Parti sétány

Tárgy: Parti sétány Szomb. 11 Jan. - 17:43

First topic message reminder :

Egyszerű kis utcácska nem olyan messze a tótól, szinte végig azzal párhuzamosan halad. Leginkább egyszerű kertes házak találhatóak meg itt, így éjszaka már határozottan kihalt tud lenni a környék, bár nappal sem olyan vészesen nagy erre a mozgás. Csupán negyed óra innen gyalog leérni a partra.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 18 Aug. - 20:20

Rose & Aiden

Szó se róla azért kellően meglepődöm, amikor már csak ennyitől úgy el kezd a kislány remegni, mint a nyárfalevél, mert hát úgy viselkedik, mint egy kislány, pedig a tekintetemben semmi sem utal arra, hogy bármit is akarnék tőle. Egy pillanatra sem, tényleg semmi, még csak meg se néztem magamnak az alakját, vagy bármit rajta. Van sok fontosabb, ami leköt jelenleg, nem azzal foglalkozom, hogy milyen a külseje, az érdekel, hogy miért mondta, amit mondott, hogy honnan jött ez a kis rövid megnyilvánulás, mert ez tényleg nagyon furcsa és valaki nem mond ilyet csak úgy... véletlenül. Valami oka kell, hogy legyen, és akkor nekem tudnom kell. Talán közel jutottam valamihez, talán rám küldték, hogy megfigyeljen? Lehetséges, hogy ez az ártatlan kis félénk külső nem más, mint álca, csak egy remek átverés, hogy azt higgyem fél, hogy nem árthat nekem, közben pedig azért van itt, hogy mindent megtudjon, mennyire jutottam, miket tudtam már meg. Erősebben szorítom magamhoz a táskát, de a karját még nem engedem el azonnal. Ez az egész ügy túlságosan bonyolult és sok felé burjánzik, én pedig nem fogom csak úgy hagyni, hogy eltántorítsanak. A húgomról van szó, akit meg fogok találni, bármi történjen! Nem állok meg, akár fenyegethetnek is, nem fog érdekelni, nem fogom visszafogni magam, mert válaszokat akarok, mert meg akarom nyugtatni anyát, hogy minden rendben van, nem akarom, hogy azt higgye Hope önként ment el, mert ő nem olyan, én tudom, hogy nem olyan. Nem lépett volna le szó nélkül úgy, hogy engem nem értesít róla, kizárt!
- Rosszul? Persze... nem mond senki ilyesmit csak véletlenül, vagy mert rosszul látta. Nem engedlek el, amíg nem adsz válaszokat! Ki küldött rám? - fél, reszket, de az ereje semmi, nem tudja kirántani az ujjaim közül. Nem szorítom annyira erősen, hogy az fájjon, ellenben annyira igen, hogy ne lehessen csak úgy szökni a kezeim közül. Nem érdekel engem ez a lány, ez tényleg látható rajtam, csak a válaszai, csak az, hogy kicsoda, miért küldték, honnan tud arról, hogy a húgomat keresem, mit tud már a nyomozásom jelenlegi állásáról és hogy kinek akarja leadni az információkat. Addig innen el nem megy, amíg nem ad válaszokat, ez biztos!

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 18 Aug. - 9:02

Aiden & Rose

Már annak a gondolatától is rettegek, hogy valakivel együtt kell majd laknom, de akárhogy érveltem, fenyegetőztem, nem volt ellenvetés, lesznek. Legalább kettő, de inkább három. Legalább lányok, őket még egy fokkal jobban kezelem, de elmondani nem tudom, mennyire rühellem már előre, hogy kérdezgetni fognak az életemről, és hogy miért nem megyek velük szórakozni, meg ilyesmik. Nem fogják érteni, miért vonulok be a fürdőszobába átöltözni. Magyarázkodnom kell majd, amit nem fogok, így a szemükben én leszek az idegesítő szobatárs, akit mindenki utál. Mondanám, hogy már megszoktam, ezt sosem lehet így kezelni. Bántani fog a dolog, hogy egyedül vagyok, de nem tartozik senkire, ami történt. Igazság szerint arra sem emlékszem pontosan, hogy melyik szobába tettem be a bőröndöt, talán a folyosón balra a harmadik, majd kilogikázom, ha visszaértem. Annyira szerettem volna már az épületen kívül lenni, elszaladni a lehetséges társaság elől, találni egy zeneboltot, ahol kizongorázhatom magam, mintha meg akarnám venni. Vagy hegedű, nekem aztán mindegy, a hat közül bármi szóba jöhet, amellyel egy kicsit elmerülhetek a saját világomban, a szememet behúnyva csakis a művészet felhőin úszva. Felsóhajtok, ebben a melegben még keresgélni sincsen túl sok kedvem, egyenlőre inkább felfrissülök, aztán meglátom, hogyan tovább.
Az utolsó pillanatban vettem csak észre, hogy a fűben valaki ücsörög. Nagy levegőt veszek, benntartom, de nem indul. Fene! Megigazítom a ruhámat, a hajamat félresöpröm, mert még az is melegít, és sietősre fogom. Nem is tudom, talán udvariasságból köszönök, és szinte automatikusan vetem oda az első benyomás adta információkat, pedig ennyire barátságos nem szoktam lenni, most miért tettem? Évek óta tudom, hogy nem szabad, hiszen félreértik. Eleve banális tévedés, hogy lánynak születtem, aki meg sem szólalhat anélkül hogy a férfiak ne jelnek vennék. Az árnyékok megnőnek, ahogyan ellépek mellette, és már látom, hogy mi fog történni, már pattan is, és perdít meg maga felé, az érintése oly fájdalmas, égető, hogy csak a csodának köszönhetem, hogy nem pisilem magam össze azonnal. Teljesen lemerevedek, úgy érzem, mint akkor, hasztalan lenne ellenkezni. Behunyom a szemem, hogy erőt merítsek, de nem sikerül, amikor ismét kinyitom, már remegek, mint a nyárfalevél. Ha csak egy kicsit jó megfigyelő, láthatja bennük a rettegést. Ez már bőven túl van a riadalmon, félelmen. Félrenézek, nem is rá, úgy motyogok csak valamit.
- Én... sajnálom. Biztosan rosszul láttam. Engedj... - Próbálnám felemelni a karom, hogy kirántsam, de semmi lendülete nincsen a mozdulatnak, csak lehajtom a fejem, bebizonyodott, hogy velem mindenki azt tesz amit akar. A világon csak ilyen alakok mászkálnak. Hiába óvtam magam évekig, nem tudom elkerülni. Vajon mivel provokálom őket? Nem öltözöm kihívóan, nem vagyok kacér... Pont ez kell nekik, hogy...félek?

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 15 Aug. - 19:50

Rose & Aiden

Valaminek lennie kell itt, az nem létezik, hogy az egész zsákutca, hogy megint nem találtam semmit, hogy... csak egy rohadt tévút, amin elindultam. Túlságosan sok volt már, egyszerűen nem lehet ez is újra egy ilyen. Kell lennie megoldásoknak, kell lennie válaszoknak, kell lennie valaminek, bárminek, ami segít. Ez egy kis város, ha valaha is volt itt bármi, aminek köze van a húgomhoz, az apámhoz, akármihez, annak biztos, hogy van valami jele valahol. Valaki tud valamit, csak meg kell találnom azt a személyt, aki igen. Az a baj, hogy sosem voltam igazán jó kérdező, főleg azóta, hogy ez az egész elindult. Finoman szólva is kissé nehezen uralom időnként az indulataimat, hamar elkap az ideg és ha robbanok az senkinek sem jó. Igazán igyekszem, de épp ezért megy nehezen az, hogy kifaggassak valakit, hogy részleteket próbáljak összerakni. Ahhoz, hogy igazán jó legyél mondjuk kirakóban szükséged van rá, hogy tudj higgadtan gondolkodni, de ha egy ügy hozzád kapcsolódik, akkor ez már nagyon-nagyon nehézkessé válik. De akkor sem adom fel. Ha kell szépen végiglátogatom a kocsmárost, a papot, a helyi orvost, rendőrt, ha valaki van itt, aki tud furcsa esetekről, akkor azok ők lesznek. Minden kisvárosnak van ezen kívül valami pletykás öregasszonya, vagy öregapója, aki sok olyat tud, amit a hivatalos szervek nem, tehát valaki lesz, aki válaszokkal szolgálhat, valakinek lennie kell!
Észre sem veszem először a közeledő lányt, csak amikor a vízig sétál, hogy megmossa magát. Nem érzem annyira a meleget, rajtam egy hosszú ujjú drapp ing van, kissé gyűrött, feltűrt ujjal. A hajam mint mindig most is elég kusza, a pár napos borosta is meg van természetesen és egy szimpla farmer, edzőcipővel ami alulról takar. Igazság szerint nagyon fel sem nézek, talán csak egy pillanatra. Fiatal lány, minden bizonnyal helyi lakos és nem igazán van rá esély, hogy tud bármit is az ügyemről, így hát nincs okom faggatni, vagy foglalkozni vele. Csak akkor fagyok le finoman szólva is, amikor meghallom a szavait. Lepillantok a papírokra, majd egy mozdulattal gyűröm be az egészet vissza a táskámba, ahol előtte voltak, aztán fel is pattanok, és ha már elindult volna, akkor egy pillant múlva mögötte termek, ujjaim pedig szorosan fonódnak a karjára.
- Miről beszélsz? Ismered? Tudsz valamit? - oké, talán van egy enyhe üldözési mániám, de ez van, hogy ha olyan ügynek próbálsz utána járni, ami kacifántosabbnak tűnik, mint hitted és ha már hetek óta úgy érzed, mintha követnének. Lehet, hogy csak szimpla paranoia, ezért végül engedek a szorításon, lefejtem az ujjaimat a karjáról, de nem lépek hátrébb, mert valamit tud, legalábbis úgy beszélt, mint aki igen, akkor viszont nem léphet csak úgy le, nem hagyhat csak úgy faképnél!

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 13 Aug. - 16:30

Aiden & Rose

Kipakolni sem volt még időm, főleg, hogy nem tudom, hogy melyik lesz az én szobám. Benyitottam találomra valahova, a hosszú után nem fogok még költözködni is. Bedobom a bőröndöt a talált szobába, így is szenvedtem rajta egy sort, hogy felhúzzam az emeletre. A földszinten ugyan találtam egy csendes, segítőkésznek látszó srácot, akiben bíztam, hogy megkönyörül rajtam, mint újon, ezért megkértem, hogy segítsen felvinn nekem a nehéz cuccot a lépcsőkön, erre átváltozott, kiderült, hogy testváltó, és valójában lány. Igen lekezelő módon közölte, hogy nem vagyok a szolgája, és faképnél hagyott. Nagyot sóhajtottam, ez nem kezdődik túl jól, de mint tudjuk, ne itéljünk elsőre. A mai napból még van pár órám, feltérképezni a környéket. Dög meleg van, én meg feketében jöttem, hervasztó. Miután még nincsen meg a saját szobám, nincsen kedvem megbeszélni ezt a többi lánnyal, hogy átöltözhetek-e náluk, ezért egyenlőre hontalanul indulok lefelé, holnap már értelmesebben öltözöm fel, meg kell próbálni kihozni valamit a rossz indításból! Így bizakodva hátraarcot csinálok, és elindulok visszafelé a lépcsőn. A birtokon még nincs maradásom, állítólag többen eltűntek, nem nagyon lenne lehetőségem kérdezősködni az itteni szokásokról, addig mást nem tehetek, mint város, körbenézek. A nagy melegre való tekintettel kevesen lézengenek az épületben, a klikkek feltöréséhez nincs affinitásom, a könyvtárat majd ráérek megkeresni.
A korábbi puklikációimból, nyomozati munkáimból megspóroltam némi pénzt, de sürgősen ki találnom kell magamnak hosszabb távú fizetős elfoglaltságot, különben nagyon magamra leszek utalva. A part mellett tesz le a busz, első adandó dolgom, hogy vegyek egy térképet. Kilépek a boltból, és éppen kezdeném széthajtogatni, amikor a tó felől feltámadó szél kitépi a kezemből, és arébb fújja. Először még azt hiszem, hogy utol tudom érni. Odalépek, lehajolnék, de ismét arébb. Fújtatok, hát ez nem az én napom. Amikor közelebb jutok, akkor viszont már úgy belekap, hogy esélytelen utolérnem, csak ha futnék. Nem vagyok egy sportos alkat, könnyen feladom. Helyette megrántom a vállamat, és ráeszmélek, hogy ki tudja mióta nem ittam már, lassan kezdek rosszul lenni a melegtől. Ki vagyok pirulva, így gyorsan leülök az egyik padra, és a haléntákomat, a csuklómat kezdem el masszírozni, jobban is felkészülhettem volna. Végül megemberelem magam, végülis van itt víz, csak nem iható, de annyira fel fog tudni frissíteni, hogy vissza tudjak sétálni a boltok felé. Átvágok a füvön, leguggolok, és gyorsan megmosom az arcom, nem tudom, hogy honnan jött ez a kánikula. A nyakam következik, és ha már itt tartunk, kigombolom a blúzomat is, hogy a mellkasom felső részére is löttyintsek egy nagy adaggal. Amint végeztem, felállok, mert észreveszem a fűben kuksoló srácot. Benntartom a levegőt, remélem nem vett észre, mert a fülem tövéig pirosodom, hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Gyorsan el kéne húznom a csíkot, mielőtt még ötleteket adok. Gyorsan begombolom az összes gombot, de udvariasságból azért odaköszönök.
- Szia. Már megyek is, elnézést a zavarásért. Sok sikert a kutatáshoz, remélem megtalálod őt. - Állok fel, és már indulok is vissza az üzletsorra, szórakozottságomban észre sem veszem, hogy mennyire elszóltam magam, biztosan napszúrást kaptam, vagy mi, nem szoktam ekkorát hibázni.

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 13 Aug. - 11:29

Rose & Aiden

Nem vagyok még profi és ha egyszer túl sok a kusza nyom, akkor még nehezebb bármit is kibogozni belőle, akármennyire is igyekszem. A legutóbbi szálak ide vezettek, ami érthetetlen, hiszen egy totálisan mindentől távol eső kisvárosról van szó. Mégis apám levelezésében többször is felmerült a név, majdnem többször, mint New York, pedig az is szép számmal volt terítéken. Már így is bejártam a fél országot, de még mindig úgy érzem, hogy sötétben tapogatózom. Mintha csak akárhányszor kinyitnék végre egy ajtót, egy újabb kulcs kerül csak elő, egy újabb kérdéssel, de soha sem kapok igazi, használható válaszokat, pedig lenniük kell. Valahol lennie kell magyarázatnak is, kizárt, hogy ne legyen, és én meg fogom találni. Hope életben van, életben kell lennie és tudom, hogy nem csak úgy elszökött otthonról. Nem tenné meg, velem nem! Lehet, hogy az utolsó hetekben már sokszor volt elege mindenből, lehet hogy már nem viselte jól a felhajtást, mert kaptam tőle jó pár levelet ezzel kapcsolatban és mintha lett volna valami pasi is, akit emlegetett, de az a szál elég ködös. Nem tudom, igazán nem tudom, hogy ki volt, de a városban nem hallottak róla semmit. Valami Patrick, valami motoros fickó, valami menő alak, aki persze simán lenyűgözte a minden áron változatosságra vágyó húgomat.
Most pedig itt vagyok, immár két napja ebben a kis városban és nem jutottam még sehová sem, mint mindig. Szinte már fújtatva engedem ki a levegőt a tüdőmből, ahol leülök a part közelében egyszerűen csak a fűbe. Szerencsére a szél nem fúj, egyáltalán, így nem jelent gondot, hogy kipakoljam azokat a jegyzeteket, amikben felmerült North Salem neve. Át kell rágnom újra. Már bejártam, már ismerem valamelyest, talán kiszúrok valami olyat, ami eddig nem tűnt fel. Egy nevet, egy helyszínt, egy... apró utalást, ami mégis csak nyomra vezethet. Nem mehetek vissza New Yorkba megint üres kézzel, muszáj egyről a kettőre jutnom, ha nem teszem, akkor soha az életben nem találom meg őt. Egy biztos, nem fogom feladni, nem fogom csak úgy annyiban hagyni, semmi pénzért! A húgomról van szó, nem vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy soha többé nem láthatom.

Tárgy: Re: Parti sétány Kedd 5 Aug. - 13:34

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 24 Júl. - 1:33

Merci & Bellsie

- Én nem mondtam egy szóval se, hogy változtass. Akármit is mondanak a tanácsadókról, nem mindig az az első dolguk, hogy gyökerestül meg akarják változtatni a kliensüket vagy olyat javasolnak neki, ami hatalmas lépés és lehetetlen megtenni elsőre. Egyáltalán ott kezdődik a dolog, hogy szeretnél-e változni?
Bújik elő belőlem a racionális lényem, bár ebben a szövegben is hadarok, mint az istennyila, de legalább koromhoz képest értelmes felnőtt dolgokat tudok karattyolni. Egyébként nem hiszek ebben a változásban. Van, aki mindig olyan marad, amilyen most, mint ahogyan én sem leszek soha más a jelenleginél. Bár Mercit nem tartom kilátástalan alapanyagnak, de ha ezt most rögvest közölném vele, akkor felpattanna formás kis fenekéről és úgy itt hagyna a helységben, mint eb a sza.. harát.
- Fantasztikus!
Csapom össze tenyereimet örömömben erre a klubos dologra. Mintha valami komoly lányszövetségről lenne szó én úgy belelkesülök. Jó, hogy nem kezdek el padlótól a plafonig ugrálni örömömben. Ennyit arról, hogy komoly vagyok és megfontolt és felnőtt. Nem nagyon látszom jelenleg annak, bár a hangulatváltozásaimat Merci is lassan megszokhatta már, hisz amióta vele vagyok, úgy nagyjából percenként – néha gyakrabban – alakulok át.
- Lehetne saját plakátunk meg szabályzatunk meg tarthatnánk meghallgatásokat, hogy kiket akarunk felvenni tagnak.
Fűzöm tovább a gondolatot, majd mielőtt még teljesen elképedne vörös angyali ördögöm és kiakadna rajtam, elnevetem magamat.
- Csak viccelek!
Nyúlok át az asztal fölött, s paskolgatom meg a lány arcát. Nem pofozkodom, csak kedvesen paskolok, de nem tudom mennyire allergiás rá, ha ezzel tenyeremre csenek teljesen véletlenül és tökre nem szándékolt módon némi alapozót a képesebbik feléről.
- Nem volt rossz arc, csak olyan fura. Azt szokták mondani, hogy aki a virágot szereti az rossz ember nem lehet. Nos nekem a véleményem az, hogy aki re..
..pülni lenne a folytatás, de inkább csak kezeimmel szárnyakat imitálok, ezzel jelezve azt, hogy mit is akarok mondani, majd szavakkal mást ejtek.
- ..mekelni nem szeret mások előtt egy eséssel az csak rossz ember lehet. Anyámba meg nyugodtan elküldhet bárki, akkor se mennék oda vissza, ha fizetnének érte!
Fintorodom el. Nos igen, van egy véleményem az anyámról, bár igazán nem őt gyűlölöm, hanem méhének egy nálam idősebb női gyümölcsét, de méh méh, egykutya, menne vissza oda a nyavalya.
- Egyébként meg azért van a szeme egy embernek, hogy használja, ne pedig begyógyultassa, amikor közlekedik, szóval tulajdonképpen nem volt jogos a felháborodása.
Egy mellkas előtt keresztbe font karú punktum nézéssel zárom rövidre a dolgokat, majd elragad a tejszínhabimádatom. Ki is kenem az orromra minden baj nélkül azt.
- X-mennek lenni nem olyan rémes, de én nem vagyok igazi X. engem sose visznek küldetésekre, szóval én csak a kibic vagyok. Diáknak már vén voltam, azt hiszem. Bár a fene tudja, vannak nálam idősebb diákok is. Tulajdonképpen jó nekem így, egyedül lakom, tanácsokat osztogathatok és nulla-huszonnégyben jártathatom a számat. Te meg amúgy is.. milyen messze is vagy az X-ségtől?
Kérdezek rá a korára ily furimányosan. Lemondtam arról, hogy tippeljek, mindig mellélövök.
- Komolyan mondod?
Kérdezem meglepetten.
- Nagyon szívesen lennék ott!
Vallom be kissé pironkodva, majd megrökönyödésem új értelmet ad a kimeresztett szemeknek.
- Szárnyast? Mármint szárnyast, mint tyúkot, ami a lány szinonimája, vagy tényleg lakik veled egy lány, akinek szárnya van?
A válaszától függetlenül elfogyasztom a forrócsokimat, s észlelem azt is, hogy valami fehérlik az orromon, szóval egy zsepivel meg is törölközöm. Aztán ha Merci is úgy akarja, együtt indulok vissza vele az iskolába. Nem mondom, hogy nem áll görcsben a gyomrom, de.. de ezen is túl kell esni valahogy. Remélem, hogy nem újdonsült barátnőm jelenlétében fog a Professzor kihajítani a birtokról. Az kínos lenne. Főleg, mivel nem akarom megromboltatni az imidzsemet Merci előtt. De hogy miért? Áh, Bellsie, ne kezdd megint! Hülye vagy, mint atom.

//Köszönöm a játékot! I love you

Nagyon élveztem!//

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 19 Júl. - 18:09

Bellsie & Merci

Valóban nem láttam még sosem úgy elküldve őt mindenféle küldetésre, de oda rendszerint ugyanazt a 4-6 aktív X-Ment küldik, akik olyan mutációt tudnak a magukénak, amely akár a harcban is ütős lehet. Megértem hát, ha a tündérként van némi kisebbségi érzése. Na nem úgy kisebbségi, hogy méretbeli, csak hogy lenézik, lekezelik. Szerintem erről nem lehet szó, talán saját magának kéne felemelni a hangját ezért, hogy alkalmas az ilyesmire, ha már megkapta a titulust. Nem kell azért harminc éves koráig várnia.
- Igazából mindig is tudtam, hogy másokat használok ki, csak nem érdekeltek a következményei. Ne hidd, hogy akkor, vagy akár mostantól jó ember vagyok. A jóknak meg sem fordul az ilyesmi a fejükben, én még manapság is a saját hasznomat keresem. Változtassak? Könnyű azt mondani...
Quinn számomra igazán jó ember, és talán ide sorolhatom azt a kisangyalt is, aki az éjszaka közepén esett be hozzánk, és bármilyen szemétül is beszéltem vele, csak hálálkodott, hogy mennyire aranyos vagyok, hogy befogadom. Fura... Na de én aztán közel sem vagyok ilyen önzetlen, bátorító. Most megszámtam Bellsie-t, és talán a barátnőmmel és értelmesen bánok, nem kavartam bele a dolgaiba látványosan, vagy legalábbis akarattal, de... Nem, legjobb esetben is csak álszent semleges tudok lenni.
- Akkor egy már van, felveszlek a saját barátnőlistámra, amely igazából nekem sem létezik. Megalapítjuk az utált barátnők klubbját. – Csóválom meg a fejem hitetlenkedve. Míg én elép magabiztosan rugdosok le másokat magamról, őt eleve elkerülik? Tényleg érthetetlen, nem látom rá a magyarázatot. Talán túl sok lenne a csilingelése, a barátkozása? Nem tudom. Én ugye a szomorú énjét ismertem meg, azzal túl nagy gondom nem volt. Érdeklődve hallgatom a sztoriját, miközben a forrócsokimat szopogatom. A végén igazán sikerül mosolyra fakasztania, még picit fel is nevetek, ami nálam nagyon ritkaságszámba megy.
- Nem ismerem őt, ezek alapján nem is szándékozom, pedig kiválóan megértenénk egymást. Én is elküldtelek volna az anyádba, már bocs. Aki az útban ücsörög... – Csóválom meg a fejemet, teljesen nem gondolom komolyan, azért nem vagyok annyira negatív, csak most a helyzetpoén kedvéért mondom így. Amikor közelebb hajol, hegyezem a fülem, erre már tényleg rosszallóan ráncolom a homlokomat, tündérport köszönöm, de én sem kértem volna, talán érthető a hozzáállás. Érdekes dolog megismerni egy felnőttet, aki egyébként aranyos személyiség, de most már biztos, a korral nem lesz könnyebb az ember élete, pláne ha még tündéri is az istenadta. A saját forrócsokija érdekes sorsra jut, immár nem is próbálom köhögésnek álcázni a jókedvem, csak atyaian paskolom meg Bellsie vállát.
- Te aztán nagy franc vagy kislány, remélem engem az életben nem kérnek fel X-Mennek, ha azok ilyenek. – Vigyorgok rá, aztán meglepődve legyintek egyet. Nincsen senkim, a kutyának sem kellek, ennyit a szépségről, ám a bátorítása egészen jól esik, nem pont egy lánytól vártam volna, de hát ha tündér, bizonyára tudja magából ontani a közhelyeket, így nem is kell komolyan vennem.
- Szót se róla többet. Na rendben vagy? Ha akarod, legyél nálunk éjszaka, rendezünk egy csajos estét, ha sikerül kirúgnunk a másik szárnyast.

A hozzászólást Mercedes Deckard összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 25 Júl. - 18:36-kor.

Tárgy: Re: Parti sétány Kedd 15 Júl. - 16:24

Merci & Bellsie

- Amikortól szeretnéd.
Adom meg a választ a kérdésére. A hangulatváltozásokkal úgy vagyok, hogy nekem fel se tűnnek, de mások számára talán kicsit furának hathatnak. Ettől függetlenül Mercin nem látom, hogy oly nagyon megütközne a dolgokon, szóval hagyom magam sodródni azon az úton, amire terelt azzal, hogy jókor volt jó helyen. Lám, ő az élő példája annak, hogy nem minden a kor. Bár, ha innen nézzük, akkor én is csapkodom agyon ezt a sztereotípiát, mert nekem meg hivatalosan is felnőttesnek kellene lenni, de annyira derogál a dolog, hogy X-menként sem véletlenül nem küldenek sehová, csak tanácsokat adok. Jó is ez így, nem is gondolom, hogy hasznomat vennék, bár volt már rá példa, hogy ki tudtam menekíteni valakit a képességemmel szorult helyzetéből.. bár, ha neki nem lett volna jó kis támadó tudása, akkor izélhettük volna a repülésünket. Na, de mindegy is.
- Abban a pillanatban, amikor beismered, hogy ezek nem voltak kellemes és szép cselekedetek, jó emberré változol Merci. Ettől függetlenül nem tettél szép dolgokat, de mindenki követ el hibákat. Az a rossz személyiség, aki nem is képes megváltozni, mert szerinte nincsen baj vele.
Fejtem ki a véleményemet. Számomra a nővérem, Wendy ilyen, de nem szeretnék erről mesélni neki, mert a végén még megkérdezné, hogy mik voltak azok a szavak, s ha el is mondanám neki valaha, azt nem itt szeretném megtenni egy nyilvános toalett tükre előtt. Ha ezt egy lányka valaha elmesélem – olyannak, aki nem a húgom, bár tény, hogy Rori sem tudja a titkomat – akkor azt azért fogom megtenni, mert fontos, hogy tudja. Mert.. mert csak. Temessük a titkokat.
- Őszintén szólva tőlem valamiért általában irtóznak, szóval nekem nincsenek barátaim.
Vonom meg a vállamat.
- Sokakat ismerek a suliban, mert ha tanácsra van szükségük, de nem akarnak jönni önszántukból, akkor is el lesz intézve nekik egy beutaló az irodámba, de ez nem azt jelenti, hogy kedvelnének is. Pedig én nagyon igyekszem!
Lelkesedem fel, miközben eszembe jut egy múltkori eset, melyet már a boxban ülve, egész grandiózus váltással hadarva mesélek el.
- Múltkor is nyugton olvastam a lépcsőn és átesett rajtam egy srác. Wyatt a neve, nem tudom ismered-e. Akvarell. Mindegy.. szóval átesett rajtam és nagyon felháborodott, hogy miért ültem az útjába. Mondtam neki tök kedvesen, hogy nem kell izgassa magát, alig látták két tucatnyian és különben is nagyon szép ívben repült, sose láttam ennél szebbet. Erre mit reagált? Boldog lett szerinted? Nem. Olyan mogorván kezdett viselkedni, hogy muszáj volt megszórjam egy kis..
Lejjebb halkítom a hangomat, bizalmaskodva Mercihez hajolok, át az asztalon, s jelzek neki, hogy ő is jöjjön közelebb.
- ..tündérporral, hogy repkedhessen, hátha akkor majd kénytelen jó dolgokra gondolni és feldobódik, s nem fog bosszankodni az esése miatt.
Ereszkedek vissza fenekemre. A forró csokinkat megkapva azonnal rávetem magam a tejszínhabra, ám nem úgy cselekszem, ahogy az várható lenne, nem kanalazok bele, hanem belenyalok a habhegybe, mintha fagyi lenne. Az orrom hegyén még marad is a tejszínből, amikor vigyorogva felpillantok. Lám, a csokis dolgok említése is boldogsághormont termel, főleg egy szertelen tündérben.
- Biztos azért kerülnek el, mert túl szép vagy és féltékenyek rád.
Vágom be a véleményemet. Semmi tolakodás vagy célozgatás nincsen ebben. Épp csak – mint mindig – most is kimondtam, amit gondolok. Ez tanácsadóként nem hátrányos tulajdonság.

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 11 Júl. - 17:35

Bellasandra & Merci

♫ A Moment Like This ♫

Nem érzem magam akkora királynak, mint amennyire Bellsie belállít engem hirtelen, de az tényleg felűnik, hogy végletes kissé, gyorsan képes váltani. Végülis jobb így, mintha hónapokig depizne valamin, ez szimpatikussá teszi a szememben. Quinn is olyan, hogy szinte azonnal hat rá, és már csak azért is kedvelem ezt a tipust, mert egy kicsit olyan, mintha én lennék ügyes a meggyőzésben, még képesség nélkül is. Mert teljesen más, amikor az ember lánya csak parancsot ad, az illető pedig zombi-mód azonnal pattan.
- Mikortól? – Vonom fel csinos szemöldökömet, kissé meglep a dolog, én nem szoktam másokat érdekelni. Felszínesnek gondolnak a külsőm miatt, aztán mintha nem is lenne múltam, teljesen úgy kezelnek. Hátradobom vörös, szinte királynői hajkoronámat, amely most le van szorítva a hajpánt alatt, csak a hátsó tincsek mozgathatóak így módon. Miközben sminkelem őt, szemforgatok, ahogyan átgondolom, hogy milyen példákat hozhatnék fel.
- Lássuk. Azt hiszem még csecsemő voltam, amikor szóltam anyámnak, hogy mégpedig én nem tudok várni, amíg meg nem fő a tojás, most azonnal vegye ki a fortyogó vízből. Gondolhatod hogy megégette magát. Kamasz koromra igazi vadóc lettem, zsarukat vettem rá, hogy vetkőzzenek pucérre a plázában, és lóbálják a micsodájukat. És ez még csak a jéghegy csúcsa. Charles azzal a kitétellel vett fel, hogy ha egy kicsit... emberibb leszek, merthogy valami mutánsellenes osztag elkapott, és a rendőrség gumiszobájában találtam magam. Elhiheted, nem egy emberélet szárad a lelkemet, én tényleg... igazán önző tudtam lenni. – Kicsit megsimogatom a haját, amolyan barátnősen. – Te meg jólelkű vagy, segítőkész, inkább csússzanak be balesetek, mintsem olyan legyél, mint én voltam. Itt találkoztam másokkal, akik félnek a képességüktől, vagy önként próbálnak másokon segíteni, és azt hiszem ez hatott. Maradni akarok, ezért alig... szirénkedek. – A tükörben megszemlélem a művemet, és teli vigyorral a képemen gyűjtöm be az elismerést, ahogyan elpakolom a szettet, majd becsattintom a táskámat.
- Nem nagyon. Csak egy barátnőm van, nem vagyok egy nagy haverkodós tipus, tekintsd ezt most kivételnek. – Mosolygok a tündérkére, sokkal szimpatikusabb tud lenni, amikor magabiztos, bájosan csivitelő. Fel is gyorsul a szövege, ez már egyértelműen annak a jele, hogy jobban van, amit teljesen sikerként tudok elkönyvelni. A képessége alapján tényleg igazán tündéri. Ha úgy látom, hogy emberek közé engedhetem, akkor kiülünk a kocsmába, amely szintén nem túl szívderítő hely, de még mindig jobb, mint a mosdó.
- Hééj, én sem vagyok sokkal idősebb. – Vigyorodom el kedvesen, nem akarom őt kinevetni, csak mókás amikor tényleg önmaga tud lenni. Bólintok, és elfogadom az esküjét, azán meg is lepődöm, hogy meghív a forró csokira, igazán nem volt olyan halálos tett tőlem, hogy nagyon hálálkodnia kellene, de ha visszautasítom, akkor talán még komolytalannak tartja a tanácsaimat, ezért egy köszönömöt rebegek, aztán csak iszogatom a csokit, ha megjött.
- Fura, hogy így beszélgetünk, a suliban alig beszélgetek lányokkal, messze elkerülnek. Bár tudnám miért.. – Nevetek fel, pedig tudom azért, mert amúgy nagyon fiús vagyok, nehezen barátkozok, és nem vagyok az a csapatban csivitelős fajta.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 7 Júl. - 13:38

Merci & Bellsie

Zene Neked: Thank you ❤

Nos, nagyon tud a lány, hogyha sikerül engem ennyi idő alatt kicibálnia annyira a gödörből, hogy már kérdezni is akarjak, s egy picit fel is csillanjon szemem a könnyek tengere alatt. Nem, mintha a képességekről való hibákat illető beszélgetés olyan felemelő lenne, de valamiért jó tudni, hogy nem csak én vagyok az, aki mellényúlt, hanem másokkal is megesik. Nem, mintha nem tudnám, de ettől még most ez a tudás édes-kevés.
- Ha gondolod, akkor mesélj! Általában az a dolgom, hogy meghallgassak másokat.
Szipogok párat, kissé megnyugodva. Nem azt mondom, hogy már nem akarnék minden pillanatban összezuhanni, de szeretem a munkámat és kicsit ez most megint olyan, mint amikor tanácsokat adhatok. Persze milyen hiteltelen lennék már? Hiszen én sem tudtam bánni az erőmmel és jelenleg most Merci az, aki tanácsokkal lát el, illetve próbál meg összeszedni. De a tündérségem része ez a csapongás, ezt kell megszokni tőlem, ilyen vagyok.
Úgy meglepődöm azon, amit elkezd művelni, hogy tiltakozni sincs időm. Nem mondom, hogy soha nem sminkelek, de a legkevésbé sem számítottam arra, hogy csak így előkapja majd a piperéjét és normális nőt csinál belőlem. Hogy szépnek tart? Jólesik. De komolyan. Még el is tudok mosolyogni, s bár ez felfogható annak, hogy kezdi visszahozni a kedvemet, valójában sokkal több minden bújik meg mögötte. Hiszen én az vagyok, aki, olyan vagyok, amilyen és nem tagadhatom meg magam.
Belenézek a tükörbe, s bár fura, amit látok, mégis tetszetős. Nem annyira én a sminkben, hanem inkább a sminkelési technika nyűgöz le és az, hogy ilyen pikk-pakk meg tudta ezt oldani. Aki a divatot szereti, rossz ember nem lehet! Bólintok, s még fel is nevetek halkan. A csengettyűim persze hangosabban szólalnak meg ennél, túlcsilingelve halk, bátortalan megkönnyebbülésemet.
- Van ízlésed, meg kell hagyni! És ne aggódj, nem kell felrúgj, nincs az a hatalom, amiért ez a szép munkát hagynám a hülyeségeimmel tönkre tevődni. Sokszor csinálsz ilyet? Mármint sminkelsz másokat?
Kezdek megint belelendülni a hadarásba. Ez jó jel, annak a jele, hogy talán a „szar” mégsem volt túl mély, ahogy fogalmaztam. Az a jó a tündérekben, hogy nagyon változatos skálán képesek mozgatni az érzelmeiket. Na nem, mintha ismernék több tündért, de rám ez igaz. Ha szomorú vagyok, akkor bele akarok halni, viszont egy pillanat múlva már képes vagyok nevetni is. Ezt sokan nem bírják beemelni, nem értik, nem szeretik bennem. De nem tehetek róla, ilyen vagyok és kész!
Hamarosan már kívül vagyunk a mosdón, egymással szemben ülve egy asztalnál. Nem nagyon tudok mit mondani arra, hogy mit is tehetnék azért, hogy ez ne ismétlődjön meg. Egyrészt azért, mert ötletem sincs, másrészt meg az a rúzsozás nem kis mértékben elvonja a figyelmemet. Megrázom a fejemet, hogy kiverjem belőle ajkainak képét, majd úgy-ahogy összeszedem magam.
- Nyilván nem fogok többet bízni egy gyerek értékítéletében felnőtt létemre. Ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy tizenkét év alattiaktól nem fogadok el tanácsokat és nem veszem komolyan az akaratukat, magamévá téve azt!
Felemelem bal kezemet, jobb tenyeremet meg a szívemre szorítom, s karikaturisztikus esküt teszek ekképp. Nagyjából erre futhat be a forrócsokival a pincérnő, s hát elég ostobán pislog rám. Zsebembe nyúlva kifizetem a két forró édességet – arról szó sem lehet, hogy még ezt is Merci állja, elvégre én tartozom köszönettel neki, ennyi a minimum – majd elhessentem a meglepődött hölgyeményt. Csilingeltem eskütevés közben? Hát naná. Valószínűleg azon akadt meg annyira.
- Jó terv, nem?
Utalok vissza az eskümre. Lám, már egész felszabadult vagyok. Éljenek a képességek, s azok pozitív kivetülései a gigantikus negatívum után!

Tárgy: Re: Parti sétány Vas. 6 Júl. - 20:00

Bellasandra & Merci

♫ Let it go ♫

Hideg vagyok, hiszen önző módon legtöbbször a saját érzéseimre gondolok, ám mellette az utóbbi időben, talán Quinn-nek köszönhetően egészen empatikus vonásokat tudok felmutatni. Tudom, hogy néha az erélyesség meghozza a gyümölcsét. Mondjuk én minimum nekimennék annak, aki engem felpofoz, de az én vagyok. Ez a fiatal X-Men néni többségében életvidám, csak nagyon letört nála a bili füle, mert elnézte a saját képessége határait. Mondhatnám, hogy szívás, félek nem lennénk vele beljebb. Marad a jó öreg vigasztalás, attól hátha mégiscsak magához tér. Nem szívlelem a túlságosan vidám embereket, arra emlékeztetnek, hogy én mennyire keserű vagyok. Ő viszont inkább tündérke, ami még idegesítőbb. Gyorsan helyrerakom, és visszaengedem a rózsaszín ködbe, ahova való, én meg kesergek tovább.
- Aha. – Buggyan ki belőlem leggyakrabban használtabb, kedvenc szavam. Tényleg nem vagyok túl nőies, ami a jellemet, stílust illeti, a külsőségeket meg felturbózom, ahogyan csak tudom, de még káromkodni sem hallott, pedig aztán ha megindul. – Erősen kétlem, hogy mindenki tökéletesen felelős tud lenni, ha ilyen hatalommal van felruházva. Mesélhetnék... – Húzódik vérvörös ajkam most apró mosolyra, ám ez a mostani életmentés, most nem rólam, csakis róla szól. Ha már kihúztam a vízbefúlásból, akkor nem fogom a saját sztorijaimmal traktálni. Ha hajlandó legalább egy kicsit átgondolni a dolgokat, talán majd egy másik alkalommal. Mosom az arcát, és most már kissé visszavéve inkvizítori stílusomból, megértőbben sóhajtozom mellette. A feltörő könnyeket lelkes ügybuzgalommal törölgetem, aztán eszembe jut, hogy még a futáshoz is hoztam egy kisebb táskát, vészmegoldásként, ha elmaszatolódna a sminkem. Most ugyan nem az enyém, mégis jól jön! Előkapom a miniszettet, és elcsípve azt a pillanatot, amikor éppen letöröltem a könnyek utolsó turnusát vattával gyorsan lealapozom az arcát, és már kezdem is kifesteni a szemét amolyan sötét sminkkel, mintha valami gonosz macska lenne. Megfogom az állát, és odafordítom a tükörhöz.
- Nézd már milyen szép vagy. Diák biztosan nem leszel, mérget vennék rá. A tanártól sem veszik el a diplomát csak mert tette a dolgát, de valami nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Balesetek mindig vannak. Na nem mondom, hogy legyél érzéketlen, sírd csak ki magad, mondjuk ne most, mert egy méregdrága Jean-Pierre Gotier készlet, és ha elkened, akkor felrúglak... – Lehelem felé kedves mosolllyal, és megpaskolom a vállát, hogy most már le is nyugodhatna kicsit. Nem tudom, hogy miért mindig nálam csapódnak le ezek a kis klinikai esetek, engem miért nem vigasztal meg soha senki. Quinn semleges volt a témánkban, szóval közel sem éreztem magam jobban. Erősnek gondol mindenki, mert nem állok le rinyálni? Röhej.
- Akkor ne tegyük. Ami történt, megtörtént. Beszéljünk inkább arról, hogy mit tehetsz, hogy ne ismétlődjön meg. Gyere. – Az ölelésén meglepődöm, kitartom, ha úgy akarja, aztán rántom csak ismét kézen, és kisietek vele a sloziról, a kocsma leülős részére. Leültetem az egyik boxba, én vele szembe, és rendelek két forrócsokit. A kis tükrömben visszateszem a vörös rúzst, valahol útközben sikerült lenyalnom magamról. Pusszantok párat a levegőbe, aztán smaragd pillantásomat rá vetem ismét, érdeklődve várom, hogy most ebből mi fog kisülni.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 30 Jún. - 11:55

Parti sétány - Page 4 Tumblr_mavr2xRSdH1rsxhev

Mercedes és Bellesandra

Csodálnivaló, hogy egyesek mennyire képesek hidegek lenni, de mellette egyszerre törődőek. Az első gondolatom az, hogy kiakadok azon, hogy lebutázza a kisgyerekeket, aztán meg azon, hogy szívás a dolog, ami történt velem. Mégsem jutok el a kiakadásig, sőt, mintha egy kicsit csendesülne is bennem a dráma. Talán a hideg szavaknak hála, talán annak, hogy elmondtam mindent, ami történt, vagy esetleg az ötletnek, ami az időhajlítást illeti. Mindenesetre sokáig csak némán állok Merci előtt, s csak akkor szólalok meg, amikor egy heves fejrázással már kitakarítottam agyamból mindent, ami eddig eszelőssé tett.
- Igen, hozzá. Lehet, hogy nem olyan művelt egy gyerek, mint a felnőttek, de ők még őszinték. Ők még hisznek a tündérekben és boldoggá akartam tenni. Ha innen nézed, akkor én sokkal butább voltam, mint ő. – hadarom. Lám, ez jó jel, már nem akadozik a beszédem, kezdek egyre jobban hasonlítani saját magamra. Csak azok a francos könnyek ne lennének, amelyek újra megindulnak szemeimből, lendületesen mosva arcomat, mint ahogyan én mostam a kezeimet az előbb. Nem tudom őket megállítani, hiába is törölgetem, csak még idegesebb leszek tőlük, s egy letörlésnél meg is karmolom az arcomat. Akkor aztán felhagyok a dologgal és csak hagyom, hadd ömöljenek belőlem. Izélje meg őket egy taliga apró majom, nem érdekelnek! Így is szörnyen festhetek, egy kis könny ide vagy oda, nem számít. Úgysem csináltam még ilyet. Egy női mosdóban bőgni, Bellsie, pipa!
- Már nem vagyok diák, tudnom kellene uralni. A Professzor megbízott bennem és kiemelt a diákok közül, lehetek tanácsadó, mert készen állok rá. De hogy is állok készen, hogyha ez történt velem? Ugyan már! Hogy mennék vissza? Ki fognak hajítani, hogyha kiderül, hogy mit tettem. Vagy megint diák leszek.. tiszta szégyen! – szippantok egyet, majd zsebkendő után kezdek kotorászni a zsebeimben. Amint meglelek egyet, megtörlöm a szemeimet, s Mercitől elfordulva kifújom az orromat. Kivágom a kukába a koszos zsepit és visszatekintek a lányra.
- Nem szabad változtatni au idő folyamán, s erre nem lehet bíztatni egy időutazót sem. Nagyon veszélyes képesség, sok bajt okozhatnánk vele. De.. – beharapom alsó ajkamat. Nem akarom, hogy úgy érezze: haszontalan tanácsot adott. Közelebb lépek hozzá, s egyszerűen minden kérdés nélkül megölelem őt. Nem vagyunk barátnők, nincs közöttünk semmi szoros kapcsolat, de azt érzem, hogy ez jár neki. Ezzel tudom igazán kifejezni, hogy hálás vagyok, amiért próbálkozik segíteni.
- Okosabb leszek, ez biztos! – sóhajtom bele a tincseibe, majd mielőtt elmerülnék benne és a közelségében, inkább hátrébb lépek. Nem jó ötlet, hogyha ebbe megint belemegyek, megütöttem már a bokámat amiatt, amilyen vagyok. Jobb hát, hogyha nem ölelgetem halomra keblemre a világot, mert a végén még belefulladok a saját közvetlenségtengerembe.
- Nem hiszem, hogy visszamehetek a suliba.. – hajtom le ismételten szomorúsággal telve a fejemet. Én még mindig hiszem, hogy ki fognak csapni, de nem merem kimondani. Olyan véglegesnek tűnne. Rémesen hangzana!

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 27 Jún. - 17:58

Bellasandra & Merci

♫ Bad day ♫

Nem is tudom, hogy miért tehetem meg, hogy csak pofon csapom, és magammal rángatom, egy normálisnak mondható iskolában ez minimum hivatalos személy elleni erőszaknak minősül. Mégsem olyan helyre járok, az itteniek elég lazán veszik az ilyen dolgokat, többek között tudomásom van kavarásról diákok és felnőttek között is, szóval az én kis helyretételem olyan apró, hogy vétségről talán nem is beszélhetünk. Az öngyilkosságról borzasztó gyorsan sikerül lebeszélnem, pedig még igézést sem alkalmaztam, akkor aztán Charles maga tenné ki a motyómat az autópálya mellé, és még örülhetek, hogy nem egyenesen a sittre küldet vissza. Jókislánynak kéne lennem, na, még ha oly nehezenre is esik az. Nem kell különösebb erőt kifejtenem, ez a tipus inkább figyelfelkeltésből akart oly nagy szavakkal dobálózni, hogy megöli magát, semmint valódi szándékból. Aki valóban halálra vágyik, csendesen teszi azt, hogy ne is próbálják lebeszélni, netán megakadályozni. Így okoskodom, de mégis áldom az eszem, hogy pont erre futottam, az elkeseredésből lehetett volna komolyabb baj is, ha nem tévedek erre.
Most úgy kell rá hatnom, hogy kiverje a butaságokat a fejéből, csak éppen... ebben Quinn mennyivel jobb? Miért nem ő van itt? Jó, ő biztosan nem vágta volna járomcsontom a csajt, és nem kezdené el kitépni a karját, csak átölelné, búgna a fülébe valami általános segítő mantrát, de sajnos ő nem én vagyok. Nálam minden a keménységről, határozottságról szólt, habár az utóbbi időben igen gyengének bizonyultam a saját ügyeimet illetően. A csilingelést gyakorlatilag észre sem veszem, annyira azzal vagyok elfoglalva, hogy átfogjam a derekát, és erőlködve vonszoljam a kocsma mosdójába. Ha már ott vagyunk, visszaváltok egy kicsit finomabb módszerekre, itt már csak nem fogja a csapba ölni magát. Formás hátsómat nekivetem az egyik kerámiának, ahogyan hallgatom őt, közben pedig érzem, hogy sikerült jól megizzadni a kocogásban, nem ártana lassan visszavándorolni a szobámba, hogy szalonképes legyek megint. Addig viszont helyre kell ráznom a lánykát itt, aki attól függetlenül, hogyan kategórizálom, jó pár évvel idősebb nálam.
- Na várj csak, próbálom összerakni... Valami kiskölyökhöz lopóztál be? Aranyos dolog, de a kicsik olyan... buták még. – Nem tudom máshogyan megfoglalmazni, valahol nem az ő hibája volt, viszont neki is kellett volna lennie annyi eszének, hogy ha már felnőtt, mit lehet, és mit nem. Szemernyit sem értek a babákhoz, így nem is akarnék majd jó sokáig, gondolom ezt is meg lehet tanulni, ha viszont ő átugrotta a pelenkázós mizériát, nyilván fogalma sem volt róla, hogy egy kisgyerek mire lehet képes. Miközben beszél, elengedem a csapot, és sután a haját kezdem el simogatni, mintha holmi spániel szőre lenne.
- Hát ez... szívás... De istenem, balesetek történnek, nem? A képességünket nem tudjuk mindig uralni, ez benn van a pakliban, viszont... – Döntöm oldalra a fejemet, és eszembe jut valami. Nem vagyok egy észlény, és a többi mutáns sem a barátom, de teljesen véletlenül odafigyeltem egyszer Magneto egyik előadásán, hogy az idő szövedéke olyan, mint egy folyó, magába folyik vissza, és ha nagyon komoly dologról van szó, képesek lehetünk követ dobni a vízbe, hogy mindent megváltoztassunk, csak a hullámok fordaira kell figyelnünk, nehogy olyan változtassunk meg, amit nem kéne.
- Nézzünk körül a suliban, mintha lenne időutazó. Egyszerűen aznap este elhív tégeg kávézni, és a repülőbaleset meg sem történik, aztán hátha okosabb leszel a jövőben? – A gyilkos szólamokra nem is válaszolok, ezt akár ki is lehet törölni, ha már megtehetjük, miért is ne tennénk meg? Elengedem, hogy kezet tudjon mosni, most, hogy kissé rendbe raktam, egészen szép, aranyos leányzónak tűnik.

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 26 Jún. - 19:11

Mercedes és Bellesandra

Talán rajtam kívül még négy női X van, vagy velem együtt négy. Nem tudom, sose számolgattam őket, nincs a homlokunkra sütve az, hogy mik is vagyunk. Szerintem csak a korunkban térünk el a diákoktól, bár az is lehet, hogy abban sem. Van olyan, aki idősebb nálam diák létére, így nem kell messzire mennem példáért, hogy megcáfoljam saját előző gondolataimat a korkérdést illetőn.
Nem, mintha gondolkodnék most bármin, ami nem a koponya roppanása, vagy a szivárgó vér színe. A visszakérdezését hallom, azt is, ahogy a nevemen nevez, s normál állapotomban mindenre lenne fecsegő válaszom, elmondanám, hogy hívjon Bellsienek, nem kell Bellesandráznia, az olyan hosszú, meg komoly, meg formális, meg mit tudom én. Közölném szemtelenül, hogy igen, parancsolgatok, mert megtehetem és passz, s közben tudnám, hogy nem tehetem meg, ám mégis teszem.
Beszél és én élvezettel olvadok fel a szavaiban. Amíg őt hallgatom, addig sem kell arra gondolnom, amit tettem. Nem tudok szólni hozzá, csak pislogok bambán, majd elindulok a víz felé, de ő megragad. Annyira meglepődöm, hogy az sem tűnik fel nekem, hogy megint csilingelek a rántás hatására. Sőt, végigcsengem az utat egészen az említett női mosdóig.
Ahogy a gesztusait nézem, amint karba fonja kezeit, szinte megérzem magamon az előbbi simogatását, hátveregetését. Egyszerre szakadnak rám az érzések és az érzékelési képesség tekintetének kereszttüzében állva, s bár zavarban érzem magam, mégis megered a nyelvem. Mintha felrémlő érintése csalná ki belőlem a szavakat.
- Játszani akart velem én pedig hagytam neki. Ember volt, ártatlan, kicsi. Azt kérte, hogy tanítsam meg repülni. Én megtanítottam. Nagyon szép gondolatai voltak, sokat jártam hozzá, nagyon szerettem őt. Olyan volt, mintha a kisöcsém lenne, az én titkos barátom, s én az ő láthatatlan, képzelt nővére. - hadarok, mintha ezzel hamarabb a végére érhetnék és nem is kellene attól tartanom, hogy zokogva esem össze a mosdó padlóján, s gömbölyödök magzatpózba, mint egy eszelős.
- Mindig este mentem hozzá, amikor már aludnia kellett volna és a szobájában játszottam vele. Nem volt magas, csak két és fél, három méterre tudott emelkedni, de ez már nem volt elég neki. Megígértem, hogy magasabbra emelem, hogy ő is nagy, hogy óriás legyen. Repült, kacagott, majd egyszer csak.. lezuhant! – fogy el a lendületem, s nem is tudom, hogy eztán még mit mondhatnék. Megöltem egy emberi lényt, egy kisfiút, s összeromboltam a képet, amit az iskolában kialakítottam magamról. Talán tényleg az a szörnyeteg vagyok, akinek hisznek. Állok itt ezelőtt a gyönyörű diáklány előtt, s nem utat mutatok neki, hanem rémes történetemmel sokkolom. Szörnyeteg vagyok, ez már száz százalék.
- Nem élhetek! Gyilkos vagyok.. gyilkos.. gyilkos vagyok. – zuhanok megint katatóniába, már ami a tekintetem kiürülését illeti. Motyogom ugyanazt az egy szót, s kényszeres kézmosással igyekszem megnyugtatni magam. Szánalmas látványt nyújthatok. Soha még ilyen szánalmasat!

Tárgy: Re: Parti sétány Szer. 25 Jún. - 11:04

Bellasandra & Merci

♫ Defying gravity ♫

Nem is tudom, hogy lányokból hány X-Men van, szinte csak pasikkal találkozom, ő ezek szerint mégis felelősségteljes, ha kiérdemelt egy olyan címet, amire nekem esélyem sem lenne. A fura az, hogy mindig vidámnak látom, hogy pedig teljesen össze van zuhanva. Közben előkúszik emlékeimből az igazi neve is.
- Bellesandra, ez lesz az! – Csapok a homlokomra, és csakazért is az ellenkezőjét csinálom, mint amit kér. Egyébként is örök lázadó vagyok, Quinn az egyetlen, aki hatni tud rám, őt nem akarom bántani, kis barátnőm némi figyelmességet is ragasztott rám, így azon tűnődöm, hogy mit is kéne tennem, hogy ne legyen ilyen kínos a dolog. Ha csupán hátat fordítanék, akkor rém cikinek érezném a helyzetet, bármikor is csak összefutnék a lánnyal az iskolában, azt terjeszthetné, ez volt az a lány, aki olyan bunkó volt, hogy sírni látott, aztán otthagyott. Nem, ennyi büszkeségem van, rólam aztán ne terjesszenek ilyeneket. Bunkó vagyok sokszor, ez tény, na de nem érzéketlen. Önzőségem olykor nem ismer határokat, de most nem az az olykor van.
- Már parancsolgatsz is? – Rebegem vidoran, s idegesen az ajkamba harapok, nem tűnhet úgy, hogy kinevetem. Cikizni imádok másokat, ám mostanság annyi bánat ért, fordított esetben bárki haját megtépném. Letörlöm a kötekedő mosolyt, s mellé ülök. Nehéz megszólalnom, azon agyalok, hogy mit is kéne tennem. Pótcselekvésként vörös tincseimet birizgálom, a vízet nézem, mégis ő szólal meg először. Elkerekedett szemmel pillantok oldalra.
- Engem bántani? Miért tennéd? – Ráncolom a homlokomat. Azt hiszem már lassan mindennapos ügy, hogy a birtokon az egymásnak feszülő mutánsok a képeségeikkel kárt is okozhatnak. Ezt nem lehet kivédeni. Erről lenne szó? Nem vagyok egy stréber, de ennyi még nekem is átjött, hogy igen rosszul érzi magát, és ha az is szócskát használta, akkor mással már megtette előttem.
- Ha így lesz, nem fogok megorrolni, becs’szó. Én is rengetegeknek ártottam már. Azt hiszem a magunkfajtánál ez valami szakmai ártalom .. Ha tudnád, hogy Charles-szék a sittről hoztak ki, onnan is a gumiszobából... – Rázom meg a fejemet, lassan egy éve vagyok itt, rámparancsoltak, hogy vagy megjavulok, vagy mehetek vissza. Azon vagyok...
- Erősen kétlem, hogy olyan vagy, amilyen én voltam, ha most itt emészted magad. Mi a franc történt? – Kicsit kemény vagyok, stílusra tudom magamról, hogy sokszor pasis, de aki olyan vadakkal nő fel, teljesen szülők nélkül, akkor nem sok jó példát láthatott. Átöleli a lábait, én még mindig azon tűnődöm, hogy mit is illik ilyenkor mondani. Kezem magától indul el, ahogy átkarolom, és finoman megpaskolom a hátát.
- Ha nem akarod, nem kell elmondani, én sem fogom senkinek, hogy így láttalak, jó? – Búgom megnyugtatóan, tőlem aztán senki nem tudja meg, hogy van ilyen oldala is. Én magam sem vagyok a tökéletes megoldások híve, ami a lelkieket illeti, és többször is belefutok abba, hogy ha valakinek képessége van, az korántsem jelenti azt, hogy minden szuper. Sőt, valamikor pont az okozza a vesztünket. Felpattan, ilyenkor sem tudja levetkőzni tündérségét, engem aztán végképp nem idegesít, viszont ha ő a vidámság mintaképe, biztosan rosszul van tőlük, ez van az arcára írva. Aztán ez a hülye megindul a víz felé. Na ne máár. Minden erőmet összeszedem, rántok egyet a karján, hogy magam felé fordítsam, és egy igazi anyai taslit szórok az arcára, hogy csak úgy csattanjon. Ha ezért kicsapnak, hát legyen, őszintén nem fog érdekelni, de előttem senki nem fogja kinyírni magát.
- Na állítsd már le magad tündérem, és ne beszélj hülyeségeket, nem csak neked szar az életed. Gyere! – Fogom kézen, és cseppet sem érdekel, hogy vagy öt évvel idősebb nálam, és a közeli kocsma felé húzom, ahol egyenesen a mosdóba sietünk. Ha engedi bábként ráncigálni magát, akkor lemosom az arcát, és adok neki egy zsebkendőt. Karban font kézzel várom a magyarázatát. Mintha én felelősségre vonhatnám. Lehet, hogy jobban járt volna valami barátnőjével, akivel kölcsönösen tudnak siránkozni a történteken.

Tárgy: Re: Parti sétány Kedd 24 Jún. - 22:23

Mercedes és Bellesandra

Minden más esetben örülnék, hogyha valaki letelepedne mellém. De most mégis, ahogy Mercedes – igen, tudom a nevét, szinte mindenkinek tudom az iskolában, ez nálam amolyan hivatali kötelesség – letelepszik mellém és ügyetlenül a nevemet ejti, ijedtem rezzenek össze és húzódom még kisebbre ültemben.
- Menj el.. – súgom rekedten.
- ..nem lehetsz itt.. – motyogom szinte magam elé, s közben előre-hátra hintáztatom magamat ültemben. Sose láthattak még ilyen összetörtnek, sokkos állapotúnak. Ahogy beszélek, fogalmam sincs arról, hogy mit is hordok össze, egyszerűen csak annyit tudok, hogy nem akarok még egy emberi lénynek ártani. Azt sem tudtam, hogy egynek képes lennék. És hiába nem volt direkt, ettől még gyilkosnak érzem magam, s az is vagyok.
- ..bánthatlak.. téged is. – fejezem be végül, s még mindig meredten előre szegezett tekintettel ülök a helyemen, a hintázást azonban abbahagyom. Mondjam el? Mégis hogyan fogalmazhatnám meg? Közöljem vele, hogy meggyilkoltam egy kisfiút, hogy láttam, ahogyan a koponyája miattam kettétörik és nem tudtam megmenteni? Rémes még rágondolni is.
- Ez a szar túl mély! – emelem fel a fejemet, s fordulok Mercie felé. Máskor oly mosolygós arcomon most csak az őszinte döbbenet, a megbánás és a mély gyötrelem tükröződik, még diákként sem láthattak ilyennek. Akkor sem néztem így ki, amikor leöntöttek festékkel, lemeztelenítettek és feketével mindenfélét írtak a testemre. Akkor megaláztak, de én nem ártottam senkinek, így nem hagytam magam összetörni. De etz most más. Olyan, mintha elvesztettem volna mindenemet, s legfőképpen a talajt a lábaim alól.
Nem zavar, hogy csúnya szót használ, én is olyan természetesen ejtem ki, mintha csak a szivárványról csevegnénk. Hevesen pattanok fel, megszólalnak vidám csengőim. Úgy érzem, hogy szálanként tépném ki tőlük a hajamat. Annyira borzasztóan groteszk, hogy milyen vidáman trilláznak, amikor én mennyire összetört vagyok. Nem lehetnek vidámak. Gylkosok! Őrült, szadista gyilkosok.. gyűlölöm magam.
- Mindennek vége! Mindennek. Bele kéne halni. Nekem kéne belehalni. – fordul megint motyogásba hangom, s indulok meg Mercedes mellől egyenesen a part felé. Félő, hogy képes lennék vízbe fojtani magam. Annak fényében, hogy milyen is az igazi Bellsie, ez elég sokkoló élmény lenne számomra, ha látnám kívülről magam. A végén még megőrülök. Szépen is nézünk ki akkor majd..

Tárgy: Re: Parti sétány Pént. 20 Jún. - 16:17

Bellis & Merci

♫ No easy way out ♫

Ha Quinn nem megy a hajókirándulásra, én sem fogok. A nyár is csak egy ugyanolyan évszak, el lehet tölteni anélkül, hogy az ember lánya felesleges programokat tervezne be magának. Ezt a pár hónapot mozgással fogom majd tölteni, az legalább egy kicsit kizárja az ostoba gondolataimat, amiből van pár. Az alakom már a birtokra érkezésem előtt sem volt rossz, de mostanság annyira elhanyagoltam magam, a bánatbonbonok jó pár kilót rám toltak, a kéthentete tánci vajmi kevés ahhoz, hogy elinduljak visszafelé a lejtő aljáról. Mihez is értek? A csajos dolgokat kifejezetten utálom, mint aerobik, mindig is pasis voltam a kinézetemtől eltekintve. A futás és a súlyemelés lesz az én műfajom, ez a kettő mindent megmozgat. A súlyok tekintetében természetesen a kicsikkel fogom kezdeni, nem akarok én erős lenni, csak ismét szebb alakot. Ha tudnám, hogy a hátam mögött még mindig nádszálderekú jelzőket kapok, akkor is ezt tenném, muszáj, hogy valami lekösse a figyelmemet. Nem vagyok barátkozós alkat, Quinn léte is egy abszolút véletlennek volt köszönhető, ezen a fonton meg is állok, másokra miért lenne szükségem? Amit meg tudok vele beszélni, oldani, ahhoz más úgysem kell, amit pedig még vele sem, azt mással sem hinném. Lehet, hogy rosszul gondolom, de ilyen végletes vagyok.
A súlyzózástól pár napja beállt a karom, nehezen megy a fokozatosság, főleg ha mellette még mindig megy a bonbonzabálás. Mintha szélmalomharcot vívnék. A futás viszont remek! Csak kapkodom a lábaimat, nézem a tájat, szinte észre sem veszem, hogy megbámulnának a fülembe dugott walkman miatt. Csak én, és az út, ahogyan a Nike mondaná. Nem számít a cél, csak az, hogy végre lefoglalom magam. Hogy is nézek ki külsőleg? Sportcipő, amelynek stoplis az alja, hogy ne vágja tönkre a bokámat, titokzokni, biciklis naci, egy ujjatlan top, és hajpánt, hogy lássak is valamit. Vérvörös tincseimet leszorítottam, mint valami teniszező, a a hátamon egy apró kistáska, amiben a pénztárcám, és az üveg víz van. A zene ütemére kocogok a parton, mígnem észre nem veszem a szipogó lányt. Elsőre fel sem ismerem, annyira átkarolja magát. Nem vagyok egy túl empatikus ember, inkább a saját gondom szokott izgatni, viszont amióta Quinnt ismerem, jobb lettem, legalábbis ezt hiszem. Felsóhajtok, és félrehajtom a bokrot, hogy közelebb lépjek. Enyhén meglepődöm, az egyik új X-Menünket pillantom meg, aki ahogy eddig láttam, mindig vidám volt, most viszont...
- Bella, Bellis, ilyesmi, ugye? Nem zavarok? – Kérdezem, mintha észre sem venném a könnyeit, és hogy mennyire össze van zuhanva. Nem zavartatom magam, lehuppanok, és a táskából előkerül a víz. Gyorsan iszok egy kortyot, és pihegek, már vagy három kilómétert futott. Odakínálom a vizet, aztán noszogatásképpen oldalba bököm.
- Na mondjad no, a jószívű Merci néni mindenkit kihúz a szarból. – kezdek bele félig vicceskedve, ami irónikus, saját magamnak sem tudok igazi jó tanácsokat adni. De most hátha...

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 19 Jún. - 20:00

Mercedes és Bellesandra

Napoknak tűnik az idő, amióta itt gubbasztok a parton egy nyeszlett bokor tövében. Mintha az bármennyire is el tudná takarni alakomat! Nevetséges az elgondolás. Mégsem bírok megmozdulni, csak ülök, lábaimat felhúzva, átkarolva azokat karjaimmal.
Odakint most szörnyek járnak, jártak. Én voltam az a szörny, aki mindent tönkretett és nem tudok szabadulni egy kiáltás hangjától, a vér látványától és a szétroppanó koponya hangjától. A gyomrom még mindig forog, pedig órákkal ezelőtt kúsztam el idáig. Én nem akartam rosszat, nem szerettem volna senkit bántani. Soha még az életben nem tettem meg, hát nem is most akartam elkezdeni. De olyan hirtelen történt az egész..
Megrázkódnak vállaim, de nem törnek fel belőlem a könnyek. Mocskos csíkokat hagytak maguk után az arcomon, de már nem ébrednek fel bennem. Elfogytak, nem érdemlek tőlük több enyhülést.
Nem merek visszamenni az iskolába. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, s nem tudom azt sem, mit lépnék, hogyha egyszerűen kiolvasnák a titkot a fejemből. Én nem vagyok gyilkos, nem akartam megölni a kisfiút. Csak szerettem volna, hogyha boldog lesz, ha úgy kacag, ahogyan már nagyon régen nem. És repülni akart, játszott velem, elhitte, hogy varázsos boszorkány vagyok. Kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, mik is azok a mutánsok, s én örültem, hogy nem ítélkezik felettem. Csak játszottunk! Nem én tehetek róla, hogy fényes nappal akart szállni, s amikor a legmagasabban volt, akkor jött közbe az anyja, aki kiabálni kezdett a kertjükben és kereste őt. Megijedt, sikoltott és nekem nem volt időm alakot váltani. Messze volt, hiába is lettem tündérré, már nem tudtam elérni, nem tudtam két méteres körzetébe keveredni. Túl gyorsan zuhant. Sose láttam még ilyen lendületet.
A gyerekek csontjai erősebbek, mint a felnőtteké. A gyerekek mindent kibírnak. A gyerekeket nem lehet megtörni. Nem lehet! De én megtettem. Örökre elnémítottam egyet közülük.
Előre-hátra hintázom ültemben, átkarolt térdeimre hajtom az államat, s a vizet figyelem. Soha az életben nem akartam még öngyilkos lenni, akkor sem, amikor a mocskos, fekete bélyegeket reám festették. Azóta sem. De most egy röpke pillanatra elképzelem, ahogyan a hullámsír bezárul fejem fölött, s ettől órák óta először nyugszom meg egy kicsit. Megoldás. Ez lehet a megoldás.. ha már nem bírom.. csak el kell engedjem magam. A víz majd befogad. Nem fáj majd. Nem úgy, mint.. mint neki..

Tárgy: Re: Parti sétány Csüt. 19 Jún. - 19:42

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Parti sétány Hétf. 16 Jún. - 19:24

Nique & Seb

- Megmondtam, hogy a játékszerem vagy... – Felelem egymás után rideg szavakat fűzve, de olyan rajongás árad most a szememből, hogy ezt mindennek lehet venni, csak komolynak nem. Elmerülünk abban, hogy ismét egymáshoz tapadunk, olyan természetesnek tűnik minden, én hülye szoktam azzal túlkomplikálni, hogy ilyenkor történik valami egetrengető nagy katasztrófa. Mint amikor egy zombis filmben negyven perce nem történik semmi, aztán a szőke liba véletlenül benyit egy pajtába, ahova nem kellett volna. A hajamba markolásra halkan felszisszenek, most már egészen bizonyos, hogy nem csak stílusában, hanem fizikálisan is képes arra, hogy érzéki fájdalmat okozzon.
Felemeli a tekintetemet, és a legfontosabbnak nevez. Nyelek kissé, de a zord nézésen nem változtatok. Elhiszem én, ő nem hiszi el, hogy olyan könnyű változtatni? Ha az egész világrendünk összedől, kiderül, hogy minden illuzió volt, borzasztó nehéz egy csodaszép lánnyal nem vitatkozni, aki azt bizonygatja, hogy semmi sem számít, csak hogy egymásnak vagyunk.
- Az önsajnálat nem kedv kérdése. Életforma. Magamat akkor sértegetem, ha jól esik. – Mindamellett mégis bólintok, nem akarom állandóan a frászt hozni rá azzal, hogy nyavajgok valamin. Rendesen csapongok a macsó, és a lúzer énem között, mintha én magam sem tudnám, hogy melyik is vagyok igazán. Talán mindkettő, a lánynak pedig mindkettő tetszik bizonyos szinten. Ellenben kimondom a szavakat, amelyek csak úgy jönnek maguktól. Eddig sem hazudtam, most sem teszem, nem tudok másra gondolni. Csak ő létezik, még akkor is elfordítottam a fejemet, ha egy diáktársam mosolygott rám. Valahogy... mocskosnak éreztem volna magam, ha viszonzom. Vallomásommal sikerült őt megnémítanom, ha csak ez kell, hogy ne mindig a véremet szívja, akkor megteszem máskor is.
- Oh, értem. Én meg azt hittem, fenntartod a lehetőséget, hogy ha jön egy jobb, csinosabb, szexibb, vagy akár megértőbb, le fogsz cserélni. – Sóhajtok fel, fura, hogy ennyire egymásra találtunk, csak nehéz megindítani azt, amit érzünk. Ő még sosem volt senkivel, és végtelenül magányos, én pedig a fél világgal, de ennek ellenére szintén.
- Nekem ez is, az is tetszik... Honnan tudnám, hogy vágysz rám, ha mindig zöldségekkel dobálsz? Vagy te így fejezed ki? – Csóválom a fejemet, elviccelem a dolgot, pedig értem én. Nem csak a lányokra vonatkozik, hogy manapság sokkal nehezebb megnyílni. Itt még nem tudom, hogy meg fog ölelni, ezért a saját akaratomnál fogva felállok, és a háta mögé lépve ölelem meg, tökéletesen kizárva a tapizás lehetőséget, valahol a hasa tájékán kulcsolom össze a kezem, és egy puszit adok az arcára.
- Nem rontottad el, erről szó sincsen. Csak bonyolult, mintha csaponganék abban, mit is érzek. Egyszer a föld felett repkedek pár centivel, máskor pedig úgy érzem, nem kárpótlás vagy, hanem csapda. Mintha Alice néni akarná még jobban kitépni a szívem, hogy megadja, amire vágyom, aztán lök bele még jobban a sötétbe... Tudom... már a feltételezés is sértő. Ennyire... ismerlek már! - Most ő ölel meg engem, akkor ezek szerint felállt, és megfordult. Na igen, így legalább nem feszül kettőnk közé a fránya széktámla, amivel nem számoltam. Nem is az számít, hogy mit szeretünk, hanem ha együtt vagyunk. Majd megtaláljuk azokat a kapcsolódási pontokat, amikben mindketten tökéletesen jól érezzük magunkat.
- Héj, én a Rockyt is szeretem, az is kellően érzelmes... Hát nem volt megindító, hogy Apolló, Rocky egykori legnagyobb ellenfele, majd legjobb barátja a karjaiban halt meg? Ha nem is Love Story... – Nem nevetem ki, én is imádom a szerelmi drámákat, valahol a saját életem köszön vissza. Csak éppen szerelmes nem voltam, és nem halt meg senkim, de vágytam arra, hogy az legyek. Hevesen rázom a fejemet, ennyire tarthat már tisztességesnek, hogy valóban nem kukkoltam meg. Amilyen gátlástalan voltam másokkal, vele talán pont a fontosságába miatt nem tudok az lenni.
- Arra nincs szükség. Ahogy mondtam már, nem tudom, hogy milyen boszorkányságot űzöl velem, felbolygattad a világomat, és abba nem fér bele az, hogy mi is van a ruhád alatt. Nem mondom, hogy nem gondoltam rá... Mármint nem a képességre, szimplán csak pasisan, de az szerintem más. Az egészséges perverzség... Meg sem fordult a fejemben, hogy másokon tegyem, amióta vagy, ördögi csapdába kerültem, még a társaságukat is kezelem. Lehet, hogy fog ez normalizálódni, de most úgy érzem, hogy még a pillantásaimon is csiszolni kell, hogy ne nőként kezeljem őket. Vagy mi... Ha másra kell használni, például a vizsgát megoldását kell kilesni Magneto asztalából, azt nem tagadhatod meg tőlem... Tanulni a franc fog... - Aztán úgy döntöm, hogy nincsen értelme mérlegelni, ha máshogy érez, jobb mielőbb tudni. Lehet, hogy zavarba jön, vagy nem is válaszol. Ennek ellenére felpattan a helyéről, és az ölembe ül. A csókját viszonzom, de azt hiszem ez nem a testiségről, hanem az összetartozásról szól, ezért nem viszek bele érzéki vonalat, csupán kedvesen elmosolyodva simogatom meg a hátát.
- Ezt jó tudni... Nem tudom, hogy miért féltem, de már nem félek. Csak padlizsánnal ne dobálj. – Térek vissza kedvenc témámra, az valahogy örök emlékként égett belém. A hátáról picit mégis a fenekére téved a kezem, különben a végén még leszédülne onnan, de közben csak a szemét nézem, elmerülök abban, amit hallok. Elszoruló torokkal próbálok kinyögni bármi értelmeset, és nem is veszem észre, hogy a pincérek kissé nevetgélnek, őszintén szólva nem is érdekel.
- Azt hiszem mindig is rád vártam. Nem akartam lekötni magam azért, csak, hogy legyen valaki. Megérte. Az első perctől, amikor húztad az agyam, beszóltál, tudtam, hogy akarlak, és nem létezik más. Ha hülyék vagyunk, akkor mindketten azok vagyunk. – Magamhoz ölelem, s miután szintben ő van feljebb, mégiscsak a mellkasába fúrom az arcom, hogy felsóhajtsak. Egyszerűen csak hozzádőlök... Mert így a jó. Aztán engedem, hogy kibontakozzon az ölelésemből, és felállok.
- Menjünk, nem akarom, hogy csámcsogjanak rajtunk. Gyere szeretőm. Te padlizsánharcos. – Nyújtom a kezem vidoran, és nem is foglalkozva az otthagyott üdítővel, talán ő már megette a fagyiját, gyorsan fizetek, és vissza a birtokra. Azt hiszem megérett az idő egy igazi romantikus filmre. Együtt.

[/color]

Tárgy: Re: Parti sétány Vas. 15 Jún. - 22:30

Sebastian & Nique

♬ That there was more
than just chemistry ♬

- Nem tudom miért kell mindig durváskodni! – vágok még vissza, melőtt hagynám elnyeletni magam a csókkal. Érzékeim tűzzé korbácsolódnak, s a bosszúja – ha az volt egyáltalán – csak még hevesebbé tesz. Úgy simulok hozzá, mintha zavarna akár egy fél milliméter távolság is, mintha el akarnám tüntetni az összes levegőt a testeink közül. Nem viszonzom a harapást, mert nem vagyok egy utánozós majom, de ettől még a magam módján megtorlást eszközlök, méghozzá úgy, hogy szemtelenségem csúcspontjaképpen belemarkolok a hajába. Aztán persze elengedem, ahogyan a csók is véget ér, de ettől még ott marad a visszavágás öröme a lelkemben, éppen úgy, ahogy csókja íze ajkaimon ég akkor is, amikor tönkrezúz mindent, amit csak eddig felépítettem.
Nem értem. Nem értem, hogy miért kell mindent félreértenie. Egyszerűen olyan, mintha nem ugyanazt a nyelvet beszélnénk. Eddig ott tartottunk, hogy nem tud ígérni semmit, hogy ne foglalkozzunk a holnappal, most meg sikerült eljussunk oda, hogy én vagyok a szívtelen boszorkány, aki letöri a naiv lovagom illúzióit a jövővel kapcsolatosan. Komolyan egyszerre tudnék ordítani és zokogni is. Én nem ezt akartam, nem így értettem!
Odanyúlok álla alá, finoman, mutatóujjammal próbálom meg megemelni a tekintetét legalább annyira, hogy elé állva legalább rám nézhessen és ne a földet lesse.
- Szeretnélek megkérni rá, hogy ne sértegesd a legjobb dolgot az életemben! – célzok ezzel arra, hogy ne ostorozza magát. Észre sem veszem magamaz annak okán, hogy milyen mély dolgot sikerült kimondanom. Ösztönből jöttek elő belőlem a szavak, nem gondoltam végig, hogy mit is jelent, hogyha életem legjobb dolgának nevezem őt. Pedig az, így gondolok rá, így érzek iránta és egyáltalán nem tartom baromnak sem, vagy nyálasnak. Persze, rohadtul idegesítő tud lenni, hogy mellette úgy érzem, mintha ellopták volna a szótáramat az érthető beszédhez, de ez nem változtat azon, hogy sehol nem lennék szívesebben a közelén kívül.
Egyszerre döbbenek le a szavain, s ugrom ki a bőrömből majdnem tőlük. Na az a nyálas, ahogy szinte látom magam köré tekeredni a rózsaszín ködöt, melyben nem létezik semmi, csak Seb és én. Ő és én. Mi. Mi? Nagyon furcsa, ahogyan lassan elmosódnak bennem a határvonalak ő és én között, s kollektív egyesüléssé válunk lelkileg. Mert már nem tudok úgy gondolni magamra, hogy ne gondolnám hozzá őt is. Minden szava életre csókolja a lelkemet és csak kevésen múlik, hogy ne kezdjek el táncolni örömömben.
- Ne utáld! Igyekszem megszolgálni a bizalmadat. És én.. én nem úgy értettem, hogy el akarnálak hagyni. Csak nem mertem kimondani, amit igazán gondolok. – most rajtam a pironkodás sora, s a szemeimet ugyan nem sütöm le, de ettől még másfelé nézek, el Seb válla fölött a semmibe. Kínosan érzem magam és ez látszik is rajtam. Bizonytalanul állok a lábaimon.
- A legtöbb srác utálja, hogyha egy lány érzelmes. Manapság nem divat egy lánynak törékenynek lenni, s bevallania az érzéseit. Viszont vannak érzéseim irántad, nem véletlenül csókoltalak meg és nem véletlenül érzem magam a felhők fölött akkor, hogyha veled vagyok. Biztos röhejes ezt így kijelenteni, de azt akarom, hogy ez a dolog kettőnk között örökké tartson. Akármi is ez. És örökké nem létezik, szokták mondani, szóval én.. én nem akartam, hogy kényszernek érezd. Vagy engem piócának.. De nagyon sajnálom, ha azzal amit mondtam elrontottam a kedvedet!
Nem tudom, hogy mi az a romantika. Persze, láttam filmeket, de nem tapasztaltam magam körül egyetlen egészséges kapcsolatot sem. Étiennet egy idő után nem mertem már kérdezgetni anyámról, mert láttam, hogy fáj neki. Keveset tudok kettejük szerelméről, de az biztos, hogy szerelem volt. Egy percig sem vitatta apám, hogy szerelemgyereknek születtem. Hogy aztán mi lett belőlük? Azt a sorsuk hozta úgy, de a jelenükben biztos ők is azt hitték, hogy minden örökké fog tartani.
- Nem szeretem a bokszot, de a csokit azt igen! - nevetem el magam. Megölelem őt. Nem csókolom meg, nem adok puszit, csak futón magamhoz ölelem, hogy érezzem zsigereimben a szívdobogását. A pasi közösség tehet egy szívességet! Engem nem mozgat az, hogy milyennek kéne lenni egy macsó pasinak. Egyetlen egy srác érdekel, s az Sebastian. Olyannak fogadom el őt, amilyen. Nyilván vannak hibái, de nekem is vannak. És az, hogy sokszor veszekszünk, szívjuk egymás vérét, az még nem jelenti azt, hogy nem jó az, ami közöttünk zajlik. Sőt. Így izgalmas, azt hiszem.
- Ha ezt előbb mondod, akkor a Rocky helyett nézhettük volna a Love Storyt is. Bár már láttam, de az a film igazán csöpögős. Ki fogsz nevetni, hogyha elárulom, de.. – emelkedek lábujjhegyre, hogy a fülébe suttoghassam cinkosul következő szavaim. - ..még sírtam is rajta. Sok filmen szoktam sírni. Sőt, még könyveken is.
Ereszkedem vissza sarkamra, s fogom meg újra a kezét. A franciára váltás nem akaszt meg annyira, mint az, amit a képességéről mond. Megbotlanék a saját lábamban, ha nem ülnénk már a fenekünkön a cukrászda teraszán.
- Hogy milyen látásod? – borulnak ki belőlem franciául a szavak. Elkerekedett szemekkel pislogok, mint hal a szatyorban és nem nagyon tudom a meglepetten eltátott számat sem becsukni. A fülem hegyéig vörös vagyok attól kezdve, hogy megértem mire is jó ez a képesség. - Ugye az én.. – kezdenék bele egy kérdésbe, de megelőz, s elárulja az igazat. Nem nagyon nyugtat meg, de hiszek neki. Talán naiv vagyok, talán bolond, de őszintén hiszek neki. Mondjuk a képessége ettől nem lesz kevésbé zavarba ejtő.
- Nem fogok kiábrándulni belőled, de azért most ezt helyre kell tegyem magamban. Megígértetném veled, hogy ellenem sose fogod használni, de.. őszintén? Inkább azt ígérd meg, hogy másokon nem fogod. Csak ha muszáj. Ha nem perverz, nem nőlesős.. nem.. érted, mire gondolok? – zagyválok kissé, s már én sem értem saját magamat. Ettől függetlenül nem nagyon tudom máshogy megfogalmazni a dolgokat. Az sem segít hozzá az értelmes beszédhez, hogy kimondja a varázsszót.
Leesik az állam. Egy pillanatra úgy érzem, hogy nem is ezen a világon vagyok, hogy ez az egész nem velem történik meg. Szinte kívülről látom magunkat, ahogyan itt ülünk, nézünk egymásra és mint két fuldokló a mentőmellénybe, sután kapaszkodunk egymásba érzelmeink mélységes óceánjának hullámain hánykolódva.
- Basszus, Seb! – bukik ki belőlem a nem túl ideillő megjegyzés, s ezzel együtt állok is fel a helyemről, hogy megkerülve az asztalt melléállhassak és kicsit kifordítsam őt ültében ezzel, hiszen ha rám akar nézni, akkor így kell tennie. Mély komolyság ül tekintetemben, egészen sötét színűvé válnak tőle lélektükreim. Megtámaszkodom a vállain, lehajolva homlokomat az övéhez döntöm, s hagyom, hogy a szavak árja átömöljön rajtam, elmosva korlátaimat.
- Én is szeretlek téged! – súgom neki, hogy aztán egy apró csókkal zárjam le a vallomást.
- Szeretlek! – simítom meg az arcát a csók után, s mivel nem akaródzik visszamenni a helyemre, nemes egyszerűséggel az ölébe ülök. Nem érdekel, hogy mennyire szemérmetlen lovaglóülésben ülni egy srác ölében nyilvános helyen. Most semmi nem érdekel, csak ő.
- Rohadtul nem tudom, hogy mikor alakul ki normálisan az ilyen érzés az emberben, és lehet, hogy röhejes leszek megint, de.. attól a pillanattól szeretlek, amikor először öleltelek át. Csak vak voltam ahhoz is, hogy ezt észrevegyem.
Tessék, kimondtam. Címeres ökröt csináltam magamból, totális piócát. Ha eztán elmenekül, nem fogok megdöbbenni rajta. Még csak nem is hibáztathatom majd érte. Elvégre én voltam a szószátyár idióta. Ám érdekes, mert ha valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen nyelven vallottam szerelmet neki.. hát nem tudnám megmondani. A történet meg a tanárról? Tökéletesen lényegtelen!

Tárgy: Re: Parti sétány Vas. 15 Jún. - 21:18

Nique & Seb

♬ Happy Ending ♬

- Egyszer kiváglak valami ablaküvegen keresztül, hogy tudd, hogy mi fáj igazából... – Sziszegem vészjóslóan, és amikor a nyakam köré fonja a karjait, hogy megcsókoljon, nem csupán a nyelveink járnak olyan táncot, amelytől belebizsereg még a férfiasságom is, úgy érzem bosszút kell állnom. Nem is szó szerint bosszú, így ismertem meg, így fogadom el, sőt, ez tetszik benne, viszont ha ennyire nem ismeri a következményei súlyát, hát kissé beleharapok az ajkaiba, de éppen annyira, hogy csak finom fájdalmat okozzak, amit a szenvedélyességem csitít mély érzékiségbe. Azt már elmondtam neki, hogy az őrületbe fog kergetni, de ezt jó értelemben gondolom. Mindig ébren tartja a lelkesedésemet, az izzást, olyan kerek az egész, amelyben kimondtuk, hogy együtt vagyunk, talán lehet egyszer ez komolyabb, mindamellett tudatosan hagyom, hogy a véremet szívja, a megtorlás csak egy csúnya nézés szokott lenni, nem tudnám bántani, még a szavaim jegességén is mindig érződik, hogy jól esik a törődése, csupán nehéz feldolgoznom, hogy talán én is számítok valakinek. A vitánkat lezártnak tekintem, ellenben amit ez után mondd, az szíven üt. Edig mindig pontosan kimondta, hogy hozzám ragaszkodik, azt akarja, hogy szeressem, most pedig azt, hogy nem tudja megigérni, hogy örökké velem lesz, csakis a tisztességét tudja a kezembe helyezni. Nem tudom, hogy miért érzem magam nyomorultul, már most elképzelem valaki másnak a karjában, és ettől egy csapásra elszáll a jó kedvem. Nem voltam féltékeny sosem, rá az vagyok, most pedig a hosszútávú együttlétünket illetően különös, hogy nem úgy tekinteténék rá, hogy csak vállat rántok.
- Tiszta hülyén érzem magam. Nekem még nem volt senki fontos, még kicsit sem. Most pedig úgy érzem, ölni tudnék, ha most nem velem lennél. Egy barom vagyok. Egy nyálas, kicsinyes barom, hogy így ki akarlak sajátítani. Nem érdemellek meg, mert annyi lányt bántottam meg... – Hajtom le a fejemet, szépen belőtt tincseimbe belekap a feltámadó szél. Ezt az egyet tudom a lányokról, hogy rohadtul nem komálják, ha valaki rájuk telepszik. Sőt, pont attól menekülnek másvalaki karjaiba, mert ezt nézik ki belőlük. Nekem aztán semmi jogom nem lenne ilyesmit feltételezni, kettőnk közül én buktam el korábban, ha nem is megcsalásokkal, de azzal hogy semmire nem becsültem a lányokat. Undorító. És kit hibáztathatok? Alice csak egy mentor volt, a jó tanítvány én voltam. Kettőn áll a vásár, nemet is mondhattam volna arra, amit tanított. Hiszen végül én magam lettem az egyik áldozata is. Mint amikor az Uralkodó Vader sebesült teste felett azt mondja Luke-nak: Teljesítsd be a sorsod, és foglald el apád helyét az én oldalamon. Én vagyok Vader... Egy megvezetett bukott hős, aki a végén bármit is tett a mesteréért, félre lett dobva. Igazságtalan, de csak én tehetek róla. A mosolyán halványan pislogok, már nehezen menne vidámnak lenni, pedig még puszit is kapok. Magam felé fordítom, a derekát átfogva vonom magamhoz.
- Nem tudom, hogy mi az a szerelem. Nem tudom, hogy mit jelent szeretni, kötődni. De veled... most boldog vagyok, és ha így ér véget az életem, akkor azt mondom, hogy már megérte. Azt akartad, hogy szeresselek, és bármilyen nehéz is kimondani, hogy mit gondolok, nehezen visz rá a lélek, pedig neked lehetnének fenntartásaid... Nem mondom, hogy szerelmes vagyok beléd, de szeretem, ahogyan átölelsz. Szeretem ahogy meghallgatsz. – Végigsimítok egyet a szőke tincseken, és már nem szégyelem a vallomásomat. Ha bárki meglátna így vele a korábbi ismerőseim közül, hát tegyék. Felvállalom, hogy nekem is kijár még a megváltás. – Szeretem, ahogyan rám nézel, és ahogyan kioktatsz. Egy valamit azonban utálok. Utálom azt, hogy nem tudlak nem szeretni téged... – Kicsit drasztikusan ezt így kimondani, nem vagyok a romantika császára, nem is tudom, hogy mondataimnak van-e értelme, vagy csak úgy kicsusszannak elmémből a számon át, hogy tökéletesen érthetetlen zagyvasággal adom a tudtára, hogy nem csak fontos... létfenntartó erő ő a számomra.
Valami hasonlóval nyugtat meg, talán mindketten annyira szociálisan ebihalak vagyunk, hogy nem is szeretjük egymást, csak ahogyan korábban utaltam rá, egymásba kapaszkodunk, mégis... ez a kapaszkodás valami alapján elkezdőtött. Elviselte, sőt, többször helyre tette az önsajnálatomat, lepattagzott róla a haragom, elutasításom, én pedig felfedeztem, hogy milyen jó érzés, ha a másikra is oda tudunk figyelni. Sorsát immár személyes részemként kezelem. Talán az a szerelem, hogy tudjuk, számíthatunk egymásra, a hűségre. Nem is tudom, túl bonyolult, összetett, olyan szinten, hogy az én egyszerű lelkemnek, amely szinte csak a szex körül járt, most fel sem merül, csak egy-egy édes csókjánál jár el a forróság, amely azonban nem csupán a vágyról, hanem az összetartozásról is szól. Csak azt tudom neki ajánlani, amit közös dolognak gondolnék. Ez nem gyűrű, talán olyan, mint a barátság karkötő, csak annál fontosabb, intimebb.
- Szerintem nem giccses... Csak már tele van a tököm a sztereotípiákkal, miszerint egy pasinak macsónak, keménynek kell lenni, és megvédeni a szeretett nőt minden veszélytől... Francia kickboxra jártam sokat Párizsban, ha ez számít, de hatalmas mennyiségű bombont tömök magamba, ha egy romantikus filmet nézek. Igen, én a nagy csábító, imádom a csöpögős filmeket. Zárjon ki a pasi közösség... –A nevetésén most egy fokkal jobb kedvvel bólogatok, a jókedv csírája kezd belém visszatérni. Nem is akarom én erőltetni, ezért csak bólintok, ahogyan ő gondolja, majd megmutatom neki egyszer az autót, és szépen lassan, vagy ha nem, akkor egyátalán nem próbálkozunk. Én határozottan gyűlölném őt, ha rá akarna venni, hogy nézzek szembe a lepattintott lányokkal. Valami egyszerűen nem fér bele bármilyen mély is a kapcsolat.
- Nem vitatkozom, legyen úgy, hogy igazad van. Majd Xavierék ha tudják, adnak neki pozitív jelentést, mi pedig használjuk, ahogy szeretnéd. -Tudom, hogy Nique rendkívül kifonumoltan, költőien fogalmaz, ezért úgy döntök, hogy a kedvéért átváltok franciára. Már csak azért is, hogy jobban érezze magát mellettem. Nem vagyok egy túl pozitív alak, de próbálkozom...
- Talán most fogsz kiábrándulni belőlem... Röntgen-látásom van. Az acélfalak, és pókerlapok mellett... bármin átlátok, legyen az pulcsi, vagy selyembugyi. Bármit láthatok, ha akarom. De nem automatikus, csak akkor működik, ha úgy akarom... – Az ajkaimba harapok, és bólintok, most már egyértelmű hogy a lányoknál használtam, pont ettől lett az egész olyan mocskos. Nem létezett számomra intimitás, titkok. Minden tudtam. Akkor is meg tudtam lesni valakit, ha bezárkózott a szobájába... – Téged nem... – Rázom meg a fejemet. – Nem is akartalak soha úgy látni... mert... – Nagyot nyelek, és tétován nyögöm ki. - ... szeretlek? – Ezek után már kissé nevetségesen hat majd, hogy Farkasról kérdezzem, de apró biccentek neki, hogy nyugodtan csomagolja ki a történetet. Csak a kezemet markolássza, biztosan most fogja kitépni az ujjait az enyémből, és különben is csak nyelvöltöget mindig. Amiket ő mondott, azok jövőbeni dolgok, ami pedig most kicsúszott, az itt van, most... Bárcsak ne mondtam volna. Az, hogy függővé tett, a rabjává, immár nem csak nyilvánvaló, hanem kimondott tény is. A sóhajom bennakad, és várom az itéletet...

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 14 Jún. - 23:39

Sebastian & Nique

♬ It might seem crazy what I’m about to say
Sunshine she’s here, you can take a break
I’m a hot air balloon that could go to space
With the air, like I don’t care baby by the way ♬

- Ne gondolkozz! Fáj. – nevetek rá pimaszul, majd megállok vele szemben, elállva az útját, s a nyakába fonva karjaimat lábujjhegyre emelkedem, hogy csókot lopjak ajkairól. Nem azt a futófajtát, amikor épp csak megkóstolom a száját, hanem azt, melyben nyelvemmel invitálom játékra őt, érzékeit korbácsolva fel. Nem azért teszem, mert elnézést akarok kérni tőle, amiért így beszóltam neki a gondolkozással kapcsolatosan. Nemes egyszerűséggel azért jön elő belőlem mindez, mert valahol így érzem fairnek viszonozni azt, amit mondott. Nagyon sokat jelent, hogy kihallom a mondatából a „választottjának” levésemet, valamint azt is, hogy tervez nekünk holnapot.
A bölcsességét meghallgatom ugyan, de nem reagálok rá. Parttalan vita lenne, s nem szeretnék belemenni. Megrázom azért a fejemet, jelezve ezzel, hogy nem, nagyon is nem gondolom, ám szerintem ennyiből is érteni fogja, hogy ebben az ügyben más hajóban evezünk, feleslegesnek ítélem a szószaporítást. Addig a pontig legalábbis, amíg az elcsábulásomról nem kezd karattyolni.
- Nem mondom, hogy sose fogok elcsábulni, mert ezt nem tudhatom. De abban biztos vagyok, hogy nem fogok úgy elcsábulni, hogy előtte ne mondjam meg neked, hogy közöttünk mindennek vége. Szerintem annál undorítóbb nincs, amikor valaki arra játszik, hogy benne van egy kapcsolatban de kipróbálja, hogy milyen lenne mással, majd ha a másik jobban bejött, akkor szakít a párjával, ha pedig nem jött be, akkor besepri a dolgot a szőnyeg alá és minden megy tovább a régiben. Az ilyen emberek marhára megérdemlik, hogy két szék közül a pad alá essenek!
A téma láthatólag eléggé felpaprikáz, bár nincs benne semmi saját tapasztalatom. Engem sem csaltak meg soha és apám sem mondott olyasmit, hogy anyám ezt tette volna vele. Bár egy időben azt gondoltam, hogy bizonyosan ilyesmi történt, főképpen amiatt, mert milyen anya hagyná el a gyerekét csak úgy, hogyha nincs egy új hapsi a láthatáron? Próbáltam is kiszedni Étienneből az igazat, de sosem mondta el. Barátnőim sem voltak, akik megcsalattak, szóval tényleg csak az elveimből építkezem, de azokhoz messzemenőkig ragaszkodom.
Most rajta a sor, hogy magához húzzon éppen úgy, ahogyan az előbb meg én bújtam közel hozzá. Elnevetem magam a kérdésének hallatán.
- Jaj, hisz elfelejtettem mondani? -tettetem a pironkodót, majd szélesre húzom vigyorom. - Ez az én szupererőm. Hasznos kis képesség, nem? Mondatbefejezés-gátlót tudok az emberek agyába plántálni. – a vidámkodás közepette egy pici puszit is kap az arcára.
- Nem szándékozom merészelni! Ha nem adsz rá okot, nem fogom megtenni, Seb! – mondom neki halkabban az eddigi szavaimnál. Ez is egyfajta vallomás, melyhez nem kell kiabálni. Remélem, hogy érti majd, mennyire komolyan gondolom azt, amit mondtam az imént. Nem vallottam szerelmet neki, de biztosítottam arról, hogy hű leszek. És valamilyen szinten az érzelmeim létezéséről is fellebbentettem a fátylat. Mert amit nem vallunk be magunknak, vagy nem ismerünk fel, az attól még ott tanyázik bennünk, s néha felszínre tör. Ez is ilyen lélekmélyről előjövő dolog volt részemről. Mint a „tudnálak szeretni” nem is olyan régen.
Mosolyogva hallgatom mindazt, amit mond. Egyáltalán nincsen ellenemre, minél többet hallok belőle, annál jobban tetszik az ötlet. Soha nem jutott volna magamtól eszembe, s azt még kevésbé gondoltam volna, hogy Sebastianban felmerül. Mindemellett nagyon kedves dolognak tartom, s hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem dobban tőle hatalmasat a szívem. Ehhez szerintem nem kell valaminek korán lennie vagy későn. Ez egy gesztus, mely akármikor ugyanazt jelenti. Őszinte, igaz kedvességet, a másikhoz való tartozás kifejezését. A jelenben. Nem ígéret a jövőre, de egy jel a mostban. És nagyon feldob, hogy ilyesmi eszébe jutott.
- Egyrészt fontos. Minden fontos, amiről te azt érzed, hogy szívesen megosztanád velem. Másrészt a közös dologra visszatérve: nagyon boldogan választanék veled valami közöset. Meglepett, de örömmel tölt el, hogy ezt így kitaláltad. És ha giccses is? Ugyan kit érdekel? A mi dolgunk, nem a világé. Nem hiszem, hogy az lenne, aki meg azt hiszi, az tehet egy szívességet! – vonom meg a vállamat, jelezve ezzel, hogy tényleg milyen szinten hidegen hagy a mások véleménye ebben a dologban.
- De, engedem, amennyiben ez a bármi én vagyok! – nevetek fel könnyedén. Nem, ez nem a rajta való uralkodásomat hivatott jelezni, egyszerűen csak azt, hogy valamivel vissza kellett vágjak, s ez jutott eszembe.
- Engem nem zavar, hogy van kocsid. Az se zavar, ha használod. Csak nekem ne kelljen.. tudod.. veled beülnék, azt hiszem, de nem tudom hogy viselném.. de ha neked nagyon fontos lenne, akkor.. Szóval érted a lényeget! – Én sem vallok, legalábbis nem jobban, mint ő. Ezek közöttünk már csak ilyen ki nem mondott mondatok, de szerintem sokkal többet jelentenek annál, mintha pőrén kimondanánk az igazságot. Sejtelmesek és igazán hozzánk illenek.
- Tisztelem a Professzort, de szerintem a mutáns az egy pejoratív kifejezés a mai világban. Én nem szeretek magunkra mutánsként gondolni, de nem sértődöm meg, hogyha valaki mégis így tesz. Utálom a szót, de az utálat is csak egy érzés, az én dolgom, az enyém. A különlegesség szebb kifejezés, s francia lévén szeretem a szép dolgokat, szavakat. – némiképp tanácstalanul tárom szét karjaimat, jelezve ezzel, hogy nem nagyon van mit magyaráznom ezen. Így gondolom és kész. S örülök, hogyha nem is értünk egyet, azért még nagyjából úgy tűnik, hogy legalább annyira el tudja fogadni a véleményemet, mint én az övét. - Acélfalakra és pókerezésre? – döntöm enyhén oldalra a fejem, érdeklődéssel telt tekintettel pillantok rá. Eddig bírtam, hogy ne kérdezzek rá a képességére, de itt van az a pont, amikor meg kell tegyem. Adja magát. - Miért, mit tudsz te?
De, kinevetem. Nem is hiszem, hogy komolyan hitte is egy pillanatig, hogy nem fogom megtenni. Hangosan kacagok a produkcióján ezzel a kézdologgal. Persze amint eléri másodszori próbálkozásra kezemet, úgy finoman megcirógatom ujjaimmal a kézfejét. Kedves vagyok, na, még ha előbb kárörvendtem is!
- Nos, fejen csapta saját magát. De ez mondjuk így nem teszi érthetőbbé, hogy miért az kezem fájt tőle. Elég ciki a sztori, de elkezdem a kályhától. Konkrétan feladatot kaptunk, meg kellett keressünk valakit, akinek a képességéről a Professzor sem sokat tudott. Nos, a kirándulás azzal indult, hogy ő belekerült az én testembe, én pedig az övébe. Elég meredek, nem gondolod?
Apránként csepegtetem a történetet, hadd kérdezzen csak bele. A motoros dolgon csak újabbat mosolygok, ami azt illeti, szívesen asszisztálnék ahhoz a tönkretételhez. A szerető szó pedig.. így, hogy tudok ezt-azt Sebastian hozzáállásáról, kevésbé zavar. De azért kap rá egy nyelvöltést, csak hogy tudja mihez tartani magát.

Tárgy: Re: Parti sétány Szomb. 14 Jún. - 20:28

Nique & Seb

- Foglalmam sincsen, miért érzek így... hiszen neked lenne rá okod. Valahogy sosem gondoltam bele, hogy a választottjaimmal mi lesz majd másnap... De amint megismertelek... – Csóválom a fejemet, nem vagyok érzelgős, nem is ma jött el a napja, hogy az legyek. Fontos számomra, egyszerűen nem fogom bizonygatni, már így is túlteljesítettem az alkut. Vele vagyok, ennél többet azt hiszem egyikünk sem kívánhat.
- Szép dolog, hogy elvek alapján élsz, de nem gondolod, hogy azok, akik megcsaltak valakit, mielőtt először tették volna, talán ők is így gondolták? Ne ítélj, hogy nem ítéltess... Még mindig jobb dolog, ha elcsábulsz, aztán elmondod, hogy legyen vége, vagy mégis maradjunk együtt, mint a titkok. Azokat én sem szívlelem. – Tudom, hogy a végtelenségig öntörvényű, én pedig megmondom itt neki az okosságot, de legyen már ennyi esze, hogy ha kimondtam, hogy ő lesz az egyetlen, attól még milyen alapon von le olyan következtéseket, amiben magát sem ismeri? Na ezzel nem nézem le, nem mondhatom azt, hogy csakmert nekem voltak kapcsolataim, az összehasonlítási alapom miatt be tudjam lőni, hogy mennyire lehetünk egymáshoz hűségesek? Tudom azt, hogy teljesen mint azok, akikre kivetettem a hálómat, sorsfordító, utána visszatérni a mocsárba már nem sok értelme lenne. Számára viszont talán csak egy első, tapogatózós kapcsolalat vagyok, ha igazán beleesik valakibe, a szívére fog hallgatni, nem arra, hogy mit igért nekem. Szép is lenne, de ennyire azért nem bízok egy nőben sem. Túl ártatlan, és a nálam rosszabb pasik termelik ki a cafkákat, de majd az idő eldönti. Mégis ragaszkodik az elképzeléseihez, olyan keményen, hogy még a számat is eltátom, de nem válaszolok azonnal, csak nyíltan méregetem az én harcos amazonomat.
- Tudod... volt már dolgom... Mindegy, ez nem is számít, de.. nem is hagynám, hogy.... – Vidoran elnevetem magam, és magamhoz rántom. – Nem tudok miattad mondatokat befejezni, mit művelsz velem...? [/color] – Kérdezem lemondó sutasággal, és csak a pillantásában veszek el. – Nem engedem, hogy kiábrándulj. Ne merészelj elhagyni. – Bármilyen keményen is beszél, tudom, hogy komoly, mégis csak a törékenységét látom. Ezt a lányt megcsalni? Éppen vele kezdeném ezt? Az első... nem, ez rossz szó. Végre egy komolynak tűnő valakit átverni valami felületesért... Az nem is érdemelne bocsánatot. Nem fogok ismét igérgetni, már kimondtam.
- Talán... korai... de mit szólnál... ha választanánk valami közös dolgot? Tudomisén, valami kettétört medált? Nagyon giccses lenne, ugye? Rengeteg nő között nőttem fel, Alice-nek sok barátnője volt, akik pátyolgatni akartak, valami fehérlovas hercegnek kinevelni, ami lássuk be visszajárára fordult, de annyi megtört nő volt köztük, mintha bennem láttak volna valami reményt... Nem állt tőlem sosem a romantika, csak éppen... mindegy... nem fontos. – Rántok aprót a vállamon, nem fogom erőltetni, majd meglátjuk, hogy mit mondd, ha pedig nem, akkor sem baj. A buliba persze együtt megyünk majd, és magyaráznia sem kell, hogy a kocsi most esélytelen. Ha felmerül még, hogy sokat leszünk együtt, biztosan megmutatom a gyönyörűségemet, de ez bőven ráér még.
- Nem engeded, hogy bármit is megtartsak magamnak, ugye? – Rázom meg nevetve a fejemet, a tapintatlansága egyben a fő erénye is, nem hagyja, hogy magamba süppedjek, tényleg párként kezel minket, akinek közös problémái vannak, akkor nekem is így kell tennem, időnként akkor is kimondani, hogy ha valami foglalkoztat, ha az erős is.
- Imádom a kocsimat, de azt hiszem le tudnék mondani róla. Csak egy kocsi... Téged meg... Tudod... – Bólintok félszegen, nem fogok vallomásokat kiköpködni magamból. Megijeszteni sem akarok, nem olyan lánynak tűnik, aki jó néven venné, ha lerohannák. Én sem fogom. – Fontosabbnak tartalak, na. – Ellenben amit ez után mond, azon nem is igazán akadok ki, csak nemet intek.
- Szerintem ez mindegy. Xavier beszél mindig a mutáció fontosságáról, ő mondja azt, hogy mutánsok vagyunk. Ha szebbnek érzed azt, hogy különleges... akkor legyünk azok... Az enyém inkább vicces, semmint különleges. Főleg, hogy melletted nagyjából csak acélfalakra fogom használni. Vagy pókerezésre. Ez volt a kisebb százalék eddig.
Megindulnak az ujjai az asztal felett, én kissé túl lelkesen kapok utána, sikerül az egész fatákolmányt majdnem rá borítani, de még az utolsó pilllanatba visszaállítom a megfelelő egyensúlyt. Sötét pillantással illetem, nehogy vigyorogni merészeljen, de úgyis fog. Valahol megértette már, bármit megtehet velem, nem fogom agyonvágni érte. Vagy csak ösztönszerűen ilyen, és ezért is rajongok a társaságáért. Másodszorra már sikerül összetalálkozni a kezeinknek, ahogyan hagyom, hogy tenyerembe csúsztassa karcsú ujjait.
- Élő ember nincsen, aki kedvelné. De még a különlegesek is elkerülik, annyira magának való. – Jegyzem meg, külön kiemelve az általa oly kedvelt szót magunkra nézve. Folytatja a kis sztorit, míg én is a sajátomat. – Befáslizva... Miért? Mit csinált az a vadbarom? Tönkreteszem a mociját... ha bántja az én... szeretőmet. – Pukkad ki belőlem a nevetés, gonosz is tudok lenni. Egyrészt használom a szavát, de a sajátomat is megtartom. Nem engedem, hogy teljesen megváltoztasson. Megérkeznek a rendeléseink, egy szavam nem lehet, a hitelkártya minőségéhez mérten precizek voltak. Elengedem a lány kezét, és beleiszom az italomhoz, hogy nagyot sóhajtsak. Jó kis kombinációt hoztam össze.

Tárgy: Re: Parti sétány

» Temze parti sétány