Parti sétány

- Nem kizárt az sem. Akkor egyszerűbb lenne megtalálni, de azt hiszem rosszabbul állna a szénánk – annak ellenére, hogy talán abszolút elmebajra és/vagy naivitásra utal a fegyvertelenségem, az még nem jelenti azt, hogy lebecsülném az „üldözöttet”, vagy fejben ne játszottam volna már le rengeteg esetleges kimenetelt, ha találkozunk a lánnyal. Gyakorlatilag nem hiszem, hogy történhetne olyasmi, amit ne képzeltem volna már el valamilyen formában. Elrohan. Megtámad minket. Csapdába csal. Valahogy a legtöbb szcenárió, ami korábban eszembe jutott, sajnálatos módon negatív, és csak meglehetősen kevés forgatókönyvemben szerepel az, hogy senkinek nem esik bántódása, senki nem szól egy rossz szót, és még vidám pikniket is tartunk a parton. Reális szemmel nézve semmi esélyünk arra, hogy a dolgok zökkenőmentesen alakuljanak, én mégis makacsmód hiszek abban, hogy lehet ennek az egésznek valami pozitív, de legalábbis nem teljességgel reménytelen kimenetele is. Nem sok másik nyom van, amin közelebb juthatnék az egészhez. Ha eljönne az a nap, amikor bizonyos mutánsok kilépnek a közélet rivaldafényébe…sokkal egyszerűbb lenne a dolgom, lenne kihez fordulnom a problémámmal, de ez még nem történt meg. Ha pedig megtörténik…az én gondom talán hamar meg is oldódna, a világ azonban sosem ismert pánikot élne meg. Ördögi kör ez is, mint minden más mostanában az én világomban. Magam sem tudom, meddig lehet ebben élni, de egyelőre más kiutat nem vagyok hajlandó megfontolni sem, mint a kutatást.
- Lopások? – kérdezek vissza homlokráncolva, igyekezvén felidézni valami ilyesmit a hírmorzsákból, amelyek megragadtak az emlékeim között. Csak hát fekete lovak és effélék sokkal nagyobb visszhangot vernek, mint mondjuk apró bolti lopások, nem feltűnő mennyiségben; gondolom az ilyesmi ugyanúgy nem ritka egy kisebb városban sem, mint New Yorkban - Nem nagyon rémlik – rázom meg a fejem, nem kizárt, hogy voltak, és talán segítene is, ha tudnánk, mit lovasítottak meg - Ha ma nem találunk semmit, holnap utána járhatunk. Ma már szerintem lassan bezár itt minden, de nem hiszem, hogy túl sok bolt lenne erre, egy nap alatt végig lehet menni rajtuk – mert hogy egyáltalán nem elvetendő ez a szál sem. Egyébként is, én már nem válogatok, bármilyen út kínálkozik, azon hajlandó vagyok végigmenni, még ha újabb zsákutcába futok is.
- Tudom, tudom – egy egészen kis pillanatig érzem csak úgy magam, mint egy felelőtlen gyerek, Evan mellett, pedig általában a felállás fordítva szokott lenni. Ugyanakkor pillanat alatt fel tudom idézni magamban az érveket, amiért így döntöttem. Egyszerűen nem tudok jobbat, amit egy vad idegen fel tud ajánlani bizonyítékként a mellé az állítás mellé, hogy nem ártó szándékkal közeledek. A szavak ilyenkor sokszor mit sem érnek, a tettek viszont annál fontosabbak. Most pedig nem mások nevében cselekszem, csak a sajátomban. Ez pedig itt és most különösen fontos számomra - Megköszönöm, ha megkímélsz tőle – engedélyezek magamnak egy halvány mosolyt - Mindazonáltal véletlenül sem akarom azt a benyomást kelteni, hogy én is csak egy vagyok a sokból, akik bánthatnák, elfoghatnák, vagy bármit tennének vele, amit mindenáron el akar kerülni.
Szkeptikus kis pillantást vetek Evanre, tudom, hogy akármit mondanék, ebben úgyis ő maga fog dönteni - Örülnék, ha csak akkor tennéd, ha muszáj…nem kellene minden provokálásra ugrani, vagy félek, azonnal elijesztjük. Azért én sem vagyok porcelánból – igyekszem könnyed hangot megütni, pillantásom a környéket pásztázza, de eddig semmi szokatlant nem észlelek, csak az árnyékok nyúlnak meg szépen lassan.

- Erre gondoltam. Talán nem ártana letérnünk az útról is. Csak mert esetleg tényleg őt látták nyílt színen is, nem hiszem, hogy sokadszorra is elkövetne ilyesmit – elvégre gondolom rejtve akar maradni, talán minden élő, emberi lény elől, ami alól nyilván mi sem képezünk kivételt. Könnyen lehet, hogy még számít is arra, az FBI nem hagyja csak úgy futni, és legalább sejti, hogy Evan (erősítéssel vagy nélküle) de még mindig a nyomában van. Magamat ugyan nem igazán nevezném erősítésnek. Ez most tényleg nem az FBI egyik ügye, nekem végképp nem, a CIA-t meg egyáltalán nem is akarom belekeverni. Ha ezt el tudnánk hitetni a lánnyal minden sokkal simábban mehetne, de úgy hiszem a bizalom nem olyasmi, amit könnyű szívvel osztogat. Emiatt hibáztatni sem tudnék senkit, aki hasonló helyzetben van. Hiába hajt előre a reménykedés, hogy ez egy nagyobb lépés a végtelennek tűnő utamban, az optimizmusom annyira nem magabiztos. Evan beszámolója alapján tudom csupán, hogy egyáltalán mire számíthatok. Ismerem a körülményeket, de a lányt nem ismerem. Egyikünk sem ismeri igazán, csak mert tudni véljük min ment keresztül…és ha találkozunk vele valóban, akkor lépünk csak igazán ingoványos talajra. Fogalmam sincs mi fog kisülni az egészből. Ez azonban még soha nem tartott vissza semmitől. Az ismeretlen már nem ijeszt meg. A tudatlanság sokkal jobban, az emlékeim hiánya kitartó sötét foltként riogat, és űz előre ugyanúgy, ahogy ezt a lányt talán pont a meglévő emlékei…
- Fogalmam sincs – ha valaki mással lennék itt egészen más lenne minden, jelen esetben azonban semmi szükségét nem érzem annak, hogy köntörfalazzak. Jobb, ha mindketten tisztán látjuk, mibe sétálunk bele, bár szerintem mindkettőnk pontosan tudja. Egy-egy feladat valahogy mindig az emberi tényezőkön áll vagyok bukik. Jelenleg nincs is igazán más tényező - A legfontosabb, hogy tudja, nem akarjuk bántani. Ami azt illeti…egyébként is fegyvertelen vagyok – erről korábban nem akartam vitát nyitni, úgyhogy meglehet, most fogok kisebb sokkot okozni Evannek. Meggondolatlan hülyeség is lehetne az egész, de én nem végzek félmunkát, és nem vagyok hajlandó ilyesmin elhasalni. Nem mint ügynök vagyok itt, nincs felelősség, nincs kötelesség, hogy ha kell, sebesülten szállítsak le valakit. Itt nem erről van szó. És bár meglehet nem veszélytelen és közel sem ártatlan a lány, akit keresünk, nem is arról van szó, hogy lebecsülném. Jelen esetben úgy érzem nekünk kell először bizalmat szavazni, vagy nem jutunk vele semmire. Hiszen nincs oka megbízni bennünk. Én pedig arra alapozok, hogy hiába ölt már meg valakit, arra nyomós oka volt. Evant csak megsebesítette. A sebek gyógyulnak, a figyelmeztetést pedig meg tudom érteni…senki nem szeret sarokba szorítva lenni egy FBI ügynökkel szemben.
- Nem érezheti magát fenyegetettnek és nem kényszeríthetjük semmire. Ez az egész..nem munka. Ez most személyes – nem hiszem, hogy Evannek mindez ne lenne tiszta, de szó mi szó, ő a forrófejűbb és ő sem reagál túl jól arra, ha mások fenyegetik. Most azonban fel kell készülnünk arra, hogy több békát is le kell nyelnünk.

North Salem. Mondhatnám, hogy egyik napról a másikra most meg a világ végére kerültünk, de valójában pár óra alatt, egészen gyorsan leértünk a városkába. A nyomokat követve. A meglehetősen kétségbe vonható és bizonytalan nyomokat követve, de pár hét alatt eljutottam oda, hogy mindegy mit, de valamit követnem kell. Valamerre el kell indulnom. Egyre kevésbé hagy nyugodni ez az ügy, és egyre kevésbé magam miatt van ez így. Persze elsősorban a magam érdeke miatt izgatott annyira, de minél több furcsaságot olvasok a helyi pletykarovatokban és társaikban, az internet végtelen kavalkádjában, ami esetleg a kis szökevényhez kapcsolható, annál inkább érzem a szükségét a lány megtalálásának is, önzetlen indokokból. Eltelt vagy két hét, talán több is, mióta New Yorkba jöttem az öcsémhez emiatt, és ahogy múlnak a napok, egyre csak arra tudok gondolni, hogy az a lány teljesen egyedül járja a világot. Egyedül, fedél nélkül, vigasz nélkül; noha lehetőségem lenne nekem is arra, hogy mondjuk madárrá változzak és a szelek szárnyán megpróbáljak elmenekülni a gondok elől, bíz Isten megtenném…de az ember nem menekülhet örökké. Minket nem erre találtak ki. Egy embernek szüksége van biztonságra, szüksége van más emberekre. Mindegy hogy átlagos emberekről, vagy mutánsokról beszélünk. Nekem ők is csak emberek.
Nem tudom, igazi nyomok vezettek-e el minket ebbe a városkába, de egy próbát végtére is megért. Ha már zsákutcába futottunk a szülőkkel, a temetéssel…nem sikerült előcsalogatni a különleges emberünket. A CIA lassan azt hiszem el fogja veszteni velem a türelmét, Evan legalább nagyobb részben végzi ezzel a munkáját. Nem számít. Azt mondom nyomon vagyok, azzal a bizonyossal, még szerencse,  hogy nekik sem teljesen közömbös azon mutánsok felkutatása, akikkel dolgunk volt három éve.
A késő délután az utcákon talál minket. Kezeimet a zsebembe süllyesztve kémlelem a horizontot, a városka viszonylag csendes, nem csoda, hogy felkavarja a kedélyeket egy-egy megmagyarázhatatlan esemény. Aztán lehet nem is olyan megmagyarázhatatlan az az eset, mint gondolnák, pedig lehet nincs köze az alakváltó lányhoz..én azonban szeretném azt hinni, hogy így van. Szükségem van rá, hogy így legyen, közelebb kell kerülnöm ehhez a kirakóshoz, ami hirtelenjében az életemmé lett.
- Talán vizsgáljuk át először a zöld területeket. Sétány, parkok, játszóterek, zsákutcák…mit gondolsz? – kérdezem Evant, akinek szintén nem csökkent a lelkesedése az ügy iránt, de legalábbis nem mutatta. De azért azt hiszem egyikünk sem bánná, ha végre valami eredményt is fel tudnánk mutatni, vagy nem csak pletykák, híresztelések mentén tudnánk haladni a kis keresésünkkel. Egy kicsike kézzelfogható bizonyítékkal is beérném, hogy jó úton járunk. Igazán. Ha korábban egy parkban leltek rá a lányra, talán most is efféle helyet preferál. Ha egyáltalán itt van.