Parti sétány

Tárgy: Parti sétány Szomb. 11 Jan. - 17:43

First topic message reminder :

Egyszerű kis utcácska nem olyan messze a tótól, szinte végig azzal párhuzamosan halad. Leginkább egyszerű kertes házak találhatóak meg itt, így éjszaka már határozottan kihalt tud lenni a környék, bár nappal sem olyan vészesen nagy erre a mozgás. Csupán negyed óra innen gyalog leérni a partra.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 27 Okt. - 20:58

Seb & Nique

Folytatás itt:

North Salem Hospital

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 27 Okt. - 20:11

Nique & Seb

Az egyiket talán eltalálta, valami fojtott szitkozódást hallottam, csak éppen csukva volt a szemem, nem derült ki, hogy az öreget szidják e, vagy a drágám született mesterlövész. Vagy mesterdobó? Még mindig zúg a fejem, langymeleg vért is törlök le a kézfejemmel, amiben szintén érzek valami zúzódást, merthogy azzal védtem magam a rúgások elől. Szédelegve hozom magam előbb ülő helyzetbe, feltápászkodni egyedül nem megy, még azon is erőlködnöm kell, hogy a lánykába kapaszkodjak. Ezért nevetem le magam kínomban.
- Hogy beszélsz? – Lepődöm meg rajta. Na nem mintha a csúnya beszéddel lenne bajom, Alice sem volt éppen egy patyolattiszta apáca, de róla legalább tudtam. Dominique viszont valóban az én győzedelmes angyalom, akinek a szájából még indulat gyanánt is furcsa ilyesmit hallani. Pedig... mindig is az érzelmei vezették, nem a józan megfontolás, most ahogy felírja a rendszámot, egészen tudatosnak tűnik, nem úgy, mint egykoron, amikor pusztán dacból tapasztotta ajkát az enyémre. Vajon akkor is kedvelt már? Vagy csak a harag késztette erre, hogy kirántson a letargiából? Bárhogy is volt, rabul ejtette a szívem. Akkor ott eldöntöttem, csak őt akarom csókolni, bízván abban, hogy lesz még folytatás. Bármennyire is felszisszenek a mozdulatától, mosolygok rá, hihetetlenül jól esik, aki számára én vagyok az alfa és omega, bármit is tettem a múltban. Elfogad olyannak, aki érte lettem, mert jobbá tett, nem kérdés. Mint ahogyan bármerre jár, boldogságot oszt, sebet gyógyít az én harcos amazonom. Sokszor oly kicsinek érzem magam mellette, pedig ő még a majdnem gyermek, s engem bíztat arra, hogy ha úgy vélem ez férfivá tesz, álljak be az X-Men soraiba. Megemberelem magam, s pusztán hozzáérve, nem általa húzva fel magam, felállok.
- Jó. – A lábam nem túl biztos, a térdemet oldalról csapták telibe, törést nem érzek. Biztosan katasztrófálisan festek, még azt is túlszárnyalom, amikor sírni látott. Mintha egyre inkább lefelé száguldnék azon a lejtőn, amelynek csupán a tetejét mutattam meg neki. Ott voltam én, a bájos divatmániás srác, aki ad a márkákra, imád költeni, majd megmutattam az igazi érzékeny arcomat, végül a lecsúszottat is. Valóban önzetlen a szerelme, hogy még mindig kitart mellettem. Csak azt nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, hiszen én nem is tudom, mit tudok nyújtani számára. Nem érezném magam nagy veszteségnek, ha valaki másra figyelne fel.
- Nancy barátai. Kilenc hónapja volt. Miután Alice elhagyott, tombolni vágytam. De.. nem csináltam fel. Nem szokásom. – A feljelentésre keményen összeszorítom a szemem, s nemet intek. – Éppen úgy lennék férfi, ha elrohannék árulkodni? Azért nem használtam az erőmet, mert az emberek között nem akartam lelepleződni. De ha nagyon... el akarnám látni a bajukat, akkor az iskolából kérnék segítséget. Mi a véleményed?
– Legalább a két felvetéséből az egyiket elfogadtam, remélem nem kezd el velem veszekedni, nem vagyok abban az állapotban, hogy belemenjek.

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 25 Okt. - 22:47

Seb & Nique

Anélkül szelelnek el, hogy bármelyikre hatással lett volna a dobálózásom. Nem érdekel, cseppet sem izgat az, hogy hová takarodnak, bár a kocsi rendszámát nem vagyok rest megjegyezni. Az biztos, hogy nem fogom én ezt annyiban hagyni, nem vagyok egy elveszett lélek és az iylen mocskoknak a rendőrség kezén van a helye. Ha Sebastian nem tesz feljelentést, akkor majd én fogok. A lényeg, hogy meglegyen az a rendszám.
Letérdelek Seb mellé, a táskám után kotorászok, hogy elővegyem belőle a naptáramat és egy tollat. Felvésem a rendszámot, majd csak aztán reagálok először haraggal arra, amit hallok.
- Leszarom a múltat, megmondtam már!
Felcsattanásom nem neki szól, illetve nem csak neki. Elegem van mostanában mind a múltból mind azokból a dolgokból, amiket megtudni, illetve átélni kényszerülök. Haraggal rejtegetem beteges aggodalmamat.
Térdre vetem magam, úgy araszolok közelebb Sebhez, jobb híján a táskámba tett sálat szorítom a fejéhez, hogy befedjem vele a sebet és felitassam a vért. - Bocsi! – vonaglik meg arcom, hogyha észlelem, hogy fájdalmat okoztam neki.
Akit most lát, az az a nő, aki voltam a szigeten is. A védelmező, az, aki bár nem száz százalékosan tudja, hogy mit is kell tennie, mégsem habozik és cselekszik, mert erre van hivatva, ez a sorsa, ez a rendeltetése. Nem akartam, hogy valaha meg kelljen ismernie ezt az arcomat, de megtörtént, s most nem tehetem meg azt, ahogy ott sem tehettem, hogy elhagyom magam.
- Kórházba fogunk menni. – jelentem ki. Nem kérdezem, mert nem kérek apellátát. Itt van szakszerű ellátás, szóval szó se lehet arról, hogy én próbáljam meg ellátni. Nem értek hozzá és különben is. Remeg a kezem az idegtől, akármennyire is határozott a hangom és tűnnek annak mozdulataim is.
- Gyere! – próbálom felsegíteni, keze alá nyúlni, hogy míg ő szoríthatja az oldalára a másik kezét, addig segítsek neki felállni. Ha ugyan a lábát nem tették tönkre.
- Ki volt ez a három barom? – kérdezem közben. Nem annyira azért, mert ez a legmegfelelőbb idő ennek megbeszélésére, hanem azért, mert jobbnak látom beszéltetni. - Feljelentést teszel. - adom parancsba, majd kissé tátován ugyan, de hozzáteszem:
- Ugye?
Nem hiszem el, hogy iylesmi megtörténhet fényes nappal a nyílt utcán. És hogy pont Sebbel? Biztosan burokban nőttem fel, de ez olyan információ, amit nem képes feldolgozni az agyam.

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 24 Okt. - 13:40

Nique & Seb

Azt hiszem ez már soha nem fog megváltozni. Nem tudom, hogy mennyit kell még vezekelnem mindazért, amit tettem. Nem szándékoztam senkit felcsinálni, szerintem nem is sikerült, mégis én kerülök elő, mint tipikus rosszéletű csábító. Valahogy rá is szolgáltam, pedig szándékosan nem akartam megbántani egy lányt sem. Mindig csak egy volt egyszerre, nem hazudtam szerelmet, csak a játékról szólt az egész. A női agyat mégsem tudom átformálni, ha valaki komolyabban vette, bárhogyan is magyarázhattam neki, nem tudtam lebeszélni róla, hogy máshogyan tegye. Rámtalált a szerelem, mint ahogyan rám fognak találni az exek és azok dühös hozzátartozói is, amíg csak élek. Talán át kéne plasztikáztatnom magam, vagy átköltözni egy másik kontinensre, hogy ne fussak bele állandóan valakibe. Ha úgy vesszük, hogy olyan tizenöt éves koromtól csináltam, akkor a hat év alatt több százan lehettek. Ha bezárnának velük egy terembe, simán letaposnának. Mint ahogy most is elég a három srác, hogy alaposan helyben hagyjanak.
Mondhatnám azt, hogy talán Nique a kárpótlás mindazért, ami a családom, vagy Alice kapcsán történt velem, afféle megváltás, de a bűneimért nem jár megváltás. Logikus következmény, hogy büntetést szokás kapni azért, amit tettem, és nem számít, hogyan is jutottam idáig. Mint ahogy Nancy férfi barátai sem kérdeznek rá, hogy ugyan miért csaptam a szelet a sötétbörű szépségnek. Csak azt látták, hogy a lány meg lett bántva, vagy éppen azt, hogy a pocakjában növekszik egy nem kívánt baba. Már csak az a kérdés, hogy szőke szerelmem mikor fog rosszabb sorsra jutni, mint amikor a vonaton megbámulták, vagy csúnya megjegyzéseket mormoltak az irányába. Az én hibám lesz, ha tettlegességéig fajul mindez az ő irányában is.
Próbálom megtartani a tudatomat, védeni a fejem, és időként még ki is rúgni, ám miután már a földön vagyok, ez igen nehézkes, csoda, hogy éppen arra jár valaki, aki hajlandó is tenni azért, hogy ne ott puszuljak el a megálló asztaltján. Az igazi mentsvárat párom felbukkanása jelenti, holott talán azzal járok jobban, ha nem keveredik bele, mert ha odáig fajulna a dolog, hogy rászállnak, netán fizikai fájdalmat okoznak neki, nem is tudom, hogyan tudnám elviselni. Végül a hármas kocsiba pattan, talán úgy vélhetik, elég figyelmeztetést kaptam, hogy soha többé ne menjek Nancy közelébe, pedig én aztán nem mennék, még az is erősen kétséges, hogy enyém a gyerek. Nagy nehezen eljut a tudatomig az édes hangja, és fel tudok ülni. Kínomban elnevetném magam, így csak keserű félmosolyra telik tőlem, ahogyan az oldalamra szorítom a kezem, halántékomból is csurog a vér.
- Mondtam én neked Nique... a múlttért nem lehet eléggé felelni. Mindig meg fognak találni...

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 23 Okt. - 22:20

Seb & Nique

Az élet meglehetős mértékben igazságtalan, főleg akkor, hogyha az ember egyébként végre boldog lenne. Nem tudom, hogy miért nem jár nekem felhőtlenség, de az elmúlt egy évben csak azt sikerült megtanuljam, hogy hogyan kell összeomlani aztán megint felépülni. Először meghalt apa, túléltem, összeszedtem magam, már csak éjjel sikongattam és nem sírtam el magam mindentől. Szerelmes lettem, úgy éreztem, hogy minden rendben van. Aztán jött a sziget, felszálltunk arra a hajóra, ami végül elsüllyedt velünk. Gyilkos lettem, embertelen. Hazaérve azt tapasztaltam, hogy az élet nem áll meg, hogy még mindig szerelmes vagyok, hogy van aki vár és aki velem akarja leélni az életét. Menyasszonnyá váltam, de aztán megint olyasmivel sikerült találkoznom, amire nem voltam felkészülve. Előkerült az édesanyám. És akármennyire akartam gyűlölni őt, nem ment. Ez a kettősség pedig úgy érzem, hogy szétszakít.
Még nem mondtam el Sebnek azt, hogy találkoztam Heloisezal. Egyszerűen nem volt rá alkalom, túlságosan jólesett boldognak és felhőtlennek lenni a társaságában, nem akartam belekeverni a rossz élményeket. Eleget sírtam már neki, tönkretéve ezzel a napjait. Megérdemli, hogy valami jót is hozzak az életébe és ne mindig csak a saját nyomoromat. Ezért is döntöttem úgy, hogy a mai nap aztán nagyon kiteszek magamért. Előszedtem a szekrényből az egyik olyan ruhámat, ami átmenet az elegáns és a hétköznapi nyári ruha között. Cipőtől függ, hogy mi lesz az összhatás. Most nem bálba készülünk, így egy vagány ötlettől vezérelve bakancsot húzok és fekete harosnyát a szoknya alá, szóval a menő irányba megyek el és nem a kifinomult felé. Szürke blézerem színével harmonizáló táskába pakolom a holmijaimat, majd megindulok. Nem szoktam késni, most sem teszem. Illetőleg nem is tenném, hogyha nem gyökeredzne földbe a lábam pár méterre a megbeszélt helytől annak okán, amit meglátok.
Elönti bensőmet a rettegés. Anélkül, hogy gondolkodnék, már meg is iramodom, s utam közben felkapok egy útszéli követ. Mindig jól céloztam, most sem vagyok rest megküldeni a súlyos darabot, azzal a céllal, hogy legalább az egyik támadót eltaláljam vele. Mindegy, hogy meléyiket, fejre megyek, s ha nem jöttem ki a gyerekkoromban gyakorolt célbadobási gyakorlatból, akkor legalább szerezhetek pár kellemetlen percet annak, amelyiknek a kővel való találkozástól csillagokat kezd hányni a szeme.
- Azonnal takarodjatok innen vagy különben olyat teszek, amit magam is megbánok! – vágom közéjük a táskámat is, jobbat kitalálni nem tudván. Ilyen harciasnak Seb még sosem láthatott, a padlizsán ehhez képest nem volt semmi sem. Most megint azt érzem, amit a szigeten éreztem, mikor az életünkért küzdöttünk. Hogy bármire képes vagyok azért, hogy megmentsem azt, akit szerezek. Kérdés, hogy mennyi esélyem van erre..

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 17 Okt. - 16:36

Nique & Seb

Megbeszéltük a gyűrű kérdését, hát persze, miért is ne akarnék valami olyat, ami komolyabbá teszi a kapcsolatunk kifejezését? A medál szép és aranyos dolog, főleg azoknak van, akik csak úgy „járnak”, mi szerelmesek, és jegyesek is vagyunk, azon túl, hogy megkértem a kezét, nem ártana valami mindenki irányában jól láthatóvá tenni, hogy ez így is van. Nem sürgetem azzal kapcsolatban, hogy sikerült-e már beszélni Dave-vel azzal kapcsolatban, hogy vállalja-e hogy megismer, netán külön tanít engem, végülis ez sosem volt sürgős, majd amikor odajutnak, először a férfinak fel kell épülnie. A mai napunkat nagyjából terveztem, hogy körbenézünk gyűrű ügyben, elköltünk egy finom ebédet, majd ha adnak valami jó filmet, beülhetünk egy moziba is. Nagyon felvillanyzott az a gondolat, hogy az összeköltözésről beszélt, ezek szerint akár már kész lehet arra is, hogy leküzdje a félelmét, elszakadjon Slyvie-től, és mellettem ébredjen reggelenként. Remélem a nap végén sem un rám, hiszen van lehetősége nálam aludni, a múltkor is bőven elfértünk egymás mellett. Kicsit talán ki is vagyok öltözve, a hajamat is szépen belőttem, és persze hatalmas csokor vörös rózsával várom a szerelmemet. Az órámra pillantok, pár perccel korábban értem ide, de nem is baj, inkább mintsem késsek, és neki kéne várnia rám. Busszal jöttem, hogy még vélelenül se kelljen a Porschéval visszamenni, egyenlőre a garázsban porosodik. A sétány szélénél várom, neki valami más dolga volt előtte a városban. Egy kocsi fékez mellettem, piros-piszkos Chevrolet. Követtek volna? Mindhárman feketék, akik kipattannak belőle. Sosem láttam őket. A magas ujjain boxer, a másik kettő kezében baseball ütők.
- Felcsináltad a hugomat... – Kezd bele a nagydarab, mire enyhén szólva megriadok. – Hogy mi? Kit? – Próbálok ösztönösen hátrálni. Balszerencsémre senki más nem maradt a megállóban. – Nancy... Nem ugrik be? – Kérdezi emelkedő hangerővel a magas. Talán már az is baj, hogy járatom az agyamat. Még jó régen, február környékén volt lány, aki félvér volt, talán ő lett volna? De... egy olyan bárban mással is összeszűrhette volna a levet, én azért óvatos vagyok. Az illető lendíti a kezét, ekkor követem el a második hibát, nem elhajolok, visszarúgok. Pont orra találom, ám esélyes sincsen kitörni. A nagydarab bátty ugyan összegyörnyed, de a másik kettő éppen akkor talál el. Az egyik a térdemet kaszálja el, a másik úgy a halántékom tájékán. Azonnal a földre zuhanok, és érzem, hogy záporoznak rám az ütések. A bordám tájékán még reccsenést is hallok. Valami öregedő polgárőr zavarja el őket, és mintha a távolban szőke loboncot is vélnék felfedezni.

Tárgy: Re: Parti sétány Kedd 9 Szept. - 22:20

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 3 Szept. - 21:15

FOLYTATÁS: ITT

Tárgy: Re: Parti sétány Kedd 2 Szept. - 20:51

Aiden & Rose

Ahogyan én nem oldódom fel, rajta sem látok túl sok kompromisszumkészséget. Mondanám, hogy én húzom le a szintemre, ám könnyen összeraktam a képet, közel olyan savanyú alak, mint én. A borsó, meg a héja. Itt ki is merül a hasonlóság, semmit nem tud az életemről, míg én a rejtély kedvéért belekényszerültem az övébe, kiváncsiságom félretaszít az útból minden ellenérzést, amely azt pumpálja belém, pattanjak fel, és hagyjam itt. Tudom, hogy kettétört az élete, ahogyan az enyém is, de most emiatt egymásba kéne kapaszkodnunk? Szó se lehet róla, hozzám sem érthet, de így.. van értelme annak hogy egymás társaságában bogozzuk ki a talányt? Nem tudom, ennyi erővel már élnem sem volna szabad. Erőt kell vennem magamon, legalább minden harmadik visszaszólásomat legyűrni, külöben újabb négy évig nem szól hozzám senki, én sem senkihez.
Sikerült lehiggadnia, talán a magyarázatom hozta ki belőle, viszont nyugodtsága mögött olyan sóhajok rejlenek, amitől cseppet sem érzem magam jól. Nem tudom, hogy mi lenne a megoldás, hiszen amikor felhozom, én majd igyekezni fogok, csak annyit kapok, hogy megpróbálja lenyelni a békát. Ő próbálja lenyelni? Nem nekem kéne, amikor ráncigálja a karomat, és visszabeszél, hogy meg sem szólalhat? Azt hiszem tökéletes tévedésben van, de most kezdjek el vitatkozni? Inkább mennem kéne, mielőtt beáll az az állapot, hogy úgy bekattanok, hogy megszólalni sem tudok majd.
- De van. Nem függsz tőlem, akkor is segítek, ha van véleményed. Csak... mindegy, úgysem érted. – Rázom a fejemet, nem akarom, hogy zsarnokként tekintsen rám. Nem vagyok teljesen érzéketlen, próbálom beleélni magam abban, milyen az, ha valakinek testvére van, aki szereti, de nagyon nehéz így. Ha együtt akarok vele nyomozni, nem nyomhatom el teljesen, és ezt minél hamarabb letisztázzuk, annál jobb, nincsen szükségem a pofavágásokra.
- Tényleg nem... – Vágnám rá, ám olyannal lep meg, amire nem gondoltam volna, hogy figyelembe veheti. Zavarba is jövök tőle, bennakad a mondat második fele, nem is folytatom, máshogyan kezdek bele. – Ha nagyon muszáj, el tudok tekinteni a dologtól. Nem mondom, hogy kellemes lesz, de értékelem a gesztust. – Bólintok, hogy lássa, én is hajlandó vagyok eltekinteni az elveimtől, ha úgy látom, hogy amúgy figyelembe vennék azt. A vonat lassú megoldásnak tűnik, nem lehet mindig elkerülni a közutakat, mert akkor egyátalán nem fogunk haladni. Nagyon fújtatok, ahogyan gondolkozom.
- Akkor... hozzád. De ejtsük útba az iskolámat, hagyok üzenetet, és átöltözök, rossz ötlet volt ez a fekete. – A nyakam alatt már ki is pirult a mellkasom, porcelánszínű bőröm nehezen viseli a sugárzást, pláne ha még sötéttel oda is vonzom.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 1 Szept. - 20:44

Rose & Aiden

Talán pont azért is viselem nehezen ezt a stílust, mert alapjáraton én azért jóval pozitívabb voltam legalábbis még valamikor másfél évvel ezelőtt. Azóta viszont egyszerűen már csak nem tehetem meg. Túl sok minden történt körülöttem, hogy akár csak egy kis lehetőségem is legyen a jó kedvre. Meg akarom találni a húgomat és most csak egyedül ez számít, semmi más. Ehhez pedig mindent el kellett dobni, aki és ami régebben voltam. Nem számítanak már az álmok. Talán egyszer még megvalósíthatom, egyszer még lesz esélyem, hogy végigvigyem a sulit, de csak akkor ha Hope biztonságban lesz, csak akkor, ha jól van és ha nem kell mellette lennem, hogy többet ne essen baja. Fogalmam sincs, hogy hogyan vészeli át ezt az egészet, azt sem tudom, hogy mi van vele. Ha bántották, akkor abból még valahogy talpra is kell állnia, ami aztán végképp nem könnyű, és ha ehhez az kell, hogy mellette legyek, akkor egy pillanatig sem fogok hezitálni. A suli, meg minden buta körítés lényegtelen, nekem ő számít, ő a legfontosabb.
Újra ráemelem a tekintem, amikor megint megszólal, bár csak egy rövidke kezdést sikerül összehoznia, így hát nyugodtan kortyolok a kávéból, azaz inkább az utolsó kortyot is eltüntetem a csészéből, hogy legyen ideje átgondolni, pontosan mit is akar kihozni ebből az egészből, no meg tényleg nagy kérdés, hogy ha állandóan lekezel, akkor hogyan tudunk együtt működni. Nyelek, mert nincs más választásom, de kedves az nem leszek vele, ha egyszer ő is így viselkedik velem, az tuti biztos.
- Oké, nem kell magyarázkodnod. Ilyen vagy... én meg megpróbálom lenyelni a békát, amennyire tudom. Nem mondom, hogy mindig menni fog, de nem igazán van más választásom igaz? - azt azért ne várja el tőlem, hogy mindent csendben viselek és soha semmi miatt nem akadok ki, mert az nem fog menni. Az mindenkinek idegesítő és zavaró lenne, ha valaki ilyen szinten beszél vele, és nekem is elég kellemetlen, de mivel nincs más mód, hogy megtaláljam a húgomat... Ő sem biztos, hogy tud segíteni, egyáltalán nem az, de még mindig ennek van nagyobb esélye, mintha egyedül próbálkozok tovább, hiszen már küzdök egy ideje és csak újra és újra zsákutcába jutok. Ezért végül felállok szépen az asztaltól és várakozóan tekintek rá. Ha visszaadta a cuccaimat, akkor persze első körben mindent elpakolok.
- Menjünk, csak mondd el, hogy mivel és hova. Én motorral közlekedem, de gondolom kell neked pár cucc és nem is értékelnéd, ha közel kéne ülnöd hozzám. Ötlet? - motorral eleve lassabb, de egy tehervagonos vonattal meg lehet oldani, hogy a motort is elszállíttatom, vagy ha más nem, akkor leparkolom valami nyugis helyen a városban, jól leláncolom, aztán marad nekem is a vonat, amíg vissza nem érünk. Ezt már neki kell eldöntenie, hogy mit visel el, no meg, hogy előtte be kell-e még ugrani valahova mondjuk a cuccaiért.

Tárgy: Re: Parti sétány Vas. 31 Aug. - 21:06

Aiden & Rose

Tudom, pontosan tudom, hogy tökéletesen kiállhatatlan vagyok, egy kicsit muszáj lenne felengednem, de nagyon nem megy. Állandóan érzem a szorítást a gyomromban, olyan, mintha a torkomra ujjak fonódnának minden alkalommal, ha megszólalok valaki más társaságában. Erre mondják azt, hogy szociofóbia? Nagyot nyelek, ahogyan a kezembe temetem az arcomat, érzem is, hogy lesújtó pillantása alapján megvan rólam a véleménye. Legtöbbször ez nem szokott érdekelni, de ha mindig mindenkihez így állok hozzá, akkor állandóan kesereghetek.
Ahogyan nézem, ő sem volt egy túl pozitív figura, és a szárazságommal még inkább sikerült lehúzom a magam szintjére. Méregetem egy darabig, teljesen olyan, mintha a főnöke lennék, ez nem állt szándékomban. A segítségemet kérte, én meg berugdostam a szőnyeg alá. Úgy szól vissza, ami bánt, igenis bánt, ennyire szörnyű lennék? Ennyire az a kiállhatatlan perszóna, akinek a családom, az iskolatársaim tartanak? Esélyes. Csak Appleton volt képes úgy kezelni, hogy nem éreztem bántónak, és rajta sem láttam, hogy nagyon a lelkére vette volna.
- Én csak... – Kezdek bele, próbálván magyarázkodni, lekezelő vagyok, tény, de ha együtt akarunk dolgozni, megoldani a rejtélyt, akkor az csak kompromisszumok útján lehet. Kifacsarni nem fogom magam, hozzám sem érhet, de a korrekt társalgás talán szóba jöhet. Ha nem érezném ennyire közel magamhoz az esetét, meg sem álltam volna a parton, és biztosan benyelem azt a megszólalást.
- Kezdjük előlről. Sajnálom, hogy ha rosszul fogalmazok, de ez is én vagyok. Segíteni szeretnék, de... értsd meg, én... – Rázom meg a fejemet, nem fogom egy idegennek elmondani, hogy mi van velem, majd talán egyszer megérti. Ha így megfelel, akkor ráléphetünk egy közös útra, ha nem, akkor nem fogok tudni mit tenni, lelépek. Nem akarom, hogy a rigolyáim miatt el kelljen viselnie, hogy a testvére meg legyen, közben pedig vérig sértve érezze magát. Nem vagyok már jó ember, tudom, de számomra is okozhat cseppnyi megváltást mindez. Kérdőn pillantok rá, a válaszától függ minden, addig nem is reagálok az otthonát érintő kérdésre, most kell eldöntenünk, hogy működne-e, legalább próba szinten, utána ráérünk azon agyalni, hogy most induljunk, vagy hogyan kezdjünk egyátalán bele.

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 30 Aug. - 20:48

Rose & Aiden

Az a baj, hogy én is sokat változtam. A suliban még olyan más volt mindent. Tudjátok a legtöbben szép lassan fokozatosan nőnek fel, van idejük. Én sosem vettem könnyen ezt az akadályt, inkább maradtam meg lazának, művésznek, aki nem azzal foglalkozott, hogy mik a világ bajai, aki nem akart az apja nyomdokaiba lépni, akit nem érdekelt a gazdagok csillogása. És e helyett mi jutott nekem? Hát ez, a hirtelen érkező valóság, hogy minden szétesett, hogy a húgom eltűnt, hogy ott kell hagynom mindent és megoldani. Hát persze hogy gyökeresen megváltoztam, ki ne változott volna meg mégis?
A képességét legalább már tudom, de az nem lep meg, hogy mindenre valami kész válasszal áll elő, olyasmivel, amitől az ember menten padlót fog, mert mintha folyton csak le akarna ugatni. Lehet, hogy én gondolom rosszul, de... attól még így van, és elég nehezen viselem ezt, de sajnos jelenleg le kell nyelnem a békát, nem igazán van más választásom. - Aha... hát ez is egy hozzáállás. - bár ha én nem reménykednék már, akkor nem is keresném a húgomat. Nem fogok eleve úgy hozzáállni, hogy már tuti meghalt, vagy durva dolgokat tettek vele ennyi idő alatt. Igenis remélem, hogy megtalálom majd és azt is, hogy ép állapotban, és hogy nem ment rá teljesen a lelke erre az egész elrablásra. Nem tudom, hogy ki tette vele, de az tuti, hogy nagyon durván meg fogja kapni a magáét, mert én nem fogom annyiban hagyni, ez biztos!
- Oké, szólj, ha megszólalhatok egyáltalán. - húzom el a számat szinte azonnal. Marha nehéz lesz elviselni ezt a stílust, de komolyan, nagyon-nagyon nehéz. Egyszerűen irritáló a csaj, leugat és még csak meg se szólalhatok. Azért vajon beleszólhatok a saját ügyembe, vagy lehet majd kérdésem, vagy ehhez sincs egy cseppnyi jogom sem? Sejtelmem sincs, de komolyan, majd meglátjuk, mert hiába pirít rám, azért teljesen nem maradok szó nélkül, csak mert ő ezt szeretné, nem vagyok irányítható, maximum az érdekem miatt egy bizonyos szintig visszafogom magam.
- New Yorkban van a lakásom, ott tartok mindent szépen elzárva. Most.. azonnal jössz? Vagy ki kell kérned magad valakitől? - már az is kérdés, hogy jön-e. Mindenesetre én is fizetek persze, és ha rábólint, akkor megadom a címet, ha oda jönne, ha pedig eleve mehetünk, akkor mehetünk, bár lehet hogy kéne neki pár cucc, vagy valakinek le kell jelentenie, hogy elmegy, nem tudhatom.

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 29 Aug. - 21:20

Aiden & Rose

Azt hiszem leszögezhetjük, hogy nem lesz könnyű dolgunk egymással, de talán jobban megérthetjük majd a nyűgöket, ha magunkból indulunk ki. Esetében remélem így lesz, mert magamat tekintve fogalmam sincs, mit igérhetnék. Évekig barátaim sem voltak, megszoktam a magányt, hogy nem kérdez senki, ha véletlenül mégis, szemforgatva leráztam, most pedig valaki jön, és megkérdőjelezi azt, amilyen vagyok. Azért nem kicsit frusztráló így, hogy válaszolgatnom kell, bizonygatnom, hogy nem, nem csak vele van baj, én ilyen vagyok, előtte is ez voltam én. Így átgondolva biztosan nehéz hónapokon van túl, másfél év nem kevés idő, és van egy lány, aki gondolom semmiről nem tehet. Nekem bezzeg maga a bátyám volt, aki mindent elindított. Tudom, ne legyek szarkasztikus. Az vagyok, ennyi.
- Leegyszerűsítve így is megfogalmazhatjuk. – Hagyom annyiban, és ismét magam elé veszem a kávémat, amely még mindig oly forró, hogy teljesen felpárásodik tőle a pohár, miközben fújva forgatom a kezemben. Észreveheti, hogy alig viselek sminket, nem vagyok magamutogatós. A szemeim éppen kihúzva, a saját örömömre, rúzs nulla, a körmeim is csupán átlátszóan csillagó lakkot kaptak. Nő vagyok, szeretek igényes lenni, de még véletlenül sem akarom felhívni magamra a figyelmet. Egyedül a szinte feketébe hajló tincseimet nem szoktam levágatni, csak frizurát csináltatok. A bátyám nem fogja ezt is elvenni tőlem, ahogyan minden mással megtette.
- Mert akkor csak kellemes meglepetés érhet. – Vágom rá hűvös fejrázással, pedig fel is csattanhattam volna. Szeretem a végsőkig titkolni az érzelmeimet, abból még sosem volt baj azon túl, hogy mindenkit elmarok magamtól, de ez legalább tudatos. Nagyjából sejtem a forgatókönyvet, ezért is nem alakultak ki kapcsolataim, mert nem kérdezek vissza, nem érdekelnek más érzései, az empátiát erőteljesen hanyagolom. Ez a srác más, a lány története egy kicsit magamra emlékeztet, ez az egyetlen szál, amelybe ezúttal kapaszkodhatok.
- Nekem ingyen van. Nem érdekel a pénz. Csak nyugalmat szeretnék. Ne tegyél fel kérdéseket. Majd én kérdezek. Jó? – Tudom ez így nagyjából lehetetlenné teszi a kommunikációnkat, de nem akarok azon tűnődni, hogy mikor kezd el a múltamban vájkálni. Az nyilván logikus hogy a közös nyomozásunkkal kapcsolatban megbeszélünk dolgokat, de úgy vélem még időben le kellett állítanom a puhatolózását, hogy nekem mik a motivációim. Nem rá tartozik. Senkire. Még Appleton-nak sem mondtam el. Amennyire éles elme, azt hiszem úgyis tudja magától. Esélyes. Az orvosomnak sem voltam képes beszélni róla, pedig neki még fizettem is érte, hogy nézze, hallgassa a könny nélküli néma zokogásomat órákon át, de nem ment. Végül feladtam, hiába akart utána még kórházba beutalni, nem hittem, hogy segítene.
- Hol tartod őket? – Ha egyben akarok látni mindent, akkor az eddigi anyagaira is szükségem lesz. Az előbb magam elé vettem a papírokat, abból csak az alap kép állt elém, kiindulópont. Kéne egy nagy tábla, rajzszögek, fonál, amivel a fontosabb pontokat össze tudjuk kötni, és persze az újságcikkek, amelyeket rá tudunk tűzni a tábla megfelelő pontjára. Felállok, és kifizetem a kávémat. Várakozóan tekintetek rá, részemről mehetünk.

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 28 Aug. - 22:07

Rose & Aiden

A nem egyszerű az egy nagyon erős túlzás, de mondjuk, hogy igaza van. Én inkább azt mondaná, hogy rohadt nehéz vele, de mivel velem sem sokkal könnyebb, így igazából egy árva szavam sem lehet, viszont nekem legalább ott van a célom, miszerint meg akarom találni a húgomat. Esetében ilyesmiről szó sincs, ő vagy segít vagy nem, semmilyen lelki dolog nem kötelezi erre, én viszont nem hagyhatom csak úgy hátra a testvéremet, amikor tudom, érzem, hogy valami baj van, hogy elrabolták. Nem fogom csak úgy annyiban hagyni a dolgot, csak mert az anyám soha sem hitt benne. Hope rendes lány, lehet hogy volt pár stiklije, de attól még igenis rendes lány! Talán volt is oka rá, hogy megváltozott kicsit, nem tudhatom, de tudni akarom, mert fontos nekem, hogy tisztában legyek azzal, hogy mégis mi a fene történt vele.
- És akkor ezt tudod? Könnyebben rájössz az összefüggésekre? - nem biztos, de gondolom jól tippelek nagyjából és ez lehet a helyzet. Nem az én dolgom persze, ha akarja akkor ne mondja el, amúgy se az számít, hogy hogyan segít, hanem hogy meg tegye. Tőlem akár lehet valami elcseszett Superman is az, aki megtalálja a húgomat, ha segít benne nem izgat. Azt pedig nagyon remélem, hogy ezek után nem gondolja meg magát, nem hagy faképnél a fenébe és nem fog lelépni egyszerűen és oldjam meg innentől magam az egészet, ahogy akarom.
- Miért kell egyből minden miatt a legrosszabbra asszociálni? - éretlenül rázom meg a fejem, mert tényleg nem vágom. A franc se mondta neki, hogy utcalány lenne, vagy ilyesmi. Nem kell egyből mindenkiről azt feltételezni, hogy direkt akarja bántani, vagy ártani neki, nem vagyok én annyira elviselhetetlen. - A magánnyomozókat is megfizetik nem? Ennyire gondoltam csupán, mielőtt azért írsz le, mert kérdeztem valamit. - sóhajtva rázom meg a fejem, és inkább a kávémba kortyolok, miután odaadtam neki a papírokat, amikre szüksége lehet. Sok van és még egy jó nagy adag a lakásomon is, szóval nem lesz ez egy kifejezetten gyors menet, nem tudja átnézni két nap alatt azt, amivel én már másfél éve foglalkozom, erre mérget vehet. - Nem lenne önzőség, senkinek sincs ingyen az ideje. - rántom meg még a végén a vállam. Nem fogok ezen vitázni vele, ne hogy azért érezze megbántva magát, amit nem is szántam bántónak. Majd ha a lelkébe akarok gázolni azt észre fogja venni.
- A melóhelyéről. Kutató volt, bár erről nem sokat tudok és végképp nem értem, hogy miért engedte ki. Nem sok infom van erről, csak pletykák, meg az újság kivágások, de nincs nálam minden, nem tudok annyit hurcolni. - és amúgy se jó, ha minden fontosat magamnál tartok, mert ha teszem azt elkapnak, akkor legalább nem tudnak elvenni mindent, hanem lesz, ami megmarad majd nálam szépen a lakásomon. Ennyire azért vagyok elővigyázatos, bár gondolom nem nézi ki belőlem.

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 27 Aug. - 21:02

Aiden & Rose

Nem egyszerű velem, és talán a sajnálat vezetett el odáig, hogy felfedtem magam a nagy okoskodásban, amit ő lekezelésnek vesz, pedig ha tudná, hogy ennek töredékét pazarlom csak másokra, de ő olyan elesettnek tűnt, talán még nálam is jobban, az együttérzés elkezdett csírát bontani jó mélyen benne, elnyomva a tudatos énemet, ezúttal úgy döntöttem, hogy nem küzdök ellene, legyen így, nem szoktam visszatáncolni. Ha már meglibbentettem felé a remény szikráját, tápláljuk azt együtt. Azon vagyok, hogy egy mérsékeljem a szorongásomat, amit egy idegen jelenléte, faggatózása vált ki belőlem, még nem tudom, hogy milyen úton vagyok ebben.
Türelmet erőltetek, csendesítve a fogaskerekek csattogását, amelyek jelzik, hogy elindult érdeklődésem a megoldandó rejtvény ügyében, minél komolyan nehézséggel kell szembenéznem, annál inkább le tud nyűgözni. Nem sok nőies vonást tudok magamra húzni, sokkal inkább vagyok egy kiváncsi gyermek. Aznap, amikor a bátyám megtette velem amit, akkor megszűntem nőnek lenni, azóta is így kezelem a dolgot.
- Igaz. – Sóhajtok fel rekedten, ritkán keveredik a másik útjába olyan, akiből kinézhető lenne, hogy furcsa tulajdonságai által eltér a megszokottól. Azt kiszúrtam, hogy ő is speciális háttérrel van megáldva, annyira mélyen még nem vontam le következtetéseket, hogy felfedjem titka mibenlétét. Csak arra tudok gondolni, amit elsőre szűrtem le abból, hogy az artétiáimat figyeli, valami vérrel kapcsolatos dolog lehet. Már most látom, hogy miután egyikünk sem könnyű eset a múltunkból kifolyólag nem lesz ez olyan egyszerű menet, pedig ebből kiindulva akár megérthetőek is lehetnénk egymás irányában. Ha ez egy tökéletes világ lenne.
- Pénz... minek nézel engem, utcalánynak? – Most majdnem arcon csaptam, hogy aztán felpattanva elhúzzak tőle. Mégsem teszem, összefűzöm az ujjaimat, és csupán másfelé nézek, amíg végül egy vállrántással intézem a dolgot, és folytatom. – Nem azért szokásom segíteni, mert megfizetik, ennyire ne nézz már önzőnek. – Igazából most én tévedek, vagy ködösítek, nagyon is önzőség, ha a rejtély érdekel, és mellékesnek tartom, hogy egyébként miféle lelki része lehet a dolognak a srác szempontjából.
- Akkor próbáljunk meg elindulni. Azt mondod, valami vírusból indult az egész, amit az apád terjesztett el. Mesélj erről. Honnan szerezte a vírust? – A papírokat magam elé veszem, és próbálom kibogarászni, hogy eddig mire jutott.

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 27 Aug. - 10:52

Rose & Aiden

Én pedig nem fogom olyan könnyen annyiban hagyni a dolgot és nem fogom engedni, hogy csak úgy egyszerűen lelépjen, amikor lehet hogy válaszokkal tud szolgálni, amikor lehet, hogy segíteni tud nekem. Nagyon remélem legalábbis, hogy nem csak egy újabb zsákutcáról van szó, nem csak egy lány, akinek nagyobb a szája, mint amire képes. A kis bemutatója alapján úgy tűnt, hogy nem így van, bár attól még ugyanúgy csalódhatok, de majd meglátjuk, hogy mi lesz, amíg remény van, addig nem hátrálok meg és tuti, hogy nem adom fel csak úgy egy könnyen, még ha ilyen idegesítően frusztráló is a kis csaj, mert hát kár lenne tagadni, hogy felettébb nehéz elviselni a stílusát. Oké, én se vagyok egy szerethető alkat, de jó okom van rá, jó eséllyel neki is.
A legrosszabb az egészben az, hogy a zsaruk még csak nem is tudnak mit tenni, hiszen senki sem hiszi, hogy a húgomat elrabolták. Nincsenek erre utaló nyomok, az anyám is azt mondta, hogy csak megszökött és nekem nem hiszik el, hogy nem így van. Kiborító! Az apám ügye pedig nem olyasmi, ami miatt nyomozást indítanának, legalábbis nem komolyabban, hiszen az ügy lezárult azzal, hogy megölte magát, nem volt minek még ezek után utána járni.
- Nem sok hozzánk hasonlóval találkoztam még, nézd el nekem, ha nem egyértelmű. - húzom el a számat. Jó, most már az, de attól még alapból miért kellett volna, hogy így legyen? Számomra nem evidens az, hogy ő is egy mutáns akárcsak én, sőt magáról erről az egész mutáns fogalomról sincs még sok sejtésem. Nem vagyok olyan észlény, mint ő és nem járok ilyen suliba sem, ilyen egyszerű. - Hogy ettől boldogabb? - felszökik a szemöldököm, de aztán csak összeszorítom a számat. Nem lenne jó, ha erre most alapból visszavágnék valami kellemetlennel, se neki, se nekem, szóval inkább befogom a szám és csendben maradok ezúttal legalább. Nem egyszerű, de van, amikor kell, mert a kis csaj láthatóan nem kezeli túlságosan jól az emberi kapcsolatokat, tehát muszáj leszek valamennyire visszafogni magam és nekem viselkedni vele normálisabban, mert neki esik ez inkább nehezére.
- Nem tudok fizetni, ha erre célzol, feléltem már a pénzem nagy részét az utóbbi másfél évben. - nem tudom, hogy erre gondolt-e, de ezt jó, ha előre tisztázzuk. Nem mint valami magánnyomozót fogadom fel. A családom ugyan gazdag, de az a baj, hogy jelen esetben ezzel nem érek el semmit, mivel az anyám nem fog nekem pénzt adni erre az egészre csak úgy, hiszen ő nem hisz abban, hogy a testvéremet elrabolták. Nekem kell megoldani, a tartalékaim nagy részét viszont sajnos már feléltem. - Nem feltétlenül kell folyton együtt lennünk, amit intézni kell azt mondhatod is, én pedig intézem, és próbálhatunk külön is információkat gyűjteni. - ő látja át jobban a dolgokat, ez egyértelmű, de attól még nekem kell valamiféle irányadás, mert kezdek teljesen elveszni és egyre ritkábban van ötletem, hogy merre induljak tovább. Közben persze előveszem a papírokat a táskámból. - Ez egy része, a többi a lakásomon van, az ideiglenesen. - ritkán vagyok ott, de kell egy hely, ahol a fontosabb infokat tárolom, persze elrejtve, nem csak úgy szanaszét.

Tárgy: Re: Parti sétány Kedd 26 Aug. - 11:18

Aiden & Rose

Szubjektív, hogy kinek mi a pofátlan, vagy agresszív, más oldalról biztosan én volnék az. Ellenben ha tudnám, hogy miket gondol rólam, ezúttal nem ellenkeznék, elég nyomorult múltja van ahhoz, hogy ez most indokolt legyen. Igazából ha nem is mondom ki, logikus, hogy válaszokat akar, onnan, ahonnan tud. Nyelek magamban egy nagyot, nem akarok én lekezelő lenni, csak olyat vár tőlem, amit nagyon nehezen tudnék megadni neki. Nem az információt, vagy a segítséget értem ez alatt. A szociális viselkedés alapjait. Megpróbálhatok kevésbé kiakadós lenni, ám ha az ember évekig nem válaszol kérdésekre, nem közeledik, és nem is hagy közeledni senkit, akkor hogyan lehetne ebből kitörni? Sehogy, ha még akarat sem párosul mindenhez.
- Nekem. Igen. – Bólintok szépen lassan, de legbelül egy kis fehérszárnyú tündér arról győzköd, hogy szánjam már meg, a feketeszárnyút pedig bármennyire is kiabál, nem tudom komolyan venni. Sötét lelkületem, minden fájdalmam ellenére megérint mások fájdalma, küzdelme, nem érzelmi oldalról, csupán nem tűröm a kudarcot, ha a titkok feledésbe merülnek, a rejtélyek megoldatlan döglött aktákként végzik. Csakis ez mozgat, ilyenkor muszály egy kicsit legyűrnöm az ellenérzésemet, hogy mással együtt legyek, sajnos a nyomozás a legritkább esetben egyszemélyes út, már csak azért is, mert a megbízó álláspontjára szükségem lesz. Elindulok hát egy szó nélkül, hogy átvegyem magamban az elveket, mindent, ami az új ismerőshöz köthez, pro és kontra. Hiába sorolom magamban, hogy miért ne, már tudom, hogy döntöttem. És miért? Más úgysem tudná ezt megoldani. Ha másfél éve ezen lóg, és nem talált olyan nyomozókat, rendőröket, akkor zsákutcákban topog. Ez teszi érdekessé. Amikor felnézek, akkor már a bocsánatkérés is kicsúszott a számon, nem is tudom, hogyan történhetett.
- Emberszámba... de hát... miért is. Te sem vagy az, ahogyan pontosan tudod, hogy én sem. – Rázom meg a fejemet. Attól még nincsenek furcsa elváltozásaim, még mutáns vagyok, és nem vagyok hülye, pontosan látom rajta, hogy ennyit már ő is összerakott. Nem lehet könnyű dolga velem, mert tudom hogy értette a kérést, én meg szó szerint vettem, de... na jó, válaszolok egy fokkal enyhültebben is.
- Megpróbálhatom, ha ettől boldogabb vagy. Nem ígérek semmit, jó? – Elnézést kér ő is, ezen bólintok, próbálok megenyhülni, még egy halvány mosoly is megjelenik, akár az előző, még félek is, hogy túlzásba viszem a nagy érzelgősséget. Mindegy, sóhajtok ismét egy mélyebbet, és csak iszom buzgón, nem mintha amúgy sokat kávéznék. Inkább hallgatom őt, hátha végül dűlőre tudunk jutni, és kitalálni, hogyan is kezdjük egyátalán el.
- Le fogom jegyzetelni, addig megjegyzem. A papírokat pedig megnézném, viszont előtte... Hogyan képzeled az egészet? Ritkán kérnek meg ilyesmire, általában azok kisebb ügyek, helyszínelések. – Kanalazgatom ki az alján ragadt cukrot, egészen finom lett ez az kis itóka, de most vissza a sráchoz. – Attól félek egy ilyen dologra elég sok időt kéne rászánni, és ha csak úgy találkozgatunk olykor, az nem hatásos, mert kizökkenek, elvesznek a nyomok. Azt viszont láthatod, megértheted... hogy nem vagyok túl jó társaság, hogy mindig együtt legyünk.

Tárgy: Re: Parti sétány Vas. 24 Aug. - 20:46

Rose & Aiden

Pofátlannak azért nem mondanám magamnak, inkább kissé talán agresszív voltam, de ez betudható az üldözési mániámnak, ami tudom, hogy már egy kissé magas fokra hágott. Igazából nem szeretnék én neki rosszat, de ha bármit tud rólam, húgomról, vagy tud segíteni, akkor már miért ne akaszkodnék rá? Persze, hogy szeretném, ha válaszokat kapnék és ezért hajlandó vagyok sok mindent megtenni. Nem mondom azt, hogy ez bizonyos szint felett erőszakos lennék vele, ha nagyon nem akarná, akkor azt hiszem nem lenne más választásom, mint annyiban hagyni a dolgot, de amíg nem kezd el sikítozni, addig tuti, hogy nem hagyom, hogy csak úgy elsétáljon.
- Neked, de ha tudsz valamit, vagy tudsz segíteni, akkor nem fogok csak úgy elhúzni. - nem adom fel egy könnyen így is mondhatnám. Nekem fontos ez az egész, túl fontos, hogy csak úgy kihátráljak belőle azért, mert nehezen viselem el a stílusát, mert hát az nem kérdés, hogy felettébb nehezen viselem. Először jó hogy nem hív rendőrt, mert megfogtam a karját, aztán meg olyan magas lóról beszél, hogy ihaj, és meglepi, hogy a lekezelő stílust nem viselem jól, meg a mellébeszélést és persze a lekoptatási szándékot. Olyan fura, ha meg akarom menteni a húgomat? Mert tudom, hogy bajban van... egyszerűen érzem. Ezek után még persze lazán faképnél is hagy, én pedig csak nagyon erős koncentrációval bírom ki, hogy ne szóljak be neki valami nagyon csúnyát, amikor végre hajlandó felnézni és észre is venni, mert az elmúlt percekben kb. úgy viselkedett, mintha itt se lettem volna, ami azért érthető módon marhára nem esik jól. Már épp rákontráznék, de aztán a számat becsukom, amikor tudatosul bennem, hogy az eddigiek ellenére valami bocsánatkérésféle csúszott ki a száján. Naná, hogy meglep, kell pár pillant és egy korty a kávémból, hogy le tudjam reagálni.
- A...ha... oké. Egy kicsit ha megpróbálnál emberszámba venni, akkor nekem is könnyebb lenne. - jó-jó én se kezeltem jól a helyzetet eddig, de azért ő nagyban rájátszott arra, hogy ne nagyon sikerüljön. - Bocs a... kezdeti túlzásba esés miatt. - teszem végül hozzá. Talán ha elnézést kért, akkor nekem is illik, hiszen mégis csak úgy néz ki, hogy remélhetőleg segít, és akkor már nem lenne jó, ha elmarnám magamtól, mert kiborít a viselkedése. Nem mondom, hogy profi módon menni fog, ha hülyeséget csinál, de azért majd igyekszem. Kortyolgatom a kávémat, amíg beszél, csak akkor teszem le a csészét, amikor rajtam lenne a sor, hogy elmeséljem neki életem legutóbbi másfél évének történetét.
- Hát jó... - bólintok végül, de kell pár másodperc, míg összeszedem a gondolataimat. - Másfél éve az anyám azzal hívott fel a suliban, hogy a húgom eltűnt több, mint egy hete, az apám pedig fejbe lőtte magát, miután kiengedett egy veszélyes vírust egy iskolában és ezzel jó néhány gyerek és tanár halálát okozta. Fogalmam sincs, hogy mi történt, de utána akarok járni, tudom, hogy a húgom nem szökne csak úgy el, hiába állítja ezt az anyám. Ő nem olyan, nekem szólt volna, de azóta sincs róla semmi hír. Meg akarom találni, utána járni, hogy mi történt. - vázolom fel röviden, aztán csak lazán megütögetem a táskámat, ami most is a vállamon lóg keresztbe vetve, eszem ágában sincs levenni sem, hiszen ott van minden fontosabb adat. - Ebben van minden, amire eddig rájöttem, amire te csak... ránéztél és egyből leszűrted az alapokat. - teszem még hozzá, hogy tudja vannak adatok, ide is ezért jöttem.

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 23 Aug. - 21:50

Aiden & Rose

Ide-oda hadakozunk, és ez így van jól, egyetlen szociális viselkedésem, amely maradványa a valódi önmagamnak az, hogy milyen erővel vagyok képes másokat kiosztani. Hát pedig vagy ez, vagy az, hogy megszólalni sem tudok, úgy kiborulok. Nem görbül le az ajkam, csak az a remegés, amely akkor is erőt vett rajtam, amikor megragadta a karomat. Csoda, hogy meg tudtam szólalni, mert az első pár pillanatban olyan üvegesen meredtem rá, mint aki teljesen megkattant. Nem tudhatta, hogy ez lesz a reakcióm, én meg a testemen nem tudok uralkodni, kikapcsoltam, elszálltam egy mesebeli álomvilágba, hogy itt ne érhessen semmi baj. Nem lerázni akarom, a rejtélyek érdekelnek, de ha valaki ilyen pofátlan módon kezd a dologhoz, még ha okkal is, azzal inkább megriaszt, mint a szimpátiámat kelti fel.
- Megmondtam már, nincsen szükség az ilyen hangnemre, egyszerűbb lenne, ha békén hagynál. – Felelem immár csendesen. Nem akarom kioktatni, egyetlen rejtély sem ér annyit, hogy kiabáljon velem, főnökösködjön, hozzámérjen, és egyátalán szóljon hozzám. A legjobb az lenne, ha máris lelépnék, hogy a könyvtárban temetkezzek vele valami könnyű atomfizikai fejtegetésbe. Muszáj kieresztenem a gőzt, mert teljesen felzaklatott az idegen, a fura kérdéseivel, az arrogáns érintéseivel, már így is fél órát fogom sikálni, ahol hozzám ért. A gondolattól is megborzongok, ahogyan végigmérem. Nem vagyok megfelelő partner semmiben, ezt minél hamarabb belátja, annál jobb. Végül mégis ráveszem magamra, hogy mutassak valamit a képességemből, és nem azért, mert lekezelem, de nem vagyok köteles kiadni magam senkinek, aki csak úgy letaperol az utcán.
Úgy veszem észre, hogy nagyjából már érti, hogy mire vagyok képes, oldalt pillantok, és meghallgatom az infót, amin azonnal elkezd pörögni az agyam. Nem mondom, hogy máris jutottam valamire, de miért is ne? A lábaim maguktól visznek, ilyenkor mennem kell, menet közben tisztábban tudok gondolkozni, mintha valakivel rostokolok. Érdeklődve pillantok fel, amikor már a jeges kávémat szürcsölgetem, fel sem tűnt, hogy megrendeltem.
- Elgondolkoztam, ennyi történt. Sajnálom. Vagy mi. – Ezúttal elmosolyodom, halványan ugyan, de miből gondolja, hogy joga van bármihez is velem kapcsolatban. A segítségemet kérte, nem vagyok szent, és sérthetetlen, hogy úgy kezeljen, nézzen le nyugodtan, és ha nagyon nem muszáj, akkor ne is szívjon velem egy levegőt. Viszont... ha a lánnyal az történt, ami velem, elő kell húznom a cilinderből egy hangyányi együttérzést. Bébihangyányit. Nem válaszok az értelmetlen kérdésre. Nem érzem magam tökéletesnek, látnoknak, mindenhatónak. Próbálok tanulni a vízióimból, amelyek nem a jövőbe látnak, csak az összefüggéseket rakják össze. Szépen apránként, rengeteg zsákutcával.
- Talán az lenne a legjobb, hogy ha elmondaná, hogy pontosan mi történt. Vannak tippjeim, de ha ne találgassak. Megpróbálhatok segíteni, ha éppen nem iskolába járok. - Akár még be is társulok mellé, nehéz dolga lesz, hogy ha el akarja viselni furcsa jellemem, a sokszor lekezelően bántó stílusom, még ha időnként meg is próbálok... együttműködni, jobb szót nem tudok.

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 22 Aug. - 20:50

Rose & Aiden

Udvarias? Azok után, hogy csak simán beleszól a dolgomba, mintha köze lenen hozzá, én meg igazából még köpni-nyelni sem tudok, úgy tesz, mintha még én lennék az, aki furcsán viselkedik... vagy nem is értem az egészet. Hát persze, hogy kiakadok, ha valaki csak úgy jön és azt mondja tudja, hogy kit keresek, ha nem is így, de ez volt a lényeg. Hát persze, hogy rohadtul zokon veszem, hogy mindezek után csak úgy faképnél akar hagyni, amikor talán segíthet, ha nem rám küldték. Már ki ne venné zokon, hogy le akarják rázni, miután másfél éve küzd, és próbál megoldásokat találni, de inkább csak újabb és újabb kérdések merülnek fel? Olyan nagy bűn az, hogy meg akarom találni a húgomat, és hogy nem szalasztanék el egy lehetőséget, még ha a lehetőség egy egyébként felettébb irritáló kis csaj is?
- Neked meg mégis mi a jó büdös franc bajod van? - ő morran fel és ilyesmiket mond... hát komolyan nem viselem jól ezt a hozzáállást és akkor még finoman fogalmaztam. Egyszerűen csak segíthetne és kész, vagy akkor mondja meg kerek perc, hogy egy érzéketlen bunkó és esze ágában sincs, nem kell egyből felvágóskodni, hogy milyen rohadtul okos, mert ezzel valahogy ezt teszi. Megmutatja, hogy mire képes, aztán meg lazán tovább is állna mi? Nem,az nem megy ennyire könnyen, mert nem fogom hagyni, mert ennél számomra fontosabb, hogy megtaláljam a húgomat, nem érdekel, ha az esetleges erőszakosságom bántja a pici lelkét. Nem villogni kell azzal, hogy lényegében megjósolj, hogy mi fog történni, hanem tenni, hogy jobb legyen, hogy segítsen, mégis csak egy életről van szó, nem is csak rólam. Ne nekem segítsen, hanem Hopenak, ennyire egyszerű!
- Ha nem akarsz hirtelen faképnél hagyni, akkor nem rángatom a karod. - vonom meg a vállam. Nem vagyok én valami taperolós állat, legalábbis a szavaiból így jön le. Ne érjek hozzá.. nem bírja az érintést ezek szerint. Bár nem lep meg, elég sznobnak tűnik, a nyakig begombolt blúzával, meg ezzel a sötét tekintettel, amiről szinte süt, hogy ő itt a több és a jobb mindenki másnál és hogy ő aztán mindent észrevesz, amit mások tuti, hogy nem. Ő a tökéletesség mintaképe... na jah, röhög a vakbelem! Aztán kinyög két szót, majd mégis megteszi. Pedig én szóltam, és úgy meglep a félbehagyott mondat, hogy nem nyúlok azonnal utána. Dühösen fújtatok egyet, mikor szó nélkül elindul előre, aztán pár pillant múlva már öles léptekkel indulok meg utána. Komolyan úgy közlekedik, mintha fel se tűnt volna, hogy most hagyott csak úgy lazán faképnél. Az eszem megáll! Amikor elérem szépen levágódom vele szemben és szótlanul, de határozottan csúnyán meredek rá, amíg végül meg nem szólal. Közben a pincér csak kétszer ér el hozzánk, egyszer csak rendelést venni fel, aztán kihozni a kávét, amit kértem. - Komolyan, ez meg mi a frász volt? Feltűnt, hogy csak úgy leléptél? - valami rosszul van bekötve nála, vagy csak szimplán elfelejtette, hogy... ott voltam? Ahhoz képest, hogy olyan okosnak tünteti fel magát, ez azért elég ciki.

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 21 Aug. - 21:57

Aiden & Rose

Teszek róla, hogy mit gondol rólam. Udvarias voltam, nem jellemző rám, felkapta a vizet. Mosnám kezeimet, ha nem volna ilyen erőszakos. Megmutattam neki, hogy mit látok, és mi történt? Kiakad, úgy csinál, mintha ha valami beépített arab kultista. Most őszintén? Kinéznétek belőlem? Nem! Naugye! Pedig aztán a megtévesztés pontosan arról szól, hogy másnak mutassuk magunkat, mint akik igazából vagyunk, akár meg is érthetném az érzelmeit, csak a dolog már ott hibádzik, hogy híján vagyok az empatikus vénának. Szinte érzem belőle az áramló mérget, amely végigcsöpög az erein... Hát ennyire ostoba lenne? A bosszú sosem okoz kielégülést, csak ürességet hagy maga után. Ha meg is találja a testvérét, mi a garancia, hogy még él? Hogy nem történt az vele, ami velem is? Nem jobb lenne meghagyni azt a szép emléket, amely egykor volt róla? Ez jó mélyen önzőség is, értem nem jött senki, pedig ha még időben rámtalálnak, máshogy is alakulhatott volna minden.
- Az volna túlzás, ha azt mondanám, hogy állj le a szteroidokkal, mert puffasztanak. Látszik rajtad, hogy tiszta vagy mint a hajnali harmat. – Morranok fel, és megigazítom a ruhámat, a hajamat is, pedig nem vagyok egy divatmaca. Gyors voltam, páni félelmemben beleképzeltem olyat is, amit most, józanul bőven elvetném. Nem rossz ember ez az új ismerős, de nagyjából olyan csőlátása van, hogy ha egy kicsit is elborultabb lenne, akkor én lennék, férfi kiadásban. Mindketten szépen lenyugszunk, arébb lépek a biztonság kedvéért, onnan méregetem továbbra is karbafont, elutasító stílusban. Sötétiriszű szemeim alatt mintha megjelent volna egy könnycsepp, amit most hanyagul elkenek a ruhám szegélyével, indulatból buggyant ki, nem vagyok bánatos egy picit sem.
Szembefordulunk az utcával, s felhívom figyelmét arra, hogy mi is történik most körülöttünk, amit egy átlagember az utcáról nem is venne észre. Származásom ellenére nem vagyok alacsony, alig fél fejjel lehetek csak kisebb a fiúnál, ám sokkal vékonyabb. Nem diéta, a zaklatott életmód, a sok mászkálás így nyilvánul meg rajtam, a csuklóimat két ujjal átérhetné. Gebe ugyan nem vagyok, de lényegesen vékonyabb az átlagnál. Nem tudom, hogy mit látott bennem tizerhárom évesen a beteg bátyám, azóta is ez az éhkoppos modelalkatom maradt meg, nem vagyok egy tenyeres-talpas menyecske. Szótlanul hallgatom, magamban dilemmázva, hogy megéri-e az időt, az energiát, de most azt gyakorolgassam, hogyan tudnék kibújni a bilincsből, vagy üljek be a szobámba a cb rádión a rendőrségi frekvenciákat hallgatni? Úgyis megtalálnak, ha akarnak, elkerülhetetlen.
- Ha megígéred, hogy többé nem érsz hozzám, akkor... legyen. – Legalább elismerte, hogy érdeklik a képességeim, az övét ha rajtam meri alkalmazni, akkor egy életre bevágatom a sittre. Nem, halálbüntetést intézetek el neki. Vagy még azt is el tudom képzelni, hogy szólok egykori mentoromnak, biztosan el tudna képzelni számára valami fájdalmas véget. Pontosan tudom, hogy amikor rajtam felejti a tekintetét, a szeme sarkából a nyaki ütőeremet vizslatja, hol meg a csuklómat, mindent, amiből vért pumpálhat ki...
- Száznyolcvan hónap... – Számolgatok fejben, és sarkon fordulva otthagyom, észre sem véve, hogy el sem köszöntem. Felsétálok a sétányon, hogy a centrum felé vezető út végén lévő kávézóba üljek be morfondírozva, és úgy tíz perc múlva nézek fel, hogy sikerült ott felejtenem. Vajon ő is ott ül velem?

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 21 Aug. - 10:47

Rose & Aiden

Azt hiszem érthető, hogy nem igazán értékelem, hogy csak úgy idejön vadidegenként és úgy beszél az életemről, vagy legalábbis a legfontosabb részéről, mintha csak nyitott könyv lennék számára, csak azért mert levont pár következtetést máris mindent tud rólam? Hát ki ne gondolná erről azt, hogy minden bizonnyal követett, vagy valahonnan máshonnan vannak rólam információi? Szerintem teljesen logikus, hogy így gondolkodom és egyáltalán nem furcsa, vagy meglepő. Egy biztos, nem fogom annyiban hagyni, akkor sem, ha elengedem végül a karját, de nem fogom csak úgy útjára engedni, mert túlságosan furcsák a körülmények és válaszokat akarok. Ha tud valamit, mert ismer, akkor azért, ha viszont tud valamit, de nem azért, mert ismer, akkor meg azért. Nekem a húgom a legfontosabb és nem érdekel, hogy hogyan juthatok a közelébe, az a fontos, hogy elérjem ezt, mindegy milyen áron. Nem rétem, hogy ezek után min húzza fel az orrát, mert láthatóan felhúzza. Nem szoktam én rendőrségi publikálásokat olvasni, nem ez a kedvenc hobbim, én a saját ügyeimmel foglalkozom, bár úgy fest, hogy ő pont nem.
- Azért ez enyhe túlzás, nem gondolod? - kitépni a karját? Éppen hogy csak annyira fogtam meg, hogy ne tudja könnyen kirántani és csak akkor szorítottam rá egy kicsit, amikor próbálkozott. Nem vagyok én alapból valami vadállat. Lehet, hogy első ideges reakciómban rosszul reagáltam, ez benne van a pakliban, de ez is érthető, elég feszült vagyok és nem alszom túl sokat az elmúlt hónapokban, vagy inkább másfél évben. Nem kezelem egyszerűen azt, ami történt, de szerintem ez nem meglepő, ki kezelné könnyedén, hogy felfordul az életet, eltűnik a húga, az apja tömegeket mészárol le, az anyja összeomlik, az apja pedig kivégzi saját magát?
Aztán csak csendben figyelek rá, nem igazán tudom, hogy pontosan mit is akar mondani, de azért úgy istenesen meglepődöm, amikor felsorolja, hogy mi fog történni, akkor meg főleg, amikor tényleg úgy is történik. Értetlenkedve nézek felé. Talán valamiféle jós lenne? Lehet, hogy ő is olyan, mint én, képes nem átlagos dolgokra? Talán... és akkor ezért... Remélem, hogy nem lát bele a fejembe, mert az ilyesmit tuti, hogy nem viselem el. A gondolataim azok az én dolgaim, az magán szféra, nincs köze hozzá.
- Honnan a francból...? - csúszik ki a befejezetlen kérdés a számon, amikor tovább magyaráz, hogy mindezt mégis miből szűrte le. Felettébb furcsa a lány, főleg hogy persze ezek után is szeretne lelépni. Megpróbálom megemberelni magam... legalább egy kicsit, mert már így is sikerült rendesen halálra rémítenem, jobban nem kéne. - Figyelj... ha nem ismersz, de rájössz dolgokra, akkor segíthetnél nekem. Vaktában tapogatózom, a húgom pedig eltűnt, másfél éve most már. Mindenki szerint lelépett otthonról, de én ismerem, nem tenne ilyet. Sok... zűr történt mostanában körülöttem, segíthetnél. - nem teszem hozzá, hogy ha akar, mert sajnos az a helyzet, hogy nem kényszeríthetem, bármennyire is jó lenne, de kétlem, hogy azzal bármit is elérnék. Vagy önként teszi, vagy nem teszi, bár azért megpróbálhatok hatni rá.

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 20 Aug. - 21:07

Aiden & Rose

Lassan, de bizonytalanul megnyugszom. Megnyugtatom magam. Nem tűnik egy erőszakos alaknak, még ha az indulatai vezérlik is. Kétlem, hogy valaha kezet emelt volna egy nőre, vagy letámadott volna pusztán kéjencségi felfontolásból, de a bátyámból sem néztem volna ki mindezt, habár az évekkel ezelőtt történt, most már jobban látom az összefüggéseket. Akár elmehetnék fellépni valami show-ba, mint egy stand-up-os látnok, mentalista, aki másokat hülyít pénzért. Egy a gond, a pénz számomra mit sem jelent, meg hát közönség előtt megállni sem tudok, nem hogy beszélni, mutatványokat előadni. Marad az a változat, hogy ha valami nyomozóhatóság felkér egy-egy rejtélyes esetnél, mint annak idején az iskolában, akkor megyek, és jó messziről hogy ne is kelljen tanukkal beszélnem, csak a terepet szemlélem meg. A képeket is elég átfutnom, bevillan kérdezősködés nélkül, hogy kit milyen motiváció vezérelhet. Sajnálatot ugyan nem tudok érezni a kissé arcátlan alak irányában, kiváncsiságom mégis feltámad, hogy mi történhetett a hugával. Az autóból itélve elrabolták. Ezért hát ez a vad viselkedés, vissza akarja szerezni. Váltságdíjat nyilvánvalóan nem követelnek, akkor a fenekén ülne, és várná a hívást, így meg olyan értelmetlennek tűnik az egész. Perverzióból elrabolni valakit... ? Magamra ismerek a dologból, és elfojtom a sóhajomat. Miért kell nekem egyátalán léteznem? Miért kell szembetalálkoznom olyanokkal, akik rám szorulnak...? Inkább a sötét szoba a hegedűmmel..
- Nem mondtam, ez normális... – Kicsit bántja az egómat, hogy úgy kezel, mint egy átlag embert, amikor annyit puklikáltam, a rendőrség sem kér fel kiskorúakat, ha ez neki normális, akkor minek segítsek? Akkor kérje meg a wc-s nénit, és akkor csakhamar fény derül az egész rejtélyre. De tegyük félre a sértett önérzetet, bevallottan nincsen érzékem a szociális kérdésekhez.
- Nincsen szükségem arra, hogy bármit bizonygassak, te akartad kitépni a karom. – Még mindig meg vagyok rettenve attól, hogy hozzámért, beszélt velem, valahogy ezzel a csípős, lekezelő stílussal igyekszem visszavágni, mert ha nem tenném, akkor még mindig remegnék, attól félve, hogy a hólyagom megadja magát, ami nem lenne túl kellemes dolog, már csak bemutatkozásnak sem. A karomra már nem fog rá, akár el is mehetnék, de a fenyegető hangsúly arról árulkodik, hogy amit elvett, az ismét visszakerülhet megint. Még jó, hogy egy bűvész sosem fedi fel a titkait. Ismét egy mély sóhaj, sötét szemeimben a mérhetetlen mártírság jelei mutatkoznak. Végül megfordulok, mellé sorolok be, és az üzletsorra pillantok.
- Megjósolom mi fog történni. Egy percen belül a következőket fogod látni. Egy nő biciklivel, egy virágot lóbáló férfi, végül egy volkswagen. – És valóban, pár pillaton belül megjelenik először egy nő, aki elhúz a pénzváltó előtt a bicajjal, majd a férfi, végül a kispolski.
- Körbe-körbe mennek a tömb körül. Azt hiszem védelmi pénz ellenében nem gyújtják fel a váltót, és most azt figyelik, az alkalmazott mit lép, hívja-e a rendőrséget. Viszont ezt úgy csinálják, mintha beleolvadnának a járókelőkbe, aki nem figyel jobban, annak nem tűnik fel. Na mehetek, vagy pulikutyának használsz? – Szűkítem össze a szemeimet, és karba fonom a kezem a mellem előtt. Egyre jobban eluralkodik rajtam a tág terektől való iszony, be akarok kerülni, akárhova, csak be.

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 20 Aug. - 9:46

Rose & Aiden

Azt hiszem logikus az utóbbi másfél év után, hogy gyanús nekem ez az egész. Hogy csak ideállít egy vadidegen lány és simán kiböki, hogy keresek valakit, sőt a legrosszabb, hogy még az is kiderül, hogy a húgomat. Hát persze, hogy nem viselem jól a dolgot, és persze, hogy egyből arra gondolok, hogy valaki rám küldte. Tudom, hogy követnek, tisztában vagyok vele, ha nem is szúrom ki mindig, de volt már rá példa, hogy egyszerűen csak éreztem, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy valaki a nyomomban van. Arról az apró tényről már nem is beszélve, hogy úgy három hónapja amikor még városokkal arrébb voltam szó szerint felforgatták a motelszobámat, ez azért olyasmi, amit még én is észrevettem, akármennyire is úgy próbálja meg a kis csaj beállítani, hogy vak és béna vagyok, hogy nem figyelek a részletekre, ő meg pár apróságból össze rak mindent, mint valami Scherlock. Kissé fiatal ahhoz, hogy ilyen összefüggésekre rájöjjön, ha csak... Nem sok hozzám hasonlóval találkoztam még, de volt már rá példa, miért ne lehetne esetleg ő is ilyen és akkor pont e miatt küldték a nyakamra... már amennyiben maradok ennél a megközelítésnél ugye.
- Oh, szóval teljesen normális, hogy ide jön valaki és pár papír alapján, amikre épp hogy csak ránézett egyből kiböki, hogy a húgomat keresem? - szökik fel enyhén szólva is rosszallóan a tekintetem. Csak ekkor szúrom ki az elhajtó autót, amikor követem a tekintetét. Egy halk morgás az, ami elhagyja az ajkaimat, és csak aztán engedem el végül a kezét, de nem épp úgy, mint aki hagyná, hogy ezek után csak úgy útjára menjen. Nem, erről még véletlenül sincs szó.
- Ha annyival okosabb vagy, akkor mondd meg, hogy te mit látsz annyira? Bizonyítsd be, hogy nem eltántorítani akarsz a célomtól, akkor leléphetsz. - pár szó még nem bizonyíték és a kérdő tekintet sem. Nem engedem el csak úgy, két okból sem. Ha tényleg rám küldték, akkor azért eszem ágában sincs, ha viszont nem, de... ennyire jó megfigyelő, akkor segíthet nekem. Nem arról van szó, nem fogok túszul ejteni egy csajt, nem vagyok én vadállat, de ha tud segíteni, akkor akár meg is kérhetem, ha arról van szó. Csak nem mondana csuklóból nemet... talán. Bár az tuti, hogy finoman szólva is ellenségesnek és tartózkodónak tűnik. Tény és való, hogy adtam rá okot, de nem véletlenül van ez, persze, hogy nem bízom meg valakiben csak úgy, aki így nyit, mintha mindent tudna rólam, vagy legalábbis túl sok mindent.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 18 Aug. - 21:55

Aiden & Rose

Annyira nem vagyok kislány, nagykorú lettem már nem is olyan régen, de a sötét szempárba vegyülő rettegés bizonyára a koromból, érettségemből is lefaraghat legalább öt-hat évet, nem tagadom. Látom én egyértelműen, hogy vágynak nyoma sincsen a tekintetében, nem úgy markolt rám, mint aki le akar támadni, ettől még a fizikai érintés is a lelkemig hatoló jeges tőr, amelytől nem tudok szabadulni, hiszen még a karomat is satuba fogja. Erőt veszek magamon, és összeszűkítem a szememet, mintha volna ahhoz affinitásom, hogy ellenálljak. Nem próbálok most már dacolni, kikapcsolom az ösztönös énemet, és a tudatossal kezdem végigmérni, a legszakadt gomb, a cipőjére ragaszkodóan tapadó vöröres sár számomra mind jelzésértékkel bírnak. Az irathalomra elég volt egy pillantást vetnem, hogy beinduljanak a fogaskerekek. Nem tudok mindent a történetéről, de igenis vannak árulkodó jelek, amelyek ellen ha akarnék sem tudnék küzdeni. Mint amikor a kódfejtő belelátja a rejtvényújságba az anagrammákat, a titkos üzeneteket, amelyeket egyébként avatatlan szemek nem ismerhetnének fel. Ha kiállnék vele a szimpadra, biztosan megdobálnának, mint vásári mutatványost, így szépen megőrzöm a titkomat, csak most voltam oly ostoba, hogy a napszűrás miatt kibukott belőlem. Vannak más mutánsok is, ez tény, de a mai világban nem illik ezt hangoztatni, ha az ember nem akar egy dohos pincében megrohadni. Nem köszönöm, abból nekem három nap bőven elég volt, egy életre megtanultam a leckét, hogyan maradjak láthatatlan. De ó, hogy lehettem ennyire óvatlan, hogy ezúttal kivételt tettem? Annyira bánatos volt, ingerült, hogy valahogy előjött belőlem a tudós, a nyomozó, mintha képes volnék megoldani más életét, ha már a sajátomat nem tudom.
- Nincsen közöm hozzád. Nem küldött senki. Árulkodik rólad minden. A húgodat keresed, szomjazol a vérre. De ne az enyémre. – Rántom meg a vállamat, és kérlelőn nézek rá, aztán átpillantok az úton, és a másik oldalon parkoló autó felé pillantok, egy sötét Cabrio éppen akkor ad gázt, a rendszámot simán meg tudom jegyezni, bérelt autó, de nem lekövethetetlen.
- Megmondtam. Nézel, de nem látsz. Úgyhogy... – A hangom lehetne akár fenyegető is, ha látnám bármi értelmét. Vajon elenged? Hány órán át kell majd sikálnom magam ott, ahol megfogott? Felsóhajtok, és kérdőn meredek rá, ezúttal nem nézek félre.

Tárgy: Re: Parti sétány

» Temze parti sétány