni szerettem volna, a vérét pedig mással is tudom szívni, nem akarom rögtön tönkretenni a benne csírázó kapcsolatunkat. Mert ez egy kapcsolat, bár nem az egyszerű fajtából, de ilyen múlttal, mint amilyen nekünk adatott ugyan ki várna mást? Már csak azt nem tudom, hogy hogy fogom ezt adagolni Sylvienek. Az egy dolog, hogy magam előtt tisztázok dolgokat de hogy ezekről beszéljek is.. Azt hiszem ott lesz a hóhér akasztva, amikor szobatársnőm kérdéseinek kereszttüzébe keveredek. Akkor talán meg fogom érteni, hogy mit élhetett át Sebastian az elmúlt pillanatokban, amíg zaklattam azzal, hogy konkretizálja a dolgokat.
Hülyeség. Az érzéseket nem lehet konkretizálni. De mindegy, megtette, kipréseltem belőle. S talán naiv vagyok, mégsem érzem úgy, hogy csak rám hagyta volna, hogy elhallgattasson. Hiszek az őszinteségében és nem várom el, hogy lehozza nekem a csillagokat. Szeretek a mának élni, de ahhoz tudnom kell, hogy akarjuk a holnapot. Már tudom.
A kérdése meglep, s kell hozzá pár másodperc, hogy a döbbenet ködén áthasítson a fájdalom. Megrándulnak arcvonásaim, úgy érzem, hogy valaki nem kis mértékben gyomorszájon könyökölt. Tudom, hogy nem bántani akart ezzel a kérdéssel, s tisztában vagyok azzal is, hogy muszáj lesz beszélnem ezekről a dolgokról egyszer, de most mégis olyan nagyon elfeketítik érzelmeim felettünk az eget. Nem akaródzott volna megtörni az épp kellemessé váló társalgást, de ha már így esett, igyekszem nem darabokra esni, s minden drámától mentesen válaszolni a kérdésére. Talán, hogyha a lábujjaimat lesem, elképzelve, hogy átlátok tornacipőm gumiorrán és a zoknimon.. talán akkor könnyebb lesz nem elsírni magam.
- Nem tudott megszólalni. Csak a vér bugyborékolt a szájából, az festette meg ajkait, nem a szavak. Én pedig csak sikoltoztam. Még csak elnézést sem tudtam kérni tőle. El sem tudtam búcsúzni. Csak visítottam, s közben szinte láttam, ahogyan elfogy belőle az élet. Förtelmes érzés, hogy nem tudsz segíteni azon, aki a világot jelenti neked. Láttál már meghalni valakit? Ha láttál, tudod miről beszélek.. van egy pont.. egy pont, amikor.. – elcsuklik hangom, de ha már elkezdtem csak azért is be akarom fejezni a mondatot. Neki akarom elmondani. Csakis neki.- ..amikor a lélektükrökből eltűnik a haldokló lelke. Elszáll. Csak az üres tekintet marad. Minden éjjel ezzel a pillanattal álmodom. És csak sikoltozom. Lassan egy éve csak sikoltozom.. – dacosan törlöm le a könnyeimet ökölbe szorított kezemmel. Nem akarok sírni, nem akarom elrontani a napot. De mégis, eljön ebben az egész emlékezősdiben az a momentum, amikor egyszerűen csak megállok, megállásra kényszerítem ezzel Sebet is és nemes egyszerűséggel az ölelésébe fordulok, hogy a mellkasára borulva törjön fel belőlem a zokogás.
- Ne.. haragudj.. mindjárt.. abbahagyom.. – szipogom, próbálva nem megfulladni sírás és beszéd közben. Nem tudom, hogy miért van rám ilyen hatással a dolog, ennyire nem szoktam megzuhanni társaságban. Sírni azt igen, de ilyen szinten darabjaimra omlani soha.
Minél jobban igyekszem megnyugodni, annál kevésbé megy. Végül hosszú percek kellenek hozzá, de úgy ahogy sikerül összeszednem magam. Szégyellem is meg nem is, hogy így kellett látnia.
Könnymaszatos arccal tekintek fel rá, s áldom az eget, hogy még ebben a helyzetben is képes olyat mondani, ami nevetésre fakaszt. Azt mondják, hogy az eső és a napsütés együtt szülik a szivárványt. De mi a helyzet akkor a sírással és a nevetéssel? Belőlük csak kínos égés születik..
- Arról kérlek nem én tehetek, hogy nevetségesen lyukas markú vagy! – forgatom meg rá a szememet játékosan ingerkedve. - Amennyi ebben az iskolában a tökéletes reflex, már szinte elvárásom a társaim felé, hogy el tudjanak kapni egy padlizsánt. Irreális, nem igaz? – fűzöm tovább a gondolatmenetet még mindig szélesen vigyorogva. Más talán itt kérdezne rá, hogy mi az ő különlegessége, hogyha nem a padlizsánelkapás. De engem igazán nem érdekel. Szerintem a képességeinken túl is van élet, s nem az iskolai környezetben vagyunk, ahol villogtatnunk kellene tudásunkat. Persze, egyszer biztos kíváncsi leszek majd rá, s akkor megkérdezem. Ha addig el nem mondja maga. De addig is az ő titka marad, mert engem nem mozgat az egész.
- Tudsz főzni? – kerekítem el szemeimet és játszom rá a meglepettségre. Persze csak szórakozom vele megint, simán elképzelhetőnek tartom, hogy főzzön, éppen csak nem tudtam kihagyni azt, hogy le ne üssem ezt a labdát. Túl magas volt.
- Lehet, hogy nagyon régen jártam már cukrászdában, de legutóbbi tudomásom szerint ott lehet kapni innivalót. Vagy extra igényeid vannak? Buggyantott kókuszszütymedék aszalt maki levével? – kreálok gyorsan valami rém undorító italnevet, amin talán nevetni fog. Kedvelem, ahogy nevet. Még akkor is, hogyha méregbe gurul utána, amikor leesik, hogy megint bosszantani akartam. Sokkal kellemesebbek ezek a reakciói, mint azok, amikor úgy beszél hozzám, mintha a kötelező tananyagot mondaná fel.
- Öné a terep, mon signore! – produkálok féloldalas karlendítést, jelezve ezzel, hogy vezethet, amerre akar. Nagyjából tényleg így is van, lévén nem ismerem a helyet. Ahogy szokták mondani, akár tevékért is eladhatna, az sem tűnne fel. Persze ez túlzás, de azt hiszem sikerült kifejezzem a lényeget.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 9 Jún. - 19:28

Nique & Seb

A szavaim nem fedik a valóságot, amit iránta érzek. Olyan gyorsan történt minden, hogy a legnagyobb bajom közepette találkoztam éppen vele, a megváltással is, hogy csupán a tetteim árulkodtak arról hogy jólesik, ha hozzám bújik, megfogja a kezem, vagy ha betapasztja ajkaimat a sajátjával. Amit mondok, legtöbbször rideg, nem fejeztem ki igazából gyengédséggel azt, hogy megköszönhetem, itt van, és mellettem áll. Amikor azt is mondtam, hogy fontos, komolyan mondtam, ami a hangsúlyt illeti, nem volt benne bók, az összetartozás kinyílvánítása, csupán mintha valami hivatalos közlendő lett volna. Hogyan is várhatná tőlem, amikor senkivel nem voltam gyengéd? A csábítás az más.. Az ottani gyengédség, mesterkélt, megtervezett. Ami köztünk történik, vad, nyoma sincsen a forgatókönyvnek, általában még a mondataimat sem fejezem be, csak ölöm őt, ahol érem. Éppen ezzel fejezem ki, hogy méltó arra, hogy párbajtársam legyen. Vértestvérem. Hitvesem. Igaza van, mindegy, hogy milyen szót használunk, ha nem érezzük a súlyát.
- Gondolatolvasó nem vagy, de türelmes sem. Azt várod, hogy pár nap után mondjak ki mindent. Lehet, hogy te így működsz, de én nem. Miután eddig senkit nem vettem komolyan, nem tudom, hogy mikor minek van itt az ideje, úgyhogy meghagyhatnád nekem az illúziót, hogy próbálok azon töprengeni, hogy mit is érzek. – Talán tényleg érdemes lenne lezárni azt a témát, amit ismét én hoztam fel, de a múlt alkalommal annyira fejest ugrottunk a dologba, hogy még kitárgyalni sem volt lehetőségünk, most pedig csak azt akartam hozzáfűzni, hogy mit is gondolok a szerető szóról, máris ott találom magam a komoly kapcsolatok hálójában. Más kérdés, hogy nem igyekszem küzdeni ellene. Minimálisan ficánkolok, ösztönből. Az édesapjáról beszél, akivel a világot jelentették egymásnak, mint én Alice-szel, aki szintén elhagyott, ám tény és való, nem egy koporsóban fekszik. Lassan tényleg ideje volna, hogy egy fagyi mellett lazább témáról beszéljünk, mielőtt valamelyikünk tényleg felköti magát. Boldogító egymásba kapaszkodni, de nem csak az sodor egymás karjába minket, hogy a múltunk elől menekülünk? Én legalábbis.
- Még tudtál beszélni vele... a karambol után? – Kérdezem kissé csendesebben, tapintatosra színezve a hangomat. Ez most nem a bántásról, az elszigetelődésről szól, meg akarom ismerni, és ha ehhez az apja a kulcs, haljunk róla, ha kimerészkedik annyira a csigazházból, hogy ezt megosztja velem. Ismét kioktat a filozófiámat illetően, de már úgy vagyok az egésszel, hogy tegye, mindenben nem vitatkozom, inkább magamhoz szorítom, beletúrok a lágy érintésű szőke tincsekbe, hogy a lelkünk mellett a testünk is egy egésszé forrjon össze. Hagyom, hogy együt lélegezzünk, és csókcsatánk adok-kapok játékká fajul, azt érzem, hogy talán igaza van, tudnám őt szeretni, csak az érzéstől félek, hogy nem tudnám megfelelően kimutatni. Összenevetünk, és talán lezárhatjuk a mai esedékes veszekedést. Ő megköszöni, pedig nem is tudom, hogy miről van szó.
- Beléptem az életedbe? Furcsán fejezed ki, hogy majdnem letörted az ujjaimat azzal a zöldséggel. Ha én főzök neked, abban lesz hús... – Csóválom meg a fejemet, harag most nem táncol a szememben, csak pajkosság. Hozzámbújik, egy kissé még sután megveregetem a vállát, mintha régi jó barátok lennénk egy sör mellett, de a fenébe is, új ez még nekem. Nem is voltunk úgy igazán együtt, mégis vágyom a pillantására, hogy összeborzolja a hajamat, többet ér ez, mintha sportolnánk egyet az ágyban. Kézen ragadjuk egymást, és a közelben lassan feltűnnek az első házak is, hamarosan a sétányra érünk.
- Én nem vagyok egy fagyizós alkat, inkább innék valamit, de keresünk egy cukrászdát, jó? – Ez nem igazán javaslat, eldöntött tény, de meghagyom neki a vétózás jogát. Pillantásom arról árulkodik, hogy kitaposnám a belét, aki csak rá mer pillanatni. Nem tudom, hogy kivel, talán senkivel kapcsolatban nem volt ilyen erős birtoklási vágyam. Biztosan ütné a fejemet egy baseball ütővel, ha tudná, miket forgatom a fejemben.

Tárgy: Re: Parti sétány Vas. 8 Jún. - 20:21

Sebastian & Nique

♬ Choć nie masz oczu chmurnych jak burza pod koniec lata
(= Although your eyes aren't cloudy like storm at the end of summer)
Ty - każdym latem i każdą burzą mojego świata
(= You - every summer and every storm of my world) ♬

- Attól vagyok boldog, hogy van, akibe beleköthetek. Hogy van, aki belémköt. Meghallgat. Meghallgatom. Nem érdekel, hogy tetszik-e ez neked, ez az igazság és kész! – húzom fel sértődötten az orromat. A ridegsége nem sért annyira, mint a tény, hogy a boldogságomat összevonta azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy bántom őt. Ha megfogalmazta így, ha nem, akkor is ezt érzem a szavai mögött, s nagyon boldogtalanná tesz. Mert nem akarom bántani, soha nem voltam az a lány, aki bárkin keresztül akart volna gázolni. De eszerint mégis így teszek, s a haragomat magam helyett inkább Sebastianra vetítem ki. Így egyszerűbb.
Nem is annyira a szerető szó, a barátnő vagy a pár kifejezések azok, amelyek itt jelentőséggel bírnak számomra. Sokkal inkább az, hogy nem tudom mi kötődik őbenne ezekhez, s nem akarok zsákbamacskaként eladni a lelkemet. A ciccegése felbosszant, megint, s ezúttal a bosszúság fintorba rántott orrot és enyhén vöröslő arcélt varázsol arcomra.
- Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudhatom, hogy mit akarsz, hogyha nem beszélünk róla! – morgok rá, mint egy bolhás kutya. Persze ettől még úgy omlok a csókjába, mint fuldokló kapaszkodik a mentőmellénybe. A párra is lenne egy megjegyzésem, de azt hiszem, hogy nem megfelelő rá a hely vagy az idő, hogy kimondjam. Hagyom hát, hogy belefojtson a szenvedélybe, s közben magammal igyekszem rántani őt is, hadd ne fúljak egyedül. Vitatkozni pedig vágyik a radai rosseb, de ha már passzírozzuk ezt a témát, úgy vagyok vele, hogy ideje kinyomni belőle az összes levet.
- Hogy lett volna? – nevetem ki. Igen, nem a mondandóján nevetek, hanem rajta, s ez ad egy határozottan gonosz színezetet ennek a nevetésnek. Még csak észre sem veszem magam. - Egyedül éltem az apámmal, aki nem engedett sehová, mert félt tőle, hogy a világ megtudja, hogy nem vagyok egyszerű ember. Magántanuló voltam, ő nevelt, ő tanított, minden szociális szerepet ő töltött be az életemben. Csak táncórákra engedett járni, de amikor a klasszikus balettről átnyergeltem a szalontáncokra, akkor tanult velem, otthon ő volt a partnerem, vele gyakoroltam a lépéseket is. Hogy lett volna az életemben szerelem? Még csak a szüleim szerelmi életéből sem lehetnek forrásaim. – megforgatom a szememet. Nem kell ahhoz tapasztalat, hogy ne legyek óvatlan. Egyszerűen nem tudok úgy kilépni az utcára, hogy tudom, úgyis a fejemre fog esni egy tégla. Kell az illúzió, hogy ez nem fog megtörténni.
- Ha az ember nem tűz ki célokat, akkor a csalódás lehet, hogy elkerüli, de a siker is. - nyersebben akartam megfogalmazni, de a helyzetből adódóan elfogytak a fegyvereim. Nem akarok a lelkén szegecses bakancsban táncot járni. Ezt érzékeltetem azzal is, hogy megsimítom, hogy közel húzódom hozzá és megcsókolom. Érdekes, hogy amikor ajkaink összeérnek, mindig megszűnik létezni az összes olyan dolog, ami idegesít benne. Kisimulok a karjaiban, eggyé válok a helyzettel és nem érdekel semmi, csak az, hogy ő van, s én vagyok.
Lehunyt szemmel ízlelem nyelvét, ajkait, s közben ujjaimmal finoman játszom a tincsei között. A kezét, melyet eddig fogtam, immáron elengedem, s átkarolom őt, hátára csúsztatva eddig kézfogásban tartott kezemet. A nevetése zene füleimnek, eszemben sincs megsértődni rajta. A szavak hallatán rajtam van a nevetés sora.
- Nevezd, aminek akarod! Csak szerettem volna tudni, hogy mit jelent neked ez a dolog.. megtudtam, azt hiszem. És köszönöm, hogy beléptél az életembe és nem féltél kimondani, hogy ezt az egész furcsa, vak játékot velem.. akarod.
Mivel magasabb, mint én, így előre dőlve mellkasának döntöm arcomat, hallgatom szívdobogását egy ideig. Csak nem akaródzik őt elengednem, de nem kapaszkodom belé túl sokáig. Elvégre sétálni jöttünk, nem szirupos ölelkezésbe tapadni. Ám mégis, kit érdekel? Ha jólesik a közelsége, miért tagadjam le előtte?
Mosolyogva lépek el tőle, újra megkeresve kezét, hogy ujjaiba fonhassam sajátjaim. Sokat jelent az, amit mondott, nem is tudja, hogy mennyire sokat. Még mindig történhet akármi, de már nem fogom sajnálni, hogy belementem. Mert el tudom hinni, hogy jó lesz nekem. Tart, ameddig tart. Az örökkére nincs recept, nem is keresem. De úgy, hogy a boldogságra van remény, úgy igen könnyű rálépni az ismeretlen felé vezető útra. Veszekedni fogunk majd, tépni egymást, ez biztos nem változik. De vajon kell-e változnia? Vajon nem így vagyunk-e azok, akik vagyunk? Ez egy toleranciajáték, kompromisszumok lehetséges hada. De hadd legyen. Amíg mindkettőnknek jó, hadd legyen!

Tárgy: Re: Parti sétány Vas. 8 Jún. - 19:10

Nique & Seb

Dehogy akarok mindig én utolsó szót. Máskor meg az a baja, ha túl szűkszavú vagyok, nem megyek bele vitákba, nem nyílok meg. Nem tudok, néha nem is akarok a kedvére tenni, mert könnyedén megtalálja azt, amiben egy kicsit fogást tud alkalmazni. Ha kötekedős kedvében, akkor teljesen mindegy, hogyan adok neki magas labdát. Benne is érzek sok tüskét, nem csak magammal kapcsolatban, de nincs értelme porcelánbabaként kezelni, mert azzal neki is hazudnék, és én magam is egy olyan képre akarném formálni, amit megunnék, ő pedig nem a saját jellemt adná.
Ismét kimondom, amit gondolok, mint ahogy eddig sem hazudtam neki. Ha egy kicsit is jóban akar velem lenni, meg kell tanulnia, hogy vagy kitérő, vagy fájdalmasan őszinte választ adok, az álszentség egyre kevésbé a sajátom. Mondjuk a lányoknak sem nagyon hazudtam, szimplán rájuk hagytam, hogy azt higgyék, ők irányítanak.
- Ezt csak azért teszed, hogy a szememre hányhasd, hogy milyen vagyok, nemigaz? – Csóválom meg a fejemet, és mosolytalanul, szinte ridegen hunyorítok. – Attól vagy boldog, ha állandóan belémkötsz. Nem célozgatok, hanem találok. Te leszel az egyetlen, akit komolyan veszek, másokat nem veszek sehogysem. Szerető, vagy sem, halál mindegy, hogyan hívod, nekem meg a barátnő a személytelen. Abban a barátságra utalunk, az enyémben pedig a szeretésre. – Rántom meg a vállamat, és félrenézve ciccegek, amikor azt mondja, hogy képes lenne szeretni. Ezt erősen vitatom, aztán még azt is kiemelgeti, hogy a szeretet, szerelem micsoda. Nem vagyok nyomorék, de mellette kezdem annak érezni magam. Összeszorítom sajdítóan érzéki ajkaimat, nem az a marcona külsejű srác vagyok, inkább kisfiúsan aranyos, így az egész kívülről nézve akár szórakoztatóan is hathat.
- Igen... Talán ezt akarom. Csak nem értem, hogy miért kell mindent ennyire kimondani. Nem akarok mást, mint te, csak ne magyarázd már túl. Vágyom az ölelésedre, a csókodra, de életemben először mindennél többet jelentett, hogy meghallgattál, figyeltél rám. Különben meg nem tudom, hogy milyenek a normális párok, úgyhogy nekem aztán magyarázhatsz. – Dobom felé mondatomat cinikus éllel, aztán a pillanat heve elragad, ahogyan odahajolok, hogy megcsókoljam, közben pedig azon tűnödöm, hogy attól vagyunk vajon komolyan egy pár, hogy fizikai kontaktusok között szét akarjuk egymást szedni, mert annyira más stílust képviselünk? Vagy talán pont ugyanezt akarjuk, csak nehézkes az embernek egy hasonlóval társalognia? Elindulunk lefelé a városka mellett húzódó autóúton, és továbbra is folytatódik az a beszélgetés, amelyet napokig szépen jegeltem az egymás karjaiban sziesztázással. A szőke párom, ha már így nevezzük magunkat, továbbra is vitatkozni vágyik.
- Aha. Ez így mind szép és jó, csakhogy... ezt nem tudom, hogy... Nem voltam még szerelmes, honnan tudjam, hogy mi az? Neked már volt valaki... komoly? – Bólintok azokra, amiket mondd, mert egy pillanatra elszorul a torkom, hogy ilyen keményen odamondja, hogy odavan értem, még annak ellenére is, amiket máris meg tudott rólam, olyan titkokat mondtam el, mint mondjuk Alice-t, akit senkinek eddig. Valahol úgy érzem, hogy igaza van, nem tudom őt sem máshogy kezelni, mert erősen kétlem, hogy lenne értelme. Nem veszi figyelembe, hogy nem vele van a baj. Én magammal nem tudok kibékülni. Hiába vagyok fiatal, mégis későinek érzem változtatni.
Hogyan mondhatnám ki, hogy tényleg legyünk együtt? Mi van, hogy ha mindez csak a rossz kedvem szüleménye? Ha pár nappal később találkozott volna velem, amikor már néhány menettel később túl lettem volna a kezdeti depresszión, lehet, hogy szimplán bevetem a csáberőmet, vagy sikerül, vagy nem, aztán tovább is lépek rajta. De így, talán pont neki köszönhetően, megmaradt a komorságom, mert továbberősítette azt amit magammal kapcsolatban gondolkoztam, nincsen értelme így.
- Tudod, ha az ember nem tűz ki célokat, még a csalódás is elkerüli. Azt kell mondanom, így roppantul kellemes érzés élni. – Hazudom bele a szemébe keserűen, mert pontosan jól látja. Ha csak azt váltom ki valakiből, hogy megutáljon, az legalább egy tervezett, tudatos dolog, míg a szeretetet nem lehet kierőszakolni. Inkább tartsanak valamilyennek, mint semmilyennek. Felsóhajtok, nem akarok én tetszelegni a bukott hős szerepében, amikor neki az édesapja halálával is meg kell küzdenie, erre engem mint közel húsz éves csecsemőt pelenkázgat. Mégis végigsimít arcomon, amin ösztönösen megborzongok, jólesően; megcsókol, mint ahogyan én tettem az előbb, ám most nem csak a pillanat hevéért, hanem szorosan hozzámsimulva. Annyira meglepődöm, egy ilyen kifakadás után tényleg nem ezt vártam volna, mégis átölelem, s míg ő a hajamba túr, én a derekát fogom, és elmerülök a csókjában. Ilyenkor már lejjebb szokott tévedni a tenyerem, de most szükségét sem érzem. Kipirulva még levegőt is elfelejtek venni, annyira édesnek érzem az ajkait, hogy gyakorlatilag rajta keresztül sóhajtok egy igazán szívből jövőt. Nyelveink közös kalandra indulnak, amelyből magam sem értem miért, de elnevetem magam. Nem kinevetem őt, ez hallatszik, hanem valamilyen felszabadultság tör fel belőlem, kicsit hátrahúzodom, és bólintok.
- Vessük el a szeretőt. A barátnőt is. Párom? Nem foglak félredobni senki kedvéért, amíg te nem teszed azt. – Alku ez így, egy próba, hogy mennyire lehetünk jók. Nem leszek hirtelen a párkapcsolatok szakértője, még csak tökéletes srác sem, aki lesi a kedvese kívánságait. De ha ez ennyit ér neki, miért viszakozzak?

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 7 Jún. - 21:17

Sebastian & Nique

♬ I just wanna feel.. ♬

Megforgatom a szememet a válasza hallatán. Hogy miért kell neki mindig kibújnia minden megjegyzés alól? Nincs az az isten, hogy hagyja, hogy enyém legyen az utolsó szó, s ez amennyire állatira idegesít, annyira tetszik is. Mert végre nem érzem azt, hogy minden dolgot rámhagynak, mint egy hülye gyerekre. Mellette nem érzem szükségét annak, hogy magamba forduljak, hogy a múltam fájdalmába temetkezzek. Nem bánik velem úgy, mint egy hímes tojással, s bár ez a rosszabb napjaimon nagyon is kellemetlenül érint, nagyon tudom tisztelni érte minden olyan pillanatban, amikor felszáll elmémről a vörös köd.
Nem tudom, hogy miért, de tartok attól a magyarázattól, amire készül. Sejtem, hogy nem fogja a helyzet könnyen adni magát, s ismerem magamat is. Nem fogok tudni elvonatkoztatni a saját magam által felállított falaktól, az elvekből nem vagyok képes engedni, akármennyire is szeretnék. Igaz, hogy nem vagyok még felnőtt, s megváltoztathat az élet, de nem hiszem, hogy az most fog megtörténni.
Pofonként élem meg a megfogalmazott mondatait. Nem adom jelét, de elég erőteljesen elönt a pulykaméreg. Nem igaz, hogy nem bír egyszerűbb lenni! Amennyire becsülöm azt, hogy őszinte, most annyira meg tudnám fojtani érte. Dühös fújtatás előzi hát meg a szavaira adott reflexiómat.
- Tehát ezzel arra akarsz célozni, hogy én leszek az egyetlen, akit szintén nem veszel komolyan? Miért használnád? Talán, mert ha fontos vagyok neked, akkor el tudnád hinni, hogy lehetsz belém szerelmes. Hogy túl tudsz lépni elhibázott nőzési életeden és lehetsz valakivel úgy, ahogyan azt a párok normálisan szokták. A szeretet nem olyan dolog, ami egyik pillanatról a másikra születik. Nem mondhatom, hogy szeretlek, mert ahhoz nem ismerlek eléggé. De azt mondhatom, hogy tudnálak szeretni, azt hiszem nagyon is beléd tudnék szeretni és nem szívesen élném túl, hogyha miután neked adtam a szívemet, a lelkemet.. – direkt nem hozom fel a test kérdéskörét. A szeretőről nekem csak a szex jut eszembe, de ebbe nem megyek most bele. Nem azért, mert szűz vagyok, hanem mert nem illik ide a beszélgetésbe a nyersség, amit a szeretkezés képvisel egy szeretői kapcsolatban.
- ..egyszerűen beszambázna az életedbe egy lány, aki elég jó ahhoz, hogy ne csak a szeretődnek akard, hanem az életben egyszer barátnődnek is. Mert nem tudhatod, hogy mit hoz a jövő!
Mondanám tovább, de egyelőre nem jutnak eszembe a szavak, ő pedig kihasználja a pillanatnyi csendet arra, hogy megcsókoljon. Ha így játszunk, hát játszhatjuk ezt, belemegyek, forró szenvedélyre váltom haragomat, s olyan hévvel csókolok vissza, ahogyan a folyosón nem tettem.
Kéz a kézben haladunk tovább, eszemben sincs eltávolodni tőle. Amennyire szavaim mélyítik az árkot kettőnk között, tetteim úgy sodornak hozzá egyre közelebb. Röhejes az egész, ha ezt filmen látnám, talán végig se bírnám nézni, mert folyton csak köpködnék a női főhős ostobaságán.
- Merde! – szalad ki a számon a káromkodás franciául. Ökölbe szorítom szabad kezem, leküzdeni próbálva ezzel a bizsergető érzést, mely elönti tenyeremet. Legszívesebben jobb belátásra pofoznám Sebastiant, de szerencsére azért képes vagyok visszafogni magam.
- Megmondom őszintén, hogy nem, nem tetszik. Én nem akarok a játékszered lenni s nem is szeretnék játszani veled. Szeretni akarlak, s arra vágyom, hogy te is szeress engem. Mikor nyitod ki végre a szemedet, s veszed észre, hogy egészen másképpen viszonyulok hozzád, mint a világosban a többi személy? Nem tűnt még fel, hogy legtöbbször elképedve pislogsz, mert nem érted, hogy miért nem ítéllek el? Nyilván azt sem fogod érteni, hogy miért mondom azt, hogy nem áll szándékomban félredobni téged. S vajon neked? Vajon te félredobnál engem egy másik lányért? Szükségem van arra az illúzióra, hogy nem. De azzal, hogy a szeretődnek nevezel, nem adod meg ezt.
Nem kiabálok vele, pedig megérdemelné. Minden szavamat halkan ejtem, szinte már-már suttogva, mentesen minden érzelmi kitöréstől. Magamba fojtom a tombolást, a dühöt, a sértettséget. Őszinteséget vártam, hát meg is eszem, amit főztem. Nem vagyok naiv, nem hiszek az örökkön örökkében, de nem tudok úgy belemenni egy kapcsolatba, hogy már az elején tudom, ez csak egy amolyan „tart, ameddig tart”-dolog. Mindenkinek kell a hit, hogy valami maradandóban van része, hogy övé az örök szerelem – ami nem létezik. Ha rábólintanék, hogy vele leszek, a szeretője leszek, nevezze aminek akarja.. tudom, hogy akkor elkezdenék hinni benne. De nem biztos, hogy az lenne az évszázad ötlete. Ettől még lehet, hogy meg fogom tenni. Mert vonzódom hozzá, s mert nem volt még részem ilyesmivel. De ahogy én is elvártam az őszinteséget, úgy ő is megérdemli. Az meg már nem az én dolgom, hogy mit kezd vele.
- Olyan nagy szégyen lenne, hogyha rájönne a világ, hogy neked is van szíved? Hogy nem csak egy csélcsap valaki vagy, aki szórakozik másokkal? – állok meg egy pillanatra, s fordulok szembe vele. Hogyha nem húztam még fel idáig, akkor itt látom elérkezettnek az időt, hogy kézfogásból nem engedve fél kézzel az arca felé nyúljak, tenyeremet bőrére simítsam, majd füle irányából hátrafelé nyúlva a tarkójára simuljon érintésem. Lábujjhegyre emelkedem közben, egészen közelebb lépve hozzá, s míg ujjaim a tarkójáról fölfelé kalandoznak, finoman belenyúlva, rásimulva hajába, ajkaimat az övéhez közelítem.
- Magamnak akarlak téged! És sajnos ezen semmit nem változtat az, hogy utálom minden betűjét a szerető szónak. – megvonom a vállamat, majd ha eddigre sem húzódott el, újabb csókot lopok ajkairól. Kevésbé szenvedélyeset és követelőzőt, mint az előző, amibe ő vitt bele, de nem kevésbé simogatót. Kimondtam, eleresztettem a görcseimet. Ha viszont nem érti a célzást, az már nem rajtam múlik. Apám azt tanította, hogy az élet egy védőháló nélküli kötéltánc. Ha félek, akkor is az, meg ha bátran belevágok a dolgokba, akkor is. Semmivel sincs kisebb esélye a bukásnak óvatosságból fakadón sem. Hát akkor nesze neked élet, itt az én nagy esélyem. Rálépel arra a kötélre. S ha lezuhanok? Az ő hibája lesz. Mosom kezeimet, azt hiszem!

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 7 Jún. - 18:56

Nique & Seb

♬ When There Was Me and You ♬

Tovább folytatjuk a kutya-macska játékot, már lassan megszoktam a cívódását, lassan inkább évődésnek érzem, amivel fenn tudjuk tartani egymás érdeklődését. Mielőtt kézen fognám, a pimasz válasza után ismét a csipőjére tévednek az ujjaim, ahogyan a két puszit követően megölelem. Van a dologban egy komoly bensőséges helyzet, ami valahol bőven több, mint barátság, még ha ezt nem is vagyunk képesek ismét kihangsúlyozni.
- Még mindig nincs anyám.. – Csóválom meg a fejem, hangomban nincsen megrovás, csak a szokványos szarkasztikus félmosoly, amit kötelező elviselnie, ha élvezni akarja a társaságomat. Elindulunk immár kéz a kézben, ha valaki látna a régi lány ismerőseim közül, biztosan nem hinne a szemének. A mutáns nevem is Sármőr, azt hinnék, hogy valami komoly betegségtől szenvedek. Nem is tévednének nagyot, gyógyíthatatlanul függök a lánytól. Leszögezem azt, ami már napok óta foglalkoztat, de nem lehet csak úgy videózás, vagy jóleső pihenés közben elsütni, talán így volt ez eltervezve, szépen egy sétával összekötve. Felőlem aztán fagyizhatunk, vagy egy koktélra is beülhetünk, nem vagyok olcsó János, de azért innen indulunk, mert miután mindig kocsival járok, nem ismerem a busz vagy vonatjáratokat, ha pedig karambolt okozott az apjának, nem erőltetem rá, mert még nem úgy tűnik, hogy kigyógyult belőle. Akkor hát séta.
- Magyarázatot vársz tőlem. Legyen... - Nem tudom, hogy miért vagyok most ismét ennyire komor, kemény vele, talán még így is nehéz beismerni, hogy nagyon is jól érzem magam vele. Egész jó párost alkotunk. Elengedem a kezét, és a vállánál magam felé fordítva válaszolok neki. – Sosem volt barátnőm, és nem is lesz. Nem volt olyan, akit komolyan vettem volna, vagy ők engem. A szeretőm leszel, de miért mondanám, hogy a szerelmesem? A szeretőt használom arra, hogy kellesz nekem, ahogyan más nem. Megfelel? Úgysem szeretsz, nemigaz? Nem is várom. – Rántom meg a vállamat, aztán némaságba burkolózva indulnék tovább. Nincsen senki más az életemben, aki mellett neki másodhegedűsnek kéne éreznie magát. Mégis... érzem, hogy itt és most ki kell fejeznünk egymásnak azt, hogy mi tartott egymás mellett az elmúlt napokban. A szavak most ezt nem pótolhatják, csak az érzések, a tettek. Odahajolok hozzá, és a folyosón történt finom csókkal ellentétben ez a mostani egy határozottabb, követelőzőbb. Nem fogom át az arcát, csak szimplán odahajolok, az ajkait sem nyitom szét. Fájdalmat nem okozok, csak odatapasztom saját ajkaimat az övéhez, hogy egy pillanatig bizsergető forróságban érjünk egymáshoz, azután fogom csak meg a kezét, hogy ismét úton vagyunk a szerpentinen.
- Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, de gondolom csakis őszinteséget vársz tőlem. Megadom. Próbálom játéknak felfogni, nehogy megriadj tőlem. Ha úgy tetszik, akkor a játékszerem vagy.. De én is a tiéd. Annyit igérhetek, hogy amíg ez tart, senki más nem lesz. Komolyan gondoltad, hát én is, de én nem várok semmit. Lassan már kezdek hozzászokni, hogy félredobnak. Túlélem.

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 6 Jún. - 21:55

Sebastian & Nique

♬ Fairytale ♬

Nem ismerem a gondolatait és nem is szeretném őket ismerni. Az olyan lenne, mintha elrontanám az élvezetet. Persze azt lehet, hogy kikérném magamnak, hogy dafke nem akar fagyizni, csak azért, mert én emlegettem. Nem vagyunk óvodások. Ha gondolok valamire, akkor is megteszem, hogyha a másik is arra gondol. De persze nem működhet az egész világ úgy, mint én.
- Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Ha azt akartad, hogy előbb induljunk, miért nem azt mondtad? Persze.. – kezdek bele, s a hanglejtésem máris pimaszságot sugall - ..azzal sincs semmi gond, hogyha a várakozási mánia nálad valami külön perverzió. A jövőre nézve már tudni fogom.
Kacsintok egyet a végén, majd nevetve fonom ujjai közé az enyémeket, ahogy megfogja a kezemet. Szeretem a vérét szívni, nincs ezzel semmi gond. Persze szúnyog-kedvem kissé alábbhagy, amikor meghallom következő szavait. Értem én, hogy mire céloz velük, s talán örülök is neki, de mégsem vagyok olyan, aki nem ejt ezzel kapcsolatosan kiegészítést. Mert még mindig nem tökéletes a megfogalmazás, vannak kiskapuk, amiket nem szeretnék meghagyni neki még akkor sem, hogyha bízhatnék benne, hogy nem látja őket úgy, ahogyan én. Mondjuk, hogy a születési helyem fertője hozza elő belőlem a szavakat. Aki a Montmartre-tot ismeri, elég óvatos nem lehet.
- Lehet, hogy idefelé nem úgy vannak a dolgok, mint odahaza, de az átfogalmazásod fényében azt kell mondjam, nem leszek az egyetlen szeretőd sem. A szerető az, akit a barátnőjük mellett tartanak, az, akit nem vállalnak fel a haverok előtt, akihez titokban settenkednek, hogyha úri kedvük úgy kívánja. Tisztázhatjuk itt, ezen a ponton, hogy mégis milyen kontextusban értetted a szerető szót?
Meg akarom csókolni. Nem azért, mert megérdemli, ugyanis az elmondottak alapján nagyon nem. De mégis, úgy vagyok vele, hogy nem kellene érdekeljen az egész. A szavaim lényege nem az, hogy kicsikarjam belőle azt, hogy együtt akarjon lenni velem, egyszerűen csak megszokott, ösztönös kíváncsiságom és pontosítási mániám szüli ajkaimra mindezeket. De emellé a mánia mellé gond nélkül megfér az az ösztön is, hogy csak élvezzem az életet, s hagyjam magam sodródni. Tán megtehetném, de mégsem vagyok rá képes. Ráfoghatjuk arra, hogy mindig is az egyetlen voltam valakinek, hogy ez nálam tipikus egyke szindróma. Mindegy, mi az oka. A lényeg, hogy nagyon szeretném tudni a válaszát. Már csak a megfogalmazása is sokat el fog árulni nekem arról, hogy mennyire gondolja komolyan a dolgokat. Milyen dolgokat. Én már csak ilyen bonyolult vagyok.

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 6 Jún. - 20:35

Nique & Seb

Jól megvoltunk eddig, mégis kimondta, hogy jelentünk egymásnak valamit, én pedig egyetértettem, na de azt, hogy az egészet hogyan kéne kezelni, foglalmam sincsen. Sosem volt senkim, aki egy picit is hosszabb távú lett volna. Nekem ez már Niquével maga a marathon, holott még el sem kezdtük semmit. Barátságként kezeli, pedig tudja, hogy nem hiszek benne. Hiába puszil arcon állandóan, a pillantásom mégis sokat sejtetőbb, hiszen én tudom, hogy ezen már túl vagyunk, úgy igazából megcsókoltam, félretéve azt, hogy nem akarok kötődni. A cívódások is megmaradtak, azt hiszem ezeket nem is fogjuk félretenni, amíg csak ismerjük egymást.
Leszögezem, ez nem randi. Azt teljesen máshogy képzelem, és ha extra igényei vannak, akkor tényleg keressen valakit, aki körberajongja, mert nem én leszek a gáláns lovag. Voltam már elégszer, hogy aztán dobhassam ki az egész felszínes dolgot a kukába. Ha virágokra, ékszerre vágyik, akkor egy másik Sebastian lehet a megoldás. A fagyira én is gondoltam, de ha ezt külön ki kellett emelnie, már csak azért sem kap. Tudom, hogy töretlen a jókedve, amit rendszerint alaposan el szoktam rontani, most is erre van kilátás.
Végre megérkezik, megkapom a szokásos két puszimat, már nem is nézek megrovóan, csak beletörődően. Szépen visszaléptünk a megszokott rendbe, hogy nem kell beszélnünk az érzelmeinkre, csak dobálgatjuk ismét a labdát. Bólintok, nekem aztán tökmindegy, így se én erőltettem.
- Ha tudnád milyen régen... – Sugallom kétérleműen, hiszen valahol nagyon is feldobja az életemet az állandó kitöréseivel, és olyan tökéletes nyugodtsággal tud átölelni, megnyugtatni, hogy találkozhattam volna legalább három évvel ezelőtt vele. Kár, hogy nincsen olyan, hogy ha... Mellé lépek, és kézen fogom őt, hogy úgy induljunk neki a macskaköves útnak, amely a városba vezet. Nagyjából negyed óra alatt le fogunk érni a sétányra, még a fagyizás előtt megejthetjük az engem foglalkoztató nagyon is komoly kérdést.
- Azt mondtad, hogy te nem leszel a szeretőm. Átfogalmazom. Te leszel az egyetlen szeretőm. – Talán még nem is voltam ilyen határozott vele, de úgy érzem, ezt így ki kell mondanom. Nem tudom, hogy mit tudunk majd egymással kezdeni, van-e értelme lépni egyátalán, de nem szeretnék beállni abba a sorba, hogy mindenkivel ilyen közvetlen. Sosem gondoltam, hogy féltékeny lehetnék, de ha ő leszögezi, hogy nem tud átlépni a csókja tényén, akkor jogos, ha azt mondom, én sem.

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 5 Jún. - 21:08

Sebastian & Nique

♬ She hangs out everyday
near by the beach ♬

Nem akarok gondolkodni. Az elmúlt napokban csak léteztem, de nem vittem túlzásba az agyalást. Ha találkoztunk Sebastiannal, akkor könnyedén megöleltem őt, kapott jobbról is és balról is egy-egy puszit az arcára üdvözlésül, de semmi egyéb jelét nem adtam annak, hogy történt közöttünk bármi, ami a barátságnál esetlegesen túlmutat. A folyosó üres volt szinte, amikor letámadtam őt, nem kellett hát magyarázkodjam senkinek. Egyszer ugyan, amikor szobatársnőim éppen elmentek valamerre, félhangosan elmeséltem mindent apámnak. Kellett, de nem tenném többször. Beteges dolognak tartom azt, hogy egy halotthoz beszélek. Nem is árulnám el senkinek.
Amikor elhívott sétálni, csípőből mondtam igent, s bár nem akartam beszólni neki, azért pimaszul hozzátettem azt is, hogy elég olcsó megoldást talált a találkozásra. Ragoztam még pár röpke, szemtelen mondattal azt is, hogy legalább egy fagyira meghívhatott volna a séta mellé, de persze nyilvánvalóan csak a vérét szívtam. Nem akartam rosszat, egyszerűen csak jó napomon kapott el, éppen kicsattantam a vidámságtól, ugyanis sikerült elég jól szerepelnem az egyik órán írt dolgozattal. S ki ne szeretné, hogyha kiemelik az érdemeit? Diák vagyok, lenyűgöz, hogyha valami eredménye van a tanulásomnak.
A poén kedvéért előszedtem szekrényemből egy régebbi, leginkább sportolásra használt, lezser pólómat. A felirata szerintem tökéletesen illett tervezett sétánk helyszínéhez. A csősál is felkerült nyakamra, s hogy ne csak az az egy fekete dolog legyen rajtam, megint fekete tornacipőmet kaptam fel vidám, tavasziasan levélmintás nadrágomhoz. Hajamat a ma reggeli hajmosás alkalmával engedtem természetesen hullámosra száradni, így most egész üdére sikerült a megjelenésem. Csak tudnám, hogy miért foglalkozom ezzel?
Nem kések, sosem teszem. Az, hogy ő már vár rám, csak egy dolgot jelenthet: korábban érkezett. Mosolyogva lépdelek felé, majd amikor közelébe értem, leróvom a szokásos köröket. Puszi jobbról, puszi balról, majd lábujjhegyről visszaereszkedem a talpamra, s szavakkal is köszönök neki.
- Régóta vársz? – kérdezem, mert érdekel, hogy mennyivel jött a megbeszélt időpont előtt. - Nem késtem! – szögezem le azért mosolyogva, a miheztartás kedvéért. - Felőlem akár indulhatunk is..

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 5 Jún. - 20:25

Nique & Seb

Eltelt pár nap, a viszonyunk megmaradt azon a szinten, hogy találkozunk néha, megöleljük egymást, és olyan céltudatosan mondta ki legutóbb, hogy jelentett valamit számára, hogy megcsókoltam, amit még sosem tudtam volna kinézni senkiből. A fontosság érzésén, amit felemlegetett, ismét házi feladatot adott nekem, megint sikerült dilemmáznom. Nem, nem tudnék emlékezni azon, hogy valaki is a barátom lett volna. Mégsem akarom örökké a nyomorommal tetézni a beszélgetéseinket, talán jobb lenne békésebb vizekre evezni. Talán ezért is támad a gondolatom, hogy megkérdem, eljön-e velem sétálni. Az idő már igen szép, fürdeni azért nincsen kedvem, de valahol a part közelében megejthetnék egy apró kirándulást, ha úgy tartja a kedve. Nem tudom, tényleg nem, hogy a mai nap mit hoz számunkra, mert örökké tépjük egymást, az állandó kötekedések mégis ölelésekbe fúlnak. A veszekedésekben is csupán a szenvedély az, amely haragnak tűnhet, mégis később amikor lehiggadok, át tudom értékelni, amit mondott, és többségében igazat adni neki. A dolog szépsége az, hogy akkor már késő, hiszen ritkán térünk vissza ugyanoda. A csókját nem tekintem semmisnek, kimondtam ugyanis, hogy nem kezelem le, amit tett. Viszonzásommal valahol azt is jeleztem, hogy hasonlóan érzek. Ha nem tette volna meg ő elsőként, nem is tudom eldönteni, hogy leküzdve a korábbi rossz beidegződéseket, megtettem volna-e én magam. Nem biztos. Kétségbeejtő, hogy mi lett belőlem, nem tudtam volna azt lépni, hogy végre valaki, akit nem csak egy strigulának tekintek. Mindig is magabiztos lányok voltak az életemben, akiket mégis le tudtam hengerelni, de ez a lány egy igazi ösztönlény, akiben valahol magamat is látom. Azt beszéltük meg, hogy az udvaron találkozunk, és onnan megyünk majd le a partra. Nyáriasabb ruhában, pólóban, biciklisnadrágba öltözve várom őt. Türelmetlen nem vagyok, de jöhetne már.

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 5 Jún. - 9:54

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 2 Jún. - 11:33

Nikola & Jill

Tényleg nem tudom, hogy miért vagyok még itt. Részben persze azért, mert úgy érzem, hogy esélyem sem lenne lelépni, vagy menekülni. Azt hiszem erre már elég jól rávilágított, ha akarnék sem tudnék megszökni előle, pedig néha akarok... néha meg nem, épp ez zavar össze a legjobban. Talán valahol mélyen élvezem a figyelmét és egyben kíváncsi is vagyok, hogy fontosan mit is akar tenni, hogy hova lyukad ki ez az egész, hogy miért történt... miért velem. Csak pont én voltam itt a parton, vagy érdekesebb vagyok, mint más, akivel mondjuk csak szimplán elbeszélgetett volna és nem törte volna el a csontjait, meg a poharát, meg mindent, amit csak a környezetében talál? Nem tudom, jobb is talán, ha nem ezen gondolkodom.
- Ha mire határoztam el magam? - aztán csak megrázom a fejem újra, mint aki tudja, hogy ez a kérdés sem a legjobb most, hogy igazából tényleg nem akar most válaszokat kicsikarni, mert leginkább csak pihenne. Oh, igen, legszívesebben itt helyben elnyúlnék, miután sikerült felöltözni végre, és bevágnám a szunyát, mert még talán életemben soha nem voltam ennyire fáradt, elgyötört és kimerült. De még ki kéne bírnom, addig, amíg hazavisz, mert ennyit megtesz szerencsére. Sejtelmem sincs, hogy egyébként hogyan jutnék vissza a birtokra, az most biztosan nem lenne a legjobb megoldás, ha végigbuszoznék a fél városon.
Kis fáziskéséssel reagálom le, amit mond, illetve kérdez, aztán persze mondom is a címet. Az pedig, hogy jelen állapotomban megmoccanjak és előremenjek, hogy ott szálljak be az anyósülésre, nagyjából lehetetlennek tűnik, de maga a tény persze piszkál, hogy meg se tehetném, hiszen nem múltam el huszonegy. Nem szeretem a szabályokat, ez attól még nem változott.
- Jó nekem most itt hátul, kényelmes és sok a tér. - tehát nem azért maradok, mert muszáj, hanem mert tényleg nem lenne erőm felállni. Egy kicsit még pihennék, még arra is bőven meg van az esély, hogy egy kicsit elszundítok, amíg elérjük a birtokot. Tényleg életemben nem voltam még ennyire kimerült. A gyors köszönés, vagy talán csak fáradt intés után szállok ki végül. Hát szó se róla felettébb furcsa egy nap volt ez a mai.

//Én is köszönöm a játékot, egy élmény volt, hát még Jillnek! Very Happy

Tárgy: Re: Parti sétány Vas. 1 Jún. - 9:56

Olykor eljut hozzám bentről néhány kevésbé kusza gondolata, melyek egészen komoly erővel húzzák kétfelé ajkaim egy horizontális tengely mentén. Most könnyedén fokozhatnám zavarát, ha nagy vonalakban mesélnék a Stokholm-szindrómáról. Annak ellenére, hogy esetünkben nem ez az állapot áll fenn. Az, hogy fontolgatja a menekülést, cseppet sem lep meg. Olyannyira tisztán és részletesen pedig nem vagyok képes kihallgatni gondolatait, hogy komolyabb következtetéseket vonjak le, mint puszta gesztusaiból. Még éppenhogy csiszolni kezdtem ezen érzékemet, amolyan kísérleti jelleggel. Eleddig úgy gondoltam, tökéletesen elég, ha az ösztönök szintjén fel tudom mérni a különböző két- vagy többlábú állatok érzelmi állapotát. Pedig bizony új találmányok, új lehetőségek. Nem igazán voltam sosem az a fajta, aki össze-vissza kapkod, próbálgat kísérlet címszóval. Találmányaim nem a véletlen, sokkal inkább a kontrollált, célirányos ismeretszerzés gyümölcsei.
Már-már kacagnék, mikor hiú gondolatai megérintik elmém határát. Saját hiúságom komolyabb küzdelem nélkül elrendezi annyival az egészet, miszerint a kishölgy önmagát nyugtatja. Valójában pedig azt sem tudja, miről is beszél, gondol.
Egészen összezavarnák mentális kutakodásomat a körülöttünk lévő fauna tagnaji, ha nem lenne ily könnyű behatárolnom Jilliant. Hiszen egy részem a része lett, teste mélyén lesi, mikor akad teendője. Valóban, ha nem akarnám elengedni, nem tudna tenni ellene.
Filozófiai mélységekbe - vagy tán magasságokba - törő kérdésére visszafogott nevetés az első válaszom, majd röviden még kommentálom ezen reakcióm.
- Tudja, véleményem szerint közel sincs olyan friss szellemi állapotban, hogy efféle összetett motivációkról csevegjünk. Ezt bizonyára magácska is sejti. Legközelebb sort keríthetünk erre a beszélgetésre is, ha elhatározta magát.
Úgy hiszem, még nem érti pontosan, mire célozhattam iménti szavaimmal. Ő még nem is érti, pedig magam túljutottam a sejtésen, közel érve a bizonyossághoz.
- Hazaviszem.
Beülök a vezetői ülésbe, kulcsot a helyére helyezem, majd bekötöm magam. Ezek a haszontalan dolgok kellemes rutin érzetével töltenek el. Valami effélét hajszolnak az emberek is folyton, hogy úgy érezzék, hatalmuk van.
- Mond egy címet? Ha kívánja, maradhat hátul is. Amennyiben már elmúlt huszonegy, akár mellém is ülhet, ahogy kívánja.
Indítok. Úgy számítom, ma már nem próbál közelíteni hozzám. Hazafuvarozom hát, majd birtokom felé veszem az irányt. Közben arcomon elégedett mosollyal gondolok legújabb csecsebecsémre. Hogy csatlós, vagy kísérlet csupán, érdemei függvényében még lesz alkalmam eldönteni.

/Köszönöm a játékot!/

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 31 Május - 21:47

Nikola & Jill

Megfordult a fejemben, hogy megpróbáljak elmenekülni, de túl hamar rájöttem, hogy esélyem sem lenne, főleg ha annyira kimerültnek érzed magad, mint én még mindig, akkor egy idő után egyszerűen elfogadod a tényt, ami van, és talán próbálod is felfogni, hogy mi miért történik. Nem is csak azt, hogy ő mit miért csinál, hanem egyben azt is, hogy én mit miért, mert még ez sem világos a számomra. Őszintén szólva még mindig az lenne a reális, ha el akarnék menni, de a kérdésem is bizonytalan, hogy egyáltalán lehetne-e, ebből is látszik, hogy nem tudom, hogy tényleg akarok-e. Mintha csak egyszerűbb lenne itt helyben engedni az alvásnak, miközben az lenne a reális, hogy ez ilyen... alak mellett még véletlenül se akarjam csak úgy elengedni magam. Mintha ez számítana... ha védekeznék se érne semmit, erre már meg volt a látványos példa jó néhány perccel ezelőtt.
Pár pillanatig egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy végül tényleg engedi, hogy csak úgy magamban öltözzem fel. Túl közel jön és mintha gondolkodna is rajta, hogy mit is akar pontosan, de végül mégis bólint és kikászálódik a kocsiból. Kár lenne tagadni, hogy felszakad egy sóhaj a torkomból, és újabb pillanatok telnek el mire le merem engedni a pokrócot és ténylegesen elkezdek felöltözni.
- Rendben van, ez végülis teljesen logikus megközelítés. - nem teszem hozzá, hogy én sem akarom, hogy bárki is nyíltan azt higgye, hogy én meg ő... azért ez mégis csak rontana az imidzsemen. Nem szoktam én ilyen idős pasikkal bármifélébe is keveredne, nagyon nem passzol az ilyesmi hozzám. Bármennyire is nehéz minden tagom, azért csak sikerül felöltözni végül.
- Végülis... miért csinálta azt, amit csinált? Rendben, azt mondta, hogy élvezte is, de... - nem fogom faggatni, de még mindig nem mondott túl sok konkrétumot magáról... bármiről, és nem tehetek róla, de mégis csak kíváncsi vagyok. - Hazavisz? - kukkantok ki, amikor már tényleg minden meg van. Nem hiszem, hogy lenne erőm most eljutni mondjuk egy buszig, a suli pedig nincs a szomszédban sajnos, és legszívesebben már most aludnék, eszem ágában sincs még zötykölődni is, meg várni valami késő esti járatra, ami ki tudja mikor jön.

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 31 Május - 12:55

Eljátszadozom néhány kellően messzire vezető gondolatfonálon annak kapcsán, vajon miként próbálna menekülni előlem. Már amennyiben egyáltalán efféle cselekedetre ragadtatná magát. Mostanra azonban csekélynek tűnik annak valószínűsége, hogy akár egy percig is szavam ellen próbálna cselekedni. Ez közel sem bizonyosság, sokkal inkább valószínűségi kalkuláció. Élő szervezetre éppúgy érvényes a határozatlansági reláció, mint egyszerűbb modellekre. Bonyolultságuk okán esetükben tán még inkább, mint holmi részecskék esetén.
Nem kívánok reflektálni azon felvetésére, meg tudja-e védeni magát. Idővel majd helyreáll benne a kép. Rá fog jönni, hogy egyesek ellen képes érvényesíteni az akaratát, mások ellenében pedig nem.
- A ruhákat a kalaptartóra tettem - biccentek a hátsó szélvédő felé, ahol összehajtogatva megtalálja öltözékének minden darabját.
Kérdésére azért neki szegezek egy talányos mosolyt, hiszen éppenséggel kétségbe vonta úriember mivoltomat, éppen csak nincs érkezésem megsértődni ezen. Kezemmel, mellyel eddig átöleltem, közelebb húzom. Kap egy csókot a homlokára, majd arcához még mindig közel hajolva méregetem néhány pillanatig. Aprót biccentek.
- Odakint leszek, míg felöltözöl.
Elengedem, és komótos mozdulatokkal kikászálódom a gépjárműből. Magam mögött behajtom az ajtót, s mélyet szívok az éjszaka levegőjébe. Sokan úgy hiszik, a nappal végével elalszik a világ. Igen óvatlan feltételezés. Minden sejtemben érzem, ahogy lüktet, kavarog körülem minden. Ezernyi, milliónyi, milliárdnyi apró és kevésbé apró élő küzd létéért, tán éppen egy másik létének ellenében.
Lévén az ajtót résnyire nyitva hagytam, továbbra is tudunk csevegni, amennyiben a kishölgy nyitott rá. Akár csupán annyira is, mint az autó ajtaja.
- Javaslom, mikor épp nem magunk vagyunk, továbbra is maradjunk a tiszteletteljes társalgási stílusnál. Remélem, nincs ellene kifogása!
Bár testileg még minden bizonnyal kimerült, bőrirritációi, piroskás allergén foltjai eltűnnek. A fájdalom is eloszlik, akár a kámfor. Marad helyébe az ólmos fáradtság.

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 30 Május - 14:51

Nikola & Jill

Tényleg nem tudnám megmondani, hogy ha el akarnék menni, akkor elengedne-e. A legrosszabb az egészben, hogy azt érzem nem rajtam múlna, hogy elmenjek, hanem csakis és egyedül rajta. Ha nem akarna engedni, akkor esélyem sem lenne ellene, ez sajnos már megbizonyosodott, hiszen érdemi kárt képtelen voltam tenni benne, az viszont, amit ő csinált velem... Sokkal erősebb nálam és már maga a tény is halálra rémít, nem kell hozzá eszembe jutnia, hogy pontosan mi is zajlott le itt a kocsiban, amikor még sikítottam, és még csak esély sem volt rá, hogy valaki a segítségemre siessen. Talán nem is hallotta senki, talán a kocsi is úgy van kialakítva, hogy erre esély se legyen, talán... máskor is így csinálja másokkal, akiket elég érdekesnek talál.
- Eddig is tisztában volta ma halandóságommal... csak azt hittem, meg tudom védeni magam, de... - bizonytalanul nézek rá, főként az utolsó mondat miatt. Ha meggondolná magát szól... remek! Talán nem kéne megvárnom, amíg ez bekövetkezik, így is épp elég kiszolgáltatottnak érzem magam, így hogy csak egy szál pokróc választ el tőle, nem kell hogy még azon is rágódjak, hogy vajon mikor gondolja meg magát. Körbepillantok és próbálom valahol belőni a ruháimat. Arról se sok fogalmam van, hogy vajon mennyi lehet az idő, hogy hogyan jutok vissza a birtokra és hogy ott... kellene-e erről beszélnem valakivel. Úgy sem fogok, az ember a saját megalázottságát nem teregeti ki, no meg épp elég rossz e téren a tapasztalatom. Az apámat is tökéletesen hidegen hagyta, amikor elmeséltem neki, ami azon a bulin történt, még engem hibáztatott, pedig nem engem törtek össze lelkileg és okoztak nem csekély fizikai fájdalmat. Most miért lenne másképp?
- Puszta szeszélynek... igen, talán betudhatom annak is. - bólintok végül egy aprót, még ha nem is gondolom igazán komolyan, amit mondok. Nem számít, itt vagyok, de nem akarok maradni, ebben az egyben biztos vagyok, mert túlságosan sok zavaros gondolat kavarog a fejemben ahhoz, hogy ne akarjam, hogy még többet kapjak belőlük és azok a dolgok, amiket tőle hallok csak újra és újra összezavarnak. A kérdésére tehát megrázom a fejem.
- El szeretnék menni, segítesz összeszedni a ruháimat? Elfordulsz, amíg felöltözöm? - buta kérés lehet, hiszen nem látna olyat, amit eddig még nem, de eddig is úgy tartottam magamon a pokrócot, mint valami védőpajzsot, csak úgy leengedni nem lenne kellemes. Az biztos, ha ő nem fordul el, akkor én fogok, amíg felöltözöm. - Azt pedig nem hiszem... nem tudom. - bizonytalanul szorítom össze a szám. Már csak belegondolni is őrültségnek tűnik, hogy önként akarjak ezzel a fickóval valaha is újra találkozni, akkor miért fordul meg a fejemben egyáltalán? Friss levegőre vágyom, mindennél jobban!

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 29 Május - 23:24

Tökéletesen érvényesül az a bizonyos érzet, amit egy ördögi, hátborzongató legenda ihletője magáénak tudhat. Egyre inkább szórakoztat bizonytalansága. Hiába, örököltem hatalomvágyukat, és arisztokratikus módon képes vagyok kiélvezni a már megszerzett hatalmat. Most pedig hatalmam van felette, akár akarja, akár nem. Ez pedig igen tisztán érzi. Innen a félelem rezgései, melyek körüllengik. Ugyanakkor tán elégedettségemre reflektálva némi boldogságot vagy megelégedést, de mindenképpen valamiféle pozitív érzetet is sejtek felőle. Különös, bár indokolható. Mindenképpen figyelemre méltó jelenség.
- Ó, hogy bizonyossá vált számodra, léted a kezemben van? Azt mondják, aki nem hull el idő előtt, azon emberek számára eljön ez a pillanat. A pillanat, mikor tudatába kerül önnön halandóságával. Minél korábban szembesül vele, annál kevesebb időbe telik újraépítenie széthullott világképét. Nem kell aggódnod. Mehetsz, mikor úgy kívánod. Ha meggondolnám magam, szólok, ne aggódj!
Utolsó két mondatom alatt felé fordulok, tekintetem pedig tekintetébe fúrom. Ezúttal nem mosolygok, bár arcom nem szigorú, tisztán semleges. Hiszen puszta tényeket közlök. Bár kedvemre való volt a kísérleti egér hasonlat, nem élek a lehetőséggel, hogy tréfát űzzek belőle. Úgy ítélem meg, éppen eléggé megrémítettem már. Most időt kell hagynom, hogy levonja a megfelelő konzekvenciát, és okuljon a leckéből. Majd alkalmam nyílik belehallgatni néhány gondolatába, gondolati szófordulatába. És ha már nem leszek elég érdekes? Ahogy sejtettem. Ezek szerint helyes volt korábbi feltevésem, kezdi értékelni múlandó éltét.
- Nem értem, miért lepődsz meg ezen. Hiszen ahogy eddig megfigyelhettem, leginkább kedvtelésből cselekszel így vagy úgy. Míg nem tudod megmagyarázni, miért ne tudhatnád be puszta szeszélyednek, meg nem értett emóciónak?
Immár megkapja az esetleg hiányolt mosolyt, tán kissé bátorítóbban. Úgyis sejtheti mögötte a szörnyet, mégis tapasztalatból tudom, sokakat felpezsdít, ha egy szörnyet tudhatnak az oldalukon. Vagy akár maguk felett, még ha ez a hierarchia szabadságuk részébe is kerülne.
- Nos? Maradnál még? Esetleg máskor is szívesen időznél velem?
Sejtem a választ, azonban a sejtés csupán egy erősebb vágy a bizonyosságra. Sejtésekre alapozva stratégiát, valódi terveket építeni nem lehet.

Tárgy: Re: Parti sétány

» Temze parti sétány